Time Goes By

Ítélet Nürnbergben (Judgement at Nuremberg) 1961

2017. szeptember 06. 12:30 - Time Goes By

11 Oscar jelöléséből kettőt (legjobb férfi színész és forgatókönyv) díjra váltó tárgyalótermi dráma 1948-ban játszódik Nürnbergben és a háborúban vesztes náci Németország emberiség ellen elkövetett bűncselekményekkel megvádolt bíróinak tárgyalásáról szól, pontosabban szólva annak egy fikciós változata. Az amerikai bíróságnak ezen a tárgyaláson is választ kellett adniuk arra a kérdésre, hogy kinek, mikor és mennyire lehet arra hivatkozni, hogy "csak parancsra tettem"? Ez a film is 'all star" színész csapattal dolgozott, többek között Spencer Tracyvel, Maximilian Schellel, Burt Lancesterrel, Richard Widmarkkal, Marlene Dietrichhel, Judy Garlanddel vagy éppen Montgomery Clifttel, és mindegyikőjük egészen kiváló alakítást nyújtott.

1948-ban, a megszállt Németországban az amerikaiak bírósági tárgyalások sorozatában vádolják meg a legyőzött náci Németország vezetőit emberiség elleni bűncselekmények elkövetésével, aminek egyik felvonása a négy német bíró tárgyalása. A bíróság vezetésével Dan Haywood (Spencer Tracy) főbírót bízzák meg, aki nincs könnyű helyzetben, hiszen a konkrét vádak mellett számos - ezen tárgyaláson túlmutató -  más politikai, társadalmi és erkölcsi tényezőt is figyelembe kell vennie döntése meghozatalánál. Az egyik legfontosabb az, hogy az agresszíven terjeszkedő kommunista Szovjetunió megállítására az USÁ-nak nagy szüksége lesz (Nyugat-)Németországra, amely támogatást nehéz lesz megszerezni, ha minden németet kivégeznek vagy lecsuknak. A másik szempont amit figyelembe kell vennie, a humanizmus, amire oly sokan és annyiszor hivatkoztak már a történelem során - főleg persze a győztesek - ugyanakkor ki az, aki erre valóban hivatkozhat? Ki az, aki teljesen "bűntelen"? A legfontosabb kérdés annak eldöntése, hogy hol húzzák meg a határvonalat a háborús bűnösség és a "parancsra tettem között"? A vádlottak védője a fiatal és nagyon intelligens Hans Rolfe (Maximilian Schell) számos alkalommal rápirít az erkölcsi felsőbbrendűségének tudatában sokszor végtelenül egyoldalúnak tűnő és a körülményeket, a vádlottak válaszait nem figyelembe vevő ügyészre, Tad Lawson ezredesre (Richard Widmark), aki a bíróság érzelmi befolyásolására koncentrációs táborok szörnyűségeit bemutató filmeket is felhasznál, annak ellenére, hogy azokhoz a négy vádlottnak (közvetlenül legalábbis) nem volt köze, vagy legalábbis ezzel nem vádolják őket. Haywood bíró mindeközben azt is próbálja megérteni, hogy mi ment végbe a német társadalomban és hogyan lehetséges az, hogy egy civilizált és kulturált ország olyan szörnyűségeket kövessen el, mint Németország. Haywood ezért megpróbál német emberekkel is összebarátkozni és elbeszélgetni velük arról, hogy milyen volt az élet a náci Németországban. Egyikőjük, Frau Bertholt (Marlene Dietrich) özvegyasszony, akinek magas rangú katonatiszt férjét az amerikaiak korábban már elítélték és kivégeztek. Bertholtné mindenáron be akarja bizonyítani Haywoodnak, hogy a németek milyen kulturált és kedves emberek, korábbi szolgálói, egy idősebb házaspár pedig azzal védekezik a bíró előtt, hogy őket soha nem érdekelte a politika. Abban mindhárman nagyon hasonlítanak, ahogy azt bizonygatják, hogy egyikőjük sem tudott a haláltáborok létezéséről. A négy vádlott egyike Dr. Ernst Janning (Burt Lancester) - mindenki legnagyobb meglepetésére - a tárgyalás végén belátja, hogy bűnös...Politikai témáról mindig nagyon nehéz jó filmet készíteni. Főleg olyat, amit a kissé megfoghatatlannak tűnő, magasztosnak hangzó, ugyanakkor valójában semmit sem jelentő vagy legalábbis általában csak politikai érdekek mentén előhúzott humanizmussal szeretnének összekapcsolni. Mindazonáltal egy politikai film akkor nevezhető jónak, ha az nem egyoldalú és üzenetei elvonatkoztathatóak egy adott témától, korszaktól, társadalomtól, mivel a központjában nem ideológiák, hanem az azt kitaláló és működtető emberiség áll, amelynek természete, viselkedése, motivációi nem sokat változtak az idők folyamán. A téma komplexitása és fontossága miatt egy náci háborús bűnösök pereiről szóló dráma készítéséhez több kell, mint bátorság. Még európai filmeseknek sem könnyű, akik valóban átélték mindezt, hát még amerikaiaknak, akinek valójában sem a fasizmusról, sem a kommunizmusról nincsenek első kézből vett tapasztalataik, inkább sokszor csak nagyon naiv, egyoldalú és felületes elképzelésük van a totalitárius rendszerekről és legfőképpen azok kialakulásának okairól, így aztán mindig kicsit félve nézem meg az ezekről szóló hollywoodi filmeket. Főleg azokat, amelyeket politikailag olyannyira elköteleződött rendező készít, mint Stanley Kramer.

