Time Goes By

Affair in Trinidad 1952

2017. december 30. 12:30 - Time Goes By

A kor legnagyobb szexszimbóluma, Rita Hayworth a karrierje csúcsán, mindenki legnagyobb döbbenetére 1948-ban visszavonult a filmezéstől, és összeházasodott Ali Salman Aga Khan pakisztáni herceggel. Válása után visszatért Hollywoodba, ahol úgy gondolták, hogy karrierjének megújítása érdekében a legjobb, ha legnagyobb sikerében, a Gildában a partnerét játszó Glenn Forddal párosítják egy össze egy, a Gildához nagyon hasonló noirban. Ennek megfelelően Rita Hayworth talán nem meglepő módon egy szexis énekes és táncosnőt alakít ebben az egzotikus helyen, a karibi Trinidadon játszódó kémtörténetben, ahol bizonyítékot kell szereznie férje gyilkosa ellen.

Neal Emery festőt holtan találják, halála pedig öngyilkosságnak tűnik első pillantásra. Smythe nyomozó (Torin Thatcher) azonban rájön, hogy gyilkosság történt, első számú gyanúsítottjává pedig Neal gazdag barátja, Max Fabian (Alexander Scourby) válik. Smythe ráveszi a megölt férfi özvegyét, a Caribe night club táncosnőjét, Christ (Rita Hayworth), hogy kémkedjen Fabian után (akinek amúgy is nagyon tetszik a szexis nő), és lehetőleg találjon valami bizonyítékot, amivel letartóztathatja. Közben Neal testvére, Steve Emery (Glenn Ford) is Trinidadra érkezik  testvére meghívására, aki még halála napján írt egy levelet neki. Steve nem hiszi el, hogy testvére öngyilkos lett, és úgy dönt, hogy saját maga is nyomozni kezd az ügyben, nem tudván, hogy Chris is ezt teszi, aki ezt nem árulja el a férfinek a nyomozó kérésére és tanácsára, még akkor sem, amikor sógorával egymásba szeretnek. Chris nyomozása során egy kémügyre bukkan...A Columbia Pictures Filmstúdió nem tévedett, amikor Rita Hayworth karrierjét egy Gilda-jellegű szerepben próbálta megújítani, hiszen az Affair in Trinidad még a nagy előd kasszasikerét is felülmúlta a jegypénztáraknál. A film minősége ugyanakkor sajnos elmarad a Gildáétól, pedig ez is rendelkezik (szinte) minden olyan alkotóelemmel, amivel a Gilda is: az egzotikus környezet, a zenés-táncos mulató, a szerelmi háromszög, a szexisség és erőszak (persze ezeket a kor cenzúrázott standardjén kell érteni), rejtély, a két főszereplő személye, na és persze az a tény, hogy a film egésze Rita Hayworth körül forog.

A legnagyobb problémává pedig pont az válik, hogy az Affair in Trinidad túl sokat merít innen-onnan, nagyrészt persze a Gildából, kisebb részt máshonnan, többek között a Notoriousból és Casablancából is, vannak benne thriller, romantikus és noir elemek, amelyek összegyúrásából már számos kiváló film készült, azonban ennél az a helyzet, hogy mindezt nem sikerült igazán egy kerek egésszé kovácsolni, ami miatt nem is igazán tudjuk eldönteni, hogy mi is akart lenni ez a film. Már azon kívül, hogy Rita Hayworth visszatérése.

A forgatókönyvet hivatalosan Berne Giler és James Gunn párosa írta Virginia Van Upp és Berne Giler történetéből, valójában azonban legalább nyolcan, és mindezek ellenére  - vagy pont ezért - nem állt készen a forgatás elkezdéséig, ami sajnos visszatükröződik a filmben is.

