Time Goes By

Yankee Doodle Dandy 1942

2017. augusztus 06. 13:55 - Time Goes By

8 Oscar-díj jelölése és 3 győzelme mellett számos más dologról is ismert ez a biografikus musical, ami George M. Cohan életét dolgozza fel. Cohant nem véletlenül tartják az "amerikai musical komédiák atyának", akit az első világháború táján úgy is hívtak, hogy "az ember, akié a Broadway volt", hiszen ő az, aki dalaival, előadásaival megteremtette ezt a műfajt. A Yankee Doodle Dandy az AFI legjobb filmjeinek listáján a 98., a legjobb musicalekén pedig a 18. helyén áll jelenleg, és ami megjelenésekor a Warner Brothers filmstúdió addigi legnagyobb bevételét produkálta. De leginkább arról ismert, hogy James Cagney elnyerte élete egyetlen Oscar-díját a filmben látható alakításáért, amit számos filmkritikus a "filmtörténelem egyik legszenzációsabb alakításának" nevez, teljesen jogosan.

A film elején a középkorú George M. Cohan (James Cagney) a Fehér Házba igyekszik, hogy átvegye kitüntetését, majd Roosevelt elnökkel való csevej során visszaemlékezik életére és karrierjére, ami aztán az ő visszapillantásában bontakozik ki a néző előtt. A kis George júl. 4.-én született egy zenész, táncos családba, akik egy revü társulat tagjai voltak. Már gyerekkorában fellépett ő is a családi revüben apjával, Jerryvel (Walter Huston), anyjával, Nellievel (Rosemary DeCamp) és húgával, Josievel (Jeanne Cagney) és bár értek el sikereket, George sokkal többre és nagyobbra vágyott ennél, ő a musicalek szupersztárja akart lenni. Karrierje felemelkedése közben megismerkedik feleségével, Maryvel (Joan Leslie), aki nem csak partnere, de társa is lesz munkájában. George M. Cohan nem csak álmait valósítja meg, de azt túl is szárnyalja. És bár neve feledésbe merül a nagyközönség előtt idővel, a dalait mégis énekelik a mai napig is...Többször is hangot adtam már azon véleményemnek, hogy általában véve nem szeretem a musicaleket, mert mind a tartalmuk, mind az izgalmuk nagyon lightos és korlátozott, aminek a legfőbb oka, hogy rengeteg idő megy el a zenével, ráadásul a színészek is mindig olyankor zendítenek rá az énekre, amikor már éppen kezdene érdekessé válni a film. A régi musicalek iránti ellenszenvem emellett azzal is fokozódik, hogy még a zene is unalmas vagy legalábbis furcsa a mai fül számára. A mai alkalommal mégis egy régi musicalről írok. Az egyetlenről, amit tényleg szeretek, és amit többször is láttam. Ennek pedig az egyetlen egy oka James Cagney, aki annyira jó színész, hogy még egy musicalt is meg tudott szerettetni velem. Kapásból három Oscar-díjat érdemelne már önmagában ezért is. Na de mi is ez a Yankee Doodle Dandy és ki volt George M. Cohan?

A film megjelenésekor, 1942-ben az USA már hadba lépett a második világháborúban, amit Hollywood is támogatott a maga módján azzal, hogy sorozatban készítette a háborús propaganda filmeket. Meglepő módon jó néhány ezek közül olyannyira magas színvonalú volt, hogy napjainkban a legnagyobb klasszikusok között emlegetik őket, elég csak a Casablancát megemlíteni itt. Amit egyébként ugyanebben az évben készített a Warner Brothers ugyanazzal a rendezővel, Michael Curtiz-zel, mint a Yankee Doodle Dandyt, ami szintén a nagy klasszikusok egyikévé vált az idők folyamán, ami nem utolsósorban James Cagney szenzációs alakításának köszönhető.