A film rendezését nem véletlenül bízták Stanley Kramerre, aki híres volt baloldali liberális elköteleződéséről és arról, hogy ő volt az egyik legtöbb "üzenet-filmet" készítő hollywoodi rendező. Számos olyan drámát készített pályafutása során, amelyek valamilyen politikai vagy társadalmi téma baloldali megközelítésével próbálták a közgondolkodást befolyásolni vagy megváltoztatni. Ilyen jellegű filmje volt az Ítélet Nürnberg mellett például a Guess Who's Coming to Dinner vagy a The Defiant Ones, amelyeknek a rasszizmus a témája, vagy az Inherit the Wind, ami pedig az evolúciós illetve a vallásos keletkezés történet szembeállításáról szól. De ide sorolható a nukleáris háborúról szóló On the Beach is. Egyszóval Stanley Kramer egyike volt Hollywood harcias baloldali liberális "keresztes lovagjainak", mindazonáltal ez a filmje szerencsére (sokkal) összetettebb és elgondolkodtatóbb, mint amilyennek első ránézésre gondolnánk.  Az Ítélet Nürnbergben nem csak a témájánál fogva számított nagyon nehéznek a közönség számára, de egyes képei miatt. A filmben ugyanis láthatóak koncentrációs táborokban készült eredeti felvételek is, amelyek a maguk idejében még a mainál is sokkal sokkolóbbnak számítottak, hiszen 1961-ben még jócskán érvényben volt a hollywoodi cenzúra, amely miatt gyilkosságokat vagy holttesteket nem is lehetett közelről bemutatni. (Úgy tűnik a cenzúra erre a filmre nem vonatkozott, ami önmagában nem baj, a baj az, hogy más filmekre meg igen.) Mindenesetre az eldózerolt csontsovány hullák és félholtak láttán nem lehet kétséges a háborús bűntett elkövetése, a kérdés leginkább az a filmben és az volt a valóságban is, hogy kit tegyenek meg ezért felelősnek? Csak Hitlert magát, vagy az egész náci vezetés első vonalát, vagy esetleg még lejjebb menjenek? És mennyire mélyre menjenek? Esetleg elítéljenek egy egész nemzetet és annak minden egyes tagját? A filmben szinte folyamatosan ott villog a kérdés, hogy meghúzható-e valahol a felelősség határvonala vagy sem? És mi számít bűnnek? Ha valaki elköveti azt, vagy esetleg az is, ha nem követett el bűncselekményt, de tudott a gazságokról és nem tett semmit ellene? Ha igen, akkor a következő logikusan felmerülő kérdés, hogy milyen nagyságú és mélységű tudás számít bűnnek? Csak az, ha tud a haláltáborokról, vagy az is ha tudja, hogy nem csak rassz, de politikai alapon is öltek és kínoztak meg embereket? Mint ahogy az a kérdés is állandóan ott lebeg a néző szeme előtt, hogy az egész tárgyalássorozat valóban az igazságszolgáltatásról szól-e vagy inkább a bosszúállásról, már csak azért is, mert az előző kérdésekre amúgy sem tud senki válaszolni ezen a világon.

