Time Goes By

Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Iwo Jima) 2006

2018. március 31. 12:52 - Time Goes By

Clint Eastwood 4 Oscar-díjra jelölt háborús filmje a második világháború csendes-óceáni hadszínterének egyik legöldöklőbb csatájáról, egy kis sziget, Iwo Jima birtoklásáért folyó öt hetes küzdelemről szól, amelyet a japánok szemszögéből mutat be. A film ennek megfelelően japán nyelvű és szereplőinek többsége is japán, nem véletlenül lett sokkal sikeresebb Japánban, mint az USÁ-ban. A Letters from Iwo Jima egyébként Clint Eastwood másik filmjének, a Flags of Our Fathers-nek a párja, ami ugyanezt a csatát mutatja be amerikai szempontból.

A film története flashbackben bontakozik ki. 2005-ben japán régészek Iwo Jima szigetén a második vh. során a japán hadsereg által vájt járatokat kutatja, amikor felfedeznek egy doboznyi megírt, de soha el nem küldött levelet, amelyekből megismerhetjük a film két főszereplőjének, Saigo sorkatona (Kazunari Ninomiya) és a sziget japán katonai parancsnokának, Tadamichi Kuribayashi (Ken Watanabe), és persze a sziget védelmének történetét. Iwo Jima kicsi szigete stratégiailag rendkívül nagy fontossággal bírt, mivel ez volt az utolsó akadály az amerikai hadsereg és Japán között, amely kiváló bázist jelentett Japán inváziójára. A Japán hadsereg vezetői is tisztában vannak ezzel, és elrendelik az utolsó vérig való harcot, ugyanakkor a szigetet védő 22 ezer fős japán gyalogsági védelmi erőknek nem tudnak légierő vagy haditengerészeti támogatást nyújtani, ami egyben azt is jelenti, hogy ezek a katonák halálra vannak ítélve. Kuribayashi tábornok is tisztában van ezzel, ugyanakkor abban bízik, hogy ha nagy veszteséget tudnak okozni az amerikaiaknak, akkor talán meggondolják Japán lerohanását. Kuribayashi ezért az egész szigeten, főleg annak hegyes részén járatokat, barlangokat, álcázott bunkereket ásat. A csata alatt azonban nem csak az amerikaiakkal kell megküzdenie, hanem saját, az ősi busidó elvekhez hű konzervatív tisztjeivel is, akik sok esetben öngyilkos jellegű banzájrohamokra vagy a vesztes csata miatt rituális öngyilkosságra adtak parancsot katonáiknak igazi harc helyett, amivel jelentősen csökkentették a japán hadsereg erejét. Mindemellett beleláthatunk a japán átlagember és katona életébe, gondolataiba, őrlődésébe az élet és a szolgálat között.A ’40-50-es évekbeli klasszikus háborús filmek még általában jókról és rosszakról, bátrakról és gyávákról szóltak, amely nézőpont a 60-70-es években kezdett megváltozni. Ekkor már nem annyira a bátorság dicsőítése, hanem sokkal inkább a háborúk borzalmainak bemutatása állt a középpontban, amellyel párhuzamosan a háborús filmek kevésbé voltak egyoldalúak és általában véve arra törekedtek, hogy a bemutassák azt, hogy mindkét fél katonái emberek voltak a maguk erősségeivel és gyengeségeivel, és „ugyanúgy van anyjuk”, mint a mi katonáinknak. Ezt a trendet viszi tovább Clint Eastwood rendező egészen addig, hogy nem csak emberként mutatja be a másik oldalt, hanem egyenesen az ő szemszögükből „közvetíti” a háborút. (Persze ez a film a Flags of Our Fathers tükörképeként készült és nem önmagában). A filmben látható az, ahogy mindkét fél háborús propagandája a megtestesült ördögnek festi le a másik felet, ugyanakkor a történetben írt és felolvasott levelekből - japánból és amerikaiból egyaránt - kiderül, hogy minden kulturális különbözőség ellenére ugyanúgy éreznek a szeretteik, a családjuk és a hazájuk iránt.

