Time Goes By

A férfi, aki túl sokat tudott (The Man Who Knew Too Much) 1934

2018. május 12. 11:02 - Time Goes By

Alfred Hitchcock rendezte ezt a nagy hatású 1934-es brit fekete-fehér akció-kémfilmet, ami akkora kirobbanó siker volt Angliában, hogy már Amerikában is felfigyeltek rá. Nem véletlenül nyilatkozta azt a későbbiekben Hitchcock, hogy ez volt az a film, ami megalapozta későbbi fényes karrierjét és elindította a világhír felé. A történet hozzá is nőtt a szívéhez, még pedig annyira, hogy 1956-ban ugyanezzel a címmel elkészítette modernebb, színes amerikai verzióját is James Stewarttal és Doris Dayjel a főszerepekben. A férfi, aki túl sokat tudott azonban nem csak a modern(ebb) verzió elkészítését ihlette, hanem számos más, ismert, népszerű és modern filmet is, amelyekben szinte visszaköszönnek ennek az 1934-es kémfilm egyes jelenetei.

Egy angol házaspár Bob (Leslie Banks) és Jill Lawrence (Edna Best) tinédzser korú lányukkal, Bettyvel éppen Svájcban vakációznak  és élvezik a téli sportokat, amikor véletlenül egy kém ügy közepébe csöppennek. Amikor ismerősüket, Louis Bernardot lelövik miközben egy étteremben táncol Jillel, a férfi halála előtt még el tudja mondani a nőnek, hogy egy csoport egy fontos politikus megölését tervezi Londonban. A terrorista csoport és annak vezetője, Abbott (Peter Lorre) attól való félelmükben, hogy Jill esetleg beszél a rendőrséggel, elrabolják kislányát, Bettyt (Nova Pilbeam), hogy a házaspárt hallgatásra bírják. Bob és Jill Lawrence a lányuk nélkül kénytelen visszatérni Londonba, ahol a saját kezükbe veszik az ügy felderítését annak érdekében, hogy lányukat biztonságban visszaszerezhessék...Függetlenül attól, hogy Alfred Hitchcockot nem igazán érdekelte a politika, a kémfilmek műfajához mégis nagyon vonzódott, mivel úgy gondolta, hogy ez remek keretet és lehetőséget biztosít a feszültség megteremtéséhez, ami nála mindig is a legfontosabb szempont volt. Persze ő sem vonhatta ki magát az európai vagy világpolitika teremtette légkör hatása alól, ezért nem véletlen, hogy a kémfilmjeit mindig olyan időszakokban készítette, amikor a világban valami miatt hatalmas feszültség volt érzékelhető. Két ilyen szakasz is volt az ő életében: a második világháború előtt a '30-as évek közepe, második fele, valamint a hidegháború korszakában, az '50-60-as években. Ugyanakkor őt ebből az egészből igazából csakis és kizárólag a feszült helyzet érdekelte, és nem annyira annak oka vagy okozói. Kém filmjeiben is ez tükröződik vissza, amelyekben - ellentétben más rendezők hasonló darabjaival - szinte soha nincs az ellenséges kémcsoport ideológiailag beazonosítva vagy megnevezve, magyarán nincsenek nácik vagy komcsik, hanem csak valamilyen ellenséges csoport van, akik egyébként sokkal inkább tűnnek bűnözőknek, semmint bármilyen ideológiával rendelkező politikai csoportnak. Így van ez ebben az 1934-es filmjében is, amit pedig nyilvánvalóan Hitler 1933-as hatalomra jutása után növekvő feszültség inspirált.  (Az sem véletlen, hogy modern verzióját 1956-ban a hidegháború egyik legfeszültebb időszakában készítette el.) A filmben számos olyan alkotó is közreműködött, aki a nácik elől menekült a kontinentális Európa valamelyik országából a biztonságosabbnak tartott szigetországba, köztük a magyar gyökerekkel rendelkező zsidó származású Peter Lorre (szül. Löwenstein László), aki Fritz Lang 1931-es M. című német filmjében már megalapozta hírnevét.

