Time Goes By

A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs) 1991

2018. május 15. 10:56 - Time Goes By

A bárányok hallgatnak a Psycho után talán a filmtörténelem második legismertebb pszicho thrillere, ami számos elnyert díja és a különböző filmes listákon elfoglalt helyezései is visszatükröznek. Hét Oscar-jelöléséből a legfontosabb ötöt (legjobb film, rendező, férfi, női főszereplő, valamint a forgatókönyv) megnyerte, amivel rajta kívül csak két másik film, az 1934-es Ez történet egy éjszaka és az 1975-ös Száll a kakukk a fészkére dicsekedhet. Az AFI különböző listáin 2007-ben a 74. legjobb amerikai filmként és 5. legjobb thrillerként tartották számon, ami mellett elmondhatja magáról azt is, hogy főszereplőnője, Clarice Sterling a 6. legjobb főhős karakter, Hannibal Lecter pedig minden idők legjobb főgonosza köszönhetően Anthony Hopkins emlékezetes játékának, aki pislogás nélkül bámul mereven a kamerában miközben közli velünk, hogy hogyan is szereti elfogyasztani az emberi májat.

Buffalo Bill (Ted Levine) pszichopata sorozatgyilkos nőket rabol el, hogy lenyúzott bőrükből ruhát varrjon magának. Az FBI emberi viselkedést kutató osztályának vezetője, Jack Crawford (Scott Glenn) egyik még tanulmányait folytató újoncát, Clarice Sterlinget (Jodie Foster) elküldi a rendkívül intelligens ex-pszichológus Dr. Hannibal Lecter (Anthony Hopkins) pszichopata kannibál sorozatgyilkoshoz a börtönbe, hátha a fiatal nő rá tudja venni a már évek óta egy elkülönített cellában raboskodó bűnözőt az együttműködésre, akinek segítségével esetleg elkaphatnák Buffalo Billt. Lecter eddig minden együttműködést visszautasított, azonban Sterling felkelti az érdeklődését. A kannibál ex-pszichológus csak úgy hajlandó segíteni az újoncnak, ha a nő előtte kielégíti morbid kíváncsiságát és részleteket oszt meg vele gyerekkoráról és életéről. Kettejük furcsa kapcsolatának eredményeként a tapasztalatlan Sterling Buffalo Bill nyomára bukkan...A Bárányok hallgatnak több eleménél fogva is a nagy előd, az 1960-as Psycho és annak rendezője, Alfred Hitchcok nyomdokaiban jár. Jonathan Demme rendező filmjében - hasonlóan a Psychohoz - a pszichológiai thriller és a horror műfaja keveredik, továbbá jellemző rájuk a kissé morbid humor és mindkét film olyannyira hatásosnak és nagy hatásúnak bizonyult, hogy évtizedekre meghatározta és egyben meg is újította a horror-thriller műfaját, amivel együtt mindkettő a maga korában újszerűnek számító pszichopata gyilkos karaktert alkotott. Mindkét filmre jellemző, hogy a pszichológiai összetevő az, ami mozgatja és meghatározza nem csak a karaktereket, de a történetet is a slasher összetevővel szemben, ezért mindkét film jóval intelligensebbnek érződik a műfajban megszokottaktól. És amely összetevő nem, hogy nem akadályozza meg, de exponenciálisan megnöveli a film(ek) hátszőrt felállító képességét. Ugyanakkor látva mindazt a számos díjat és címet, amit a film elnyert, rögtön fel is merül a kérdés: vajon megérdemli-e mindezt ez a meglehetősen hihetetlen és életszerűtlen történettel rendelkező pszicho horror-thriller?

Az Oscar-díjat nyert fogatókönyvet Ted Tally írta Thomas Harris 1988-as azonos című regénye alapján, azonban Hannibal Lecter egyszer már szerepelt filmben ezt megelőzően is, mégpedig az 1986-os Manhunter című krimi horrorban William Petersen (CSI) főszereplésével, aminek alapja Harris Red Dragon című regénye volt. Tally több szempontból is jó munkát végzett. Egyrészről vissza tudta adni a regény hátborzongató humorát és több nagyon bizarr és groteszk pillanatát, másrészről pedig remekül szőtte össze a filmet meghatározó két szálat: Buffalo Bill utáni nyomozást valamint Sterling és Lecter közötti pszichológiai játékot. Olyannyira jól, hogy ezzel el tudta fedni a történet nem hogy B, de akár C filmeket is lepipáló nevetséges jellegét.

