Time Goes By

Rémület a színpadon (Stage Fright) 1950

2018. március 28. 10:29 - Time Goes By

Alfred Hitchcock 1939-es Hollywoodba költözése után, majd 1972-es Angliába való végleges visszatérése között mindössze két filmet készített hazájában, köztük ezt az 1950-es mystery thrillert Marlene Dietrichhel és Jane Wymannel a főszerepekben. A Rémület a színpadon Hitchcock szelídebb darabjai közé tartozik, ami legfőképpen híres/hírhedt flashbackjéről ismert, és ami nem mellesleg karakterizálását tekintve a legnoirosabb filmje. A Stage Fright férfi főszereplőjét gyilkosság gyanúja miatt keresi a rendőrség, mert azzal vádolják, hogy megölte szeretője férjét.

Fiatal, feltörekvő színésznő, Eve Gill (Jane Wyman) és barátja, Jonathan Cooper (Richard Todd) a rendőrség elől menekülnek a nő apjának házába, miközben az autóban a férfi elmondja, hogy miért is keresi a rendőrség. Néhány órával korábban Jonathan szeretője, Charlotte Inwood színésznő (Marlene Dietrich) a férfi lakásába ment véres ruhában azzal, hogy megölte férjét. Charlotte arra kéri a férfit, hogy menjen el a lakásába és hozzon neki egy tiszta ruhát. Jonathan belemegy a dologba, azonban a nő lakásában meglátja a bejárónő, aki így a rendőrség első számú gyanúsítottjává válik. Eve apja, Commodore Gill (Alastair Sim) házában Jonathan hirtelen felindulástól vezérelve tűzre veti Charlotte levetett véres ruháját, ami a gyilkossági ügy egyik legfontosabb bizonyítéka. Eve ezek után úgy dönt, hogy saját kezébe veszi a nyomozást. Lefizeti a híres színésznő öltöztetőnőjét, hogy jelentsen beteget, így átveheti annak helyét, és a Charlotte közelébe tud férkőzni. Az ügyet bonyolítja, hogy Eve közben megismerkedik és barátságot köt az ügy nyomozóval Wilfred Smithszel (Michael Wilding)...Alfred Hitchcock a ’40-es években és az ’50-es évek legelején számos olyan fekete-fehér filmet készített, amelyeket noirként emlegetnek (Suspicion 1941, Shadow of a Doubt 1943, Spellbound 1945, Notorious 1946, Strangers on a Train 1951), amelyekre azonban sokkal inkább igaz az, hogy rendelkeznek ugyan noiros vonásokkal, elemekkel, de valójában tipikus Hitchcock filmek, amelyek a saját kis mikrokozmoszukban játszódnak, és nem tükrözik vissza az őket körülvevő, a 2. vh alatti és utáni átalakuló amerikai társadalmat, ellentétben a valódi noirokkal, amelyek lényege pont ebben rejlik. A Stage Fright is ebbe a kategóriába sorolható, hozzátéve azt, hogy karakterizálás szempontjából messze a legnoirosabb az összes közül, amiben látható klasszikusnak mondható antihős, femme fatale és hagyományos női karakter is.