A történet központi témái és szálai nagyon hasonlóak, mint Alfred Hitchcock Notoriousában, ahol egy csinos nőnek szexisségét felhasználva kell kémkednie egy olyan férfi után, akinek tetszik a nő, miközben ő egy másik férfiba szerelmes. Csakhogy amíg Hitchcock filmjében a nőnek fizikailag is oda kellett magát adnia a "jó" ügy érdekében az általa utált alaknak, miközben minderre az a férfi veszi rá, akibe szerelmes. Mindez teljesen hitelessé tette az Ingrid Bergman által játszott nő őrlődését, frusztráltságát és moralizálását, addig itt Hayworth karaktere mindezt nem teszi meg, a férfi akibe szerelmes, pedig még csak nem is tud arról, hogy a nő min dolgozik, így aztán lényegében elveszik minden lehetőség arra, hogy Chris karaktere drámaivá, érdekessé és izgalmassá válhasson. Ehelyett kapunk egy "sima" kém történetet egy "sima" romantikus szállal, amiben nem sok dráma, feszültség vagy egyéb réteg van a szerelmi háromszögön kívül.Mindezt súlyosbítják a forgatókönyv lyukai, amelyek olyan mértékűek, hogy ezen film esetében már valóban zavaróvá válhatnak, mégpedig olyannyira, hogy tényleg felmerül a kérdés, hogy mi értelme volt elkészíteni a filmet, azon kívül, hogy Rita Hayworth tök jól néz ki benne, táncol és énekel. A megölt férfiról, a nő férjéről közben semmit nem tudunk meg, még azt sem, hogy ki és miért ölte meg, mint ahogy azt sem, hogy a házaspár miért is hidegült el egymástól. Már azon kívül, hogy így Chris érzelmileg "könnyebben" beleszerethet sógorába. De ez a koncepció nem tűnt túl jónak, mivel a kialakuló kapcsolat és a karakterek is sokkal összetettebbek lehettek volna egy kis érzelmi drámával. Azt sem tudjuk meg, hogy Neal miért is írt levelet a testvérének, aki ezt lobogtatva érkezik meg Trinidadra, és az is érthetetlen, hogy Chris miért is egyezik bele, hogy kémkedjen férje megölésének ügyében, amikor egyrészről semmit nem érzett már iránta, másrészről meg amúgy is el akart menni a szigetről. És hát ami végképp ciki egy kémfilmben, az az, hogy soha nem tudjuk meg, hogy az ellenséges kémeknek mi is volt a szándéka, mit akartak megszerezni vagy megtudni? Sőt, azt sem tudjuk meg, hogy konkrétan kik álltak a kémcsoport mögött, annyi sejthető, hogy egy 1952-es kémfilmben valószínűleg a komcsik, de hogy a szovjetek-e vagy mások, ki tudja. 

Persze a lyukak nagy részét a film nézése közben nem vesszük észre, mert a történet minden hibája és gyengesége ellenére leköti a nézőt, inkább csak a végén kezdünk el gondolkodni rajtuk. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, ha nem gondolkodunk el a végén, és akkor határozottan jobbnak fogjuk érezni ezt a filmet. 

Ezek alapján talán már sejthető, hogy ettől a filmtől nem kell túl sok témát, mondanivalót vagy réteget várni, ez annyi, amennyi a tartalom rövid összefoglalásában olvasható, kiegészítve a visszatért és a közönség által nagyon várt Rita Hayworthszel. Térjünk is át a színésznőre, hiszen miatta készítették el ezt a filmet. A Gildához hasonlóan itt is van pár olyan jelenet, amiben ő énekel és táncol a mulatóban, és amelyekben két dalt ad elől, a Trinindad Ladyt és az I've Been Kissed Before-t, Lester Lee és Bob Russell szerzeményeit. És amelyeket joggal nevezhetünk egy szexszimbólum hattyúdalainak. Az első, a Trinidad Lady még viszonylag ötletesnek és jónak tűnt, a második, a film legnagyobb attrakciójának szánt I've Been Kissed Before viszont jóval gyengébbnek tűnt, mint a Gilda fő látnivalója, a "Put the Blame on Mame, boys-a", aminek alapvetően Rita Hayworth nagyon erőltetett szexissége az oka, amiről lerí, hogy csakis azért, és azért így adja elő, mert egyrészről a Gildát utánozza, másrészről meg azt gondolták, hogy a közönség ezt és így akarja látni. A kora közönségének valószínűleg be is jött, mivel a film óriási kasszasiker volt, valójában azonban előadása mesterkélteknek és jóval gyengébbnek tűnik, mint a Gildában. Persze ettől függetlenül azért a néző nem kezd el unatkozni, amikor Rita Hayworth énekel és táncol, csak legfeljebb nem lesz olyan izgatott, mint kellene, és mint amit ezekkel a jelenetekkel kiváltani szándékoztak.

