Time Goes By

Detektívtörténet (Detective Story) 1951

2018. szeptember 14. 11:06 - Time Goes By

4 Oscar-díjra jelölték William Wyler noir drámáját, Kirk Douglas-szel a főszerepen, amiben beleláthatunk egy new yorki rendőrőrs mindennapi küzdelmeibe a város bűnözőivel, valamint magánéletükbe is egy munkanapjukon keresztül, körbejárván egy még manapság is megosztó témát, az abortuszt, ami miatt a cenzúrával is meggyűlt a baja a filmnek. 

James McLeod (Kirk Douglas) egy végtelenül elszánt és makacs detektív, aki már-már fanatikusan ragaszkodik a törvény betartatásához, akár etikátlan módon is. Meg van győződve arról, hogy pontosan tudja, hogy mi a jó és a rossz, mi az erkölcsös és mi nem, hiába figyelmezteti társa, Brody detektív (William Bendix) többször is nem megfelelő mentalitására és módszereire. McLeod azonban elengedi ezt a füle mellett, és arra koncentrál, hogy lehetőleg mindenkit sittre vágjon. Minden egyes munkanapján különböző típusú, kisebb-nagyobb bűncselekményt elkövető alakokkal küzd, miközben leginkább egy korábbi orvost, az illegális abortuszokat végrehajtó Karl Schneidert (George Macready) akarja elkapni, aki ezen felül még bébik illegális adoptációjával is foglalkozik. A nagyon sarkosan gondolkodó McLeodnak a mai nap azonban szembesülnie kell azzal, hogy nem biztos, hogy minden fekete-fehér, amikor kiderül, hogy az addig patyolat tisztának és ártatlannak gondolt és szeretett felesége, Mary (Eleanor Parker) is Schneider páciense volt a múltban...William Wyler filmje egy olyan rendőrségi noir jellegű dráma, ami minden erkölcsi tanmese jellege ellenére magába szippantja a nézőt. 1951-re a noirok már egyre inkább realisztikus jellegű, rendőrség munkájával és alvilági alakokkal foglalkozó krimiszerű drámákká alakultak, amelyek közé tartozik a Detektív sztori is. Noiros jellegét kicsit csökkenti, hogy a film nem igazán rendelkezik jellegzetes noir fényképezéssel, azonban a belőle áradó cinizmus és kiábrándultság, valamint zordabb, de realisztikusabb atmoszférája miatt besorolható a késői noirok közé, függetlenül attól, hogy kicsit színpadiasnak tűnik az egy helyen - a rendőrőrsön, vagy közvetlen környékén - játszódó történetével. De akár a később roppant népszerű, a rendőrségi munkát bemutató sorozatok, mint például az NYPD Blue előfutárának is felfogható.

