1956-ban Alfred Hitchock úgy érezte eljött az ideje annak, hogy saját nagy sikerű 1934-es azonos című angol kémfilmjét újra elkészítse, aminek egyrészről a modernizálás, másrészről pedig az amerikanizálás voltak az elsődleges céljai, mivel a rendező ekkor már 15 éve Hollywoodban élt és dolgozott, és leghíresebb filmjeit is elsősorban az amerikai közönség számára készítette. A remake megjelenése óta pedig már legalább egymilliószor felmerült az a kérdés, hogy az eredeti vagy az újabb verzió-e a jobb?

Az amerikai McKenna házaspár, Ben (James Stewart) és Jo (Doris Day) kisfiúkkal, Hankkel Párizsba tartanak, de úgy döntenek, hogy útközben megállnak körülnézni az egzotikus marokkói Marakesben, ami akkor még francia gyarmati terület volt. Már a buszon megismerkednek egy rejtélyes francia férfivel, Louis Bernarddal (Daniel Gélin), valamint az esti vacsoránál egy angol házaspárral, Lucy (Brenda De Banzie) és Edward Draytonnal (Bernard Miles). Újdonsült ismerőseiket viszontlátják másnap a helyi bazárban, ahol arra lesznek figyelmesek, hogy a rendőrség egy arabot üldöz. A férfit valaki leszúrja, ám még Ben közelébe tud kerülni és kiderül, hogy nem más, mint Louis Bernard arabnak maszkírozva, aki utolsó szavaival azt suttogja Ben fülébe, hogy Londonban egy politikai merénylet elkövetésére készül egy csoport, majd meghal. A McKenna házaspár kisfiát Draytonék elrabolják, és azzal fenyegetik őket, hogy ha bármit mondanak az ügyről a rendőrségnek, akkor a gyereket megölik. McKennáék Londonba mennek, hogy kiderítsék milyen politikai merénylet van készülőben és hogy visszaszerezzék elrabolt kisfiukat. Itt a Scotland Yarddal együttműködve keresik Hanket...Míg az 1934-es verzió a náci hatalom átvétel utáni fenyegető időszakban készült, addig ez a hidegháború és kommunista fenyegetés időszakában, bár igazából egyiknek sincs semmilyen jelentősége a film szempontjából nézve, mivel Hitchcockot nem érdekelte az ideológiai alapú politizálás, sokkal inkább csak a feszült helyzet inspirálta a számára nemzetközi ismertséget hozó 1934-es kémfilm remake-jének elkészítésében, már csak azért is, mert az ilyen feszült nemzetközi politikai helyzetben a nézők körében is népszerűnek számítottak a kémfilmek. Hitchcockot olyannyira csak a feszültség és annak filmvásznon való megjelenítése érdekelte, hogy az első részben nem, hogy nem rendelkezett semmilyen ideológiával a politikai merényletet elkövetni szándékozó csoport, de még azt sem tudtuk meg a film végére, hogy miért is akarták megölni azt az államférfit. Ehhez hasonlóan itt sem az ügy politikai részén van a hangsúly, hanem az izgalmas és feszült szituációkon. A kérdés, hogy mindez tényleg elég izgalmasra és feszültre sikeredett-e, és tényleg érdemes volt-e hozzányúlni az 1934-es eredetihez?

A forgatókönyvet az a John Michael Hayes írta Charles Bennett és D.B. Wyndham-Lewis történetéből, akit Oscar-díjra jelöltek a Rear Windowért. Hayest azzal a feltétellel szerződtette Hitchcock erre a munkára, hogy nem láthatja az eredeti verziót és nem olvashatja annak forgatókönyvét, hanem az alapján az információk, részletek és fordulatok alapján kell megírnia, amelyeket ő ad neki. Ez nem biztos, hogy jó húzás volt, mivel a forgatókönyv lett a film leggyengébb összetevője, amely probléma már az eredeti verziónál is fennállt. Ennek elsődleges oka a roppant hihetetlen és egyes részleteiben akár röhejesnek is nevezhető történet, ami 1934-ben még nem volt akkora baj, azonban 1956-ban már igen. Márpedig a történet lényegén túl sokat nem változtattak, még ha néhány részletében, mint például a helyszínen igen. A helyzet az, hogy ha a cél - az amerikanizáláson túl - a modernizálás volt, akkor a történetet sokkal nagyobb mértékben át kellett volna írni, már csak azért is mert a kémkedés eddigre már a világpolitikát mozgató nagyon profi tevékenységgé fejlődött a háború előtti sokkal romantikusabb és kissé műkedvelő amatőr jellegű kémkedéshez képest, amelyekben még Mata Harik domináltak. Sajnos a film elmulasztotta mindezt és az egész kémvonal - függetlenül attól, hogy nem ezen van a hangsúly - roppant nevetséges lett.De még ezen is túltenné magát egy hollywoodi filmekhez szokott mozinéző, ha valóban izgalmas lenne, vagy legalább lennének benne jól felépített, feszültséggel teli jelenetek, mint amilyeneket szinte minden eddig filmjében adott nekünk a Feszültség Mesterének nevezett Hitchcock. De itt nincsenek ilyenek. Vagy legalábbis nem az igaziak. Ezt pedig már nem könnyű megbocsátani egy Hitchcock film esetén. A rendező ebben a kémfilmjében valahogy nem érzékelte a jelenetek megfelelő ütemét és hosszát. Míg az eredeti thriller 75 perces, addig ez 2 órás, pedig nincs benne több történet, mint az előzőben, és ez elég sokat elárul, még akkor is, ha a régi film elbírt volna 90 percet. Itt viszont pont a fordítottja a probléma: jellemzően minden jelenet tovább tart és lassabb ütemű, mint ami egészséges lenne. Persze megszokhattuk már a Feszültség Mesterétől, hogy szerette megadni a módját a jelenetek felépítésének, és nem is lenne baj azok lassú ütemével, ha itt is átmennének a végén valamilyen csúcspontba, katartikus és atmoszférikus végbe, de ez igazából ez egyik jelenetben sem jön össze. A filmbeli csavarok is elég tompított hatásúak, egyiknél sem érezzük, úgy, hogy gyomorszájba vágott minket, inkább csak tudomásul vesszük a bugyuta történet hasonlóan bugyuta fordulatait. A végét pedig mintha össze is csapta volna. Talán már ő is unta.

