Time Goes By

Decoy 1946

2018. augusztus 23. 10:08 - Time Goes By

Bár az erősen low budget jellegű Decoy nem tartozik a noir legjobbjai közé, azonban mind főszereplőnője, mind története miatt erős kultstátusznak örvend a műfaj rajongói között. A film leginkább főszereplő karakteréről híresült el, aki a klasszikus noirok egyik legelszántabb, legkeményebb, legkapzsibb és legérzéketlenebb femme fatale-ja, akiben a lelkiismeretnek és jó érzésnek még csak halvány nyoma sincs.

A történet Margot Shelby (Jean Gillie) lakásában kezdődik, ahol Dr. Lloyd Craig börtönorvos (Herbert Rudley) pisztolylövésétől haldokló nő visszaemlékezik a történtekre. Margot egy halálraítélt bűnöző, Frank Olins gengszter (Robert Armstrong) szeretője volt, akinek gyilkosság és bankrablás miatt gázkamrában kell meghalnia. Margot elhatározza, hogy kiszabadítja, nem is annyira Olins két szép szeméért, hanem mert ő tudja egyedül a rabolt pénz rejtekhelyét, amire nem tehetné rá a kezét, ha a gengszter magával vinné a titkát a sírba. Margot céljai elérése érdekében elcsábítja Jim Vincent-t (Edward Norris), egy másik bűnözőt, hogy segítsen neki terve végrehajtásában. A terv pedig abban áll, hogy egy orvos a kivégzés után azonnal beadja Ollinsnak a ciángáz ellenszerét, Vincent pedig megszervezi a "holttest" megszerzését. Mindennek a célja pedig a pénz megkaparintása...Jack Bernhard rendezte ezt az időközben kultstátuszt elérő alacsony költségvetésű B noirt, amit nem véletlenül szoktak Edgar Ulmer végtelenül kegyetlen 1945-ös Detour-jához hasonlítani. Mindkét film Hollywood "szegény sorából" jött, azaz kicsi és nem túl tőkeerős stúdiók készítették őket minimális pénzből, nem túl jegyzett színészekkel és egyéb stábtagokkal. A két film azonban eltérő utat futott be, ugyanis míg a Detour a műfaj egyik ikonikus darabja lett, köszönhetően többek között annak, hogy Edgar Ulmer Hollywood auteur-jei, azaz felismerhető stílussal rendelkező és eszközökkel dolgozó rendezők közé tartozott, addig Jack Bernhard tipikus B vonalbeli rendező volt, akinek a filmjei is ebbe a kategóriába tartoztak és általában maradtak is ott mindörökre. A Decoyt kevesebb, mint 50 ezer dollárból készítették egy hét forgatási idővel, szemmel láthatóan végtelenül szegényes díszletekkel, ismeretlen színészekkel, és a kép mégis remekül összeállt, legalábbis a maga kategóriájában. A film legfontosabb és legjobb eleme pedig mindenre elszánt femme fatale karaktere és az őt alakító szinte teljesen ismeretlen brit Jean Gillie, aki ekkoriban egyébként a rendező felesége volt, ugyanakkor kultstátuszt mégiscsak a kissé fantasztikus történeti eleme, a kivégzett férfi feltámasztása miatt érte el, amely történet elem még a többi B noir között is elviszi a pálmát, és ami miatt kissé cinikusan "sci-fi noirnak" is nevezik.

A forgatókönyvet Nedrick Young írta Stanley Rubin története alapján, és mint minden B filmnek, úgy a Decoynak is ez az az összetevője, amin leginkább látszik annak B jellege. Mégpedig olyannyira, hogy ennek egyes elemei, legfőképpen a már említett feltámasztás jelenet miatt nem is lehet igazán komolyan. (Ez a jelenete egyébként sokkal inkább emlékeztet egy '30-as évekbeli Frankeinsteines horror-ra, semmint egy sci-fire, ahogy csúfolják ezt a filmet.) Talán a legbizarrabb fordulat, ami klasszikus noirban látható. A művelet mindenféle drogok és (a maga korában) fejlettnek vagy modernnek tűnő orvosi berendezések segítségével történik, amelyek mintegy életet fecskendeznek Olins kivégzett holttestébe, mindezt természetesen drámai komolyzene kíséretében (a film végi videóban látható).Az, hogy a forgatókönyv ráadásul tele van lyukakkal, már igazából semmit nem számít, ha már egyszer elfogadjuk azt fordulatot, hogy sikerül egy kivégzett embert feltámasztani. Ezt leszámítva hozza a szokásos noir elemeket - amiket egyébként szintén kissé túlhajt - és bár elviekben elég sok erőszak van a történetben, azok nagy része a korabeli cenzúra miatt a többi noirhoz hasonlóan kamerán kívül történik.

