Time Goes By

Végzetes vonzerő (Fatal Attraction) 1987

2016. július 13. 09:01 - Time Goes By

Olyannyira hatalmas sikert aratott megjelenésekor ez a hat Oscar-díjra jelölt neo-noir pszichológia thriller, hogy 1987-ben a világ legnagyobb kasszabevételét produkálta. A film középpontjában egy jó egzisztenciával rendelkező nős manhattani férfi áll, aki egy futónak gondolt hétvégi kapcsolatba keveredik egy mentálisan instabil nővel, aki a férfivel ellentétben nem hosszútávra tervez és nem tudja elfogadni a kapcsolat végét.

Dan Gallagher (Michael Douglas) sikeres new york-i ügyvéd feleségével Beth-szel (Anne Archer) és 6 éves kislányával él boldog családi életet. Dan munkája során megismerkedik Alex Forrest könyvkiadóval (Glenn Close), akivel családja távollétében együtt tölt egy szexben gazdag hétvégét. Dan ezt egy egyszeri alkalomnak gondolja, amit Alex tudtára is ad, és először úgy tűnik, mintha a nő is elfogadná ezt a szituációt. Nem kell sok időnek eltelni - még a hétvége vége előtt kiderül -, hogy Alex mindezt máshogy gondolja, és az is nyilvánvalóvá válik, hogy pszichésen sincs rendben. Dan újra tisztázza vele, hogy kettejük számára nincs jövő, hiszen boldog házasságban él, azonban a nő ezt képtelen elfogadni, és zaklatni kezdi a férfit, sőt nemcsak a férfit, de a családját is. A férfi próbál menekülni előle, ami egyre agresszívebbé teszi a mentálisan beteg nőt, ami miatt mindenki élete veszélybe kerül...A Végzetes vonzerő rendezője ugyanaz az Adrian Lyne, akinek nevéhez fűződik pár irdatlanul nagy ’80-as évekbeli kasszasiker, mint a Flashdance vagy a 9 ½ Week, és ezekhez hasonlóan a Végzetes vonzerő is felszínesnek mondható, azonban itt a noir műfajának megfelelően már megjelenik néhány komolyabb, kényszerítő erejű téma is, amelyek műfajnak megfelelően különböző félelmekről szólnak, mint a félelem a nőktől, félelem a nagyvárostól és a mentális betegségektől. A probléma inkább az, hogy nem igazán ás le ezek mélyére, semmi újat nem ad ezekben a témákban, és a noir kerete, témája, karakterei ellenére alapvetően megmarad egy egyszerű és kiszámítható pszicho thrillernek.

A film legszembetűnőbb eleme és témája a nőktől való félelem, ami egyértelműen a ’40-es évek  noirokból jön, és az sem véletlen, hogy Alex mennyire hasonlít a klasszikus noirok végzet asszonyainak egy bizonyos típusára: a femme fatale-ok azon csoportjára, akik nem anyagi előnyökre hajtanak, hanem egy férfit akarnak megszerezni bármi áron, és akiknek az épelméjűsége is megkérdőjelezhető. Ilyen volt például Norma Desmond az Alkony sugárútból,  Ellen a Leave Her To Heavenből vagy Lana a They Drive by Night-ból.  A femme fatale-ok nem csak azért voltak veszélyesek a társadalomra nézve, mert önálló és független nők voltak, akiknek a legutolsó vágyuk volt az, hogy női mivoltukat a tűzhely mellett éljék ki gyereknevelés közben, hanem azért is, mert sokkal vonzóbbak, mint az ilyen típusú nők. Ebből kifolyólag még arra nézve is veszélyt jelentenek, akik így akarják élni az életüket, hiszen „férfivadászat” közben mindig legyőzik a noirokban előforduló másik női karaktert, a hagyományos nő karakterét, aki a társadalmilag elvárt szerepét szeretné betölteni a férfi mellett. Ez a felállás látható a Végzetes vonzerőben is, amelyben ennek megfelelően Alex a femme fatale, míg Beth a feleség, a hagyományos nő karaktere. Dan pedig nyilvánvalóan az antihős, aki gyengesége miatt nem tudott ellenállni a femme fatale szexuális manipulációjának és csábításának, és emiatt nemcsak a saját boldogságát, de egész családja életét is veszélybe sodorja. A femme fatale „becsülete” érdekében azonban annyit azért tesz a film, hogy megmutatja Dan karakterének érzéketlenségét, aki nem csak azért végtelenül önző, mert a saját elmondása szerint boldog házassága ellenére megcsalja szeretett feleségét, hanem mert maximálisan kiélvezi egy másik nő nyújtotta élvezeteket, anélkül, hogy  bármilyen lelkiismeret-furdalása lenne vele szemben, sőt teljes természetességgel kezeli mindezt. Vele ellentétben a csábító femme fatale nem ennyire sivár érzelmileg, számára a szex nem pótolhat mindent. Ezt az elemet egy noir esetében kezelhetnénk a szokásos karakterizálás újraalkotásának, azonban a Végzetes vonzerő túl átlagos ahhoz, hogy ennyire jóindulatúak legyünk vele szemben, így aztán ez nem tűnik egyébnek, mint szimpla klisének: a férfi a szexre megy, a nőnek meg az érzelmek (is) kellenek.

