Time Goes By

Szemtől szemben (Heat) 1995

2018. március 19. 11:21 - Time Goes By

Michael Mann írta és rendezte ezt a neo-noir krimit Robert De Niroval és Al Pacinoval a főszerepekben, ami olyan nagy hatásúnak bizonyult, hogy számos ezt követő valódi bankrablást és lövöldözést írtak a számlájára, különös tekintettel a híres 1997-es észak-hollywoodit. Larry Phillips és Emil Matasareanu nevű bűnözők keveredtek lövöldözésbe a rendőrséggel, miután kirabolták a Bank of Amerika egyik fiókját. Ezt a lövöldözést a mai napig is az amerikai krimitörténelem legvéresebbjeként tartják számon, ami mellett Playstation és Xbox akciójátékok is készültek a története alapján. A filmet nem véletlenül nevezik a ’90-es évek egyik legjobb noir krimijének, amiben egy csapat végtelenül profi rabló és legalább ennyire elszánt nyomozó(k) feszülnek egymásnak, miközben beleláthatunk problémás magánéletükbe is.

Neil McCauley (Robert De Niro) és társai, Chris (Val Kilmer), Michael (Tom Sizemore) és Trejo (Danny Trejo) egy összeszokott és végtelenül profi rabló csapat, akik a szakmájuk legjobbjainak számítanak, ennél fogva csak a legnagyobb fogások érdeklik őket. Az egyik rablásuk rosszul sül el, mert a csapat új tagja, Waingro (Kevin Gage) feleslegesen lelő egy embert. Ennél nagyobb hiba nem is történhetett volna, mivel az ügyben immár a gyilkossági osztály vezetője, Vincent Hanna hadnagy (Al Pacino) és csapata Drucker (Mykelti Williamson), Casals (Wes Studi) és Bosko dektektívek (Ted Levine) kezd el nyomozni, aki legalább annyira profi és elszánt, mint Neil. A történet során beleláthatunk mind a rablók, mind Hanna családi hátterébe is, amiben kiderül, hogy egyik szakma sem tesz jót a magánéletnek és a házasságnak, ha azokat magas szinten űzik. Neil és csapata annak ellenére elhatározza, hogy végrehajt még egy utolsó nagy rablást, hogy tisztában vannak azzal, hogy Hanna a nyomukban van. Neil ráadásul elköveti azt a hibát, hogy megszegi saját szabályát, miszerint „nem kötődhetsz semmihez és senkihez, amit ne tudnál 30 másodpercen belül otthagyni, ha forró lesz a lábad alatt a talaj”...A'90-es évek közepe és második fele volt a neo-noirok legnépszerűbb és legjobb időszaka, az aranykor, amikor virágzását élte ez a műfaj, aminek eredményeképpen jobbnál jobb filmek születtek. (The Last Seduction 1994, Seven 1995, The Usual Suspects 1995, Fargo 1996, L.A.Confidential 1997, The Game 1997, Jackie Brown 1997, Dark City 1998 stb...) és ennek a vonulatnak a méltó darabja a Heat. A szemtől-szemben a késői heist noirok nyomdokaiban jár a történet fő szálában, amiben egy karizmatikus és intelligens bűnöző a csapatával az utolsó nagy fogásra készülődik, ami aztán kiegészülvén számtalan mellékszállal főszereplők magánéletének bemutatásával, egy nagyon komplex filmet eredményez, aminek a végén a rengeteg szál természetesen összefut egy kerek egészet képezvén. A késői heist noirokhoz hasonlóan ez a film is a bűnözők, és azon belül is elsősorban a vezetőjük oldalára állítja a nézőt.