A forgatókönyv másik kissé extrém eleme a végzet asszonya karakter. Ellentétben a legtöbb femme fatale karakterrel, benne semmi, de semmi, még akárcsak halványan is jó tulajdonságra, könyörületre, lelkiismeretre emlékeztető vonás sincs, ami miatt viszont nagyon egydimenzióssá válik a film legfontosabb szereplője. Mivelhogy itt ő a főszereplő, és nem a férfi antihős, akiből egyébként három is van - jelezvén eldobhatóságukat -, és akik - talán nem túl meglepően -, de mindannyian a femme fatale áldozataivá válnak valamilyen módon. Margot ugyanis nem valamelyik férfit, hanem a pénzt akarja megkaparintani, aminek megszerzése érdekében bármire képes. Bármire. Olyannyira megszállottan akarja rátenni a kezét a dohányra, hogy felmerül a nézőben a gyanú, hogy nem épelméjű. A noir műfajában számos nem teljesen épeszű femme fatale létezik (Alkony sugárút, Leave Her to Heaven stb.), azonban az ő közös vonásuk, hogy a pénz utáni vágy nem játszik szerepet motivációikban, ugyanis ők egy férfit akarnak csak a magukénak tudni mindörökre. Nem véletlenül merül fel ugye náluk az elmebetegség gyanúja, és nem a kapzsi femme fataleoknál, akik pénzért képesek bármire. Ez utóbbi ugyanis sokkal érthetőbb és emberibb vonás. Margot ebből a szempontból is különleges, őt a pénz megkaparintásának vágya őrjíti meg olyannyira, hogy nem csak bizonyos előnyök megszerzése érdekében nyújt szexuális örömöt több férfinek is, de gyilkol, sőt még autóval is keresztülhajt embereken, ha muszáj.Jellemző módon a film legnagyobb neve a színészek között ötödik helyen rangsorolt Sheldon Leonard, aki 'A' kategóriás filmek kisebb mellékszerepeiben is fel-feltűnt pályafutása során, mindazonáltal a Decoyt mégiscsak a szinte teljesen ismeretlen brit Jean Gillie viszi a hátán Margot szerepében. Margot a noirok egyik legrettenetesebb szörnye - természetesen helyes pofival és szexis testtel - akit a film kissé bizarr és túlzó jellegének megfelelően nagyon intenzíven játszott, ami esetenként átcsúszik a mesterkéltségbe, főleg a film vége felé. Ez a túlzó játék azonban itt talán még sem annyira zavaró, mint egy "normális" noirban, és illeszkedik a film kissé fura és extrém jellegéhez. Neki, mint a teljesen ismeretlen brit színésznőnek, nem kellett amiatt aggódnia, hogy mit a szól a közönség ahhoz, hogy mekkora nagy szörnyet játszik, így nyugodtan lehetett a világ legszívtelenebb ribanca. A Decoy volt az amerikai filmdebütálása kb. 20 elég ismeretlen és jelentéktelen angol film után, majd 1947-ben még leforgatta a The Macomber Affair c. romantikus drámát Gregory Peckkel, azonban ezután tüdőgyulladásban meghalt nem egészen 33 évesen. 

A színészcsapat többi tagja is másod vagy éppen harmadvonalbeli színész volt, akik mind kiválóak voltak a maguk szörnyű módján ebben a kult B filmben. Néhányan nagyon merevnek tűntek, néhányan meg végtelenül túljátszották szerepüket. A legjobb Sheldon Leonard volt a Portugal őrmester szerepében, amely karakter szintén kicsit túlfeszített, így az egyik "legkúlabb" és legkeményebb rendőrfigurának számít a noir műfajában. Mellette látható még Edward Norris Jim Vincentként és Robert Armstrong a feltámasztott Olinsként, akik mindketten nagyon túljátszották karakterüket, míg Herbert Rudley Dr. Craigként pedig végtelenül merevnek tűnt, de érdekes módon ezen tulajdonságaik roppant mód illettek karaktereikhez, függetlenül attól, hogy nem valószínű, hogy mindez szándékos lett volna tőlük.Az igazán kiváló low budget filmekben, mint pl. a Detourban nagyszerűen tudják álcázni a pénzhiányt, vagy legalábbis a film beszippantja annyira az embert, hogy ezt ne vegye észre. Vagy legalábbis ne zavarja. Mindez nem teljesen mondható el a Decoyról, azonban fura módon ezen tulajdonsága is hozzájárult ahhoz, hogy manapság a műfaj egyik kultfilmjeként emlegessék. Ehhez persze kellett a roppant bizarr feltámasztásos jelenete valamint a rendezése és fényképezése is, amelyeknek köszönhetően a jelenetek többsége roppant statikusnak tűnik. A film kb. a közepéig egy szokványos low budget noirként működik, aztán a közepétől, attól a bizonyos jelenettől kezdve kezd felerősödni a bizarrabb érzet, aminek van egy olyan nem kívánt hatása, hogy a feszültséget és izgalmat kicsit leépíti. Mindazonáltal a Decoy mégis erős atmoszférával rendelkezik, amelynek jellege nehezebben behatárolható, mint a többi noirnál, mivel sötétségét módosítja néhány extrémebb összetevője, és tulajdonképpen mindegy is, hogy ez mennyire a tudatos filmkészítés vagy esetleg a véletlen eredménye, nagyszerűen működik. Jack Bernhard rendező filmjét számon kell tartania a műfaj kedvelőinek, ugyanis a maga extrém végzet asszonyával, az emberi természet sötéten pesszimista ábrázolásmódjával, és nem utolsó sorban bizarr feltámasztásos jelenetével ott a helye a műfaj Pantheonjában.

Az értékelése nagyon nehéz dolog, mert egyes elemeiben akár a nevetséges kategóriát is súrolhatja, azonban összességében mégsem véletlenül vált a műfaj egyik kultfilmjévé. Ezt figyelembe véve:

Értékelés: 7,5/10.

A Decoy végignézhető a Youtube-on, az a bizonyos feltámasztásos jelenet a 37.-40. percnél látható:

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr10014168835

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Raul75 2018.08.24. 14:17:43

Hogy legyen hozzászólás is, egy idézet saját magamtól egy másik filmes oldalról, még 4 évvel ezelőttről:

"Az egyik legjobb B-noir amit valaha láttam. A kedvenc femme fatale-jaim listáját pedig át kell értékelnem, mert Phyllis Dietrichson a kanyarban sincs Margot Shelby-hez képest.
10/10"

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.08.24. 14:29:10

@Raul75: igaz :) egyébként melyik filmes oldal?