Time Goes By

A zátony (The Reef) 2010

2016. szeptember 13. 19:47 - Time Goes By

Spielberg klasszikusa óta nem telhet el nyár cápás film nélkül. Én azonban most nem az idei A zátony (The Shallows) c. filmről szeretnék írni, ami szerintem sem volt rossz próbálkozás, kár, hogy a vége roppant gagyivá tette az egyébként jól induló filmet, hanem a 2010-es ausztrál The Reef címűről, amely egyértelműen a minimalista cápás filmek legjobbja, és amely messze felülmúlja az idei év sikerét feszültségépítésben és természetességben. A The Reef hitelességét nem csak az a tény növeli, hogy megtörtént eseményeken alapul, hanem az is, hogy nem használtak benne sem műcápát, sem CGI-t, hanem valódi cápás felvételekkel és (jó értelemben véve) szinte láthatatlan special effectekkel oldották meg a cápakérdést.

Öt fős baráti társaság vitorlázni indul Sydneyből Indonéziába, azonban a második napon hajótörést szenvednek és vitorlásuk felborul, ráadásul a hajótest is megsérül. Mindannyiuknak két választása van, és mindegyik öngyilkos akciónak tűnik: vagy a lassan süllyedő felborult vitorláson maradnak, ami közben egyre távolabb sodródik a szárazföldtől, vagy bevállalják azt, hogy 10-12 mérföldet úsznak nyílt vízen, ott, ahol cápák is élnek, annak érdekében, hogy elérjék a partot. Luke (Damian Walshe-Howling) vezetésével Matt (Gyton Grantley), Matt barátnője Suzie (Adrienne Pickering) és Luke exe, Matt testvére Kate (Zoe Naylor) négyen az úszást választják, míg Warren (Kieran Darcy-Smith) úgy dönt, hogy inkább a hajón marad, abban bízván, hogy talán egy hajó észreveszi majd. Melyikőjük hozott jó döntést?  Andrew Traucki írta és rendezte ezt a feszes, feszült, izgalmas és helyenként félelmetes low budget cápás horror filmet, ami Spielberg műfaj teremtő klasszikusa után talán a legjobb és legizgalmasabb cápás film. Nem csak a feszültség építése egészen kiváló, de a nagyon látványos fényképezése, és zseniálisan egyszerű a forgatókönyve is, amiben (számomra) ismeretlen, de remek ausztrál színészek játszanak.

A rendező remekül használta ki a low budget adta kereteket - szerencsére nem volt sem idő, sem pénz hatalmas és gagyi gumi cápa építésére – és eredeti cápás felvételekkel oldották meg a cápás jeleneteket, amely többségét Dél-Ausztrália partjainál vettek fel. A film természetességéhez nem csak az eredeti felvételek járultak hozzá, hanem az a mód is, ahogy az állat viselkedését ábrázolják ebben a jó értelemben véve minimalista filmben.

A cápa a valóságban és a filmben is többféle módon támadhat vagy nem támadhat, miközben persze biztos módszer nincs a támadás kivédésére, inkább csak annak valószínűségét lehet növelni vagy csökkenteni. A cápa alapvetően egy kíváncsi állat, ezért számára ismeretlen szereplőket szereti közelről is megtekinteni a vízben. Óvatos állat lévén nem úszik rögtön melléjük, inkább csak távolról figyeli őket, miközben egyre kisebb körben köröz körülöttük, amely mozgásnak az a célja, hogy felmérje azt, hogy esetleges célpontjai mennyire tűnnek kemény ellenfélnek. Erősebb ellenfélnek tűnhetnek az emberek, ha védekező testtartást vesznek fel, azaz szorosan együtt maradnak, egymással háttal, arccal állandóan kifelé nézve, így minden irányban szemtől-szembe kerül az állattal. Fontos, hogy ne kerüljön úszás közben a cápa a hátunk mögé, ugyanis ekkor támad a legnagyobb valószínűséggel. (Ezért (is) nézelődik Luke a víz alatt annyiszor, és amint megpillantja az állatot, szembefordul vele, megállnak és védekező pozíciót vesznek fel.)   Ha úszunk, akkor lassan, mellúszásban ússzunk, kerülvén minden csapkodást, fröcsölést, gyorsúszásban csak akkor érdemes úszni, ha már tényleg elérhető, - nagyon kis - távolságra van a part vagy egyéb menedék. Gyenge ellenfélnek és könnyű prédának tűnik az a célpont a cápa számára, aki vérzik, aki túlságosan csapkod a vízben, vagy aki elszeparálódik a csoporttól, mivel ezek a tulajdonságok a sérült egyedekre jellemző.

