Time Goes By

Az eladott mérkőzés (The Set-Up) 1949

2018. március 17. 12:45 - Time Goes By

A boxról szóló filmek gyártása nem a Rockyval kezdődtek a ’70-es években, hanem már a ’20-30-as években is számos film készült erről a témáról. A műfaj darabjai nagyon különbözőek lehettek, attól függően, hogy mire is helyezték a hangsúlyt: a kemény munka utáni győzelemre, sikerre, vagy inkább a box világának sötétebbik oldalára, mint a korrupcióra, és az emberi életeket tönkretevő, testet és lelket megnyomorító oldalára? A ’40-es években, a film noir korszakában is több boxszal kapcsolatos film készült, amelyek – és ez talán már nem lesz meglepetés a műfaj ismerői és kedvelői számára – a második csoportba tartoznak, mint Robert Wise rendező 1949-es méltatlanul kevéssé ismert noir gyöngyszeme, Az eladott mérkőzés Robert Ryan és Audrey Totter főszereplésével.

Bill „Stoker” Thompson (Robert Ryan) kiöregedő félben lévő, mostanra már számos vereségen áteső bokszoló nagyon eltökélt abban, hogy még jó pár évig a boksz világában tud maradni, annak ellenére, hogy aggódó felesége, Julie (Audrey Totter) erről minden áron le akarja beszélni. Stoker a következő meccsén, egy feltörekvő fiatal bokszoló ellen akarja bizonyítani, hogy nem öregedett még ki, miközben nincs tudomása arról, hogy managere Tiny (George Tobias) eladta a meccset, és biztosította a Little Boy néven (Alan Baxter) ismert helyi maffiózózót arról, hogy Stoker veszíteni fog. Tiny annyira biztos a kiöregedő Stoker vereségében, hogy az egyezséget még csak nem is közli a bokszolójával, mégpedig azért, hogy az ezért kapott pénzen ne kelljen vele osztozkodnia. Stoker közben eltökéli, hogy legyőzi ellenfelét...A profi boksz kegyetlen és korrupt világának bemutatása szinte kiköveteli magának a film noir sötét és pesszimista műfaját, amely keretében tökéletesen be lehet mutatni a csapdahelyzetbe esett és életük felett az irányítást elvesztő, sok esetben valamilyen szempontból gyenge vagy kiszolgáltatott emberek küzdelmét. Nem véletlen, hogy számtalan egészen kiváló noir született erről a témáról, mint a Body and Soul (1947) John Garfielddel, vagy az 1949-es Champion Kirk Douglasszel a főszerepben, amelyek mellett kissé méltatlanul a háttérbe szorul a West Side Story, A Sound of Music négyszeres Oscar-díjas rendezőjének, Robert Wise Eladott mérkőzése. Wise rendezői karrierjének első szakaszában olyan noirokat és egyéb filmeket rendezett, mint a Born to Kill vagy éppen a The Day the Earth Stood Still c. sci-fi, vagy ezeket megelőzően az Aranypolgár stábjában is dolgozott vágóként. A The Set-Up volt Wise utolsó filmje az ebben az időszakban B noirokra specializálódott RKO stúdiónál, és amit a későbbiekben a tíz kedvenc saját filmje közé sorolt. Bár engem sosem érdekeltek igazán a boksz témájú filmek, ezért én is kicsit megfeledkeztem ezekről, de ha noir szemmel nézzük őket, akkor rögtön sokkal érdekesebbé válnak. Sőt, még az is kiderül némelyikéről, mint például a mindössze 73 perces Eladott mérkőzésről, hogy egy egyszerű forgatókönyvvel működő, atmoszférikus B noir, ami minden egyszerűsége ellenére, vagy talán pont azért képes jó néhány övön aluli ütést bevinni a nézőjének, miközben bemutatja a boksz világának korrupt és embertelen oldalát.A forgatókönyvet Art Cohn írta Joseph Moncure March 1928-as narratív verse alapján. A szkript remekül sikerült, pedig általában ez szokott a B noirok gyenge pontja lenni. Cohn szerencsére nem akart túl sokat történetet beleszőni ebbe a 73 percbe, így aztán remekül működik, és nincs felületes és sekélyes érzete, mint számos B filmnek. Bár kis jó indulattal lehet Az eladott mérkőzésre azt mondani, hogy feszes, ugyanakkor mégsem olyan gyors és pörgős, mint a többi hasonló jellegű film, aminek köszönhetően jobban megismerjük a főszereplőt, és a boksz világáról is mélyebb és persze egy noirnak megfelelően sötét képet, sivár érzetet ad a nézőjének. A forgatókönyv ráadásul arra is képes, hogy ebben a túl sok meglepetést nem tartalmazó, realistának mondható sztoriban is képes a végén a noir műfajának megfelelően egy ütős csavart belevinni.