Az 1945. február 19. és március 26. között zajló csata 22 ezer japán katonája közül 21 ezer meghalt, és kb. 1000 élte túl, miután hadifogságba került. A túlélésre más lehetőség nem volt, mint a megadás, ami egyáltalán nem könnyű egy olyan hadseregben, aminek a legfőbb erénye a halál volt. A szigeten manapság a japán védelmi erők Haditengerészete működtet egy repteret, amit pedig az amerikai Haditengerészet használ gyakorlatozásra. Civilek nem léphetnek a szigetre az elesett japán és amerikai katonák emlékének tiszteletben tartása érdekében.A forgatókönyvet Iris Yamashita írta Kuribayashi tábornok Picture letters from the Commander in Chief c., valamint Kumiko Kakehashi So Sad To Fall In Battle: An Account of War c. nem fikciós könyvekből. A forgatókönyv egyes karakterei, mint Saigo kitalált szereplők, addig a csata és benne jó néhány japán tiszt karaktere valóságos eseményeken és személyeken alapul. A történet felépítését és narratíváját akár noirosnak is lehetne nevezni, hiszen flashbackes szerkezete és a mindent átszövő fatalizmusa, sorszerűsége meghatározó erejű és központi fontosságú. A történet visszapillantásokban bontakozik ki, amiken belül láthatunk flashback a flashbackben jellegű visszaemlékezéseket is. A visszapillantásokat első szintjét és egyben keretét is Kuribayashi és Saigo levelei jelentik – amelyek egyben a film narrátorának szerepét is betöltik -, majd az így kibontakozó történet egyes részeiben a főszereplők háttér történetébe is betekintést kapunk a flashbackek következő, második szintjén.

A film két főszereplője a japán hadsereg két nagyon eltérő szintjén álló Kuribayashi tábornok és Saigo katona, akiknek sorsa végzetszerűen összefonódik.

A tábornok karaktere nem fikciós. Ő - ellentétben a legtöbb tisztjével - egy világlátott figura, aki tanult és dolgozott is az USÁ-ban, ugyanakkor szamurájok leszármazottja és arisztokrata is volt és hozzájuk hasonlóan ő is készen állt arra, hogy meghalljon a hazájáért.Kuribayashi tábornok: „A hazáért. A legutolsó emberig. Az a feladatunk, hogy megállítsuk itt az ellenséget. Ne is gondoljatok arra, hogy élve hazatérhettek innen.”

A különbség közte és konzervatívabb tisztjei között nem ebben állt, hanem annak módjában. Tisztjei egy (jó nagy) része a hagyományos japán feudális jellegű szamuráj életfilozófiát, a busidót viszik tovább az ún. banzájrohamokkal és a vesztett csata miatti rituális öngyilkosságokra utasító parancsaikkal, addig Kurabayashi hátterének és tanulmányainak köszönhetően jóval modernebb szemléletű, és rendelkezik egyfajta nyugati jellegű gyakorlatiassággal. A banzájrohamokkal – harci kiáltások közepette kardokkal nekirontani a géppuskákkal védett ellenséges vonalnak – szemben, amikor már nincs más választás, ő halkan közelíti meg az ellenséges vonalakat, hogy a meglepetés erejét kihasználva a lehető legnagyobb veszteséget mérje az ellenségre a halál biztos tudatában. Az ő parancsa az, hogy „senki nem halhat meg azelőtt, hogy megölne legalább 10 ellenséget katonát. Mindezek ellenére nem volt elég hagyományos a többi tisztnek és csak egyik beosztottjával tudja igazán megértetni magát, mégpedig Takeicsi Nishivel (szintén nem fikciós karakter), aki az 1932-es los angelesi olimpián aranyérmet nyert díjugratásban. Ők mindketten látják az ellenség emberi oldalát is, és hálásak egymásnak ezért a megértésért, míg a többi tiszt megkérdőjelezi nem csak a hazafiságukat, de a katonai kompetenciájukat is. Kuribayashi pedig roppant kártékonynak tartja a busidón alapuló irracionális önpusztítást. Ken Watanabe nagyszerű a méltóságteljes, barátságos és gyakorlatias japán tábornok szerepében, aki azonban ugyanolyan végsőkig elszánt a harcban, mint szamuráj ősei voltak.A fiatal katona, Saigo karakterére azért volt szükség, hogy a film be tudja mutatni az átlag besorozott japán katona életét, gondolatait, érzéseit, amelyek nagyon hasonlóak voltak az amerikai besorozott katonákéhoz. Az átlag japán katona már korántsem tűnik olyan elszántnak, mint a busidón nevelkedett tisztjeik és velük ellentétben nem feltétlenül akartak háborúba menni, ugyanakkor rezzenéstelen arccal kellett elfogadniuk azt, hogy így vagy úgy, de meghalnak ebben a csatában és a szeretteiket soha nem fogják viszontlátni. Ennek ellenére Saigo a maga „lázadónak” számító gondolataival és érzéseivel – akinek fontosabb, hogy megismerje a születendő gyerekét, mint a hősi halál -, ugyanúgy kisebbségben van a katonák között, mint a Kuribayashi a tisztek között a maga kozmopolitaságával. Clint Eastwood nyilatkozta azt, hogy: „Ezt – hogy ne is gondoljatok arra, hogy élve hazatérhettek innen - az amerikai hadseregben nem lehetett volna kimondani. Az amerikai katona is szolgálta a hazáját, de azzal az optimista tudattal, hogy igen, a csata veszélyes lehet és meghalhatok, de az is lehet, hogy túlélem, hazamehetek a családomhoz, és folytathatom az életemet.” Saigot, a pékből katonává vedlett átlag japánt Kazunary Ninomiya alakítja, és az ő játéka adja elsődlegesen a film emocionális és szociális erejét. Saigo a legemberibb arcú japán katona, aki folyamatosan terhes feleségére és születendő gyerekére gondol, akiknek már azelőtt tönkretette a háború a megszokott életüket, mielőtt Saigot behívták volna katonának. Ő ugyanis pék volt, akinek fémből készült munkaeszközeit a hadsereg elvette. Saigo állandóan bajba kerül a hazafiatlannak tartott megjegyzései és antikatona jellege miatt, aki nem tud jól lőni, unja az alagút ásást és azon gondolkodik, hogy hogyan adja meg magát az ellenségnek. Saigo azonban csak a hagyományos japán értelemben antikatona, modern nyugati értelmezésben az egységének egyik hőse, akinek köszönhetően jó pár öngyilkosságra ítélt katona neki köszönhetően továbbra is harcképesen szolgálja hazáját. 

