Time Goes By

Aszfaltdzsungel (The Asphalt Jungle) 1950

2017. március 05. 18:36 - Time Goes By

John Huston rendezte ezt műfajteremtő, négy Oscar-díjra (legjobb rendező, forgatókönyv, fényképezés és színész) jelölt noirt, ami a zsáner egyik legnagyobb hatású filmjének számít, ugyanis ez alapozta meg és indította el a heist filmek sorát, és amelyet aztán olyan darabok követtek, mint a The Killing, a Kutyaszorítóban vagy éppen a The Usual Suspects, amit szintén ez a film inspirált  Az Aszfaltdzsungelből az idők folyamán három remake is készült (The Badlanders 1958, Cairo 1963, A Cool Breeze 1972), azonban egyik sem éri el az eredeti minőségét. Mint minden heist (vagy caper) film, ez is egy rablás kitervelése, megszervezése, végrehajtása és következményei körül forog, amibe egész biztos, hogy valami hiba csúszik.

Miután a ravasz és intelligens Erwin "Doc" Riedenschneidert (Sam Jaffe) kiengedik a börtönből, rögtön nekiáll egy nagyértékű gyémántrablás megszervezésének. Az akció kiviteletéséhez három társra és ötvenezer dollár befektetésre van szüksége, amit Alonzo Emmerich (Louis Calhern) ügyvéden keresztül próbál megszerezni. Az ügyvéd biztosítja Docot, hogy mindent a rendelkezésére bocsát, valamint rablás után átveszi és kifizeti a gyémántokat. Doc nem tudja, hogy az ügyvéd anyagi nehézségekkel küzd, aminek legfőbb oka fiatal és nagyon sokba kerülő szeretője Angela (Marilyn Monroe), aki emiatt magának akarja megszerezni az egész zsákmányt. Doc felfogadja Louis Ciavelli széfest (Anthony Caruso), a sofőr Gus Minissit (James Whitmore) és Dix Handleyt (Sterling Hayden) izomembernek. A terv sikeres végrehajtásába azonban nem csak az ügyvéd pénzéhsége, de a sors keze is közbeszól...John Huston A máltai sólyom (1941) c. filmjével kezdődik hivatalosan a film noir műfajának indulása és felemelkedése, azonban kevésbé közismert az, hogy még egy műfaj, vagy legalábbis alműfaj indító filmet készített, mégpedig az Aszfaltdzsungelt. Ez a film kijelölte a késői noirok indulásának az időpontját is, amelytől kezdve a realisztikusabb jellegű heist filmek szép lassan kiszorították a femme fatale és antihős kettősével operáló klasszikus és melodrámaibb noirokat. Persze a heist filmek - amiket mindig valamelyik bűnöző szemszögéből láthatunk -, sem nélkülözik feltétlenül a korábbi noirok meghatározó karaktereit, azonban általában nem egy femme fatale-antihős kapcsolat áll a középpontban, hanem inkább az alvilág és a társadalom, illetve sokszor ez utóbbi"igazságosságát" képviselő rendőrség vagy egyéb hivatalos figurák, akikről aztán általában kiderül, hogy nem kevésbé romlott alakok, mint a bűnözők maguk, sőt.

Az Aszfaltdzsungel beleilleszkedik a "bűnözés nem kifizetődő" típusú noirok és krimik sorába, azonban mindezt kioktatás és erkölcsi felsőbbrendűség nélkül teszi, aminek legromlottabb karaktere a társadalom egyik elismert figurája, az ügyvéd, miközben vele ellentétben a bűnözők mindegyike rendelkezik valamilyen moralitással. Ráadásul nem ő az egyetlen, elviekben a társadalom "jó" oldalán álló korrupt alak, hanem a rendőrség soraiban is találhatóak ilyenek, akik ráadásul még bunkók is. Kész csoda, hogy a film átment a hollywoodi cenzúrán, valószínűleg csak azért, mert a végén minden bűnöző megbűnhődik valamilyen módon a filmben.Az Aszfaltdzsungel nem a korábbi noirokban megszokott bűnt és az emiatt szükségszerűen bekövetkező bűnhődést állítja a fókuszba, hanem inkább arra kíváncsi, hogy hogyan is működik egy bűncselekmény, és legfőképpen hogyan és miért hullik egy remek terv a darabjaira. Egy racionálisan kitervelt akció - legyen az bármi - gyenge pontja mindig az ember illetve az emberi természet, amire nem csak az irracionalitás, de az önző érdekek által vezérelt ösztön is jellemző. Ehhez adódik még a véletlenekből fakadó bizonytalanság, ami a noirokban megfelel a "sors kezének", azaz az emberi tevékenységet erkölcsi szempontból megítélő felsőbb hatalomnak, ami megakadályozza, hogy ezek a bűnben fogant akciók sikeresek lehessenek.