Egy háborús propagandafilmhez illően a musical két legfontosabb témája a hazafiság és a siker, az igazi amerikai álom megvalósítása.A hazafiság megjelenítése nagyon egyszerűen történik, nem kell hozzá sokkal több, mint Cohan régimódi szentimentális hazafias dalai, mint a The Yankee Doodle Dandy, a You're a Grand Old Flag vagy az Over There, amelyek lényegében a mai napig is hallhatóak minden júl. 4.-i ünnepen, az USA legnagyobb nemzeti ünnepén. A filmben ezen dalok megjelenítése laza és optimista, kerülvén minden görcsösséget, aminek mindazonáltal van egy olyan jól érezhető üzenete, hogy az amerikai hadsereg és általában véve Amerika legyőzhetetlen. Manapság már nem valószínű, hogy készülhetne egy ehhez hasonló film Hollywoodban, aminek nem csak a filmgyár fanatikus baloldalisága az oka, hanem az is, hogy nincsenek már olyan emberek, mint George M. Cohan vagy James Cagney, akik könnyedén, hitelesen, végtelenül energikusan és mégis lazán tudták megjeleníteni a jó értelemben vett pátoszos és emocionális nacionalizmust. Ők nyilvánvalóan egy másik kor emberei voltak.  

A történet a hazafiság mellett a sikerről, az amerikai álom eléréséről is szól. A film főszereplője, George M. Cohan egy igazi "self made man" volt, aki önerejéből csinált hatalmas karriert. Ő egy ír bevándorló család gyermeke volt, aki mert nagyot álmodni, és aki mindent meg is tett ennek az álomnak az eléréséért, és a zeneszerzői, előadói, produceri munkájának köszönhetően lényegében megszületett a musical komédia műfaja a Broadway-n. Ma hatalmas szobra áll a new yorki Time Square-n és ő volt az első előadóművész, akit kitüntettek a Congressional Gold Medal-al 1936-ban. George M. Cohan már nagyon beteg volt a film készítésekor, ezért közreműködése, tanácsadása elég korlátozott volt, mindazonáltal a díszletek, a kosztümök, sőt legtöbb esetben még a tánclépések, a koreográfia is az eredeti előadások hiteles másolata. A filmet mindemellett kiváló operatőr, a legendás James Wong Howe fényképezte és a már említett Kertész Mihály rendezte, akik mindketten odatették a magukét, azonban a film hatalmas sikere 99%-ban James Cagneynek köszönhető, és nem túlzás azt állítani, hogy a filmben látható alakítása a hollywoodi filmtörténelem egyik legbravúrosabb színészi teljesítménye volt.Pedig elsőre kicsit furcsán hangozhat James Cagney neve egy musical főszerepében. És másodikra is, hiszen ő a gengszter szerepeiről vált híressé, a The Public Enemy-ből, az Angels with Dirty Faces-ből, vagy az Alvilág alkonyából, ezért kora közönsége is csodálkozva húzta fel a szemöldökét, mivel elképzelni sem tudták azt James Cagney-ről, erről a megátalkodott gengszterszerepeiről elhíresült színészről, hogy tud énekelni és táncolni, és egyáltalán mit keres egy musicalben. És bár nagyon találóan - ugyanakkor kis túlzással élve - fogalmazta meg egy filmkritikus, hogy "Cagney nem igazán tud énekelni és táncolni, de olyannyira jó színész, hogy remekül kelti ennek látszatát". Persze ez azért nem teljesen igaz, hiszen Cohanhez hasonlóan ő is ír származású és ő is step tánccal kezdte pályafutását gyerekkorában, tehát volt táncos előképzettsége a film előtt, és karrierje során több zenés filmben is játszott - kiválóan - valahogy mégis inkább gengszterként maradt meg az emberek emlékezetében. 