Akárhogy is ítéli meg valaki a filmet összességében, azzal mindenki egyetért, hogy a két szál között az újonc FBI-os és a briliáns ex-pszichológus kannibál közötti macska-egér játék a messze jobb, érdekesebb, izgalmasabb és intelligensebb szál, ami nemcsak alapjaiban határozza meg ezt a filmet, de egyben azon elemét is képezi, ami miatt tulajdonképpen isteníteni szokták.Clarice Sterling FBI újonc életének nagy traumája volt, amikor tíz éves kora körül szolgálat teljesítés közben meghalt a rendőrként dolgozó édesapja, akit istenített gyerekkorában. Clarice az ő hatására szeretne nyomozóvá válni, és elérni azt, hogy úgy érezhesse, hogy apja büszke lenne rá. Fiatal felnőtt életét az ennek való megfelelési vágy tölti ki, amit két körülmény nehezít - és amelyekre Dr. Lecter annyira kiválóan azonnal ráérez a vele való első beszélgetés folyamán - nyugat-virginia-i white trash származása és az a tény, hogy nő, amely tulajdonságai végtelenül sérülékennyé és törékennyé teszik pszichésen és érzelmileg. (White trash kifejezést Amerikában az elmaradottabb vidéki (általában Déli) környezetben élő, műveletlenebb, kifinomult ízléssel nem rendelkező kékgalléros szegény fehérekre szokták használni.) Hiába próbálja nyugat-virginiai akcentusát kétségbeesetten titkolni az ambiciózus újonc az olcsó cipőjében, Lectert nem tévesztheti meg. Ráadásul a  nyomozása is egy nagyon hasonló isten háta mögötti vidéki környezetbe viszi, hogy aztán az ügy sikeres lezárása után végleg maga mögött hagyhassa azt.

Claricenek azzal is meg kell küzdenie, hogy nőként dolgozik egy férfiasnak tartott, férfiak által uralt és irányított terepen és szakmában, és akiben a munkája során kapcsolatba kerülő férfiak soha nem a nyomozót, hanem a nőt látják, amivel együtt automatikusan le is kezelik, mint rendőrt. A filmnek ez az eleme kissé szájbarágósnak és klisékkel telinek tűnik azzal, ahogy a kiképzésen, a kiképzésen futó nőnek utánafordulnak a férfiak, ahogy a nyomozása során egy orvos randira hívja. Viszont a film egyik legismertebb jelenete - ami ennek a témának a szimbólumaként is felfogható - egészen kiváló és szó szerint arcon vágja a nézőt, amikor az egyik fogvatartott bűnöző önkielégítése után a spermáját a nő arcába dobja. Na, és persze ott van az a tény, hogy a főnöke is vonzódik hozzá. Ez utóbbi azonban nincs az apakomplexusban szenvedő Sterling ellenére sem, aki szemmel láthatóan hamarabb megtalálja a közös hangot idősebb férfiakkal, és akiknek tudat alatt a barátságára, pártfogására és elismerésére vágyakozik, ami érdekes módon nem csak főnökére, Jack Crawfordra igaz, hanem a pszichopata és intelligens sorozatgyilkosra is. És akikben egyfajta apafigurát lát. Mindkettőben. És mindenki közül a pszichopata sorozatgyilkos az, aki a leghamarabb felismeri Clarice Sterling valódi egyéniségét és képességeit, ezért az ő vonzalma tűnik a legmegalapozottabbnak és legmélyebbnek.Dr. Hannibal Lecter briliáns pszichológus és sorozatgyilkos kannibál minden hátborzongatósága ellenére szimpatikus a nézőnek, aminek alapvetően két oka van. Egyrészről ő egy briliáns elme - a film legintelligensebb és legműveltebb szereplője -, aki ráadásul roppant szórakoztató is kifinomult morbid humorának köszönhetően, másrészről pedig dr. Hannibal Lecter egy roppant érzékeny ember. Nem véletlenszerűen választ ő áldozatot - tehát nem csak egy nagyon beteg ösztön dolgozik benne -, hanem a kifinomultság, intelligencia és udvariasság hármasának nem megfelelő embereknek eszi meg a fél arcát vagy a máját nagy szemű babbal és öblíti le a legjobb olasz vörösborral. Egyszerűen nem bírja elviselni a verbális durvaságot és általában véve az unintelligens és rossz szándékú embereket, amit a maga módján mindig kegyetlenül megtorol. A kegyetlenség mértéke jelzi azt, hogy ő mennyire a szívére veszi az ilyen típusú viselkedést, ami egy nagyon nagy adag érzékenységre utal benne. Tulajdonképpen a maga kifacsart módján egyfajta közszolgálatot végez azzal, ahogy szó szerint eltünteti a bunkó embereket a föld színéről. Sőt, egy-két pillanatra még Hannibal romantikus természetének és diszkréciójának is szemtanúi lehetünk, egy érintésen, vagy egy-két rajzán keresztül.