A nem zenés jelenetekben sem tűnt túl meggyőzőnek, ami azonban lehet a forgatókönyv hibája is, mivel Chris korántsem olyan érdekes és összetett karakter, mint Gilda. Az erős akaratú és önállóságra törekvő Gildával ellentétben Christ elég könnyen befolyásolják a férfiak, aki lényegében csak egy szép és kedves csajszi, akiről tudható, hogy a történet végén majd összejön a férfi főszereplővel. Chris karaktere nagyon messze áll a klasszikus végzet asszonyaitól, pedig nyilvánvalóan annak szánták, csak aztán ez lett belőle. Rita Hayworth persze  nagyszerűen néz ki ebben a filmben is, hozzátéve azt, hogy ekkor már középkorú volt mindenféle magánéleti problémával a háta mögött, ami azért egy kicsit látszott is már rajta. Nem véletlen - a film nagy sikere ellenére -, hogy ez volt az utolsó olyan szerepe, amiben még szexszimbólumként játszott. 

Glenn Ford játszotta a szintén nem túl összetett Steve karaterét, aki egy forrófejű és féltékeny fickó, aki ezen tulajdonságai miatt legalább annyira veszélyes Chrisre nézve, mint az ellenség tevékenysége. Ugyanakkor persze megérkezése pillanatától fogva tudja a néző, hogy a végén összejön majd a főszereplőnővel, ami csak azért meglepő, mert Steve egy elég nagy seggfejnek tűnik valójában, szóval én azt sem igazán értem, hogy Chis miért is szeret bele, hiszen a férfi állandóan csak veszekszik vele, és jól érezhetően egy ribancnak gondolja. A szerelmi háromszög harmadik szereplőjét Alexander Scourby alakította, aki - talán már mondanom sem kell -  a film rossz fickója, és amely karakter sajnos nagyon unalmas, mert nincs semmilyen egyedi tulajdonsága. És ez egy villain karakter esetén talán még rosszabb, mint a főszereplőknél. 

Joseph Walker volt az operatőr, aki szintén nem végzett túl jó munkát, mivel még a fényképezés - különös tekintettel a világításra - is gyengének tűnt ebben a filmben, ami azért végtelenül szomorú egy noir(nak nevezett) film esetén. Egyetlen említésre méltó jelenet van a fényképezéssel kapcsolatban, amikor Rita Hayworth kimegy a házból, hogy rágyújtson a sötétben, miközben az izzó cigaretta megvilágítja az arcát. 

A filmet Vincent Sherman rendezte, aki korábban a Warner Bros B vonalas rendezője volt, és aki valójában soha nem nőtte ki magát ebből a kategóriából. Pár említésre méltó filmje van, a Mr. Skeffington Bette Davis főszereplésével, vagy a Damned Don't Cry Joan Craworddal, amelyek mellett rendezett néhány tucatfilmet Humphrey Bogart főszereplésével (Across the Pacific vagy az All through the Night), de igazán hatalmas klasszikus nem fűzhető a nevéhez. Az Affair in Trinidad is körülbelül a két utóbbi film színvonalán (vagy még ott sem) mozog, függetlenül a hatalmas közönségsikertől, ugyanis nem csak hogy hiányzik belőle minden olyan összetevő, ami igazán drámaivá, izgalmassá és érdekessé tehet egy filmet, de még arra sem koncentrált, hogy legalább a története egy kerek egész legyen. Technikailag is fantáziátlan a film, amiben nincs egyetlen jól megkomponált jelenet vagy jellegzetes kameramozgás, szög, vagy csak egy halvány árnyék. Na jó, egy van. Ehelyett kaptunk egy korabeli tucatfilmet egy szexszimbólum hattyúdalával, amiben a lényeg az volt, hogy a két főszereplő összejött benne a végén, és a néző elégedetten állhatott fel a moziban a székéből Rita Hayworth és Glenn Ford csókja után. Csak elvetemült Rita Hayworth rajongóknak ajánlom.

Értékelés: 5/10

Rita Hayworth énekli az I've Been Kissed Before-t:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr6413453259

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.