A forgatókönyvet a rendező, Michael Mann írta abból a saját anyagból, amit egy TV sorozat számára szánt eredetileg 1989-ben L.A. Takedown címmel. (Már az eredeti címből is látszik – amit talán már mondani sem kellene -, hogy a sztori a noir fővárosában, Los Angelesben játszódik.) A forgatókönyve egy igaz történeten alapul: Neil McCauley veszélyes és profi bűnözőén, akit Chuck Adamson detektív vadászott le 1964-ben. A Heat mindemellett számtalan mellékszálat tartalmaz, mint Neil, Vincent és Chris magánéletét, feleségeikkel, barátnőjükkel való kapcsolataikat, Weingro, a pszichopata bűnöző tevékenységét és annak katasztrofális eredményét, valamint egy fekete ex-bűnöző hátterébe is beleláthatunk, akit barátnője próbál jó útra téríteni. Bár ezek a mellékszálak teszi a Heatet igazán komplexé, azonban az arányt nem mindig sikerült jól eltalálni velük. A mellékszálak többsége, elsősorban a főszereplők nőkkel való kapcsolatának beutatása érdekes volt, azonban Weingro és a fekete sofőr, aki egy egy gyorsétteremben próbál jó útra térni, talán egy kicsivel több figyelmet kapott a filmben, mint amennyi szükséges volt. A felesleges szálak vagy jelenetek közé tartozik az is, amikor Hanna mostohalány öngyilkosságot próbál elkövetni, amire ráadásul a film vége felé kerül sor, amikor ennél már sokkal izgalmasabb dolgok zajlottak és igazából Hanna karakteréhez sem tett már túl sokat hozzá, ugyanakkor kissé megtörte az izgalmakat. A sok mellékszál miatt lett a történet három órás, ami annak ellenére nem tűnik soknak, hogy van benne néhány felesleges jelenet, mindazonáltal a filmnek mégsem sikerült epikus jelleget adni. Nem tudom, hogy volt-e konkrétan ilyen jellegű törekvés, de a film hossza és komplexsége alapján valószínűsíthetően volt.

Bár a Heat számos látványos és erőszakos akció jelenetet tartalmaz, a lényege mégiscsak a bűnöző Neil McCauley és a rendőr Vincent Hanna karakterének és kapcsolatának bemutatása.Már első ránézésre látszanak a hasonlóságok közöttük, minthogy mindketten végtelenül profik és szakmájuk legjobbjai közé tartoznak, akik kis csapatuk igazi vezéregyéniségei. Alaposabb megismerés után pedig az is kiderül mindegyikükről, hogy a női nemmel való kapcsolatuk minimum ellentmondásos és jó antihős(ök)höz méltóan életük ezen területe jelenti mindkettejük Achilles-inát, akik ráadásul annak ellenére, hogy egy-egy csapattal dolgoznak, mégis kívülállóknak tűnnek.

Neil McCauleyról nagyon hamar kiderül, hogy egy nagyon intelligens, szakmáját végtelen profizmussal, érzelemmentesen végző nagyon fegyelmezett, távolságtartó ember, aki még a többi bűnöző között is magányosnak tűnik. McCauley hideg fegyelmezettségével szemben Hanna sokkal intuitívabb, robbanékonyabb, aki sokszor megérzés alapján cselekszik, mindemellett legalább annyira elkötelezett a szakmájának, mint McCauley. Mindketten látják és tisztelik a másik intelligenciáját, bátorságát, vezetői képességét és mindkettejüknek az akció jelenti az élet sava-borsát, ezért sem működnek a nőkkel való kapcsolataik. A film egyik híres jelenetében egy kávézó asztalánál üldögélve beszélget ez a kettő, már középkorú, az élet minden területén tapasztalt és megedződött, kissé viharvert férfi, akik az ellenséget képviselik egymás számára, miközben minden különbözőségük ellenére annyira hasonlítanak, hogy akár a legjobb barátok is lehetnének, ha nem abban a szakmában dolgoznának, amiben.

Hanna: A magánéletem egy katasztrófa. Van egy mostohalányom, aki teljesen elcseszett a seggfej igazi apja, van egy feleségem, akivel éppen csak áthaladunk egymás életét, és lassan szétcsúszik a házasságunk – ami nekem már a harmadik - , mert minden időmet az olyan fickók levadászásának szentelem, mint amilyen te is vagy. Ilyen az én életem.