Pedig nem kezdődik rosszul a film. Már a buszos jelenettel megalapozza az egzotikus hely veszélyességének érzetét, ami minden nyugati országból érkezőre leselkedik, aki nincs tisztában a helyi viszonyokkal. Márpedig az amerikai turistákra általában nem ez a jellemző, ugye. Aztán ahogy megy előre a film, úgy lesz egyre hiteltelenebb és érdektelenebb - annyira, hogy sokszor már a néző figyelmét sem tudja megtartani - hogy aztán elérjünk a film legfontosabb jelenetéhez - ami az előző verzióban annyira jól sikerült -, ahhoz a bizonyos Albert Hall-i koncerthez. Ez itt is egy dialógusok nélküli jelenet, ami az operában játszódik, miközben komolyzene szól és elviekben feszülten várjuk a politikai merényletet illetve reménykedünk annak megakadályozásában. Azonban ellentétben a régi verzióval, ahol mindez igaz is volt, itt jó tíz percig építi Hitchcock a jelenetet, ami lényegében harsogó komolyzenét és ide-oda futkosást jelent, aminek a végén aztán nincs is igazi csúcspont. A régi és az új film közötti különbségről ez a jelente mindent elmond.Tetézve az 1956-os verzió problémáit azzal, hogy itt még a híres hitchcocki humor sem igazán működik, aminek az is az oka, hogy az eredetileg nagyon száraz, kiváló angol humorral rendelkező rendező ezt is megpróbálta amerikanizálni ebben a filmjében, aminek eredményeképpen az általában alapjáraton is idegesítő, mindazonáltal régi filmekben cukinak gondolt okoskodó gyerekszereplő válik még idegesítőbbé, mivel a humor egy részét az ő szájába adják. És mint általában mindig, amikor felnőtt szöveget mondatnak egy 8-10 éves gyerekkel, a karaktere nem csak idegesítő, de egyben nagyon mesterkélten koravénnek is tűnik, amit tovább fokozz a gyerekszínész gyenge játéka. Hitchcock legtöbb filmjében kiválóan működik a humor nemcsak szellemességénél fogva, de azon funkcióján keresztül is, ahogy időnként megtöri a feszültséget azért, hogy a következő jelenetben még ütősebbnek érezzük azt, itt viszont egyrészről nem nagyon van mit megtörni, másrészről nem is túl szellemes.

Az első, kissé bizarr és már 1956-ra is kicsit idejétmúlt 1934-es filmet meghatározta a magyar származású Peter Lorre játéka, így központi kérdés volt, hogy a remake-nek is megfelelő színészeket találjon. Hitchcock Grace Kellyt akarta eredetileg női főszereplőnek, nem csak azért, mert ő volt a kedvenc színésznője, hanem mert annyira jó párost alkottak James Stewarttal a Rear Windowban. Őt azonban stúdiója nem engedte, így James Stewart mellett meglepetésre Doris Day lett a női főszereplő, aki énekesnőként kezdte pályafutását és eddig inkább csak könnyedebb műfajú filmekben, vígjátékokban és musicelekben szerepelt énekesnői karrierje mellett.James Stewart mint általában a legtöbb filmjében itt is hozza saját játékát, stílusát, amit szokás nagyon amerikaiként aposztrofálni, valójában ő többször játszotta saját magát a filmekben, mint a szerepbeli karakterét. Ez van amikor jól áll neki, van amikor nem, itt inkább az utóbbi verzió az igaz. Sok mindent nem lehet elmondani karakteréről, mint azt, hogy egy standard amerikai hős, aki családjáért bármire képes. Még talán az is érzékelhető rajta, hogy tipikus '50-es évekbeli domináns amerikai családfő, aki természetesnek veszi, hogy a házasság előtt szép énekesnői karriert befutó neje már csak Mrs. McKennaként éli életét mindent alárendelve férjének és gyerekének.

