Time Goes By

A játékos (The Player) 1992

2018. június 27. 10:36 - Time Goes By

Három Oscar-díjra (rendezés, forgatókönyv, vágás) jelölték ezt a neo-noir jellegű thrillert és szatirikus fekete komédiát, ami azon hollywoodi filmek közé tartozik, amelyet a filmgyár önmagáról készített. Az ilyen darabokhoz hasonlóan A játékosban is számos filmtörténeti utalás, kikacsintás és sztár cameo látható. A történet főszereplője pedig egy hollywoodi filmproducer, aki megöl egy feltörekvő forgatókönyvírót, majd próbálja megúszni a dolgot.

Griffin Mill (Tim Robbins) az egyik meg nem nevezett hollywoodi filmstúdió producere, akinek az a dolga, hogy forgatókönyvírók történetötleteit hallgassa és kiválassza az évi 50 ezer sztori közül azt a 12-t, amiben üzleti lehetőséget lát. A történet életének egy olyan szakaszában kezdődik, amikor számos problémával kell megküzdenie. A stúdióhoz felvesznek a fiatal és ambiciózus új producert, Larry Levyt (Peter Gallagher), ami miatt szárnyra kap az a pletyka, hogy ennek az új konkurenciának köszönhetően Griffin akár el is veszítheti kényelmes és jól fizető állását. Magánélete sincs teljesen rendben. Látszólag komoly kapcsolatban van barátnőjével, Bonnieval (Cynthia Stevenson), a stúdió egyik történetszerkesztőjével, valójában azonban nem igazán szereti a nőt. De minden probléma között a legrosszabb, hogy névtelen fenyegető leveleket kap a stúdió postarendszerén keresztül, tehát nyilvánvalóan nem egy külsős elmebeteg, hanem egy olyan hollywoodi ember fenyegeti halálosan, akinek valamikor keresztbe tett. Mivel Griffin forgatókönyvírókkal dolgozik leginkább, így arra gyanakodik, hogy az egyikük irkálja ezeket bosszúból, mert elutasította valamelyik ötletét. Bizonyos okokból kifolyólag Griffin úgy gondolja, hogy David Kahane (Vincent D'Onofrio) lehet ez az író, ezért megkeresi, hogy szép diplomatikusan konfrontálódjon vele. A találkozás azonban rosszul sül el, Griffin dühösen nekiugrik az írónak egy pasadena-i mozi mellett, aminek következtében Kahane meghal. Griffin elmenekül a helyszínről abban bízva, hogy megússza a bűncselekményt, annak ellenére, hogy Kahane barátnője, June (Greta Scacchi) tudott a találkozójukról. Az ügy felderítésével Avery (Whoopi Goldberg) és DeLongpre (Lyle Lovett) detektíveket bízzák meg, akik kitartóan szaglálódnak Griffin körül. Közben a filmstúdió biztonsági főnöke, Walter Stuckel (Fred Ward) is konfrontálódik Griffinnel, de abból a célból, hogy segíthessen neki eltussolnia a gyilkosságot, annak érdekében, hogy a filmstúdió megúszhassa a botrányt. Griffin még gyanúsabbá válik, amikor összejön Junenal, a megölt író barátnőjével, akit egyáltalán nem borít el a gyász Kahane halála miatt. A film két központi kérdése, ami lényegében a végén összekapcsolódik, hogy a stúdió legújabb filmje és Griffin életének ezen szakasza happy enddel és sikerrel zárul-e vagy sem...Robert Altman rendezte ezt a noir jellegű filmszatírát, ami hasonló típusú cinizmust hordoz magában, mint Hollywood önmagáról szóló filmjeinek legjobbika, az 1950-es Alkony sugárút, és ugyanazt a  fanyar bennfentes nézőpontot osztja meg a nézővel. Bár Altman azt nyilatkozta, hogy az ő filmje egy nagyon visszafogott szatíra az Alkony sugárúthoz képest, és nem támad be semmilyen ma élő konkrét hollywoodi személyt, azonban a film ennek ellenére tartalmazza a nagy előd cinikus hideg szívtelenségét, és csak annyiban érezhető kevésbé élesnek, hogy A játékos nem egy noir dráma, hanem egy könnyedebb műfajú darab, amiben a noir elemek élességét, érzelmi kegyetlenségét csillapítja a film fekete komédia és szatíra jellege.