A film központi témája, az abortusz megjelent már korábbi noirokban is érintőlegesen és általában csak sugalmazva, amivel a femme fatale karakter romlottságát próbálták érzékeltetni, ttt viszont a szokásos noir témák, mint például a kiábrándultság, fatalizmus vagy az etika laza értelmezése mellett már központi jelentőségűvé válik. A film készítőinek az ekkor érvényben lévő cenzúra és a mai szemmel nézve akár bigottnak is nevezhető társadalmi gondolkodásmód mód miatt nagyon óvatosan kellett a témát körüljárni. Az abortusz ebben az időszakban egyáltalán nem volt ritka dolog Amerikában (főleg nem Hollywoodban), azonban ezt mindig titokban kellett tartani, nem csak azért, mert az USA legtöbb államában illegális volt, hanem azért is, mert a társadalom nagy többsége mélyen elítélte és megbélyegezte az abortuszon átesett nőket is. A film több módon és téren is próbálkozik a téma negatív társadalmi megítélésén lazítani, miközben persze nem törhetett ki a saját korából és a cenzúra hatalma alól. Egyrészről megpróbál szimpátiát kelteni McLeod felesége iránt, amivel egyértelműen jelzi, hogy kicsit megértőbben kellene az abortuszon átesett nőket megítélni, akik egy-egy nem kívánt terhesség miatt nagyon nehéz helyzetbe kerülhetnek és amúgy is ők azok, akiket a legjobban megvisel testileg és lelkileg is az abortusz. Közben azt is megpróbálja érzékelteti, hogy adott esetben sokkal könnyebben új életet kezdhetnek gyerek nélkül. Az abortusz igazolásával azonban már tényleg roppant óvatosan kellett bánni, ezért ennek a vége egy 1951-es amerikai filmben szinte szó szerint törvényszerűen azzal kellett járnia, hogy a karaktereknek valamilyen formában el kellett buknia a film végén. Folyamatosan hozzák be az őrsre a kisebb-nagyobb bűncselekményeket elkövetőket, akik között vannak profi bűnözők is és olyan emberek is, akik egyszer rossz döntést hoztak valamilyen ok miatt, azonban még menthetőek lennének. McLeod azonban nem az a típus, aki mentőkörülményeket bárkinél is figyelembe akarna venni, ezért legszívesebben mindenkit nagyon hosszú időre börtönbe küldene, még az olyanokat is, akik valószínűleg rendbe tudnák hozni az életüket és megérdemelnének még egy esélyt. Nagyon hasonló a detektív mentalitása azokéhoz, akik mindent fekete-fehérben látnak, és akik annyira határozottan elleneznek bármilyen engedményt is abortusz ügyben. 1951-ben ennek az abortusznak szinte kötelezően rossz vége kellett, hogy legyen egy amerikai filmben, azonban a Detektívtörténet nagyszerűen keveri a kártyát, és a végén nem is annyira egyértelmű, hogy az abortusz, vagy a szűklátókörű gondolkodásmód miatt kell-e a szereplőknek megbűnhődnie. Pontosabban szólva inkább mindkettőért. Egy jó noirban valakinek mindig meg is kell  halnia, de a legfőbb büntetése a nőnek, hogy nem lehet gyereke, a férfié pedig az, hogy sarkos látásmódja miatt elveszti azt, akit szeret.

A forgatókönyvet Robert Wyler és Philip Yordan írták Sidney Kingsley 1949-es színművéből, aminek történet egy nap alatt játszódik, ami számos karakterének alapvetően változtatja meg az életét. A detektív számára nincs megállás, és egész nap ujjlenyomatokat vesz le, különböző letartóztatottakat hallgat ki jó nagy ordítozások közepette, miközben jelentős mennyiségű agressziónak és dühnek is szemtanúi lehetünk. És nem feltétlenül csak a bűnözők részéről, hiszen McLeod is élen jár ebben, miközben rendőrségi noirokra jellemző zsaru humort és utcai bölcsességeket tartalmazó szövegeket hallhatunk a szereplőktől.A többi noir antihőshöz és femme fatalehoz hasonlóan itt is elbukik ez a két szereplő, azonban a film remekül variálja meg a műfaj ezen sémáját. Mary egyszerre femme fatale és jó kislány, akinek eltitkolt múltja és "bűne" indította el a bukás folyamát, amit aztán az antihős gyengesége fejez be. Ez a gyengeség pedig esetében nem szexuális jellegű, hanem gondolkodásmódbeli probléma, az, hogy McLeod az egész világot és benne mindent fekete-fehéren lát és értékel.

McLeod semmi türelmet nem tanúsít, és az empátiának a leghalványabb jelét sem adja az általa kihallgatott emberek irányába, akik közül nem is mindenki igazi bűnöző, azonban ő úgy véli, hogy az igazságszolgáltatási rendszer és a társadalom is túl elnézően bánik velük. Ugyanilyen mentalitással reagál minden más témában is, ami miatt sokkal inkább tűnik rögeszmésnek és kegyetlennek, semmint igazságosnak.

McLeod: "Legszívesebben elektromos székbe ültetném, és saját kezűleg húznám meg a kapcsolót."

