Time Goes By

Holtodiglan (Gone Girl) 2014

2018. augusztus 07. 10:59 - Time Goes By

David Fincher rendező a '90-es években letette már névjegyét a neo-noir műfajában olyan filmekkel, mint a Hetedik, a Játsz/ma vagy a Harcosok klubja, ezért hatalmas várakozás  előzte meg legújabb neo-norjának megjelenését. A 4 Oscarra jelölt film története egy nő rejtélyes eltűnése körül forog számos jól felépített és meglepő csavarral átszőve, miközben különböző okoknál fogva az a gyanú is felmerül, hogy a férje ölte meg.

Egy felső-középosztálybeli házaspár, Nick (Ben Affleck) és Amy Dunne (Rosamund Pike) éppen az ötödik házassági évfordulójukra készülődik, amikor a férfi arra ér haza, hogy a nappaliban dulakodás nyomai látszódnak, a felesége pedig eltűnt. Nick jelenti mindezt a rendőrségen, akik el is kezdik a nyomozást, ami több olyan nyomot tár fel, amiből arra lehet következtetni, hogy a férfi megölte feleségét, akinek pénzéből élnek azóta, hogy hazaköltöztek Nick szülővárosába New Yorkból. Az ügy rögtön médiaszenzációvá alakul és Nicknek már nem csak a rendőrséget, de a médián keresztül a közvéleményt és felesége szüleit is meg kell győznie ártatlanságáról. Mindeközben különböző visszapillantásokon keresztül megismerhetjük a főszereplőket és kapcsolatukat, miközben az is kiderül, hogy látszólag tökéletes középosztálybeli házasságuk korántsem volt annyira tökéletes...A Holtodiglan a klasszikus domestic noirok nyomdokaiban jár, miközben az ezekre leginkább jellemző témát, az amerikai álom elérését, megvalósítását és az ezzel kötelezően együtt járó középosztálybeli házasságot vizsgálja meg közelebbről is a műfajnak megfelelően roppant cinikusan. A film minden elemét, összetevőjét átszövi a látszat és a valóság közötti ellentmondás, ami egyre nagyobb és erőteljesebb lesz, ahogy haladunk előre a történetben és az ezt mozgató csavarok felfedésében. A Holtodiglan tartalmazza a klasszikus domestic noirok minden elemét, beleértve a femme fatale-antihős karaktereket is, ami meglehetősen ritka neo-noirok esetében, vagy legalábbis sokkal kevésbé gyakori, mint a '40-50-es évek klasszikus noirjaiban, amikor ez a felállás adta a műfaj alapját. Ennek legfőbb oka az, hogy manapság már nőgyűlölőnek tartják a 60-70 évvel ezelőtti noirok karakterizálását, amiben a manipulatív, számító és kegyetlen nő szexualitását felhasználva elcsábítja a kísértésnek ellenállni nem tudó gyenge férfit, amivel egyben mindkettejük bukását okozza, hasonlóan a bibliai Ádám-Éva leosztáshoz.