Azonban a film második felében szegény Alex már teljesen unszimpatikussá válik a nézők számára, amikor már nem az mozgatja, hogy találjon magának valakit, hanem sokkal inkább a szimpla bosszúvágy. Ezzel kapcsolatban követi el a film a legnagyobb hibáját: annyira elszabadul Alex karaktere, hogy ez a neo-noir a végén már átmegy egy horror filmbe, amelynek utolsó jelenetét egyértelműen a Pszicho inspirálta a fehér csempés fürdőszobájával és a késes gyilkossal. Persze a Pszicho minőségét meg sem közelíti, és telesen felesleges volt ebbe az irányba elvinni ezt a filmet, mert különböző stílusok ötvözése csak legnagyobbaknak sikerülhet jól, Adrian Lyne meg nem az. A horror-jellegű szenzációhajhász befejezés teljesen kiöli a noirok realisztikusságát, és az addig jól felépített pszichológiai thriller rész is nevetségessé válik. Ez az utolsó jelenet egyszerűen nem illeszkedik ebbe a filmbe, és megtöri annak műfaját, stílusát, atmoszféráját, lényegében mindenét. Mindenesetre ha ez a film sem tudja a férfiakat visszatartani a félrelépésektől, akkor semmi. Mivel a neo-noirokat már nem sújtotta cenzúra, mint klasszikus elődeiket, ahol inkább csak sejtjük a femme fatale és az antihős közötti szexuális kapcsolatot, addig itt nem bíznak semmit sem a véletlenre, és arra, hogy a nézők tudnak olvasni a sorok között. A szex, mint minden neo-noirban, itt is grafikusan ábrázolt, és nagyon úgy tűnik, hogy a ’80-as évek rendezői valami oknál fogva rá voltak kattanva a konyhában való szexelésre, mivel itt is kapunk egy ilyen jelenetet, a Postás mindig kétszer csengethez hasonlóan, bár ahhoz képest azért egy kicsit visszafogottabban.

A nagyvárostól való való félelem is ugyanúgy jelenik meg itt, mint a régi klasszikus noirokban, amelyet az mutat a legjobban, hogy Dan egy idő után elköltözik családjával a bűnös városból egy tiszta és ártatlan kisvárosba. Ez az elem is számtalan régi noirban látható, főleg a „kísért a múlt” típusúakban. Azonban azokhoz hasonlóan, hiába költözik antihősünk vidékre, hogy megtisztuljon a nagyváros szennyétől, a bűne oda is követi.

A film harmadik legfontosabb témája pedig a mentális betegségektől való félelem, és talán ennek bemutatása sikerült a legrosszabbul. Számos régi noirban előjött ez a téma, amelyek annak ellenére jobban kezelték, hogy kb. 40 évvel megelőzték a Végzetes vonzerőt, és a pszichológia még gyerekcipőben járt. Nem véletlenül nyilatkozta a későbbiekben Glenn Close azt, hogy ma már nem fogadná el a forgatókönyvet abban a formában, ahogy az bemutatta Alex karakterének ezt a vonását. Máshogy játszaná, jóval kevésbé agresszíven, hiszen a mentális betegség és az erőszakos bűncselekmények nem feltétlenül van összefüggés, márpedig a Végzetes vonzerő ezt mutatja, sugallja.Alex betegségét manapság valószínűleg borderline személyiségzavarnak neveznék, ami szélsőséges hangulatingadozásokkal, önveszéllyel, rossz emberi kapcsolatokkal, identitászavarokkal jár(hat) együtt, amivel mind a betegségben szenvedőnek, mind a környezetében lévő embereknek nehéz, szinte lehetetlen az együttélés, és amelyet a filmben elintéztek azzal, hogy Alex egy (ön)gyilkosságra hajlamos és képes elmebeteg.