McCauley: Egyszer azt mondta nekem egy fickó, hogy „nem engedheted meg magadnak azt, hogy bármihez is jobban kötődj annál, hogy ne tudnád elhagyni 30 másodpercen belül, ha forró lesz a lábad alatt a talaj”. Na most, ha tényleg el akarsz kapni, akkor lépned kell, amikor én lépek, így hogyan várhatod azt, hogy meg tudj tartani egy házasságot?A film másik fő témája a munkájuknak élő férfiak nőkkel való működésképtelen kapcsolata.

A férfiakhoz hasonlóan a nőiknek is vannak közös tulajdonságai: mindannyian csinos nők, akik nem a számukra megfelelő fickókba szeretnek bele, és emiatt egyre kétségbeesettebbekké válnak. A mellékszálak többsége ezt a témát járja körül, Hanna és harmadik felesége, Chris és első felesége, valamint McCauley és Eady kialakuló kapcsolatán keresztül. Bár mindhárom pár a kapcsolataik különböző szakaszában járnak, az mindegyikről kiderül, hogy működésképtelenek, vagy hamarosan az lesz, annak ellenére, hogy a felek láthatóan szeretik egymást. A nők szenvedésének látszólag különböző okai vannak, a működésképtelenség gyökere azonban mindegyiknél abból fakad, hogy mindhárom férfi a munkájával él házasságban a feleségeik helyett, így a nők azon szándéka, hogy megszelídítse és otthon tartsa ezeket a férfiakat, egyszerűen nem működik. McCauley kapcsolata a kedves és kissé naivan tapasztalatlan és szintén nagyon magányos Eadyvel még csak most kezdődik, és bár a szerelmes nő megbocsát az első sokk után a bűnözőnek, amikor rájön a férfi hazugságára és a kapcsolatuk túléli ezt, azonban túl sok jót a jövőre nézve nem jelez. A férfi számára már csak azért sem, mert megszegi a túlélését addig jól szolgáló saját szabályát, miszerint nem kötődhet senkihez. Ami ugye csak addig könnyű, amíg szerelmes nem lesz valaki. A szerelmet megtapasztalván már tisztában lesz azzal, hogy  mennyire magányosnak érezné magát a nőt elhagyva. Chris, a csapat legfiatalabb bűnözője még első feleségével és pár éves gyerekével él, de kapcsolatuk már megromlott, és a nő a házasság befejezésén gondolkodik, ráadásul félre is lép. Ennek oka azonban nem az a tény, hogy Chris bűnöző, hanem annak gyakori velejárója, mégpedig az, hogy szerencsejátékos, és a gyorsan szerzett pénzt gyorsan el is szórja, ráadásul alig van otthon. Hannanak pedig a szemünk előtt megy tönkre a harmadik házassága, ami alatt érzelmileg és pszichésen is kikészült a felesége.A film színészgárdájára nem lehet panasz, és ebbe nem csak a két főszereplő, hanem a mellékszerepeket játszó színészek is beletartoznak. A filmet a sok mellékszál ellenére Robert De Niro és Al Pacino határozza meg, akik először szerepeltek közös filmben a Keresztapa 2 (1974) után, ráadásul ott nem is volt közös jelenetük. Mondjuk itt sem sokat láthatóak együtt, de amikor igen, az egészen kiváló, mint a már említett kávézóbeli beszélgetés. Al Pacinonak több lehetősége volt arra, hogy érzelmek egész tárházát bemutassa, mivel karaktere sokkal robbanékonyabb, ösztön vezéreltebb, mint De Niro visszafogott és érzelmileg nagyon fegyelmezett Neilje. Al Pacino mindig is hajlamos volt túlzásokba esni az ilyen típusú robbanékony karakterekben, aminek néhányszor itt is szemtanúi lehetünk, ugyanakkor mégis át tudta adni karakterének mániákus jellegét. Robert de Niro játéka ennek ellenére sokkal jobban tetszett, mivel soha nem játszotta túl szerepét és mindig a visszafogott, fegyelmezett karakterében maradt, aminek érzelmeit minimum arcjátékkal és testbeszéddel kellett kifejeznie és amit tökéletesen meg is valósított.