Az Aszfaltdzsungel legnagyobb erőssége az innovativitása mellett a teljesen hitelesnek ható realizmusa, ami elég nagy kontrasztban áll a sokszor hihetetlen, roppant drámai csavarokkal és melodrámai színészi játékkal operáló korábbi noirokkal, amelyet a legalább annyira árnyékos és sötét, mégis természetesebbnek ható fényképezése is erősít. Egyszóval minden eleme a realisztikusságot hivatott növelni úgy, hogy a noir műfajának elemei mindeközben nem vesznek el, csak egy kicsit átalakulnak.

A film karakterei ennek megfelelően már nem nagystílű femme fatale-k vagy olyan antihősök, akik a végzet asszonya felbukkanásáig átlagos civil életet éltek, hanem olyan kispályás bűnözők, akik a bűnözői tevékenységüket mindennapi megélhetésként űzik, és arra, mint munkára tekintenek. Fel sem merül bennük, hogy rossz az amit csinálnak, sőt adott esetben a családjukat is ebből a tevékenységükből tartják elEzek a karakterek sokkal kevésbé kedvelhetőek, mint a korábbi noirok gyenge antihősei vagy a szexis végzet asszonyai, aminek nem csak a filmek és a karakterek realisztikussága az oka, de az is, hogy ők tevékenységüket saját elhatározásukból végzik, és nem mások manipulációjának áldozatai, így aztán a sajnálat faktor is jóval alacsonyabb velük szemben. Mindazonáltal ha jellemüket összehasonlítjuk a társadalom "megbecsült" tagjaival, mint a korrupt és bunkó rendőrrel, vagy a feleségét megcsaló és drága szeretője miatt mindenkit átvágni akaró ügyvéddel, akkor mégiscsak győztesen kerülnek ki ebből az összehasonlításból, már csak azért is, mert köztük működik a betyárbecsület, míg ha kilépünk a ő körükből mindez teljesen elveszik.

A film legfontosabb karaktere és egyben főszereplője Dix Handley, aki a legnagyobb darab és legbrutálisabb bűnözőnek tűnik mindenki között, azonban ő lesz az, akiben a film során a legnagyobb adag tisztességet fogunk felfedezni. Dix az a tag, aki csakis az erős és fenyegető fizikuma miatt kerül a csapatba, akit Doc kimondottan egyfajta izomnak, testőrnek vesz fel. A többieknek van valami speciális "szaktudása", mint a profi széffeltörés, vagy autóvezetés, esetleg intelligencia Doc esetében, velük szemben Dix nem egyéb, mint egy nagydarab bunkó, mindenfajta szaktudás nélkül. Dix bűnözök között is a legalacsonyabb státuszú, ha lenne a bűnözőknek külön társadalma, akkor ő képviselné a munkásosztályt, már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy ő vállalja a legtöbb kockázatot, ő melózik a legtöbbet, azonban arányában ő nyert volna az egészen a legkevesebbet. Nem véletlenül lesz ő a legszimpatikusabb karakter idővel.John Huston közismerten baloldali érzelmű és gondolkodású volt, számos filmjébe belevitte a  társadalmi osztályok problémáit, és jellemzően minél alacsonyabb státuszú volt valaki, annál szimpatikusabban ábrázolta. Ezek közé tartozik ez a filmje is. Sőt, az is érezhető, hogy hitt a kommunista jellegű munkás-(paraszt) és értelmiség szövetségben, ami itt visszatükröződik Dix és Doc karakterén, kapcsolatán keresztül. Dix a történet előrehaladtával fokozatosan veszi át a főszereplő helyét Doctól, a banda agyától, aki a "munkásosztálybeli" Dix-szel szemben a bűnözők társadalmának "értelmiségét" képviseli. A történet folyamán ők ketten mégis csak egy olyan egymással együttműködni képes párt alkotnak (a filmben legalábbis), akik egymás mellett kitartanak. Mindkettejük bukása furcsa körülmények között történik, de sorsuk és annak fogadása szimbolikus és jellemző karaktereikre. Anélkül, hogy elspoilerezném a véget, az a különbség közöttük, hogy az egyik nyugodtan fogadja a sors akaratát, míg a másik küzd ellene, azonban ezzel helyzete csak rosszabbá válik.  