Hitchcocknak már ebben a korai darabjában is feltűnnek azok az elemek, jellemzők, amelyeket a későbbiekben tovább finomítva felhasznált a leghíresebb filmjeiben is, többek között a különböző műfajok keverését, ami a korszakban egyáltalán nem volt bevett szokás.Így aztán ez a kém filmje sem "csak" kémfilm, hanem egy olyan thriller, amiben van egy jó adag romantika, valamint a rendező sajátos humorával átszőtt, a korszakban népszerű slapstick komédia is, amely összetevők aztán nagyon könnyedén és döccenés mentesen mennek át akár pár pillanat alatt egy nagyon kiélezetten feszült szituációba. Mindezek mellett persze olyan jellemző narratív eszközei, technikai és stíluselemei is megfigyelhetőek itt, mint az állandó intrika, egy-két nagyon fura és ijesztő karakter, nem megszokott kameraszögek alkalmazása és az egyes jelenetekben a sokk hatás, amely összetevők miatt az egész film roppant szürreális az elejétől a végéig. Mindez pedig feledteti a nem igazán realista forgatókönyv hibáit, életszerűtlenségét, ami a film leggyengébb eleme.

Bár a film címe G.K. Chesterton 1922-es azonos című detektív regényéből jön, aminek Hitchcock birtokolta a megfilmesítési jogait, ugyanakkor a történetnek semmi köze hozzá, csak a címét használta fel a rendező. A forgatókönyvet Charles Bennett (a '30-as években számos Hitchcock filmben közreműködött) és D.B. Wyndham-Lewis írták. A történetben több hirtelen és valószerűtlen elem, lyuk vagy ugrás van, de Hitchcock mégis működtetni tudja ezt a hihetőnek nem nevezhető történetet azzal, hogy minden irreális szituációból ki tudja hozni a feszültséget. Számos olyan jelenet látható, ami önmagában vagy egy más rendező kezeiben lehet, hogy nevetségesnek hatna (főleg persze a mai nézők szemében, 84 évvel ezelőtt még nem feltétlenül), azonban annyira szürreálisnak hat akár a fogorvosos jelenet, ami egyébként nagyon emlékeztet az 1976-os Dustin Hoffman főszereplésével készült The Marathon Man című thriller legfontosabb jelenetére, és aminek ötletét egész biztos, hogy innen nyúlták  vették az alkotók, vagy - amit még leírni is röhejesnek tűnik - a napimádók templomi jelenete (amire meg a Monk című sorozat egyik epizódja emlékeztet nagyon), azonban szürreális jellegük, abszurditásuk és a fényképezésük módja mégis szórakoztatóvá teszik ezeket a jeleneteket több, mint 80 év után is.A rendezés mellett a film másik legjobb pontja Peter Lorre volt, aki a puffadt arcával és dülledt szemeivel mi mást játszhatna, mint a villain karaktert. Hajában egy festett csíkkal. Erről meg kapásból az egyik Humphrey Bogart film, az 1939-es The Return of Doctor X jutott eszembe, amiről Bogart sztárrá válása után csak a legritkább esetben volt hajlandó beszélni, annyira cikisnek érezte. Nem hibáztatom érte. Bogart egy zombit játszott egy hasonló festett csíkkal a hajában, mint Lorre ebben a filmben. A magyar gyökerekkel rendelkező színész a nácik hatalomra jutása után hagyta el Németországot és ebben a filmben játszotta el élete első angol nyelvű szerepét úgy, hogy pár szón kívül szinte semmit se tudott angolul. Hitchcock nagyon szerette volna Lorre megszerezni ehhez a filmjéhez, mivel nagyon tetszett neki az M 1931-ben látott játéka, ahol egy pszichopata sorozatgyilkost játszott. Lorre a későbbiekben azt nyilatkozta, hogy úgy kapta meg a szerepet, hogy még egy hosszú - természetesen angol nyelvű - interjún is átesett Hitchcockal, miközben az egészből szinte semmit se értett, de azt a hangsúlyból érzékelte ha valami reakciót várt tőle a rendező. Ő ilyenkor mindig hümmögve, bólogatva vagy yes-t mondogatva helyeselt. Azért ezt a taktikát választotta, mert ha valamire nemet mond, akkor azt nyilván indokolnia kellett volna, az meg ugye nehézségekbe ütközött volna angol tudás hiányában. Szerencséjére Hitchcock szeretett beszélni. (Ez a szituáció is emlékeztet valakire, aki ennél még zéróbb nyelvtudással egy hasonló interjú után kezdett angol tolmácsként dolgozni.) Mindenesetre megkapta Abbott, a bűnöző-terrorista csoport ijesztő vezetőjének szerepét, amit olyan szinten szürreálissá tudott tenni, hogy miatta a mai napig is szórakoztató ez a film. És mindezt úgy, hogy a következő napi forgatáson szükséges szövegét előző nap valakivel lefordíttatta németre, így megértette, hogy egyáltalán miről is van szó, majd fonetikusan angolul bemagolta másnapra.