A film narratív struktúrájának különlegessége, hogy a történet valós időben játszódik, ami a realisztikusság növelését szolgálta. A filmben többször is láthatunk pontos időt mutató órát, amelyek segítségével a néző időben elhelyezheti az éppen látható történeseket. A struktúra megalkotása Dore Schary producer nevéhez fűződik amivel három évvel megelőzte a Gary Cooper főszereplésével készült High Noon c. filmet, ami szintén ezt a narratív struktúrát követi.

A történet este 9:05-kor kezdődik amikor Stoker felébred, majd 9:17-kor elindul a meccsre. Nem leírva az összes időpontot a film este 10:16 perckor végződik a neon reklámokkal megvilágított utcában egy Dreamworld felirat alatt.

A filmet nem csak az időpontok szakaszolják, de a történet alapján három jól elkülöníthető részre oszthatjuk:Az első részben megismerjük Stokert és feleségét, kettejük hozzáállását a bokszhoz és a meccshez, valamint Stoker bokszoló társait az öltözőben, miközben készülődik a bunyóra.

Stoker kemény és tapasztalt, kissé viharvert, de még büszke és elszánt profi bokszoló, aki annak ellenére nem adta fel a bokszbajnokos álmait, hogy a lelke mélyén valahol ő maga is tudja, hogy ez már nem reális célkitűzés 35 évesen. Ezzel a néző is hamar szembesül, amikor kiderül, hogy nem is valamilyen címért megy a küzdelem, hanem csak pénzdíjért, Stoker ráadásul még csak nem is az est fénypontját jelentő mérkőzésen bokszol, hanem még jóval előtte egy hangulat fokozó meccsen. Ez már eleve megmutatja a helyzetét a boksz világán belül. Stoker - aki egész pályafutása alatt egy „ökölcsapásnyi távolságra” volt a bajnoki címtől, - azonban még mindig bizonyítani akar, ironikus módon elsősorban a feleségének, aki viszont azt szeretné, ha feladná a profi boksz „karrierjét”.

Stoker: Csak egy ütésnyire vagyok tőle.

Julie: Emlékszem az első alkalomra, amikor ezt mondtad. Akkor is csak egy ütésnyi távolságra voltál. Nem látod, hogy mindig egy ütésnyi távolságra leszel tőle?

Julie nem is akar elmenni megnézni a férjét, mert annyira aggódik, hogy valami baja esik. Egy remek jelenetben látható, ahogy sétál a csarnok körül, mert nem tudott otthon maradni, ugyanakkor a helyszínen sem tudja végignézni. Egy utcai árusnál rádión hallgatja a közvetítést, de onnan is elmegy. Közben az öltözőben Stokert láthatjuk készülődni a többi profi bokszolóval együtt. A film szinte meghazudtolja B movie jellegét már csak abból  a szempontból nézve is, hogy még az öltözőben látható bokszolóknak is jól érzékelhetően külön egyénisége van, és mindezt úgy, hogy igazából nem sok minden történik ebben az öltözői jelenetben. Mindegyikük, a fiatal, ideges első meccsére készülődő és az idősebb, rutinos és nyugodtabb bokszolók is ugyanabban az álomvilágban élnek, és mindegyikük abban reménykedik, hogy valamikor nagy bajnok lesz, amely remény még akkor sem tűnik el, amikor behozzák egyik alig magánál lévő, félig agyonvert társukat. (A poszt végi videóban látható ez a jelenet)A második szakasz Stoker mérkőzése, ami egy jó 20 perces jelenet, tehát tényleg majdnem a film harmadát kiteszi. Én egy kicsit sokalltam ezt, mivel ez a része érdekelt a legkevésbé a filmnek, ugyanakkor a bokszmeccs és a küzdelem koreográfiája és fényképezése a jóval fejletlenebb technikai eszközök ellenére a mai napig is megállja a helyét. Attól függetlenül realisztikusabbnak tűnik a harc ebben a jelenetben, mint a legtöbb modern filmben, hogy itt is jóval több és keményebb ütések után is még a lábukon állnak a versenyzők, mint amennyit a valóságban ki lehetne bírni. A meccset is valódi időben láthatjuk az elejétől a végéig, menetről menetre. A koreográfia Johnny Indrisano, egy ekkor már visszavonult profi bokszoló segítségével készült, és a jelenet minőségéhez az is nagyban hozzájárult, hogy Stoker karakterét játszó Robert Ryan maga is bokszoló volt színészi karrierje előtt, miközben négyszer is elnyerte a főiskolai nehézsúlyú bajnoki címet. A jelenet fényképezéséhez három kamerát használtak, egyik a ring egészére irányult, a második a bokszolókra, a harmadik pedig egy kézi kamera volt, ami a testet ért ütéseket mutatta közelről. A hatalmas és kegyetlen küzdelmet hozó meccs után nincs ünneplés, nincsenek hősök, a nézőközönséget sem érdekli már a bokszolók sorsa a továbbiakban egy csipetnyit sem.