Sterling azonnal felkelti az érdeklődését, mert a nő megfelelő nagyságú tisztelettel közelít hozzá elismervén a doktor intelligenciáját, tudását és műveltségét, és általában véve udvariasan viselkedik vele, valamint látszik rajta, hogy elég okos ahhoz, hogy ismerje a saját határait, és amit be is mer vallani. Ez volt az egyik olyan tulajdonsága, amivel levette a lábáról Hannibalt. Persze Hannibal Lecter nem lenne pszichopata sorozatgyilkos, ha nem élvezné azt, ha valaki fölé kerekedhet és a hatalmában tarthatja, azonban Sterlinggel való kapcsolatában ez sokkal inkább pszichológiai jellegű, semmint fizikai. A kannibál egy jó pszichopata módjára rögtön el is kezdi nyomogatni Clarice érzékeny pontjait, aminek nem csak szadista hajlamainak kielégítése és önmaga szórakoztatása a célja, de kíváncsi az érdeklődését felkeltő nő reakcióira is, ami így egyfajta tesztelésnek is nevezhető és azt a célt szolgálja nála, hogy eldöntse magában, hogy megeszi-e a nőt vagy inkább segít neki elkapni Buffalo Billt. És mivel egy idő után a férfi vonzalma egyértelművé válik Clarice számára - amivel együtt már mintha a nő kerekedne a sorozatgyilkos felé - és amit ki is tud használni a nyomozása érdekében. Izgalmas párharcuk vagy játékuk (?) során puzzle darabokat adogatnak egymásnak, Hannibal Buffaló Bill pszichéjéről, Clarice pedig életének egy-egy részletét, amelyeken keresztül Lecter, a zseniális pszichológus tökéletesen fel tudja térképezni a nőt. Quid pro quo. Valamit valamiért.  Anthony Hopkins és Jodie Foster is Oscar-díjat nyert alakításával, teljesen megérdemelten.

Anthony Hopkins a filmtörténelem egyik leghíresebb karakterét alkotta meg ebben a filmben, és állította fel mindenki hátán a szőrt a pislogás nélküli merev és hátborzongató tekintetével, aki annak ellenére elnyeri a néző szimpátiáját, hogy mindenki tisztában van azzal és jól érzékeli, hogy mennyire veszélyes ember. Ezután a film és karakter után nagyon nehéz volt olyan villain karaktereket alkotni, akinek félelmetessége és hátborzongatósága Dr. Hanibal Lecter fölé tudna emelkedni.

A filmet azonban Hopkins csillogása és ikonikus játéka ellenére Jodie Foster mozgatja az ambiciózus újonc FBI ügynök szerepében, aki akcentusával, viselkedésével tökéletesen mutatja be és érzékelteti a gyerekkori traumája által irányított Clarice Sterling karakterét, akiben a profizmus még keveredik egyfajta naiv és reménytelenül idealista vonással. Egyszerre tud erős nőnek, profi nyomozónak és egy rémült kisgyereknek is tűnni, aki magabiztosságával bizonytalanságát és sérülékenységét álcázza.  