A végeredmény hallatán pedig senki nem mondja meg, hogy ez az ember ekkor még csak alig-alig értett vagy beszélt bármit is angolul, és már itt is ugyanaz a kissé orrhangú lassabb szövegmondás hallható tőle, miközben sokszor nagyon furcsán veszi a levegőt, ami annyira jellemző volt rá egész hollywoodi karrierje során, és ami a furcsa külsejével együtt adott egyfajta bizarr vagy akár kissé perverz jelleget azoknak a karaktereknek, amiket játszott. Természetesen hallható az akcentusa - amitől soha nem is sikerült megszabadulnia - , de ez még inkább növelte karakterének ijesztő jellegét egy angol vagy amerikai néző előtt. Nem véletlen, hogy a későbbiekben is leginkább "egzotikus és/vagy gyanús idegen" típusú karaktereket játszott, ahol nem, hogy nem volt probléma az akcentus, de még jól is jött, mint például A máltai sólyomban, vagy a Casablancában. Hitchcocknak annyira tetszett ebben a filmjében, hogy Abbott karakterének fontossága és a szerep nagysága folyamatosan nőtt a forgatás alatt. Peter Lorre annyira szokatlan és hátborzongató volt, hogy a film sava-borsa lett, aki meghatározta annak kissé szürreális atmoszféráját, és az M-ben látható alakításával együtt egyben megalapozott egy újfajta és különleges, intelligens, és kissé bizarr pszichopata karaktertípust a '30-as években. Hitchcock több filmjében (pl. Shadow of a Doubt vagy a Strangers on a Train) is visszaköszönnek Abbott pszichopata karakterének, na és persze Lorre játékának egyes elemei.Lorre mellett volt még egy nagyon profi színész ebben a filmben, mégpedig Leslie Banks, aki az elrabolt lányáért aggódó családapát, Bob Lawrencet játszotta. Ő ezt megelőzően színházi karriert futott be inkább, itt azonban egészen kiváló angol középosztálybeli hősnek bizonyult, aki bármit megtenne családjáért és lányáért. A főszereplő azonban Edna Best volt az édesanya karakterében, ami szintén nem teljesen megszokott karakter volt akkoriban, hiszen egy nő a kémvilág férfiak uralta terepén válik az első számú nyomozóvá. "Girls will be boys", ahogy a film eredeti plakátján is olvasható, elferdítvén az eredeti "Boys will be boys", a "fiúk már csak fiúk maradnak" mondást "lányok fiúk lesznek"-re.

Az operatőr Curt Courant volt, aki Lorrehoz hasonlóan nem sokkal ezelőtt menekült el Németországból. Courant különleges szögekből való fényképezése a gyors vágásokkal együtt nagy mértékben emelte a jelenetek, azon belül is az akciójelenetek erőszakosságának érzetét, mértékét. Hitchcock a későbbiekben is használta ezt a kombinációt ugyanerre a célra, mint például a Psychoban vagy a Madarakban.

Nem csak a háttérzenéjét, de a történet részeként hallható Storm Clouds Cantatát is Arthur Benjamin ausztrál zeneszerző írta kifejezetten a film számára. A zenének a szokásosnál nagyobb jelentősége van ebben a filmben,  mivel az egyik legfontosabb jelenet a londoni Royal Albert Hallban, a világ egyik leghíresebb koncerttermében játszódik, miközben Benjamin kantátája szól és ami jelentőse hozzájárult a jelenet alatti feszültség megteremtéséhez.  