A játékos lényege Griffin karakterében rejtőzik, aki tisztában van Hollywood működésének lényegével, felszínességével, kapzsiságával, hatalmi harcaival és azzal, hogy lélektelen gagyikat adnak el nagynevű sztárokkal, de mindez azért van, mert mi nézők ezekre vagyunk kíváncsiak. A képlet roppant egyszerű: ha nem erre lenne kereslet, akkor nem ezt gyártanák. Ezzel A játékos egy kicsit túllép a szokásos Hollywoodról szóló filmeken olyan értelemben, hogy a nem áll meg a filmgyár ekézésénél, hanem az bizony érinti a nézőket is, hiszen miattuk játszik Hollywoodban mindenki biztonsági játékot már több, mint 100 éve. Egy-egy bukás ugyanis romba döntheti bárkinek a pályafutását, és amíg ez így van, addig nem is akar senki kockáztatni. Ennél fogva mindenki betartja a hollywoodi filmkészítés szabályait, aminek receptje változatlan, és amit Griffin el is árul: Feszültség, nevetés, erőszak. Remény, szív, meztelenség, szex. Boldog befejezés. Legfőképpen boldog befejezés." És mindez azért, mert mi nézők erre vágyunk, és amiben igaza is van a producernek. Ezt meg kell ezt tanulnia annak a forgatókönyvírónak is, aki eredetileg egy olyan tragédiát akart készíteni, amiben nincs happy end és nincsenek sztárok, mert az a realitás. A próbavetítés során azonban a kiderül, hogy a közönségnek nem tetszik a sztárok és happy end nélküli tragédia, ezért átírják a történetet, aminek eredményeképpen Bruce Willis megmenti a kivégzése előtt álló ártatlan Julia Robertset. A realitás az, hogy a közönség ezt akarja látni. (A poszt végi videoban látható ez a jelenet.) Talán pont a néző ekézése miatt is olyan szórakoztató ez a hollywoodi film, amiben a kor minden nagynevű sztárja felbukkan egy-egy másodpercre, aki csak élt és mozgott 1992-ben Hollywoodban.A hollywoodi filmek felületességét mutatja be az a jelenet is, amiben az egyik producer azt javasolja, hogy hagyják a forgatókönyvírókat, és inkább csak az újságok szalagcímeiből készítsenek filmeket, a fenti recept segítségével. Griffin Mill helyesli az ötletet, sőt tovább is fejlesztené: "Azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes ötlet lenne kihagyni a film készítésből az írókat. Ha meg tudnánk szabadulni a színészektől és rendezőktől, talán elérhetnénk valamit." A legszörnyűbb az a dologban, hogy amit 26 évvel ezelőtt még viccnek szántak, az mára mintha már megvalósult volna Hollywoodban.

A játékosban kb. 60 híres arc tűnik fel, a nagy része cameo szerepekben, amelyekben vagy önmagukat vagy egy filmbeli karaktert alakítanak. Önmagát játssza többek között Martin Scorsese, Angelica Huston, John Cusack, Harry Belafonte, Andie McDowell, Gary Busey, Cher, James Coburn, Elliott Gould, Jeff Goldblum és még sokan mások. Mellettük felbukkannak olyan színészek is, mint  Julia Roberts, Bruce Willis vagy éppen Peter Falk, Susan Sarandon, akik "film a filmben" típusú cameo szerepeket játszanak.