A The Reef annak ellenére kiszámíthatatlan, hogy tudjuk azt, hogy a cápa támadni fog, hiszen mi másért készítették volna el ezt a filmet. Persze lehet minimális esélye a valóságban annak, hogy mind a négyen épségben odaérnek az áhított partra sok-sok órás lassú úszás után egy cápáktól fertőzött nyílt vízben, és még az is lehet, hogy feszültség és izgalom híján sem lennénk, de a drámai hatás kétségkívül nagyobb, ha valakit vagy valakiket elfogyaszt a cápa. Ugyanakkor ebben a filmben nem tudjuk, hogy mikor támad, hiszen nem támad minden esetben, amikor feltűnik a színen, és nem tudjuk, hogy kit támad meg, és persze azt sem tudhatjuk, hogy akit megtámad, az meghal-e vagy sem. A legizgalmasabb kérdés ezek között egyértelműen az, hogy mikor támad, amely sokszor az egekig emeli a feszültség szintjét. A cápa az egyértelmű esélyese ennek a küzdelemnek és türelemjátéknak, hiszen ember főszereplőink folyamatosan teljesen kiszolgáltatott állapotban vannak a vízben, akiket tulajdonképpen akármikor, akárhonnan, akármilyen szögből megtámadhat. Szerencsére a cápa óvatos állat, és (főleg kezdetben) kicsit alulértékeli az esélyeit. Talán nem spoilerezek túl sokat azzal, ha elárulom, hogy igen, támadni fog a cápa, és ezek a támadások a film minimalizmusa ellenére - vagy talán pont azért -, kísértetiesen félelmetesek és zsigeriek. A legjobb és leghitelesebb cápatámadások, amiket valaha horror filmben bemutattak. A végtelenül egyszerű forgatókönyvből az író-rendezőnek sikerült egy nagyon hatékony és kiszámíthatatlan cápa horror filmet készíteni, amelynek legnagyobb félelmetességét a zseniálisan bemutatott és érzékeltetett klausztrofóbiás érzete adja. A horror filmek – legyen az bármilyen típusú – egyik legfontosabb és legkritikusabb pontja, hogy hitelesen és meggyőzően lezárják a főszereplő(k) menekülési útvonalát, és ezáltal megteremtsék a klausztrofóbiás hatást. Ezt talán még soha jobban nem érzékeltették horror filmben, mint itt, és ami folyamatosan minden jelenetben, minden helyszínen az egeket veri, azután, hogy a vitorlás felborul:

A borulás után Luke lemerül a vízbe és beúszik a fedélzetközbe, hogy felhozzon pár használható tárgyat, miközben érzékeljük azt, hogy reális a lehetősége annak, hogy egy cápa is a felborult vitorlás alatt kíváncsiskodik, esetleg ugyanúgy beúszik a zárt térbe, mint Luke. Számos gagyi cápás filmben előfordul az, hogy a cápa valahogy bekerül az ember élőhelyére, és ott támad, mint pl egy vízzel elöntött bevásárlóközpontban, vidámparkban, folyóban felúszván stb., azonban ez a kissé elcsépelt elem itt mégsem tűnik gagyinak vagy mesterkéltnek, hanem teljesen természetesnek hat.