A film másik szála, a Buffalo Bill utáni nyomozás már sajnos jóval elmarad Lecter és Clarice közti kapcsolat bemutatása mögött, és aminek minősége már sokkal inkább áll közelebb egy B horrorhoz, mint egy minőségi pszicho thrillerhez, amiben sajnos nagyon nagy szerepe van Ted Levine végtelenül túljátszott bizarr karakterformálásának Buffalo Bill szerepében. Játékának és ezáltal karakterének objektív leírására sokkal alkalmasabb a röhejes szó, semmint a félelmetes vagy a hátborzongató, amelyek pedig elviekben a cél lett volna. Ő is egy pszichopata sorozatgyilkos, mint Hannibal, azonban annak a negatív tükörképe. (Már ha Hannibalt "pozitívnak" tekintjük a pszichopata sorozatgyilkosok csoportjában.) Vagy mondjuk inkább úgy, hogy ellentettje. Buffalo Bill egy összezavarodott buta őrült, aki a minden pszichopatasága ellenére is tisztán és logikusan gondolkodó Hanniballal szemben híján van minden olyan tulajdonságnak, ami miatt Lectert megkedveli a néző.Ő egy magát transzszexuálisnak gondoló, de valójában csak simán elmebeteg illető, akinek "rosszaságát" olyan eszközök használatával (is) be akarták mutatni az alkotók, ami itt egyébként teljesen légből kapott, nem illik sem a karakterhez, sem a témákhoz, sem a film egészéhez, és amivel a korábban még intelligensnek tűnő filmet nagyjából 80-as IQ alá húzzák. Ez pedig nem más, mint az arra való utalás, hogy Buffalo Bill náci, vagy legalábbis vonzódik a nácizmushoz nagy zavarodottságában. Az egyik jelenetben feltűnik a takaróján, majd pár perccel később megerősítés gyanánt egy falon lévő poszteren pár horogkereszt, amivel azt a nem túl bonyolult üzenetet küldi a film, hogy ez a karakter bizony nagggyon rossz, híján minden emberi érzésnek, műveltségnek és intelligenciának. Ugye mindenki érti a szimbolikát és díjazza a karakterizálás kiválóságát és mélységét? Ha nem, akkor elismétlem még egyszer:  v-e-l-e-j-é-i-g g-o-n-o-s-z.

Ez a minden szempontból - forgatókönyv, rendezés, színészi játék - elhibázott karakter ill. karakterizálás szerintem nagyon erősen lehúzza a filmet, ami más okok miatt ugyan, de a meleg szervezeteknél is kiverte a biztosítékot. Ők azt kifogásolták, hogy ez a végtelenül taszító (és ne felejtsük el, hogy ráadásul náci) karakter alkalmas arra, hogy növelje a társadalomban az ellenségességet a transzszexuális emberekkel szemben. Jonathan Demme rendező azt válaszolta erre, hogy "Buffalo Bill nem meleg karakter, hanem egy mindenféle traumán átment, megkínzott ember, aki gyűlöli magát. Azért akar nő lenni, mert azzal távolodhat el valódi önmagától a legmesszebbre, mivel valójában a legkevésbé sem transzszexuális nő." Nem tudom mennyire meggyőző az érvelése, szerintem kb. annyira, mint szegény Ted Levine játéka, akit egyébként imádtam a Monk című sorozatban Stottlemayer kapitányként, szóval egészen biztos, hogy nem az ő színészi képességeivel van baj, hanem sokkal inkább a forgatókönyv karakterizálásával és a rendezéssel, amelyek még egy logikus, de legalábbis egy hollywoodi pszicho thriller szintjén meggyőző motivációt sem tudtak adni neki, és amelyek következményeként látható a színész egy nagyon rossz meleg karikatúrára emlékeztető játéka.    

A filmből minden pszichologizáló jellege ellenére a slasher horrorokra jellemző vérfagyasztó jelenetek sem hiányozhatnak, amelyek azonban manapság már egyáltalán nem tűnnek annyira soknak vagy grafikusan ábrázoltnak, mint amilyennek 27 éve, bár hozzáteszem, hogy akkor sem az olyan jelenetek miatt számított félelmetesen vagy rémisztőnek a film, mint amikor Hannibal éppen megeszi valakinek az orrát vagy az arcát hanem sokkal inkább a bizarr karakterei miatt. A filmet Tak Fujimoto fényképezte, aki számos közelivel segítette Anthony Hopkinst ikonikus karaktere megformálásában, amivel együtt a film hátborzongatóságát is növelni tudta. A thriller félelmetes hatású zenéjét Howard Shore szerezte, ami meg is hozta számára az áttörést, és amely után számos nagy költségvetésű és népszerű film zenéjét írta a későbbiekben.