A forgatókönyvet Abby Mann írta saját tévéjátéka alapján, amiért aztán megérdemelten el is nyerte az Oscar-díjat, ugyanis a szkript számos nagyon pozitív tulajdonsággal rendelkezik. A dráma érint szinte minden olyan kérdést, ami általában felmerül - a mai napig is - és vihart kavar ebben a témában, sőt annál sokkal messzebb is vezet, és a legnagyobb ereje, hogy annak ellenére elvonatkoztatható a nácizmustól és kiterjeszthető bármilyen totalitárius rendszerre, hogy ez nem állt a film készítőinek szándékában. De ez nem véletlen, hiszen a totalitárius rendszerek működése nagyon hasonló, történjen az akármilyen ideológia mentén is, ezért egy kelet-európai ember simán felismerheti benne a kommunizmus működését is. A szkript másik nagyon nagy előnye, hogy számos kérdést megválaszolatlanul hagy, ezért az egyértelmű végső bírói döntés ellenére - ami a film elsődleges erkölcsi üzenete - sem tűnik szájbarágósnak. A filmben felmerülő legtöbb megválaszolatlan kérdés azok körül forog, akik ideológiailag nem nevezhetőek náciknak, ugyanakkor mégis kiszolgálták a rendszert vagy legalábbis nem ellenkeztek ellene. (Az ideológiai nácik megítélése egyértelmű.)A bírósági tárgyalásnál az író azzal is próbálta elkerülni az egyoldalúság látszatát, hogy Hans Rolfe német ügyvédet sokkal szimpatikusabbra és intelligensebbre írta, mint az amerikai katonai ügyészt, Lawsont. Hans Rolfe szájából hallhatjuk azokat a kérdéseket és érveket, amelyek rámutatnak arra, hogy a vádló (USA vagy általában véve a szövetségesek) nem igazán állnak erkölcsileg a vádlott (a náci Németország) felett. Ezeket a kérdéseket és érveléseket pedig a néző nem tudja figyelmen kívül hagyni, függetlenül attól, hogy a filmben majd az ítélet meghozatalánál figyelmen kívül fogják hagyni egy általános - és ezen tulajdonsága miatt nem túl meggyőző - moralizálós érveléssel szemben. Egy olyan érveléssel szemben, aminek egy totalitárius rendszerben való gyakorlati lehetetlenségét  bizonyította a német ügyvéd korábban. Egyszóval a magasabb rendű humanizmus győz a bírósági tárgyalás folyamán az embertelen gyakorlatiassággal szemben, ami jól hangzik, ugyanakkor nagyon nagy kár, hogy soha semmikor nem győzött mindez a történelem során sem ezelőtt, sem ezután, csak itt Nürnbergben. 

A tárgyalás folyamán a vád egyik fontos tanúja egy olyan mentálisan instabilnak és kissé szellemi fogyatékosnak tűnő fiatalember, akit az egyik bíró sterilizálásra ítélt korábban. Az ügyvéd rámutat arra, hogy a bíró az akkori törvényeknek megfelelő döntést hozott, és akkor követett volna el törvénysértést és ezzel együtt bűncselekményt, ha nem így dönt. A tanút ráadásul nem politikai meggyőződése miatt, hanem azért sterilizálták, mert szellemi fogyatékos volt, és amire az akkor életben lévő törvény utasítást adott. És amihez nagyon hasonló az USA egyik tagállamában is érvényben volt ekkor. De ugyanerre a törvényességi érvre hivatkoztak például a kommunizmus után is a kommunista vérbírókat vagy más kommunistákat mentegetők is, akik a nácikhoz hasonlóan "csak az érvényben lévő törvényeket tartották és tartatták be." Jogilag nehéz ebbe belekötni, a kérdés, hogy felül lehet-e bírálni egy totalitárius rendszer által meghozott törvényt utólag humanizmusra hivatkozva? 