Cagney azt tervezte, hogy a filmben látható táncos betétekben Cohan mozgását és táncstílusát fogja utánozni, míg a karaktert a saját színészi stílusának megfelelően fogja játszani. Ennek pedig egy olyannyira furcsa, ám végtelenül szórakoztató előadás lett a végeredménye, amit szavakkal nehéz leírni. Cagney táncstílusa nagyon mulatságos, hiszen ő ellentéteben az igazi táncosokkal nem az egész testével mozog, hanem csak a lábaival, ami miatt nála igazzá válik a szólás, hogy "a lábai önálló életet élnek" és ennek (is) köszönhetően esetenként már-már akrobatikus jellegűvé válik a tánca. Cagney énekben is utánozta Cohant, és ennek megfelelően félig énekelte, félig mondta a dalokat, a Youtubon található pár felvétel Cohanről, így össze lehet hasonlítani Cagney alakításával. A színészen látszik, hogy mennyire élvezi ezt a szerepet, amit tőle megszokottan végtelenül energikusan és magas hőfokon, karakterében teljesen átlényegülve, ugyanakkor könnyedén és sármosan alakít.Természetesen Cagney mellett számos más remek színész játszik, mellette a legjobb Walter Huston (Sierra Madre kincse), aki a kor egyik legjobb karakterszínésze volt (John Huston rendező édesapja). Ő Cohan apját játszotta a filmben, aki meghatározó volt fia életében, és aki lényegében elindította az úton. Huston egyik legjobb jelenete, amikor a halálos ágyán fekve beszél a fiával, és amiből kiderül, hogy mennyire szoros volt kettejük kapcsolata. Cohan anyját Rosemary Decamp alakítja, akinek már nem jutott annyi idő, hogy igazán jelentőssé tudta volna tenni karakterét. Kertész mellett még egy magyar származású közreműködő található a filmben, és ez Szőke Szakáll (szül. Gartner Sándor), aki játszott Kertész másik 1942-es filmjében is, abban a bizonyos Cablancában is.

A forgatókönyvet Robert Buckner, Edmund Joseph, Julius és Philip Epstein írták, akik egy musicalben szokatlanul flashbackben és narrátorral mesélik el a történetet. (Mindez persze nem véletlen, hiszen a film noir és annak elemei ekkoriban kezdtek népszerűvé válni.) A narrátor természetesen a férfi főszereplő, aki nem csak elmeséli, de néha kommentálja is életét, és ezek között jó néhány vicces sort is hallhatunk, mint pl. "6 éves voltam, amikor rájöttem, hogy nem az én születésnapomat ünneplik júl. 4.-én" Persze mint minden biografikus filmben, úgy ebben is éltek a szkript írói a "változtatás jogával", ezért a valósághoz képest a filmben Cohan csak egyszer nősült, és a filmbeli feleségében, Maryben lényegében összevonták két valódi feleségét, Ethelt és Agnest. Az életútjában is változtattak egy keveset, ami nagyrészt kronológiai változtatást jelentett. De a lényeg, George M. Cohan személyisége és élete nagyon hiteles. Cohan egy olyan fickó, aki még a család jólétét is képes kockáztatni azért, hogy elérje a csúcsot. Családja is és ő is szereznek egymásnak némi fejfájást, de a családi összetartás töretlen marad. A történet gyengébbik szála a feleségével való kapcsolata. Tudjuk ugyan, hogy Mary élete partnere és meghatározó része elvileg mindenben, ugyanakkor ez a filmben nem sok jelenetből derül ki.

A Yankee Doodle Dandyben számos híres jelenet látható, két kedvencem a lépcsős és amikor megismerkedik Maryvel. A lépcsős jelenet azután látható, hogy elköszönt az elnöktől és éppen lefelé indul a Fehér Ház lépcsőin, amelynek fala tele van korábbi elnökökről készült festményekkel, majd Cagney örömében és büszkeségében tánclépésekben "tör ki". Ez a jelenet állítólag Cagney improvizálása volt, és teljesen spontán jött ki belőle. A másik jelenetben éppen öregembernek maszkírozva gyakorol az öltözőjében, amikor a fiatal Mary, aki szintén táncos szeretne lenni, bemegy hozzá tanácsért, és aki természetesen azt hiszi, hogy Cohan egy nagyon öreg ember. Cagney ekkor egy eszméletlen sebességű táncot mutat be a lánynak - teljesen megrémítve ezzel szegény Maryt -, aki azt hiszi, hogy az öreg mindjárt szívinfarktust kap. (A jelenet a poszt végi videóban látható.)