Alfred Hitchcock filmjeinek egyik jellemzője, hogy általában lehet tudni azt, hogy ki a gyilkos, ugyanis a Feszültség Mestere az izgalmakat sokkal inkább azzal teremtette meg, ahogy bemutatta, hogy ezek a gyilkosok hogyan buknak le. A Stage Fright ebből a szempontból is különleges, mivel nem látjuk a gyilkosság megtervezését és kivitelezését, mindazonáltal olyan túl sok gyanúsított ebben a filmben sincs. Ellenben van egy antihősünk, aki beleszeret egy femme fataleba, akinek a férje gyilkosság áldozatává válik, és van egy jó kislányunk, aki megpróbálja kinyomozni az ügyet bebizonyítván az antihős ártatlanságát. Lényegében a klasszikus noir recept egyik séma variációját láthatjuk, amit aztán Hitchcock a maga képére formált az ártatlanul vádolt menekülő férfi főszereplővel azzal a különbséget, hogy nem maga az antihős próbálja ártatlanságát bebizonyítani, hanem a belé szerelmes "hagyományos nő" karaktere. De még ez a formula sem itt született meg, ugyanis ezt is láthattuk már Robert Siodmak egyik remek kis noirjában az 1944-es The Phantom Ladyben. Mindemellett az sem egyedülálló Hitchcock filmjeiben, hogy a kezdetben az antihősbe szerelmes "jó kislány" beleszeret a nyomozóba (pl. Shadow of a Doubt, The Lodger). Persze nem lenne igazi Hitchcock film, ha mindezeket a gyakran felbukkanó témákat és sémákat ne variálná meg itt is egy kicsit, és ne tenne bele egy olyan trükköt, amivel teljesen félrevezeti a nézőket.A film nem véletlenül játszódik színházi környezetben, ahol semmi nem valódi, és különben is tudjuk azt, hogy színház az egész világ, ennél fogva a film főszereplői folyamatosan próbálnak valakit vagy mindenkit megtéveszteni, elrejteni az igazságot, és a valóságtól eltérő hamis képet nyújtani magukról a külvilágnak. Szinte nincs olyan jelenet, amiben ne lenne valamilyen megtévesztés, amelyek egy részével tisztában van a néző, mint például Eve öltöztetőnői szerepjátéka, de egy másik részével nincs tisztában, és amelyekről csak a film legvégén hull le a lepel.

A forgatókönyvet Whitfield Cook és Ranald MacDougall írták Alma Reville (Hitchcock felesége) és James Bridie történetéből, ami meg Selwyn Jepson Running Man c. regényén alapult. A történet elbeszéléséhez Hitchcock flashbacket (is) használt, és mint a legtöbb noirban itt is az antihős visszatekintésében láthatunk bele a múlt eseményeibe. Ez a flashback itt azonban nem csak a Stage Fright noiros jellegét növelte, de lényegében annak leghíresebb elemévé vált. Ez a bizonyos visszapillantás mindjárt a film legelején látható, szinte még meg sem ismervén az autóban ülő két főszereplőt, Jonathant és Evet.

A következő (kék hátterű) bekezdés spoilert tartalmaz, aki nem látta a filmet, az ugorjon az azutáni bekezdésre!Láthattunk már nagyon különleges visszapillantásokat noirokban, többek között az Alkony sugárútban, ahol egy halott narrálja az eseményeket, és az is igaz a flashbackekre, hogy egy valakinek a szemszögéből mutatja be az eseményeket, ami adott esetben kicsit egyoldalú lehet, azonban az a noirok minden csavara és megtévesztése ellenére közös ezekben a visszapillantásokban, hogy igazak. Mint ahogy Hitchcock egyik leggyakoribb eleme, az „ártatlanul vádolt és menekülő férfi”-ról is mindig kiderül, hogy tényleg ártatlan volt. Nos, a Stage Frightban ezek a szabályok felborulnak, ugyanis Jonathanról kiderül, hogy visszapillantásában hazudik, és egyáltalán nem ártatlanul menekül. Az ’50-es évek közönsége ezt a hazugságot nehezen fogadta el, mert úgy érezték, hogy most „igaziból” becsapták őket. Hiába, azok voltak az ártatlan idők, amikor a nézők még számon kérhették azt, hogy milyen formában is vágják át őket a filmekben. Mindenesetre szerintem zseniális volt ez a húzás, és sokkal stílusosabb is, mint mondjuk végigálmodni egy filmet. A lényeg azonban az, hogy a flashback ilyen formában teljesen illeszkedik a film műfajához, témájához és színházi környezetéhez. (Ugyanerre a hitchcocki eszközre, a "megbízhatatlan narrátorra" épül egyébként a The Usual Suspects c. neo-noir is.)