(A film - hasonlóan nagyon sok nácizmusról szóló filmhez - megpróbálja a kommunizmust, ha nem is felmenteni, de mosdatni azzal, hogy egy fokkal jobbnak véli a nácizmusnál, illetve ez esetben inkább arról van szó, hogy az antikommunizmust próbálja meg náci eredetűnek feltüntetni. Ezt pedig azzal akarja itt elérni, hogy az egyik náci érzelmű bíró vádlott azt vágja Haywoodhoz az ítélethirdetéskor, hogy "Ma ti ítéltek el engem! Holnap a bolsevikok ítélnek el titeket!" Mintha az antikommunizmus "náci érvelésnek" számítana és mintha csak ők aggódnának a kommunizmus miatt, amivel egy kicsit odaszúrt az '50-es évek McCarthyzmusának is (az amerikai baloldal fájó pontjának), mivel a filmben az elítélt náci bíróhoz hasonlóan az amerikai kormányzat is egyre jobban aggódik a agresszív kommunista terjeszkedés miatt, ergo ők is minimum náci hajlamúak.) Az ügyvéd azzal védekezik, hogy ügyfelei nem tudhatták azt a '30-as évek elején, hogy a náci hatalomátvétellel az ország mi felé halad és az út hol ér véget 1945-ben. Nem tudhattak arról, hogy majd tíz évvel később a koncentrációs táborokban emberek milliói halnak meg. Amikor meg rájöttek, akkor meg már késő volt, és nem volt meg a szabadságuk a megfelelő döntés meghozatalára. Ami igaz, ugyanakkor a bírók is (és az emberek döntő többsége) is tudtak arról, hogy azokat, akik valamilyen módon fellépnek a nácik ellen, elviszik és nagy valószínűséggel eltűnnek valamelyik koncentrációs táborban. A bírók (és társadalom tagjai) között voltak olyanok, akik ezzel egyet is értettek ideológiai okok miatt, és voltak olyanok, akik nem, de nem is tiltakoztak a saját és családjuk életének védelme, na és persze kényelme miatt, ennek ellenére mindegyik bíró ugyanazt a büntetést kapja. Ez alapján viszont az egész társadalmat és benne minden egyes embert el lehet ítélni, a kérdés, hogy van-e értelme, és hoz-e bármilyen változást ez emberek viselkedésében, motivációiban, aminek egyik legmeghatározóbb része a túlélő ösztön, még ha ez nagyon gyávának is hangzik. Hősnek lenni viszont nem kötelező, ennél fogva gyávának lenni meg nem "antihumánus" és legfőképpen nem bűncselekmény. A filmben azoknak a megítélése viszont teljesen egyértelmű, akik ideológiai okok miatt működtek együtt a nácikkal, és akiket az esetek többségében nem a túlélés, hanem az antiszemitizmus, vagy a szimpla irigység és kapzsiság vezérelt, mert esetleg rátehették a kezüket a zsidók vagyonára. (Hasonlóan a kommunizmushoz, amikor meg a proli csőcselék gondolta ugyanezt a gazdagabb réteg vagyonáról.) 

Felmerül a kérdés a film nézése közben, hogy milyen erkölcsi törvényeknek kell egy embernek megfelelnie? Az emberiség történelme folyamán már számos ideológia megpróbált valamiféle erkölcsi iránymutatást adni. Ide sorolhatóak a különböző vallások előírásai, üzenetei, de az idealista és utópista ideológiák, filozófiák is (kezdve a humanizmussal), amelyek azonban mind csúfos kudarcot vallottak, és aminek alapvetően két oka van. A vallások (többsége) azt feltételezi tévesen, hogy az ember és emberiség meg tud változni, míg az idealista ideológiák, filozófiák pedig egy sokkal pozitívabb emberképből indulnak ki, amint amilyen az a valóságban. (Ezért nem működik és működhet a baloldali liberalizmus sem abban a formában, ahogy azt jelenleg elképzelik és erőltetik Európában). Arról már nem is beszélve, hogy ezek az erkölcsi iránymutatások sokszor egymásnak ellentmondóak és úgy tűnhet, mintha mindegyik a másik létezésével igazolná a saját létezését, hasonlóan a fasizmus és kommunizmus párosához, ahol mindegyik a másik elleni harc fontosságát hangsúlyozta.