A film harmadik szakasza a legnoirosabb, ami alatt elsősorban a fényképezését és a karakterizálást kell érteni. Nem elspojlerezvén ezt a részt, a sors keze által ekkor válik teljessé a főszereplő antihős sorsa, aki eddigre már elveszti az élete feletti kontrollt. A film végi csavart sikerült úgy megcsinálni, hogy annak ellenére, hogy valahol várható volt, mégis meglepőre és ironikusra sikerült.Robert Ryan komplex és nagyon emberi karakterré tette a kissé már leharcolt, rutinos és ebből a tulajdonságából következően realista, ugyanakkor ennek ellentmondóan mégis még mindig az elérhetetlen álomról ábrándozó Stokert. Élete talán legjobb alakítását nyújtotta a legalább egy tucatnyi B noirban szereplő színész, aki itt egy-egy szempillantással, nézéssel, mozdulattal képes kifejezni azt, hogy tisztában van a realitással és azzal, hogy 35 évesen elérte profi boksz karrierjének végét, ugyanakkor az is benne van ezekben a pillantásokban, hogy határozottan érzi, hogy megnyerheti ezt a meccset, ami által  a remény és elszántság tüze még sem huny ki a szemében.

Feleségét, Julie-t Audrey Totter játszotta, aki szintén számos noirban megfordult pályája során, azonban ezekkel a filmekkel ellentétben, amelyek többségében a csábító femme fatale karakterében volt látható, ez alkalommal a szerető és aggódó feleséget, azaz a hagyományos női karaktert alakította. Őszintén szólva ő sosem tartozott a kedvenc színésznőim közé, mert mindig túljátszotta a szerepeit, mint pl. a Lady in the Lake-ben. Ez a probléma itt is fennállt, de ehhez még ráadásul az is társult, hogy nem tűnt számomra hitelesnek az aggódó feleség szerepében, egész egyszerűen nem ez a típus volt, és nem is tudott mit kezdeni ezzel a karakterrel.A film egyik erőssége - Robert Ryan alakítása mellett - a fényképezése volt, ami Milton R. Krasner operatőr nevéhez fűződik. Nem csak a harmadik szakasz jellegzetesen noiros városi képei lettek nagyon látványosak az árnyékos sikátorral és a neon fényektől világos utcákkal, de a bokszmeccs brutalitását, és a legalább ennyire kegyetlennek tűnő közönség által teremtett hangulatot is kiválóan visszaadta a második szakaszban.

A film sivárságát és keménységét erősíti az az eszköz is, hogy nincs háttérzenéje, csak olyan zene hallható benne, ami a történetből jön, pl. a stadion melletti helyiségből kihallatszó zene.

Az eladott mérkőzés a talán kevésbé érdekes témájától függetlenül a képernyő elé szegezi nézőjét a nyers és sötét erejével, gyomorszorítóan humanista forgatókönyvével, a főszereplő kiváló játékával, és atmoszféra teremtő fényképezésével, rendezésével, ami megérdemelné, hogy  noir műfajának ismertebb darabjai közé tartozzon.

Értékelés: 7/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr213743586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.