Warren az egyedüli a szereplők között, aki úgy dönt, hogy nem megy úszni olyan vízbe, ahol cápák élnek, és inkább ott marad a felborult és lassan süllyedő hajó tetején, annak ellenére, hogy nincs vize, az áramlat egyre távolabb sodorja minden szárazföldtől, és szinte a nullával egyenlő annak az esélye, hogy bárki is rátalál egy-két napon belül. Az ő élettere pár négyzetméter lesz a következő órákban, az egyetlen kérdés, hogy vajon meggondolja-e magát, miután egyedül marad, és a többiek után indul, amíg látótávolságon belül vannak, vagy sem. Mivel azonban a hajó, ha lassan is, de süllyed, ezért egy idő után nem kerülheti el, hogy a vízbe kerüljön, amitől annyira ódzkodik, és ami miatt bevállalja azt, hogy elszeparálódik a társaitól. Talán ő esett a legnagyobb és leghalálosabb csapdába, mindazonáltal szerintem a legtöbb ember úgy döntött volna, ahogy ő döntött. Warren karakteréből talán többet is ki lehetett volna hozni, ahogy a karaktere egyre izoláltabb lesz – nem csak a szárazföldtől, de a társaitól is- , bár a film vége miatt talán így volt logikusabb.

A klausztrofóbiát a legzseniálisabban azonban a nyílt óceánon érzékelteti a rendező, ahol a végeláthatatlan hatalmas tér ellenére szó szerint nincs hova menni. 

Annak ellenére, hogy a film igazából akkor indul be és lesz izgalmas, hogy a hajó felborul (ami kb 20 perc), azonban ezután már nincs megállás. A film látszólagos lassú tempója ellenére végtelenül feszes és izgalmas, amiben a feszültség jól érzékelhetően folyamatosan növekszik. Minden egyes csobbanásnál összeszorul kicsit a gyomrunk, és nem tudjuk levenni a szemünket a képernyőről, a film teljes mértékben magába szívja nézőjét. A feszültséget az is növeli, hogy nagyon sokáig nem látjuk a cápát, a rendező ameddig csak lehetséges elrejti előlünk (kb. az 50. perc körül látjuk teljes terjedelmében először, lásd a videó a poszt végén), mindazonáltal jelenlétét folyamatosan érzékeljük. Eddig a pontig a rendező a karakterekre és a félelmük növekedésére koncentrál, amellyel együtt természetesen a mi félelmünk is növekszik. Aztán a cápa teljes alakos megjelenése után már leginkább az a kérdés, hogy mikor támad, és kit visz magával a mélybe.Horror filmekhez képest a karakterizálás is jónak mondható, nem csak azért, mert mind a négy főszereplő egyedi személyiséget kap, hanem még némi finomságokat is láthatunk ebben. Az egyik legjobb az, hogy mindig a nők érzik meg a cápa jelenlétét. Legelőször is Suzie, aki a kis csapat legijedősebb és leghisztisebb tagja, azonban mindez lehet, hogy hatodik érzékének kifinomult működése miatt van így, ami által máris szimpatikusabbá válik, és jobban együtt érzünk vele, mit több átérezzük félelmét. Mivel a színészek nem tartoznak a világszerte igazán ismertek közé, ezért az sem teljesen kiszámítható, hogy ki éli közülük túl a kalandot és ki nem. Ráadásul a karakterek nem a horror filmek szokásos sablonjai, hanem alapvetően átlagos emberek saját személyiséggel:

Luke, a kis csapat vezetője, annak legnyugodtabb tagja, aki racionalitásával és gyakorlatiasságával tűnik ki közülük, és ezen tulajdonságait használja a csapat túlélése érdekében. Ő az, aki állandóan a lebukik a vízbe, hogy  kémlelje a cápa pozícióját, és rögtön szembeforduljon vele, ha meglátja, ezáltal is elbizonytalanítva az állatot.

Matt a félősebb, de bizonyos pillanatokban mégis bátor férfi, aki minden félőssége és a körülmények ellenére is barátnője, Suzie támasza, akit erősít a nehéz pillanatokban.