A forgatókönyv kevésbé jó részéhez tartozik a karakter felépítés és kidolgozás, ugyanis még a főszereplőknek sincs igazán saját személyiségük azon kívül, hogy ők a karizmatikus femme fatale, a sztár színésznő, aki a búgó hangjával rém szexis (akar lenni), a gyenge antihős, aki a vesztébe rohan emiatt a szexisség miatt, és a jó kislány amatőr színésznő, aki nem csak az antihőst próbálja megmenteni és bebizonyítani az ártatlanságát, de szeretné a femme fatale szexisségével is felvenni a versenyt. Egy idő után a történetben a gyilkossági ügy majdhogynem a háttérbe szorul a femme fatale és a hagyományos női karakter csatája mögött, amely csata több dimenzióban is megvalósult. A hétköznapinak mondható és nem sok szexepillel rendelkező jó kislány Eve nem csak a gyilkosságot próbálja Charlotte-ra bizonyítani, de az is zavarja a történet elején, hogy Jonathan annyira oda van Charlotteért, ezért a nagyvilági femme fatale-ért. Sőt, a pletykák szerint nem csak Evet, de az őt alakító Jane Wymant is zavarta az, hogy Marlene Dietrich mennyivel szexisebbnek néz ki az estélyi ruháiban és a bundájában nála, akinek a szolgálólányok/öltöztetőnők egyszerű ruháit kellett viselnie álruhás szerepében. Csatájuk a kamerákon kívül is folytatódott, amit csak fokozott az a tény, hogy valahol mindegyikük rossz választás volt a szerepére, nem véletlen az, hogy Hitchcock ezen filmjét a kritikusok és a rajongók is leginkább a casting miatt szidják.

Marlene Dietrich a későbbiekben azt nyilatkozta, hogy „Miss Wyman úgy nézett ki, mint egy olyan rejtély, aki senkit sem érdekel annyira, hogy megoldja. Hitchcock szerint sem volt elég jó.” A rendező egyetértett Dietrichhel: „Nagy nehézségeim voltak Jane Wymannel. A karaktere szerint egy álruhás szolgálólány volt, akinek ezen szerepe miatt egyszerűnek, és minden csillogástól mentesnek kellett volna lennie. Amikor viszont meglátta azt, hogy néz ki Dietrich mellett, akkor könnyekben tört ki. Ezután folyamatosan javított a külsején, egyre csinosabbá tette magát, ami viszont azt eredményezte, hogy nem tudott karakterében maradni.”

Htchcock cameoja:Azonban függetlenül attól, hogy Marlene Dietrich sokkal csillogóbb és karizmatikusabb, mint Jane Wyman, még sem illik egy Hitchcock filmbe. Mintha egy másik bolygóról csöppent volna teljesen véletlenül A Stage Frightba és Charlotte szerepébe.Túl 20-30-as évekbelinek tűnik a félig lecsukódó szemeivel, nagyon teátrálisnak tűnő pózaival. A ’40-50-es évek femme fatalejai természetesebben szexis nők voltak. Jane Wyman meg egészen egyszerűen nem elég szikrázó ahhoz, hogy ő legyen a főszereplő. Akkor lehetett volna jó karakterében, ha megmarad a háttérben, mint ahogy általában ezekre a „jó kislány” karakterekre jellemző volt, ő azonban ezt nem tudta elviselni, és mindenáron - valamint minden téren - versenyre akart kelni Marlene Dietrichhel. Richard Todd Jonathan szerepében pedig sokkal puhábbnak, naivabbnak tűnik, mint a noirok legjobb antihősei. Ő egyszerűen nem volt még elég karcos ehhez a szerephezA film legjobb színésze Alastair Sim volt Eve apjának szerepében, amely karakter legfontosabb feladata a kissé fura hitchcocki humor átadása volt. A filmben látható a rendező lánya, Patricia Hitchcock is első mellékszerepében, amiben Eve egyik barátnőjét, Chubby Bannistert alakítja.

A Stage Fright nem tartozik Alfred Hitchcock legjobbja közé, aminek a legfontosabb oka az, hogy tőle szokatlan módon nem tudja az izgalmakat és a feszültséget az elejétől a végéig fenntartani, nem hogy folyamatosan növelni. Ugyanakkor van egy nagyon noiros alapfelállás és rejtély, amit meg kell oldani, és amit az egyik noiros elem nagyon különleges használatával épít fel. Ezen a Hitchcock filmen nem rágjuk le a körünket izgalmunkban, mindazonáltal mégsem lehet azt mondani rá, hogy ne lehetne megnézni, és ne lenne szórakoztató.  

Értékelés: 7/10

A film nyitó jelenete a flashback elejével, amiben a femme fatale ráveszi az antihőst, hogy menjen a gyilkosság helyszínére, és hozzon neki egy új ruhát:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr9813766314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.