A játékos régi hollywoodi nosztalgiájának legkönnyebben észrevehető része a rengeteg régi klasszikus film plakátja, mint a Casablancáé, a Lauráé, a Highly Dangerousé, az M 1931-é, King Kongé, feltűnik egy Hitchcock poszter és egy Humphrey Bogart kép is, amin fenyegetően egy pisztolyt tart a kezében és többi... Képtelenség mindent felsorolni. Ezeknek a képeknek egy része nem csak öncélúan jelenik meg egy adott pillanatban, hanem illeszkedvén a történethez, üzennek, sejtetnek is valamit. A plakátok mellett azonban érdekesebb utalások is láthatóak, hallhatóak, kezdve mindjárt a már említett Alkony sugárúttal, aminek főszereplője ugye egy cinikus és kiégett hollywoodi író, Joe Gillis, amely szerepért William Holden kapott Oscar-jelölést. A játékosban az egyik Griffinnek szóló fenyegető levelet "Joe Gillis"  néven ad át valaki. Nagyon szórakoztató utalás a filmben a biztonsági főnök, Walter Stuckel karaktere, akit mintha az MGM stúdió két leghíresebb/hírhedtebb "takarítója", Howard Strickling PR manager és Eddie Mannix "fixer" személyeiből gyúrtak volna itt össze, és akiknek az volt a legfontosabb dolga a filmgyár aranykorában, hogy elleplezzék és eltitkolják a nyilvánosság elől a hollywoodi botrányokat vagy adott esetben akár a bűncselekményeket is. És hát itt van a főszereplő neve is: Griffin Mill, ami meg mintha Cecil DeMille és D.W. Griffith, a némafilm korszak két leghíresebb rendezőjének neveiből tevődne össze. (Majdnem elfeledkeztem a Biciklitolvajokról, de ez csak azért lehet, mert ez egy olasz művészfilm, és mint ilyen nem számít.)A forgatókönyvet Michael Tolkin írta saját 1988-as regénye alapján. Tolkin szkriptjében két fő szálon futnak az események, az egyik ugye a noiros gyilkossági ügy, a másik pedig a filmgyár működésének bemutatása, amelyek könnyedén és döccenés mentesen kapcsolódnak össze ebben a szatírában. Már csak azért is, mert a karakterek többsége, különös tekintettel a főszereplőre, egyszerre működik kiválóan mint egy gyenge és rossz döntések sorozatát hozó noir antihős, valamint egy elkényeztetett, valójában nem túl tehetséges, ugyanakkor kissé arrogáns Hollywoodi bennfentes. A film követi a noir sémát, csak éppen a szatíra műfajának megfelelően és hollywoodi témájával összekapcsolva kifordítja azt, ezért a "jó" és "rossz" döntések értelmezése egy kicsit felborul, amiből érzékelhető az, hogy Hollywood működési mechanizmusa másfajta moralitást tesz kívánatossá a bennfentesek számára, mint amit a filmjeikben bemutatnak a nagyközönség erkölcsi nevelése érdekében. Az a néző, aki rendelkezik némi noir ismerettel és egy kis cinizmussal, ebből már kitalálhatja a film roppant ironikus csavarait.

A következő bekezdés (a kék hátterű rész) spoilert tartalmaz!

Ami ebben a filmben azt jelenti, hogy az antihős által meghozott rossz és erkölcstelen döntések nem fogják az átlagos tehetségű és ezáltal könnyedén pótolható producer életét és karrierjét romba dönteni, hanem ellenkezőleg: innentől kezdve fut fel igazán a karrierje, és jön rendbe a magánélete is. Egyszóval egy minden területen sikeres ember válik belőle Hollywoodban az általa elkövetett gyilkosság után, amihez egyrészről kellett a noirokból ismert sors kezének fordított - azaz szerencsés - felvillanása, valamint saját tapasztalata és ismerete Hollywood működéséről, amit ez esetben remekül felhasznált munkája során és előrejutásának érdekében. A sors keze pedig abban nyilvánult meg, hogy a gyilkosság szemtanúja - azaz a közönség - legalább annyira felületes megfigyelő, mint amilyen felületes filmeket Hollywood és Griffin készít. És a végén jön a csattanó: még csak nem is azt az írót ölte meg, aki fenyegette.

Bár a forgatókönyv szövege illik a film műfajaihoz és nagyon szórakoztató, de talán lehetett volna még ütősebb, vagy legalábbis én egy kicsit hiányoltam az Alkony sugárútra annyira jellemző eszméletlenül éles és szellemes szöveget.Griffin Mill egy olyan hollywoodi producer, aki a filmgyári táplálékláncban valahol középen helyezkedik el, és aki nagyon szerencsésnek érezheti magát azért, mert átlagos tehetséggel, nem túl nehéz munkával luxus életet tud biztosítani magának. Mint minden olyan ember, aki élete minden területét egy viszonylag zárt közegben éli, úgy őrá is igaz, hogy elszakad a realitásoktól, és azt tekinti kizárólagos világnak, amiben ő él és mozog. Aztán ennek az elkényeztetett embernek a gyilkosság után egy darabig egyre nagyobb nyomás helyeződik a vállára, miközben régi noir vagy Hitchcock karakterekhez hasonlóan kétfrontos háborúra kényszerül: a rendőrség egyre jobban szorító markából is ki kell csusszannia, miközben az állását is meg kell védenie a feltörekvő fiatal konkurenciától. Ekkor derül ki igazi tehetsége és ereje, nem véletlenül mondják, hogy nyomás alatt nő a pálma. Tim Robbins nagyszerű volt az elkényeztetett gazdag fiúként viselkedő producer szerepében, akiben kezdetben nem sokat tehetséget vagy képességet vél a néző felfedezni. Well, a későbbiekben sem igazán, kivéve azt az egyet, hogy Griffin Mill úgy ismeri Hollywood működését, mint a tenyerét, és amibe az ő személyisége tökéletesen illeszkedik. A számtalan kiváló színész sztár cameo és utalás ellenére Tim Robbins viszi a hátán ezt a filmet.