Ha cinikus lennék azt mondanám, hogy csak a szerencsén múlik, hogy az ember elkerüli-e a vádlottak padját, mert mindez sokkal inkább attól függ, hogy politikailag a győztes lóra tesz-e, semmint olyan magasztos dolgoktól, mint az erkölcs és humanizmus, amire aztán minden győztes bátran hivatkozik. Haywood próbálja megérteni, hogy hogyan szerezhettek a nácik akkora hatalmat, mint amekkorát szereztek Németországban. Beszélgetései során nagyon hasonló semmitmondó és felelősséget elhárító válaszokat kap a különböző osztályba és csoportba tartozó németektől. "Mi nem politizáltunk". "Mi nem tudtunk a koncentrációs táborokról." Aztán később jönnek az olyan válaszok is, amelyekből aztán kiderül, hogy sokkal többet tudtak annál, mint amennyit hajlandóak bevallani, csak ahogy akkor, úgy még most is mentegetik és mosdatják - talán már nem is annyira a nácikat - mintsem inkább saját magukat. "Hitler csinált néhány jó dolgot is, mint az autópályák és munkát adott." ("Persze, osztály és politikai alapon elhurcolták és megölték az embereket, meg kiforgatták a kulákokat minden vagyonukból, na de 3,60 volt  a kenyér") Haywood bíró kutatásaira igazából csak egy választ lehet adni: egyszerűen ilyen megalkuvó az emberiség, mert elsődleges ösztöne és prioritása a túlélés. Ami nagyon hiányzik ebből a részből, az a nácizmus hatalomra jutásának történelmi körülményei, amiben nagyon nagy felelőssége volt az első világháborút megnyerő szövetségeseknek, akik olyan békeszerződést kényszerítettek Németországra (és ha már itt tartunk Magyarországra), ami miatt egyenes út vezetett a nácizmus hatalomra jutásához és a holokauszthoz. Bár a német ügyvéd megemlíti az első világháború utáni németországi helyzetet az éhezéssel és az erős kommunista befolyással, azonban ezt nem fejtik ki ennél jobban a filmben sajnos. Nem tudom, hogy a hollywoodi filmkészítők szándékosan nem mentek ebbe mélyebben bele, mert a kommunista szimpatizáns baloldal és általában véve a győztes antant hatalmak is nagyon rosszul jöttek volna ki belőle, vagy mert az amerikaiak egészen egyszerűen nem tudnak történelmi távlatokban gondolkodni.

A film mindemellett számos alkalommal sugallja még azt is, hogy vádlók és vádlottak nem is annyira különbözőek. Haywood bírót láthatjuk a lebombázott városban sétálni, ott ahol annak idején a nácik a legnagyobb felvonulásokat is tartották. A városban mindent, még a több száz éves templomokat és civil épületeket is leromboltak a szövetségesek az általuk végrehajtott egyik terrorbombázás során.Sem Nürnberg, sem Drezda nem rendelkezett hadiüzemmel vagy bármilyen stratégiailag fontos katonai célponttal. A városok bombázásának csakis és kizárólag a civil lakosság megölése és megfélemlítése volt a célja, amiben egyébként az angolok voltak az élenjáróak. Ha Németország megnyerte volna a háborút, akkor Churchill egész biztosan egyike lett volna a háborús bűncselekménnyel vádolt politikusoknak. A lerombolt város így aztán a tárgyalássorozat nagyon érdekes helyszínének bizonyult, hiszen olyan országok vádolják Németországot háborús bűncselekmények elkövetésével, akik azt maguk is elkövették, és aminek egyik ékes bizonyítéka maga a város. De az ügyvéd rámutat arra is, hogy a Molotov-Ribbentrop paktum miatt a szovjetek is bűnösök (most nem a saját kommunista eredetű bűneikről van szó, hanem arról, hogy a nácik bűneiben is osztoznak.) De az amerikai cégek, akik hatalmas pénzeket kerestek az első vh után Németország újjáépítésében (csakúgy mint a 2. vh után, vagy akár Irakban és Afganisztánban), vagy akár a Vatikán felelőssége is felmerülhet, akik nagyon hamar elismerték a náci Németországot. De azt is meg lehet kérdezni a szövetségesektől, hogy miért nem bombázták le a koncentrációs táborokba vezető vasúti síneket, amivel minimum lassítani tudták volna a holokausztot, és ki tudja mennyivel kevesebb áldozat lett volna úgy. (Főleg figyelembe véve azt, hogy német városok terrorbombázására nem sajnálták az időt és energiát és volt tudomásuk a haláltáborok működéséről és földrajzi elhelyezkedéséről.)