Ez az Alber Hall-i jelenet talán az, amit a legtöbbet emlegetnek a mai napig is ezzel a filmmel kapcsolatban, és amelyikben már érzékelhető a későbbiekben a Feszültség Mesterének nevezett Hitchcock keze munkája. (És amely jelenet mintha visszaköszönne a Keresztapa 3. című 1990-es gengszterfilmben, aminek alkotói egész biztos, hogy innen nyúlták  merítették az ötletet.) A jelenetben nincs szöveg, és történni is csak annyi történik, hogy Jill, a családanya leül a nézőtéren és óvatosan körbenéz. Csak annyit tud, hogy egy befolyásos ember ellen próbálnak meg az előadás alatt merényletet elkövetni.Jill pásztázza a nézőteret annak érdekében, hogy észrevegyen bármilyen apró jelet, hogy időben közbeléphessen és megakadályozhassa a merényletet. Ő is és a néző is tisztában van azzal, hogy nagyon gyors cselekvésre lesz szükség, hogy hatékonyan közbeléphessen, ha egyáltalán sikerül ez, miközben feszült figyelemmel és aggodalommal pásztázza a nézőteret. A jelenetben lényegében nem történik semmi, csak a baljóslatú tudat és érzet van a nézőben, hogy ez csak vihar előtti csend, hasonlóan az Észak-északnyugat c. 1959-es kémfilm híres szántóföldi jelenetéhez. Aztán feltűnik egy pisztolycső az egyik függöny mögött, ami nagyon gyors cselekvésre kényszeríti az addig csak óvatosan figyelő nőt. Majd eldördül egy lövés, de ezzel együtt a kép a merénylő csoport főhadiszállására ugrik, és a néző ekkor még nem tudhatja meg, hogy sikerült a merénylet vagy sem, eltalált-e valakit  a golyó vagy sem, csak a következő vágásnál. A két vágás közötti pár másodpercnyi "tudatlan" állapotot pedig az egekbe lőtte a már addig is magas fokú feszültséget egy olyan kor nézői számára, amiben már elkezdtek készülődni a második világháborúra, pedig alig 16 évvel vannak túl a minden addiginál véresebb és több veszteséggel járó elsőn, aminek casus belli - je egy politikai merénylet volt.

Francois Truffaut híres francia filmrendező Alfred Hitchcockról szóló könyvében olvasható interjú során Hitchcock úgy válaszolt az addig is számtalanszor feltett kérdésre, miszerint A férfi, aki túl sokat tudott 1934-es vagy 1956-os verziója-e a jobb, hogy "Maradjunk annyiban, hogy az első verzió egy tehetséges amatőr munkája volt, míg a második egy profié". Hitchcock ezen véleményét azonban nem mindenki osztja, jó néhány - főleg nem amerikai - kritikus szerint a szürreálisabb és bizarrabb első fekete-fehér verzió felülmúlja a későbbi színes, amerikai igényeket kielégítő kommerszebb és giccsesebb filmet, amit csak erősít Peter Lorre végtelenül egyedi játéka szemben James Stewartéval, aki az 1956-os film csillogóbb (és giccsesebb) atmoszférájához igazította saját alakítását. (A kérdést majd a remake elemzése után eldöntjük.)

Hitchcock cameoja a film kb. 34. percében:Alfred Hitchcock 1934-es kémfilmjét egy mai néző valószínűleg kissé teátrálisnak fogja tartani, valamint a történet is nagyon meseszerű, amiben ráadásul azt sem tudjuk meg, hogy milyen célból is akarták megölni azt a fontos embert, na de egy Hitchcock filmben nem feltétlenül a történet a lényeg. Ugyanakkor mégis érdemes megnézni, mert kristálytisztán látható ezen viszonylag korai filmjén keresztül, hogy honnan indult, és hova érkezett, amely elkészítésénél azonban már birtokában volt annyi tapasztalat és tudás, hogy kreativitását és újító szándékait a gyakorlatba is átültethette, ami mellett nyilván némi amatőrizmusnak is a szemtanúi lehetünk. (A férfi, aki túl sokat tudott annak ellenére korainak számít pályafutásában, hogy ekkor már 15 éve dolgozott filmek körül és 10 éve rendezett is.)

A férfi, aki túl sokat tudott egy remek példája Hitchcock műfaji kísérletezgetésének, amiben a kémfilmek mellett a romantika, a komédia és az akciófilmek elemei is megtalálhatóak, és aminek egyes jeleneteiben a feszültségépítés is hozza azt a színvonalat, vagy legalábbis megközelíti azt, ami leghíresebb filmjeiben látható és érzékelhető, nem véletlen, hogy számos jelenete inspirált modern filmeket. Ha a mai néző tisztában van azzal, hogy milyen történelmi, politikai helyzetben készült ez a film és megpróbáljuk beleélni magunkat ebbe a korba, akkor a mai napig is szórakoztatónak találhatjuk ezt az egyébként összességében kissé bizarr filmet. Nem is beszélve Peter Lorre-ról egy festett csíkkal  hajában.

Értékelés: 7/10

A film egyik olyan jelenete, amiben a komédia egy pillanat alatt tud izgalmas krimivé alakulni:

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr3713897798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HARP3R 2018.05.14. 09:01:35

Erre a Hitchcock filmre most figyeltem fel. Érdekes lehet, már csak azért is, mert ahogy irod: látható belőle, hogy " ... honnan indult és hová érkezett". Megpróbálom beszerezni. Gratula a poszthoz!
süti beállítások módosítása