Griffin karakterén keresztül pedig tökéletesen megismerhetjük Hollywood világát, ahol öntelt és türelmetlen emberek mosolyogva ráznak kezet egymással, miközben gondolatban már egymás hátába döfték a késüket. Azt ígérik, hogy majd hívják egymást, amiről már abban a pillanatban tudják, hogy nem fogják megtenni. Griffinről és lényegében minden más hollywoodi emberről mindent elmond a film egyik jelenete, amiben Griffin egy pincérrel arrogánsan visszaküldet egy pohár vizet, mert azt vörös boros pohárban szervírozta. A pincér alázatosan teljesíti a kérést, amit azonban Griffin már meg sem vár, mert annyira azért nem érdekli az egész, és amúgy is túl elfoglalt.

Griffinhez hasonlóan a mellékszereplők többsége sem tűnik túl tehetséges embernek. A sikeresség és a sikertelenség között ugyanis Hollywoodban nem a tehetség a döntő tényező, hanem sokkal inkább az, hogy az adott illető ismeri-e a filmgyár működési mechanizmusát és azt tudja-e adoptálni. Nagyszerű volt a film megölt írójának, David Kahane szerepében Vincent D'Onoifrio is, aki remekül hozta a producernél sokkal arrogánsabb és agresszívabb hipszter jellegű író karakterét, aki nem csak, hogy sokkal tehetségesebbnek gondolja magát, mint amilyen, de ráadásul még csak nem is érti, hogyan is működik Hollywood. Tehetségét a barátnője úgy jellemzi, hogy "nagyon egyedien tehetségtelen" és akit annyira sem érdekelt a barátja és munkája, hogy elolvassa a vita tárgyát képező írását. June is csak magával, a saját "művészetével" van elfoglalva, amiben semmivel sem sikeresebb, mint barátja az írásban. Mindenesetre June, aki bizonyos értelemben a film femme fatalejának is felfogható - bár a gyilkosság nem miatta történt - gyorsan rájön, hogy a gazdag producer mellett könnyebb és kényelmesebb élete lehet, mint az állandóan visszautasított író mellett, így aztán nem is zavarja túlzottan az a gondolat és tudat, hogy Griffin ölte meg a barátját. Greta Scacchi is jó volt a sikertelen barátjával szemben nem túl empatikus, a gazdag és sikeres producerrel viszont nagyon megértő és kedves nő karakterében.

Az operatőr, Jean Lépine nagyszerű munkájának (is) köszönhetően egyes jelenetekben visszaköszönnek a régi filmekre jellemző fényképezési, vágási módok, stílusok. Walter Stuckle biztonsági főnök karaktere beszél arról az egy vágással felvett nyitójelenetben, hogy mennyire utálja a mai filmek szinte megszállottan gyors, amolyan MTVs videoklipekre ('90-es évek) emlékeztető vágásait és már senki nem akar olyan hosszú, vágás nélküli jelenetekkel operálni, mint Orson Welles Gonosz érintésében. 

Robert Altman rendező a karrierjét tudta megújítani ezzel a Hollywood működését - és a nézők igényeit - bemutató neo-noir thriller elemeket tartalmazó szatírával. A film annak ellenére, vagy talán pont azért is lett olyan sikeres a nézők körében, mert ők is megkapták a magukét, hiszen nem lennének sekélyesek a hollywoodi filmek, ha mi nézők nem lennénk azok. Ez a realitás. Na meg persze azért is lett olyan sikeres és népszerű film A játékos - hűen önmagához - semmit sem változtatott a hosszú ideje jól bevált hollywoodi recepten, amelynek minden egyes összetevőjét tartalmazza:

Feszültség, nevetés, erőszak. Remény, szív, meztelenség, szex. Boldog befejezés. Legfőképpen boldog befejezés.

Értékelés: 9/10

 A realitás:

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr414051262

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fenderbass 2018.06.27. 21:32:25

Egy szót sem írtál a zseniális zenéről.

zord íjász · https://zordidok.blog.hu 2018.06.28. 10:37:40

Zseniális film. Színészek, hangulat: ötcsillagos.

Sigismundus · http://csakugyirkalok.blog.hu/ 2018.07.05. 21:32:20

A harmadik Tim Robbins film amit szeretek és megnézek. Az első a Bob Robert, második az Erik a Viking.

Jók ezek a hátteret, folyamatokat bemutató filmek.