A film forgatókönyvét John Huston és Ben Maddow írták W. R. Burnett 1949-es azonos című regényéből. A film felépítése alapján három részre osztható, a kb. 45 perces tervezésre és szervezésre, amely során megismerjük a karaktereket is, a 10-15 perc kivitelezésre, ami a későbbi heist filmekkel ellentétben itt meglehetősen rövid, és igazából semmi extra nincs benne. Ez valószínűleg azért is volt, mert ezzel is jelezni akarta, hogy nem ez a film lényege, ugyanis a rendezőt leginkább az érdekelte, hogy hogyan és miként dől dugába a profin megtervezett bűncselekmény, ami a rablás utáni 60 perces harmadik szakaszban látható.John Huston, aki forgatókönyvíróként kezdte pályafutását, a szöveget mindig nagyon fontos elemként kezelte, és itt is érezhetően nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy minden szó a helyén legyen és megfelelően nyomatékosan hangozzanak, mindezt úgy, hogy a párbeszédek teljesen természetesnek és hitelesnek legyenek, menetesen minden mesterkéltségtől. (Szinkron ennél a filmnél sem jöhet szóba.)

A színészek nagyszerű teljesítményt nyújtottak a filmben, ami lényegében mindenkire igaz, függetlenül attól, hogy mekkora szerepe is volt a szerepe.

Dix Handley-t, a korábbi vidéki farmer srácból mérges nagyvárosi bűnözővé váló alakot Sterling Hayden alakítja annyira jól, hogy ezen filmje után sorozatban játszhatta noirok főszerepét, többek között a The Killingét, aminek elkészültét ez a film inspirált. A film közben olyan érzésünk lehet, mintha ezt a szerepet rá írták volna, aminek nem csak fizikai megjelenése volt az oka, amivel szinte mindig dominálja a jeleneteit, de azért is, ahogy megjeleníti Dixet a mérges, frusztrált, arrogáns és egyben hencegő viselkedésével, amivel a kisstílűségét próbálja leplezni és a többi bűnöző tiszteletét akarja kivívni. Kezdetben nincsenek szemmel látható vagy érzékelhető érzelmei vagy lelkiismerete, nem is igazán értjük, hogy Jean Hagen karaktere miért is szerelmes belé annyira, aztán a későbbiek során felfedi valódi énjét, a majdhogynem jószívű egyszerű farmer fiút, akit az élet keményített meg.A terv szülőatyját, Docot Sam Jaffe játssza, aki szabadulása után rögtön nekilát terve végrehajtásának. Ő, mint általában az intelligens figurák, kevésbé átlátható és kiismerhető, mint az egyszerűbb karakterek, de az egyértelműen látszik, hogy intelligenciájának köszönhetően rögtön felismeri - és elfogadja - amikor a sors keze közbeszól az életébe, amit egyébként saját magának köszönhet, és amit ő be is lát. Talán emiatt is nyugszik bele sorsába könnyebben, mint Dix, aki nem rendelkezik az  öreg bölcsességével és intelligenciájával.