A detektív a film során néhányszor megemlíti a szüleit, amiből kiderül motivációinak és gondolkodásmódjának oka is. Apja egy kegyetlen bűnöző volt, ami miatt anyja korán meghalt. McLeod ezért döntött úgy, hogy rendőr lesz és elindíthassa saját egyszemélyes keresztesháborúját a bűnözők ellen, és közben a legfőbb célja, hogy soha ne váljon olyanná, mint amilyen az apja volt. Ugyanakkor azt is gondolja, hogy csak a keményeké a világ, mivel szerinte anyja korai halálába a nő puhasága is közrejátszott. "Ez a lágyság ölte meg." És amivel aztán eléri azt, amit olyannyira el akart kerülni: végül olyan ember lett, mint az apja.A történet fő témája és szála nem töltené ki az egész filmet, azonban számtalan mellékszál is megjelenik a különböző mellékszereplőkön keresztül, akiknek többsége a rendőrségre bevitt és kihallgatott emberek közül kerülnek ki: a fura bolti tolvaj, akinek fogalma sincs a rendőrségi protokollról, a leszerelt katona srác, aki pénzt lopott, hogy lenyűgözzön egy lányt, és néhány profi bűnöző. Ők nem csak önmaguk, de  főszereplő karakterizáláshoz is nagyban hozzájárulnak, és a végére minden egyes mellészereplő és története fontossá válik, miközben a filmre jellemző bolondokháza jellegű atmoszféra felépítéséhez is jelentősen hozzájárulnak. Noiroknak megfelelően aztán ezekről a mellékszereplőkről is kiderül, hogy nem feltétlenül azok, akiknek első pillantásra látszanak, és aki először veszélyesnek látszott, az korántsem annyira veszélyes, és vice versa.

Kirk Douglast láthatjuk a keményfejű, szűklátókörű, és nagyon elszánt Mcleod detektív szerepében, aki a rá jellemző magabiztossággal remekül mutatta meg karaktere intenzív jellegét. Feleségét, Maryt Eleanor Parker alakította annyira jól, hogy viszonylag kevés játékideje ellenére is Oscar-jelölést kapott legjobb női főszereplő kategóriájában. Karakterét méltósággal és érzelmi mélységgel játszotta, a legjobb jelenete pedig, amikor arra kényszerül, hogy bevallja múltját. Ebben a filmben még William Bendix is jól játszott, mint McLeod szintén kemény, de mégis sokkal humánusabb, empatikusabb társa, pedig őt általában nem szoktam kedvelni, mivel hajlamos volt arra, hogy túl játssza szerepeit. Parker mellett volt még egy színésznő, akit Oscarra jelöltek, mégpedig az ebben a filmben debütáló Lee Grant-et, aki egy névtelen félénk és törékeny bolti tolvajt alakított. Őt mindjárt a film elején bevisznek az őrsre, és így minden későbbi események a szemtanúja lesz, miközben több alkalommal is az ő karakteréhez köthetőek a film komikusabb megnyilvánulásai.A filmet Lee Garmes és John F. Seitz fényképezték, akiknek ez alkalommal kicsit nehezebb dolgok volt a noiros fényképezéssel azon egyszerű oknál fogva, hogy az egész történet szinte végig egy helyen játszódik, de azért volt egy-két deep focus jellegű kép benne. A díszlettervező, Emile Kuri munkáját viszont már nagyon határozottan lehet dicsérni, aki egy nagyszerűen lepukkant külsejű rendőrőrsöt hozott össze a csikkekkel a koszos padlón, ahol hasonlóan kissé lepukkant rendőrök írják kopott asztalaikon a jelentéseiket a dohány füstös falak között.  

William Wyler ezzel a filmjével is bizonyította, hogy miért is tartozott Hollywood legjobb rendezői közé, hiszen egy alapvetően nagyon színpadias, ugyanakkor társadalmi, politikai értelemben értve nehéz anyagból tudott egy szórakoztató, de számos elemében mélységgel is rendelkező filmet csinálni, ami nem tagadhatja le színpadi eredetét, de a korban nagyon kényes témába is képes volt némi valódi empátiát vinni, miközben a noir jellegű karaktereivel is jól variált. Nem is beszélve színészeiről, akik szokás szerint kiváló játékot tudtak nyújtani az irányítása alatt, függetlenül attól, hogy maga a történet manapság már talán kevésbé érdekes, mint kellene.

Értékelés: 8/10

 Mary kénytelen elmondani titkát:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr10014238425

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.