A femme fatale karaktert a 21. században már máshogy is lehet értelmezni, és a noir műfaja annyira lesz vagy nem lesz nőgyűlölő, ahogy a néző ezt a nagyon szimbolikus karaktert értelmezi. Lehet ugyanis ezeket a nőket a férfiak fantáziájának eredményeinek, vágyaik tárgyaként látni, akikben ezzel együtt megtestesülnek a férfiak félelmei is a nő nem iránt: túl okosak, túl függetlenek, amivel demaszkulinizálják a férfi nemet. De lehet olyan értelmezést is adni a noirok végzet asszonyainak, hogy nem egyebeket, mint a patriarchális társadalmunk áldozatai, akiket igazságtalanul vádolnak ezek a filmek, mert a pusztulást nem ők, hanem a férfiak önkontroll nélküli vágyai okozzák. Mindenesetre nem egyszerű manapság ezt a karaktert úgy megformálni, hogy kielégítse a műfaj írott-íratlan szabályait, de közben a feministák se köthessenek bele. David Fincher megpróbálkozott ezzel a nehéz feladattal, még pedig oly módon, hogy a fent vázolt kétféle értelmezésnek egyszerre próbálja megfeleltetni filmje végzet asszonyát. A Holtodiglan számos klasszikus noirt megidéz különböző formában, a történetében, témáiban, karaktereiben, vagy ezek egyes részeiben anélkül, hogy ebbe mélyebben belemennék most, többek között a Leave Her to Heaven-t, a The Locket-et vagy éppen a The Strange Love of Martha Ivers-t.Mivel a filmélményhez nagymértékben hozzájárulnak a film csavarai, ezért megpróbálom a lehető legkevesebbet elárulni ezekről, mindazonáltal néhány mégis csak kiderül majd a karakterek elemzése során, ezért azt javaslom, hogy aki még nem látta a filmet, az először nézze meg, és csak utána olvassa tovább a posztot.

A forgatókönyvet Gillian Flynn írta saját 2012-es regénye alapján, amely központi témái a modern házasság problémái és a TV és általában a bulvármédia felszínessége, amelyek annyiban hasonlítanak egymásra, hogy úgy tűnhet, mintha mindkettő csak azt a célt szolgálná, hogy eltakarja a kiábrándító valóságot, amely funkcióból szinte egyenesen következik az egyik legfontosabb műfaji eszköz vagy elem: senki és semmi sem az, mint aminek látszik. A történet felépítéséhez és kibontásához flashbackeket és a főszereplők narrációit használják, amelyeken keresztül megismerhetjük a hátterüket, személyiségüket, és nem utolsó sorban a kapcsolatukat, amelynek a legnagyobb problémája, hogy mindketten egy olyan emberbe szerelmesek, aki csak a fantáziájukban létezik. Mindezek mellett olyan általános noir témák is megjelennek, mint az izoláció és az érzelmi instabilitás a két a főszereplő karakterén keresztül, akiknél jobb modern antihős vagy femme fatale nem sok létezik neo-noirokban. A hasonló karakterizálással dolgozó Végső csábítás, A test melege és Elemi ösztön antihősei és femme fatalejai nem ennyire összetettek azon oknál fogva, hogy kevésbé modernizáltak, és inkább csak régi klasszikus értelmezés ösvényén haladnak.

David Fincher és Gillian Flynn azonban jól keverik a kártyát, aminél fogva a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad. A Holtodiglan végzet asszonya ugyanis legalább annyira szexis, okos, manipulatív, veszélyes és bosszúálló, aki bármire képes, hogy célját elérje, mint ősei, ugyanakkor egy olyan valaki, akivel szemben környezete - elsősorban szülei és férje - nem reális elvárásokat táplál, aki ezáltal az áldozatukká válik olyan értelemben, hogy a velük való kapcsolatban személyisége negatív torzuláson megy át, mivel mindig valaki olyannak kellett tettetnie magát, aki valójában nem ő, és ez az, ami karakterét modern femme fatalevá teszi.Ez a végzet asszonya ugyanis úgy nőtt fel, hogy jómódú író szülei róla mintázták meg gyerekkönyvük főszereplőjét, "Amazing Amyt", azaz "Csodálatos Amyt", akit aztán ez alapján kezeltek. Szülei sem önmagát látták benne és szerették, hanem fantáziájuk tökéletes csodagyerekét, aki így nem véletlenül egy csodálatosan nárcisztikus szociopatává cseperedett, akinek létszükséglete, hogy folyamatosan csodálják és imádják. Ehhez csak meg kell találni az ideális férfit, akivel megkötheti az ideális házasságot. És az isten óvja a férfit, ha nem lesz olyan ideális, mint amilyennek lennie kell a femme fatale fejében.