Az, hogy ez az öt legfontosabb Oscar-díjat elnyert thriller csak a legjobb 74. helyen áll az AFI 2007-es legjobb amerikai filmek listáján, már azért jelez valamit. Mindig vegyes érzelmekkel gondoltam erre a helyenként kifejezetten izgalmas filmre, aminek egyes jeleneteiben a feszültséget az egekig képes emelni Jonathan Demme rendező. Egyrészről Anthony Hopkins és Jodie Foster egészen kiváló alakításának köszönhetően egy majdhogynem egyedülállóan érdekes pszicho thriller, azonban a nagyon gyengének tűnő Buffalo Billes szála annyira lehúzza, hogy összességében emiatt soha nem éreztem azt, hogy megérdemelné mindazt a szakmai elismerést és díjat, amit besöpört megjelenésekor. Ami az átlag pszicho thrillerek és horrorok fölé emeli, az a két főszereplő színész karakterformálása és ikonikus játéka, morbid humorából (is) fakadó kiváló dialógusai és tulajdonképpen ezeknek az összetevőnek köszönhető az is, hogy a történet összességében nem válik nevetségessé. Kísérteties és félelmetes atmoszférája is a helyén van illeszkedvén műfajához és témájához, azonban még ez sem annyira erős és átható, mint a pár évvel későbbi, a '90-es évek közepén népszerű és divatos neo-noirok legjobbjainak sötét és baljóslatú hangulata.  

"Bárcsak maradhatnék még, hogy tovább csevegjünk, de...egy régi barátomat várom vacsorára. Viszlát"

Értékelés: 8/10 

Hannibal és Clarice első találkozása:

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr9113901970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2018.05.15. 22:39:44

Elsősorban nekem a női téma miatt volt érdekes a film. a kedvenc részem azonban egy apró részlet volt, amikor Lecter beleszagol a levegőbe. A kamera elindul az orrától felfelé a börtöne szellőzőnyílásáig, majd vissza az orrához, ahogy beszívja a levegőt, mintha csak a láthatatlan illat útját követné.

Lecter karaketere maga engem nem hozott lázba, valószínűleg mert már annyit lehetett hallani róla, hogy mire eljutottam a filmig, már semmi olyat nem tudott mutatni, amire ne számítottam volna.

Mindent összevetve kellemes meglepetés volt, rosszabbra számítottam.

OneBall · http://oneball.blog.hu/ 2018.05.18. 15:25:16

"Az Oscar-díjat nyert fogatókönyvet Ted Tally írta Thomas Harris 1998-as azonos című regénye alapján, amelyet ezt megelőzően egyszer már filmre vittek 1986-ban Manhunter címmel William Petersen (CSI) főszereplésével."

Azt hiszem itt van egy kis keveredés!
A Bárányok hallgatnak regény 1988-ban jelent meg (gondolom a 98 csak elütés), így 1986-ban semmiképp nem tudták filmre vinni. A Manhunter az az 1981-es Red Dragon regénynek volt a(z első) filmváltozata.
"Francis is gone. Francis is gone, forever!"

wmitty · http://utanamsracok.blogspot.com 2018.08.27. 22:04:59

Az én sztorik a filmmel kapcsolatban, amit annak idején a bemutatókor láttam (a budapesti Bartók moziban), hogy azzal kezdődött a dolog: Sanyi barátom berontott a kollégiumi szobámba, és előadta, milyen elképesztő filmet nézett meg épp az imént.
Ez úgy történt, hogy ült a szemben lévő ágyon, és mintegy három óra alatt (!) elmesélte az egész sztorit. Minden jelenetet sorban, részletesen, ahogy még hatása alatt tartotta őt a friss élmény.
Mindez számomra is oly mértékben átélhetőnek bizonyult, hogy magam is azonnal indultam, hogy a következő vetítésre beülhessek. S noha mindent tudtam előre, ez bizonyult életemben az egyik legszuggesztívebb moziélménynek... Néhány órán belül újra átélhettem ugyanazt a borzongató intellektuális kalandot a mozivászon előtt, amit pár órával korábban a kollégiumi ágyon gubbasztva, képzeletben.