Mellettük számos híres színészt láthattunk még kisebb mellékszerepekben, mint Val Kilmert Chrisként, aki McCauleyra mintha a mentoraként tekintene, feleségét Charlene-t pedig Ashley Judd alakítja egészen kiválóan, miközben bemutatja karakterének erejét és törékenységét is, akinek elege van férje viselkedéséből, és akit azonban ennek ellenére szeret. Neil kedves, tapasztalatlan, emocionálisan kissé megzavarodott barátnőjének szerepében Amy Brenneman, Hanna frusztrált, de nagyon dinamikus feleségéében pedig Diane Venora látható, akik mindketten nagyon jók voltak a problémás kapcsolataik különböző stációjában lévő nők szenvedésének bemutatásában. Meg kell még említeni Jon Voightot, aki egészen kiváló volt Neil orgazdája, segítője, szervezője szerepében, aki Neilhez hasonlóan nagyon hatékony, nagyon profi, és akitől szintén távol áll a handabandázás. Szerepének felesleges volta ellenére érdekes látni Hanna mostohalányát alakító, az itt még nagyon fiatal tinédzser Natalie Portmant. A még kisebb szerepekben, a bűnözőkben és rendőrökében egyaránt szintén ismert színészek láthatóak, akiket nehéz kiemelni szerepük relatív rövidsége miatt, azonban azt a keveset karaktereikhez hasonlóan profin megoldották.A film háttér zenéjét Elliot Goldentahl szerezte, ami arról nevezetes, hogy a legtöbb film zenével ellentétben nincs fő témája és alapvetően gitárra épül. Mellette hallható számos híresebb betétdal olyan előadóktól, mint a U2 vagy a Moby. Az operatőr Dante Spinotti volt, aki képes volt elkapni és visszaadni fényképezésével az akciójelenetek energiáját, a belső terek karakterépítő jellegét, amiben meghatározóak a berendezések és a színek. Ide tartozik McCauley és Hanna lakásainak belseje, amelyeknél jól átjön a tulajdonosaik személyisége. Neilé fehér és szürke, nagyon rendezett, férfiasan fémes jellegű, ugyanakkor mégis személytelen vagy akár sterilnek is nevezhető lakása jól mutatja a bűnöző azon törekvését, hogy elrejtse személyazonosságát, és azzal együtt kicsit a személyiségét is, valamint átjön az életfilozófiája is, miszerint nem kötődik személyesen senkihez és semmihez, még a lakásához sem. Hanna lakása ezzel szemben színesebb, kissé eklektikus, rendezetlen, vagy akár rendetlen is a mosatlan edényekkel a konyhában, ami mutatja személyiségének intuitívabb, zavarosabb, ahogy esik úgy puffan jellegét.

Michael Mann rendező (néhány szükségtelen jelenettől eltekintve) jól építi fel filmjét, miközben egyik karakterről a másikra ugrik, ami egyáltalán nem öncélú és nem csak a történet, hanem a karakterek építését is szolgálják. A film minden egyes jelenetét egyszerre több összetevő határoz meg, amelyek egymást erősítik, mint a fényképezés, a zene, a színészek, vágások együttese vagy ezek különböző keveréke. Összességében a film kiváló ötvözete a komplex forgatókönyvnek, a stílusos, energikus, látványos és remekül megkoreografált akciójeleneteknek (különös tekintettel az utcai lövöldözés jelenetére, ami a poszt végi videóban látható), az emberi drámákat idéző karaktertanulmánynak és a kiváló színészi játéknak, amely összességében egy összetett és szórakoztató modern noirrá teszik. 

Értékelés: 9/10

9 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr3613747810

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Raul75 2018.03.19. 13:28:16

Tom Sizemore és Diane Venora

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2018.03.19. 13:28:18

A bankrablós-lövöldözős jelenet király volt, de a végét nagyon utáltam. Kb. erre a két jelenetre emlékszem, a családi viszonyok nicsenek meg egyáltalán, pedig A keresztapánál pont azt vetettem a film szemére, hogy izgalmasabb lenne a nők szemszögéből nézni, hogy hogyan élik meg a bűnözői környezetet...