A filmben hallható dalokat természetesen George M. Cohan szerezte, a háttérzenét pedig Ray Heindorf és Heinz Roemheld írták.

Bár Kertész Mihály musicaljének egyes elemei mára már nyilvánvalóan elöregedtek, azonban a film mégis sokkal kevésbé tűnik mesterkéltnek, mint a műfaj többi darabja, sőt minden mozdulat teljesen természetesnek hat a mai napig is, ami - és most megint csak ismételni tudom magam - James Cagney kiváló teljesítményének köszönhető, és az is, hogy ez a 75 éves musical még a mai napig is szórakoztató, sőt, még az olyanoknak is, akik nem szeretik a musicaleket, viszont imádják James Cagneyt. Manapság már az olyan végtelenül átlagos és középszerű musicalekről is szuperlatívuszokban beszélnek, mint a Kaliforniai álom és elalélnak Ryan Gosling teljesítményétől. Nos, ez csak azért lehet, mert nem látták James Cagney-t ebben a filmben. 

Értékelés: 9/10

Cohan és Mary megismerkedése, Cagney tánca 2:35-től:

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr912717576

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2017.12.23. 09:44:56

"Cagney táncstílusa nagyon mulatságos, hiszen ő ellentéteben az igazi táncosokkal nem az egész testével mozog, hanem csak a lábaival" - Cohan és Cagney az ír sztep-tánc stílusjegyeit használták előszeretettel, aminek pont az a jellemzője, hogy a kéz nagyrészt a törzs mellett van leszorítva. A leszorított kéz nem szükségszerű, de az igen, hogy a karnak semmilyen szerepe nincs a táncban. Ellentétben a Broadway szteppel, ahol a kar hangsúlyos részét képezi a mozdulatoknak. Sok youtube video van, ahol a két látványosan eltérő stílust hasonlítják össze. Itt van egy remek példa: youtu.be/WMD_f02gelM

(gondolom nem nehéz kitalálni, fekete felsőben a Broadway táncosok, fehér felsőben az írek)

A musical-ekkel nekem is furcsa a viszonyom. Kicsit összetettebb mint a te eseted. Én vagy rajongok értük (jó csak néhány ilyen van) vagy elalszom rajtuk, és utálom őket, nagyjából hasonló okokból, mint amiért te is. (Cabaret, Mamma Mia(!!!), Jézus Krisztus Szupersztár, István a Király, Grease - nagyjából ezek, amiket meg tudok nézni)
A Yankee Doodle Dandy alapvetően nem tetszett egyébként, de Cagney miatt elviseltem, egyedül a táncai okoztak kellemes pillanatokat. Gengszterként jobban bejött, de van valami a hangjában - érdekes ezt leginkább régi színészeknél, pld még Sinkovits tapasztalom - ami miatt végtelenül jó hallgatni...

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2017.12.23. 09:58:08

@moodPedro: Én is kedvelek azért pár musicalt, kb ugyanazokat, mint te, de inkább a zenéjüket és nem mint filmeket. És a legnagyobb gondom a régi musicalekkel, hogy a zene már általában elavult, ezért nincs mit szeretni rajta. Kivétel talán az Ének az esőben, aminek tetszik a története (!), meg van benne pár jó koreográfia. A Yankee Doodleyt meg James Cagney miatt, és nálam is meg volt az áll leesés, amikor megláttam táncolni ebben a filmben. Ez egy háborús propagandafilm, és abban sztm első osztályú, de mondjuk nem ezen tulajdonságáért szeretem, mint ahogy a Casablancát sem. :)