A film egyik legunszimpatikusabb figurája az önelégült és korrupt, romlott Emmerich ügyvéd, aki mindenki bukását okozza kapzsiságával, és akit Louis Calhern kelt életre remekül. Emmerich beleesik abba a hibába, hogy azt gondolja a magasabb társadalmi helyzete egyben magasabb intelligenciát is jelent, ezért mindenkit büntetlenül át tud vágni. Nem számol azonban Doc-kal, aki ráérez az ügyvéd simlisségére. Ugyanakkor még az ő emberei oldala is megjelenik barátnőjén és feleségén keresztül, miközben érzékelhető az is, hogy valahol a lelke mélyén tudja, hogy mindezért valahogy valamilyen formában meg fog bűnhődni. Emmerich ügyvédet a sírba taszító fiatal szerető szerepében a még nagyon fiatal Marilyn Monroe látható, aki leginkább (akkor szexisnek számító) külsejével akarta eladni magát.

Jean Hagen alakítja Dix barátnőjét Doll-t, akinek törékenysége előhozza a férfi emberségét és azt a vágyat, hogy változtasson életén. Ő a film "jó kislánya", hiszen ő az, aki jelenlétével és vonzalmával emlékezteti az (egyik) antihőst egy tisztább és boldogabb életre, ami egy vidéki farmon sokkal könnyebben megvalósítható, mint egy bűnös nagyvárosban. Jean Hagen nagyszerűen átadta karaktere magányosságát és törékenységét, annak ellenére, hogy nem sok ideje volt a filmben.A film operatőre Harold Rosson volt, akit pályafutása során ötször jelöltek Oscar-díjra, ennek megfelelően az Aszfaltdzsungel fényképezése is magas színvonalú volt, amely során alkalmazta a noirokra jellemző eszközöket, módszereket. Előszeretettel fényképezett szokatlanul alacsony szögből és játszott az árnyékokkal oly módon, hogy gyakran a szereplők arcának egyik felén hagyta, aminek hatására a szereplőket körbelengi egyfajta elátkozott érzet. A külső jelenetek fényképezésénél is nagyszerűen jelenítette meg bűnös nagyváros sötéten és alattomosan fenyegető jellegét. 

A zenét Rózsa Miklós szerezte, ami szintén kicsit visszafogottabb volt ez alkalommal, mint ami a korábbi filmjeire jellemző, így a háttérzene sokkal hatásosabbnak tűnik a fontosabb jelenetekben, amikor viszont a drámaisága nagyon felerősödik.

John Huston rendező forgatókönyvírói pályafutásának köszönhetően mindig is remek történet elbeszélő volt, aki mindezt képes volt nagyon kifejezően és atmoszférikusan vászonra vinni. Ebben a filmjében mindezt minden szentimentalizmustól mentesen, szikáran és feszesen, ugyanakkor minden apró részletre kiterjedően realisztikusan, szinte már-már dokumentumfilmszerűen jelenít meg.  Az Aszfaltdzsungel lefektette a heist filmek sémáját, ami aztán a mai napig is meghatározza az ebbe az (al)műfajba tartozó filmek felépítését és stílusát. Mindazonáltal nem könnyű úttörőnek lenni, ezért ez a film sem tökéletes, és a hat évvel később készült The Killinget jobbnak is tartom ennél, azonban az Aszfaltdzsungel filmtörténeti hatása mégiscsak jelentősebb.

Értékelés: 9/10

A tervezés egy részlete:

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr5512276563

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2018.09.26. 01:25:13

"Ezek a karakterek sokkal kevésbé kedvelhetőek"

Érdekes, számomra Dix is nagyon kedvelhető, de talán furcsa módon Doc karaktere kedvelhető a leginkább. Szimpatikus, kedves - már-már - törékeny úr, akire nem lehet haragudni amiért bűnöző...

"Rózsa Miklós szerezte, ami szintén kicsit visszafogottabb volt ez alkalommal, mint ami a korábbi filmjeire jellemző, így a háttérzene sokkal hatásosabbnak tűnik a fontosabb jelenetekben, amikor viszont a drámaisága nagyon felerősödik."

Akkor lehet, hogy én figyeltem rosszul, de ebben a filmben gyakorlatilag nem hallottam zenét. Ez így persze nem igaz, mert a kezdő felirat alatt van, de aztán a film lényegi részében semmi. A vége felé a diner-ben szól két zene a jukeboxon, de az meg nem háttérzene, ott a zene szinte a lényeg, meg persze a cuki csajszi tánca.. Lehet, hogy végigfutom még egyszer a filmet zeneügyben...