A színjátszáshoz sajnos nincs szemem, ezért immunis vagyok a színészek miatt dicsőített filmekre, pl. azt sem értettem, mit esznek az emberek azon a híres asztali jeleneten :D (vagy inkább szomorú szmájli :( )

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.03.19. 14:02:51

@Liberális Artúr: Igen az utolsó jelenet lehetett volna sokkal emlékezetesebb, látványosabb és izgalmasabb is, nekem is úgy tűnt, hogy az utcai lövöldözés után kicsit elfogyott a kreativitás és a film végére már nem maradt belőle.
A színészeknél elsősorban azt kell érzékelni, hogy hiteles-e abban a karakterben, és azt érdekesen, karizmatikusan adja-e elő (Robert De Niro ez a kategória volt itt). Mert lehet valaki hiteles (realisztikus, hihető), de unalmas, meg lehet érdekes, de nem hiteles (Al Pacinonál ez utóbbi sztm elég gyakran előfordult), meg lehet hiteltelen és ráadásul még unalmas is.
Aztán ezután már jöhetnek a részletek, és megnézed, hogy milyen eszközöket használ karakterének bemutatására:
- arcjáték- mennyire kifinomult, sokszor egy-egy szempillantással, vagy egy, az arcon megjelenő érzelemmel kell kifejeznie magát, akár csak egy futó pillanat erejéig
- testbeszéde mennyire kifejező, ami irányulhat karakterének egészére, vagy az adott pillanatbeli érzelmének kifejezésére. Nézd meg Marlon Brandot ebből a szempontból abban a videóban, amit bevágtam a múltkori posztban. Amikor elmondja feleségének azt, hogy Blanche tini fiúkkal szexszelt. A nő hátat fordít neki, mert nem akar szembesülni a nővére valódi természetével, akit szeret, szinte menekül Brando elől, aki azonban ezt nem engedi, folyamatosan szorosan és kissé erőszakosan követi feleségét, ugyanakkor apró szöszöket szed le a nő ruhájáról, ami meg elképesztően gyengédnek tűnik, kifejezvén, hogy szereti a nőt, és nem az a célja, hogy őt bántsa.
-gesztikulálás (alapszabályként minél kisebb annál jobb filmszínészet esetén). Ha ez utóbbi nagy, az annak a jele, hogy az előzőekkel nem tudja megfelelően érzékeltetni karakterét, ami már jelzi,hogy nem jó színésszel állunk szemben, és akiknél gyakran előfordul, hogy mindezt túl nagy gesztikulálással próbálnak meg helyettesíteni. (Némafilmek, színházak)
-szövegmondás minősége, ami egy eszméletlenül fontos összetevője a színészi játéknak - ezért is kell eredetiben nézni a filmeket, mert enélkül nem is tudod megítélni, hogy mennyire volt jó vagy rossz, természetes, érzelmeit és karakterét jól kifejező, akcentus meg van-e, ritmus milyen, és összességében ez mennyire illeszkedik a karakteréhez.
- mennyire karizmatikus az adott színész, mennyire szereti a kamera. ez valami olyasmi, amit nem lehet tanulni igazán, ez vagy meg van vagy nincs. A legnagyobbaknál meg van, mert enélkül nem lehetne a legnagyobbak között.
- és nyilván ezer más dolog

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2018.03.19. 18:30:33

@Time Goes By: Na jó, lehet picit túloztam, de tényleg nem erősségem a színjátszás, viszont sokat fejlődtem. Először talán Kim Basingernél tűnt fel az LA Confidentalban, és lám Oscart kapott érte.