A film az erkölcsi és társadalmi kérdések boncolgatásán túl a kiváló színészi játéknak sincs híján, mivel all star színészcsapatának minden tagja rendkívül erős alakítást nyújtott, és akik képesek voltak élettel megtölteni karaktereiket, ezáltal emberivé tették ezt a drámát, ami nem mindig könnyű egy bírósági tárgyalásos film esetén, főleg nem egy politikai témájúnál. 

Spencer Tracy a már ráncos és kissé megfáradt arcával tökéletes volt a számtalan kérdés között őrlődő, már csak koránál fogva is bölcs embernek tűnő Haywood bíró karakterében, aki szeret először csak csendesen nézelődni, hogy aztán minden információ birtokában felállítsa az erkölcsi prioritást az emberiség számára. Haywood legfontosabb feladata, hogy kitalálja és megfogalmazza azt, hogy mit jelent az igazságszolgáltatás egy sok-sok milliónyi áldozattal járó világháború után, amit aztán a film végén a záróbeszédében ki is fejt. Maximilian Schell ügyvéd karaktere még rendelkezik a fiatalok szenvedélyével, ezért még nem tűnik annyira bölcsnek, mint Haywood bíró. Sőt, tapasztaltnak sem, mivel még érezhető rajta az, hogy azt gondolja az igazságszolgáltatásban van olyan, hogy objektív igazság. Az ő legfontosabb célja, annak elérése a védenceinek felmentetésével, hogy maradjon némi büszkesége a német népnek. Az ő érvelései a film legérdekesebb részei,  és amelyek kellettek ahhoz, hogy ne váljon egyoldalúvá ez a politikai dráma, és ne lehessen egyértelműen válaszolni minden felmerülő kérdésre. Maximilian Schell teljesen megérdemelten nyerte meg az Oscar-díjat, többek között a szintén jelölt Spencer Tracy elöl. 

Marlene Dietrich látható a film egyik legfontosabb mellékszerepében, a náci Németország elitjéhez tartozó Frau Bertholt karakterében. A háború után lényegében mindenét, benne kiváltságos helyzetét is elvesztő nő próbálja megtalálni a helyét az új Németországban, ugyanakkor ő az a német, aki még a film végén is tagadja, hogy neki bármilyen része is lett volna a náci rendszer bűneiben. Ő az egész film során arról próbálja meggyőzni Haywoodot, hogy "nem mindannyian vagyunk szörnyek", és aki ennek érdekében próbálja megmutatni, hogy mennyire kulturált nép a német. Igazából nem teljesen tiszta, hogy mi is a nő legfontosabb motivációja, hogy ő személy szerint megkapja az erkölcsi felmentést az amerikai bírótól vagy, hogy általában véve a német nép kapja meg mindezt. Érdekes volt Marlene Dietrichet ebben a szerepben látni, aki még a nácik hatalomra jutásakor elhagyta az országot és Németország legyőzésén dolgozott a háború alatt. Emiatt aztán nagyon sokáig hazaárulónak tartották Németországban és 2. vh utáni fellépései ellen több alkalommal is tüntettek.Richard Widmark játszotta az amerikai katonai ügyészt, aki sokkal ösztönvezéreltebbnek tűnik a német ügyvédnél. Aztán kiderül az oka annak, hogy miért tűnik úgy, mintha meg sem hallaná a vádlottak válaszait: egyike volt az egyik koncentrációs tábort felszabadító amerikai katonáknak, akit ez szemmel láthatólag nagyon megviselt, annyira, hogy a tárgyalás során inkább tűnik a bosszúállás angyalának, semmint egy objektív jogász embernek. És ami alól a film erkölcsileg fel is menti.