Mrs. McKenna pedig "jó" '50-es évekbeli amerikai feleség és családanya, aki éppen megfelelően hisztériás és időnként hajlamos arra, hogy férjét feleslegesen idegesítse. Az is nagyon jellemző, hogy ellentétben az 1934-es verzióval, ahol a feleség a főszereplő, itt egyértelműen a férj, akinek közben még arra kis kell némi energiát szánnia, hogy az asszonyt nyugtatgassa. Doris Day-en látszott, hogy idegenül mozog thriller terepen, ahogy nagyon meg akarta mutatni, hogy mennyire rémült, de mégis erős anya, akinek meg kell mentenie a fiát, ugyanakkor sokkal inkább tűnt esetenként hisztisnek és idegileg gyengének. Hogy jelenlétét indokolják, kétszer is elénekeltetik vele híres dalát a Que Sera Sera-t, ami akkoriban nagyon népszerű volt, és ott tanyázott minden toplista élén.

Az előző filmmel ellentétben a mellékszereplők sem jók, mivel a film általános mesterkéltségéhez igazították a játékukat, amely néhány esetben végtelenül és fájdalmasan  teátrálisnak tűnt.A filmet Hitchcock megszokott operatőre, Robert Burks fényképezte, ami azért dob egy jó nagyot ezen a thrilleren, és igazából ő az oka annak, hogy annak ellenére jó nézni ezt a filmet, hogy nem túl érdekes. A fényképezés nagyszerűen használja ki a történet helyszínét, a keletiesen egzotikus Marokkót - függetlenül attól, hogy egyes jelenetekben szembeszökő a vetített háttér használata. Talán ez az egyetlen terület, amiben erősebb az eredeti filmnél, pedig amerikai szempontból nézve az is egy egzotikus helyen, a téli svájci Alpokban játszódik.

A háttérzenét is Hitchcock filmek egyik régi motorosa, Bernard Herrmann szerezte, akinek meg volt az a választási lehetősége, hogy a háttér zenével együtt írjon egy új kantátát az Albert Hall-i jelenet számára, azonban annyira tetszett neki az eredeti, Arthur Benjamin által szerzett Storm Clouds Cantata, hogy ebben a filmben is ezt hallhatjuk, mégpedig Herrmann vezényletével, aki ezáltal a film szereplőjévé is válik. És hát persze ott a film betétdala, a Doris Day által énekelt Oscar-díjat nyert Que Sera, Sera, ami vagy jelentősen feljavítja, vagy jelentősen lerontja a nézők szemében a zene minőségét. (Van egy olyan érzésem, hogy ahogy haladunk az idővel, úgy egyre inkább ez utóbbi a jellemző.)

Hitchcock cameoja kb 25:40-nél:Bár Francois Truffaut, híres francia filmrendező szerint a remake verzió jobb a réginél, míg Hitchcock kicsit óvatosabban nyilvánított véleményt saját filmjeivel kapcsolatban, amikor azt mondta, hogy "maradjunk annyiban, hogy az első verzió egy tehetséges amatőr munkája volt, míg a második egy profié". Véleményem szerint a régi verzió volt a jobb, ahogy az talán már az elemzés során is kiderült.

Hitchcock filmjének mindkét változata tökéletesen illeszkedik a maga korába, és jól reprezentálják az akkori (angol v. amerikai) filmkészítési módokat. Az újabb verzió ennek megfelelően simább, fényesebb, mint a bizarr angol verzió, ugyanakkor kevésbé érdekes, és részleteiben is gyengébb. A történet lényegében ugyanaz, ugyanakkor még ez is az új film ellen dolgozik, hiszen ez még elment 1934-ben, 1956-ban viszont már kissé kínos, még egy mainstream hollywoodi filmben is, ráadásul mind a főszereplő, mind a mellékszereplő színészek is gyengébbek, erősítvén ezzel is a film természetellenességét, hihetetlenségét, és nem utolsósorban híján van lényegében minden igazán jól felépített, feszültséggel teli és ütős jelenetnek, amire pedig nem lehetett panaszunk az első verziónál. Még ha az amatőrebb is volt. Nem is beszélve Peter Lorre-ról, aki igazán meg tudta színesíteni azt az 1934-es fekete-fehér verziót, amivel ellentétben a Technicolor minden színében tündöklő újabb verzió sokkal sápadtabbnak tűnik, ami egy átlag hollywoodi produkciónak még elmegy, de Alfred Hitchcocktól kevés. 

Értékelés: 5/10