Ilyen háttér mellett már érthető, hogy miért és hogyan képes olyan dolgokra, amelyekkel megtestesíti a legnőgyűlölőbb sztereotípiákat: egy könnyen és rosszul ítélkező elkényeztetett királylány, aki céljai elérése és/vagy bosszúja miatt képes elcsábítani férfiakat, hogy aztán nemi erőszakkal vádolhassa őket. Attól sem riad vissza, hogy a nők másik ősi fegyverét alkalmazza a férfi megkaparintása érdekében és terhesnek hazudja magát, hogy aztán a végén még gyilkossá is váljon. De a legfőbb célja - és egyben a legnagyobb bűne -, hogy meg akarja változtatni a férfit, mégpedig oly módon, hogy a saját kis fantáziájának és illúzióinak megfeleljen, hasonlóan a férfiakhoz, akik a saját vágyaik tárgyát, a femme fatalet ruházzák fel olyan tulajdonságokkal, ami nem valóságos, így aztán a femme fatale és az antihős is egy olyan ideális emberbe, nőbe-férfiba szerelmes, aki nem létezik.

A házasság azonban egy idő után nem váltja be a hozzá fűzött reményeit, ugyanis itt elveszíti a függetlenségét és lényegében az egész addigi életét, amikor a férfi szülővárosába költözik Missouriba a nyüzsgő New Yorkból azért, hogy anyósát ápolhassák. Itt aztán egy tipikus unatkozó és magára hagyott feleséggé válik, akinek nincs munkája, nincsenek barátai és még a férjétől sem kapja meg azt a figyelmet, amire neki, nem csak mint nárcisztikus szociopatának éltető energiaként szüksége lenne, de mint egy átlag nőnek is szüksége lenne. Az antihőst pedig mindez nem érdekli, sőt roppant érzéketlenül még csak tudomást sem vesz a nő problémáiról, csak annyit lát feleségéből, amennyi megfelel a fantáziájában élő Jó Csaj, azaz femme fatale képnek, a többiről nem tud semmit. A közös házuk tökéletesen bemutatja házasságuk lényegét, amely hatalmas és gyönyörű, drága modern bútorokkal berendezett, ugyanakkor csipetnyi melegséget sem képes adni. Minden nagyon személytelen és hideg belül, ami sokkal inkább funkcionál a nő börtöneként, semmint meleg otthonként. A noirokban elsősorban a férfi antihős találja magát valamiféle csapdahelyzetben, ez a film annyiban tért el ettől, hogy ez mind a két főszereplőre igaz, mivel kölcsönösen csapdába ejtik egymást valamilyen módon, aminek oka, hogy mindketten illúzióik beteljesülésére vágytak, ahelyett, hogy a valóságban lelték volna meg mindennapi örömeiket..A film végzet asszonya kristálytisztán látja a férfi illúzióit, és el is mondja nekünk nézőknek, hogy a férfiak mit várnak el az ideális nőtől, azaz a femme fataletól, a férfiak vágyainak tárgyától, vagy ahogy ő nevezi, a Cool Girl-től, azaz a Jó Csajtól:

"Nick beleszeretett abba a lányba, akinek tettettem magam. A Jó Csajba. A férfiak ezt a megnevezést a legnagyobb bóknak szánják. Ő egy Jó Csaj. A Jó Csaj szexi. A Jó Csaj benne van a játékban. A Jó Csaj szórakoztató. A Jó Csaj soha nem haragszik meg a hapsijára. A Jó Csaj mindig kedves, szeretetteljes módon mosolyog, hogy aztán átadja a száját dugásra..."

És ha a férfinak lehet tökéletes nője, akkor a nőnek is lehessen tökéletes férfija, azonban az antihős nem érti ezt a felállást, és elköveti azt a hibát, hogy egyre kevésbé felel meg a nő elvárásainak:

"Nick lustává vált egy idő után. Olyan lett, akihez nem mentem volna hozzá. Valójában azt várta el tőlem, hogy feltétel nélkül szeressem. Iderángatott az isten háta mögé, hogy aztán találjon magának egy új, fiatalabb, feszesebb Jó Csajt."