A forgatókönyvet James Dearden írta egy korábbi tévéfilmjéből, ami alapvetően egy teljesen egyszerű, de sokkoló sztori. A történet üteme megfelelő és jól felépített, és fokozatosan válik egyre félelmetesebbé, azzal együtt, ahogy Alex karaktere egyre inkább kimutatja a foga fehérét. A film noir témáihoz és karaktereihez azonban nem sikerült az alapoknál többet hozzátenni.

A színészi játékot a film megjelenésekor magasra értékelték, hiszen mind Glenn Close-t, mind Anne Archert Oscar-díjra jelölték, azonban ma már szerintem kicsit más lenne a megítélésük. Nem voltak rosszak, erről szó sincs, de azért annyira jól sem, hogy Oscar-jelölést érdemeltek volna.

Kettejük közül Glenn Close-nak volt könnyebb szerepe abban az értelemben, hogy egy látványos – főleg ha még őrült is – karaktert sokkal könnyebb érdekesen eljátszani, mint egy átlagos, minden csillogástól menetes karaktert. Glenn Close tökéletes a film elején látható csábító okos Alexként, olyannyira, hogy szinte a néző is elhiszi, hogy szerelmes Danbe. Amikor pedig belefog a bosszú hadjáratban, megfelelően félelmetes és unszimpatikus, olyannyira, hogy feláll a hátunkon a szőr tőle. Ugyanakkor a halálos veszélyessége mellett képes a törékenységet is megjeleníteni karakterében, sokszor egyszerre a kettőt. És annak ellenére, hogy a hideg futkározik a hátunkon tőle, mégsem veszti el teljesen a nézők szimpátiáját, mert annyira szánalmasan el akarja érni a boldogságot. Mindebben remek volt Glenn Close, azonban én vártam volna valami egyedit, valami speciálisat, nem tudom, hogy mit konkrétan, csak azt hogy nekem valami hiányzott.

Dan szerepében a ’80-as évek egyik legtöbb pénzt termelő, legnépszerűbb, ugyanakkor végtelenül átlagos színésze Michael Douglas látható, aki mint szinte minden filmjében itt is elfogadhatóan jó volt, ugyanakkor semmi extrát – amit akár karizmának is lehetne nevezni – nem tudott hozzátenni szerepéhez. Én őt mindig nagyon unalmas színésznek tartottam, annak ellenére, hogy igazán rossz soha nem volt. Itt is hozta mindezt Dan karakterében, akit bár a film nagy részében áldozatként látunk, valójában egy nagyon önző ember, aki soha nem gondol arra, hogy cselekedeteivel kiket, hogyan és milyen mértékben bánt meg. Alex-szel való afférja után – annak ellenére, hogy félti a családi tűzhely melegét – sem mutat soha megbánást, sem Alex, sem igazából a felesége irányába, leginkább csak a saját boldogságát félti. Ebből a szempontból sokkal kevésbé emberi Dan karaktere, mint akár Alexé, és talán emiatt is tudja Alex valamennyire megőrizni a néző szimpátiáját. Mindenesetre mint annyi más filmjében, Michael Douglas itt is jó volt a sikeres férfi szerepében, aki valamilyen gyengeségénél fogva mindent kockára tesz, ami valaha is fontos volt számára. Dan karaktere egy tipikus Michael Douglas karakter, amelyet talán a legtöbbször játszott el karrierje folyamán.A harmadik főszereplő – aki persze minden noirban a femme fatale és az antihős árnyékában marad – pedig a feleség, Beth, akinek ebben a filmben is csak annyi a dolga, hogy biztosítsa a meleg családi fészket a férfi számára. Olyannyira ez a legfontosabb feladata, hogy sok jelenetében pongyolában, otthonkában látható, ellentétben Alex csinos és elegáns ruháival. Anne Archer kihozza a meglehetősen alulírt karakteréből, amit ki lehet, azonban ez nem volt túl sok azon kívül, hogy ő a jó feleség, aki ugyan intelligens és csinos – de azért korántsem annyira szexis és vonzó, mint a femme fatale - , ugyanakkor lojális és kedves. Se a karakterében, se a játékában nem volt semmi olyan különleges dolog, ami az én szememben indokolná az Oscar-jelölést, de amit csinált, az jó volt.