Lobo Marunga 2018.03.20. 08:33:34

Véleményem szerint a 90-es évek legjobb filmje. Moziban még felirattal láttam, Pacino és de Niro eredeti hangjával a kávézós jelenet nekem abszolút sztendingovésön volt. Szinkronizálva először csalódás volt, de kicsit megszokva úgy is tetszett. Végvári Tamás mint Al Pacino hangja önmagában is élvezet, ha másért nem, csak ezért is érdemes megnézni. És az olyan apróságokért, mint mikor Hannah megnézi a hullát, vagy mikor nem hagyja a tévéjét, vagy mikor McCauley a pisztollyal a kezében mondja, hogy "Nézz rám!" Persze, tökéletes film nem létezik, de ez egyszerűen jó és pont. Ma már ilyenek elvétve is alig készülnek...

Lobo Marunga 2018.03.20. 08:55:10

@Liberális Artúr: A lényeg, hogy őt látod-e, vagy a karaktert, amit játszik. Jackie Chan például minden filmjében Jackie Chan, nem is emlékszel rá, melyik filmben hogy hívták, de nem is törekszik erre (néha direkt Jackie a neve), mert a harcművészetére helyezi a hangsúlyt. Vagyis amit ő művel, az nem színészet, de nála nem is gond, nem ezért szeretjük (már aki...). Sokkal nagyobb baj Tom Cruise esete, aki egy éktelenül tehetségtelen színész, és hiába próbál nagyot játszani, mindig csak Tomot látod. Az ő trükkje, hogy jó színészeket vesz maga mellé, és mögéjük bújik (lásd Esőember). Ha ez nem jön össze, akkor bukás a filmje (lásd Múmia). Szóval képtelen a karaktert hitelesen átadni, azonosulni vele. A másik véglet a DDL és Heath Ledger féle azonosulás, amit általában istenítenek és Oscarral honorálnak, de szerintem ez megint nem művészet. Ha vadászt kell játszanom, és ezért két évig vadászként élek, hogy megtanuljam, akkor semmit sem játszottam el, hanem azzá váltam, amit el kell játszanom. Ez nem színészet. Na és ott vannak a jó színészek, mint Al Pacino vagy de Niro. Nekik se jön mindig össze, de sokszor összejön az, hogy nem őt látod a vásznon, hanem a megformált karaktert, ami önálló entitásként marad meg benned. Így lesz egy olyan film mint pl. a Szemtől szemben szintén önálló entitás. A Szemtől szemben az a Szemtől szemben, és nem Pacino vagy de Niro egyik filmje. Na ez vola a lényeg szerintem... :)

Kelly és a szexi dög 2018.03.20. 14:35:55

a hangmérnöknek is jár az elismerés

dreamhotep 2018.03.20. 20:23:45

@Lobo Marunga: részben egyetértek, cruise-t nem említhetjük ddl-el vagy heath-el - vagy akár c. bale-el (nem a batmanben) egy kategóriában, de azért mondjuk a becsületbeli ügy nemcsak nicholson miatt volt elégjó... azért teljesen tehetségtelennek nem mondanám a főxenut. pl maguire is bőven nézhető. különvélemény? uccsó szamuráj?

Lobo Marunga 2018.03.21. 08:53:19

@dreamhotep: De, de. Az összes nézhető filmjében van mellette valaki, aki tud játszani. Az egyetlen képessége, hogy összevonja a szemöldökét. Az említett három példa: Különvélemény: Ott egy Max von Sydow és egy Colin Farrel, utóbbi ugyan szintén nem nagy szám, de Tomnál sokkal jobb. Egyébként a film nem túl nagy szám. Jerry Maguire: Nem láttam, de ott van benne Cuba Gooding Jr. Az utolsó szamuráj: Ezt pedig egyértelműen Ken Watanabe viszi a hátán, aki nyilván nem olyan híres, mint Tom, de klasszisokkal fölötte van, az egész film csakis miatta nézhető, egyszerűen lejátssza Tomot, aki erőltetetten és közhelyesen manírkodik végig.
Tomnak nagyon jó a marketingje, jó filmkeben kap jó szerepeket jó színészek mellett, és így mindig ott tud lenni az első vonalban. De ő maga botrányosan harmatgyenge. Van még más is ilyen, pl. szerintem Nicolas Cage, vagy Angelina Jolie, de Tom még náluk is gyengébb. Na jó, Angelinával kb. egy szinten mozog...