A filmben látható egy érdekes mellékszál egy Shimozu nevű katonával, aki Saigo egységébe kerül. Amikor kiderül, hogy a Birodalmi Katonai Akadémián képezték ki, mindenki arra kezd gyanakodni, hogy a Kempeitai, a híres/hírhedt titkosrendőrség embere, akit kémkedni küldték közéjük, valójában ő is csak egy átlagember, aki pont emberiessége miatt nem volt alkalmas arra a feladatra, amire szánták volna.Az ellenség – ez alkalommal az amerikaiak – emberi oldala is megmutatkozik egy levélben, amit Nishi olvas fel a katonáinak, amit egy halott amerikai katona anyja írt. A levélben csupa olyan mindennapi dologról van szó, mint hogy a kutya lyukat ásott a kerítés alá és elszökött, amit az anyja úgy írt alá, hogy „kérlek gyere haza épen és egészségesen.”

A film egyik érdekessége, hogy a zenéjét a rendező fia, Kyle Eastwood szerezte, ami Tom Stern gyönyörű fényképezésével a régies, szinte szépiának nevezhető színeivel, tónusával nagyszerű mixet alkotva erősítették a film atmoszféráját.

Clint Eastwood rendező egyik nyilatkozatában azt mondta, hogy „olyan háborús filmeken nőttem fel, amelyekben voltak a jó fickók meg a rossz fickók. Az élet nem ilyen és a háborúk sem ilyenek. Ez nem a győzelemről vagy vereségről szól. A háború arról szól, hogy mindez milyen hatással van az emberekre és azokra, akik idő előtt veszítik el az életüket.” A Levelek Ivo Dzsimáról a legjobb háborús filmek egyike, a mindent átható fatalizmusa és sorsszerűsége pedig az egyik személyes kedvencemmé is teszik.

Értékelés: 10/10

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr3113776204

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

miketbeszéltek 2018.04.01. 21:18:10

Valóban jó film. Viszont az úgymond a csata másik oldalát bemutató Dicsőség zászlajával együtt nem ad reális képet, nagyon elfogult Japán felé. Igaz, nyomokban megjelenik a filmben a "szamuráj mentalitás", amelynek következményei az értelmetlenül halálba küldött japán katonák és civilek mellett a lefejezett hadifoglyok, vagy a japán hadsereg kínai mészárlása. De ezt teljesen háttérbe szorítja a japán parancsnok szimpatikus személye, és Japán a tisztelni való hősiességének az üzenete.- A dicsőség zászlaja viszont nem a Pacific iwo jimai epizódjához hasonlítható, hanem erős USA-kritika. Így mindkét film erkölcsi győztesei a japánok.

Kritikus 73 · https://kritikusa.blog.hu/ 2018.04.02. 20:30:36

Érdekes film, jó a téma és még tanulni is lehet belőle. Viszont nagyon unalmas sajnos.