Összességében a Végzetes vonzerő nem rossz film, sőt a nagy részében szórakoztató, alapvetően jól felépített, jól eljátszott és helyenként izgalmas noir pszichothriller, ugyanakkor arra nem tudok válaszolni, hogy ez miért is volt akkor irdatlan nagy siker 1987-ben. Lehet, hogy ehhez hozzájárult a ’80-as évek gyengébb hollywoodi filmes felhozatala, felszínes korszellem, ami ezen a filmen is látható, ugyanakkor neo-noir és pszichológiai thriller rajongóknak simán ajánlható, úgy is hogy igazából egyik műfajhoz sem tett hozzá semmi újat.

Értékelés:  6,5/10

 Alex már az együtt töltött hétvégén is bekattan egy kicsit:

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr538864120

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lazók György · http://filmekapolcrol.blog.hu/ 2016.07.13. 18:38:19

Miért volt akkora siker? Tom Hanks halhatatlan szavait idézve, mert "minden férfi majd összeszarta magát tőle". A 9 és fél hét amúgy nem volt épp kasszasiker, sőt amennyire tudom a mozikban megbukott és csak videón lett meg a kultusza. Azt is vitatnám, hogy '80-as évek amerikai filmes felhozatala gyengébb lennének, sőt szerintem épp ellenkezőleg van. Több műfaj egyik legjobb korszaka.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2016.07.13. 18:40:58

@Lazók György: Hát nem tudom, néhány tényleg remek neo-noiron kívül nekem nem jött be. Milyen filmekre gondolsz ezeken kívül?

Lazók György · http://filmekapolcrol.blog.hu/ 2016.07.14. 09:15:20

@Time Goes By: Vígjátékokra, mint az Aranyoskám és a Golfőrültek. Sci-fikre, mint a Szárnyas fejvadász vagy a Robotzsaru. Akciófilmekre, mint a Die Hard vagy a Rambo. Horrorokra, mint a Ragyogás vagy A légy. Drámákra, mint az Amadeus vagy a szex, hazugság, videó. Ha nem a noirok évtizede volt Hollywoodban, azért egyebekben elég jó volt a termés.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2016.07.14. 09:21:56

@Lazók György: Ahogy írtam, a noirokban pont elég jó volt az évtized első fele, mint a Szárnyas fejvadász, és persze minden évtizedből ki lehet emelni pár jó filmet, minden műfajból, ahogy azt meg is tetted (kivéve a Ragyogás, mert az irtó gyenge volt a könyvhöz képest), de összességében a '80-as évek (gagyik és jelentéktelen filmek tömkelege) volt Hollywood leggyengébb évtizede (na jó, a '60-as után). Hogy aztán a '90-ben az egyik legjobbját produkálja.

Lazók György · http://filmekapolcrol.blog.hu/ 2016.07.14. 09:55:57

@Time Goes By: Én azoknak a jelentéktelen filmeknek a tömkelegét boldogan becserélném a mostani mozitermés kilencven százalékával. Persze csak párat emeltem ki, de hosszú sorokon keresztül írhattam volna mindazokat a megunhatatlan darabokat, amiket kitermelt magából az évtized. Győzködni viszont nem akarlak. Ha így érzed, akkor így érzed.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2016.07.14. 10:01:20

@Lazók György: Ja, hogy így érted, mármint hogy a maiakhoz képest jók. Ebben igazad van, minden relatív, a kérdés csak az, hogy mi az etalon. :) Ha a jó évtizedek, amelyek tényleg műfaj és stílusteremtőek voltak számos korszakalkotó filmmel, ahhoz képest rém gagyi a '80-as, viszont ha a mai illetve nagyjából a 2000-es évek óta megjelent hollywoodi termést nézzük, akkor akár jónak is tűnhet. :)