A nő nem csak ravaszabb, de intelligensebb is a férfi antihősnél, aki mindig inkább csak fut az események után, amit a femme fatale irányít, bár a sors keze itt is közbeszól az események menetébe, de azon nem változtat, hogy a femme fatale ezután sem engedi ki a kezéből a történések irányítását. Az antihős - szemben a nővel -, sokkal inkább az ösztönei alapján dönt az esze helyett, ráadásul nagyságrendekkel gyengébbnek tűnik, mint a rendkívül fegyelmezett nő, akit nem szabad feldühíteni, mert férfi nem tudja megállítani.

"Just don't piss her off!"Aztán kettejük "kis" hazugságait egy katalizátor - a média - az egekig növeli, ami után már visszafordíthatatlanná és helyrehozhatatlanná válik minden addigi hibájuk, ami után aztán mindketten azt kapják, amit megérdemelnek. A műfajnak megfelelően a büntetés itt sem maradhat el, amihez elég annyit elárulni, hogy kegyetlenebb és cinikusabb, mint akármelyik másik noirban.

A színészekre sem lehet panasz, nagyszerűen játszották el ezeket a modern noir karaktereket, olyannyira, hogy Rosamund Pike-ot Oscar-díjra is jelölték. Roppant élvezetes volt nézni Amy kissé gonosz karakterében, akivel bár nem szimpatizálunk, de mégis csodáljuk okosságát, eltökéltségét és kitartását, hogy megszerezze azt, amire vágyik, még akkor is ha az egész nem egyéb, mint egy illúzió. Ben Affleck is remek volt a gyanútlan sima modorú és kissé nem törődöm középosztálybeli férjként, aki természetesnek veszi/vette gondtalan életét, ami neki már csak azon oknál fogva is megjár, mert ő férfi.  A film két szimpatikus karaktere Margo, Nick nővére, akit Carrie Coon őszinte érzelmekkel játszik, valamint Detective Boney, az ügy nyomozónője, akit pedig Kim Dickens formál egy csak a tényeket figyelembe vevő, és előítéleteket kizárni próbáló emberré.A zenét a Nine Inch Nails frontembere Trent Reznor szerezte Atticus Ross segítségével, akik dolgoztak már Fincherrel a The Social Networkben és a Tetovált lányban. A zene lényegében elektronikus zajok és nyugtató hangok keveréke, ami remek nyugtalanító hátteret ad ennek a thrillernek. Az operatőr Jeff Cronenweth szintén régi motoros már Fincher csapatában, hiszen ő fényképezte a Harcosok Klubját is, ami az egyik legszebb neo-noirnak számít. Itt sem hazudtolja meg magát, és remek színeket alkalmaz, miközben előszeretettel alkalmazza a gyengébb, homályosabb megvilágítást is helyenként.

A film talán egyetlen hibája, hogy nem mindig tudja az egyébként általában magas szintű feszültséget fenntartani, de szerencsére a történet csavarai mindig adnak egy-egy új feszültség és izgalom löketet. Mindazonáltal David Fincher neo-noir pszichológiai thrillere nagyon cinikus és sötét képet fest a társadalomról és azon belül is leginkább a házasságokról, amelyekben mindenki jobbnak akarja láttatni magát, mint amilyen, és amelyekben az emberi kapcsolatokat csak a csodálatos látszathoz való ragaszkodás tartja össze. Fordulatokban gazdag, sötét és nyugtalanító noir, amely tökéletesen ötvözi a klasszikus noirok és a modern társadalmak elvárásainak megfelelő karakterizálást, amiben mindenki egyformán bűnös, mivel mindenki valami olyan tökéletes dologra vágyakozik, ami nem létezik. Ez alól nem kivétel sem a nő, sem a férfi, de még a szülők sem.

Értékelés: 9/10

 Cool Girl monológjának egy részlete:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr5714162037

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.