Suzie, a csapat leghisztisebb és pánikra hajlamos tagja sem veszti el szimpátiánkat, hiszen reakció az extrém helyzetnek megfelelőek, és nem lépi át az irritáció határát.A gyakorlatias Luke barátnője pedig a nagyobb önkontrollal rendelkező nő, Kate, aki ugyanúgy retteg, mint Suzie vagy Matt, nem véletlen, hogy ő az, aki először inkább Warrennel marad a hajón, azonban gyakorlatiassága erősebbnek bizonyul félelménél. Mindazonáltal ő kap legelőször sokkot a vízben.

Warrenről, aki a hajón marad, kevesebbet tudunk meg, mint a másik négy karakterről, ő az, aki látszólag nem akar kockáztatni, mondhatnánk akár azt is, hogy a leggyávább közöttük, azonban egészen a film végéig nem derül, ki, hogy jó vagy rossz döntés volt-e a félelmére hallgatni.

A színészek mindannyian ((Damian Walshe-Howling, Gyton Grantley, Adrienne Pickering, Zoe Naylor, Kieran Darcy-Smith) remekül játszottak, tényleg olyan érzésünk van film közben, hogy nem is színészeket látunk a képernyőn, hanem 4-5 átlag fiatalembert, akik egy ilyen extrém szituációba kerültek. Először furcsa volt az ausztrál akcentus, de aztán hozzá lehet szokni, sőt még egyedivé is teszi a filmet, ami egyébként amúgy sem szövegközpontú. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy buták lennének a dialógusok, éppen az ellenkezője, nagyon helyén vannak az egyre rövidebb mondatok, szavak, amelyek tökéletesen illeszkednek a film minimalista jellegéhez.

A film sok-sok kiváló összetevője közül az egyik, ha nem a legjobb a fényképezése. Nemcsak amiatt, mert nincs műcápa, csak eredeti cápafelvételek, ami miatt soha nincs gagyi vagy mesterséges hatása a filmnek, hanem a nagyon látványos víz alatti és víz felszíni fényképezés miatt is. A kamera legtöbbször a vízben lévő emberek szemszögéből fényképezi a filmet, ami által olyan érzésünk van, hogy mi is a vízben vagyunk, egyike kis csapat tagjaként a cápa közelében.Az operatőr Daniel Ardillery másik kedvenc szöge a kicsivel a víz felszíne alatti  fényképezés, amivel nemcsak azt látjuk, amit Luke, vagy akár a cápa lát belőlünk, de azt is érzékeljük ezáltal, hogy mennyire kiszolgáltatottak is a földi halandó emberek a vízben, ahol a legnagyobb csendben kellene lenniük, hogy nehogy bármilyen vízi ragadozó figyelmét felhívják magukra, ugyanakkor testi felépítésük ezt nem teszi lehetővé, és kell valamennyi zajt csapni ahhoz, hogy haladni tudjanak, és elérhessék céljukat. A víz alatti felvételeknél néha olyan érzésünk is lehet, mintha egy természetfilmbe csöppentünk volna, miközben a film egy percre sem veszít a feszültségéből.  

Rafael Ma zenéje is illeszkedik a film minimalista stílusához, nem megfeledkezvén annak horror műfajáról sem. Ennek megfelelően a film zenéje sokszor szinte észrevehetetlen, azonban a drámai és izgalmas részeknél felerősödik, és növeli a néző félelmét.

Andrew Traucki rendezőnek a low budget ellenére (vagy pont azért) sikerült egy kiválóan felépített, nagyon hatékony, látványosan fényképezett, izgalmas minimalista thrillert rendeznie, ami kategóriájának legjobbja. Minden elemében egyszerre tud realista és izgalmas valamint egyszerű és mégis látványos lenni. A sok—sok gagyi cápás film után végre megint egy olyan, ami után bizony minden csobbanásra összerezzen az ember a Balatonban úszkálva, miközben minden érzékszerve a maximális fokozaton működik. Senkit ne tévesszen meg a különböző filmes oldalakon látható relatíve alacsony pontszám, amivel ezt a filmet illetik, mert ez műfajának igazi kis gyöngyszeme, amit bárkinek tudok ajánlani.

Értékelés: 9/10

részlet a filmből, a cápa első egész alakos megjelenése:

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr9011703045

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.