Burt Lancester játszotta a legfőbb vádlottat, akinek két jellemző tulajdonsága van: az intelligencia és egy idő után az önutálat is látható lesz rajta. Ő a film megjelenésekor még egy idealizált karakternek számított, amiben a film készítőinek az a vágya öltött testet, hogy a bűnösök belátják, hogy bűnösök, és ami által a világ "megtisztulhat". 

Mongomery Clift egy mentálisan kiegyensúlyozatlan, kissé szellemi fogyatékos sterilizált áldozatot játszik, míg Judy Garland egy olyan árja lányt, akit azzal vádoltak meg, hogy egy idősebb zsidó férfival való kapcsolatával megszegte a faji törvényeket. Mindketten egészen kiválóak voltak a viszonylag rövid szerepükben.

Egy tárgyalótermi dráma fényképezése soha nem igazán hálás feladat egy operatőr számára, azonban Ernest Laszlo szerencséjére a film történetének egy része a bíróságon kívül játszódik, ami remek alkalmakat teremtett számára a város bemutatására, amivel jelentősen hozzájárult az atmoszféra megteremtéséhez.Az Ítélet Nürnbergben elkészítése nem volt könnyű vállalkozás. Stanley Kramer rendező nagyon bátran belevágott ebbe a rendkívül összetett és messzire vezető témába, és a film közben néha lehet olyan érzése a nézőnek, hogy a rendező menet közben jött rá, hogy mindez talán még annál is bonyolultabb, mint ahogy ő azt eredetileg gondolta. Ebből fakad a film két legnagyobb hibája, egyrészről egy kicsit hosszú lett (3 óra), és a tárgyalótermi, valamint a városban játszódó részek különböző hangulata, jellege miatt egységesnek sem igazán nevezhető. Sok kritikus szerint jobb lett volna, ha csak a tárgyalótermi részekből állna a film, amivel én nem értek egyet, mert az igaz, hogy rövidebb és egységesebb lenne, de elveszítené összetettségének egy részét. Az Ítélet Nürnbergben nincs híján a holokauszt filmekre jellemző érzelmi nyomásgyakorlásnak sem, ami nem is baj ennél a témánál, a baj inkább az, hogy a kommunizmus hullahegyeiről nem készítettek egy ehhez hasonló filmet (és legfőképpen tárgyalást). A téma fontosságát (már a hullahegyeken túl) az is bizonyítja, hogy még manapság is úgy tűnhet, hogy a német társadalom megosztottságában továbbra is központi jelentőségű a náci bűnösség kérdésköre, ami azonban mára úgy módosult, hogy a társadalom egyik része mintha már azt kérdezgetné 70 évvel a háború után, hogy meddig kell még bűnösnek lenniük? És felmerülhet az a kérdés is, hogy a kommunistáknak miért nem kell ugyanezt kérdezgetniük? Mert hát szép dolog az antifasizmus - de csak akkor, ha mindez antikommunizmussal is párosul -, és vica versa. 

Stanley Kramer szerencsére számtalan kérdést nyitva hagyott, főként olyanokat amelyekre egész egyszerűen nem létezik általános, mindent kielégítő válasz, miközben a legfontosabbra azért megkapjuk: szeresd felebarátodat, pontosabban szólva annak humanista verzióját: ne gyűlöld embertársadat.

Értékelés: 9/10

A film egyik remek jelenete, amiben a német ügyvéd nem csak az amerikai Virginia állam sterilizációs törvényéből olvas fel - ami egyébként korábbi törvény, mint a náciké (1:49-nél érdemes megnézni erre Spencer Tracy reagálását) - , de az önmagát erkölcsileg felsőbbrendűnek képzelő anti-náci ex-bíró tanúról is kiderül, hogy bizony ő sem különb azoknál, mint akik a vádlottak padján ülnek, mivel ő is felesküdött a nácik által megalkotott és bírókra vonatkozó törvényre, amire a tanú csak annyit tud mondani, amivel lényegében a vádlottak is védekeznek: "Igen, felesküdtem, mint mindenki. Kötelező volt." (4:29-nél, majd látható, ahogy megérti, hogy ő sem különb Deákné vásznánál) :

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr9712805908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.