Time Goes By

A vád tanúja (Witness for the Prosecution) 1957

2018. szeptember 19. 13:58 - Time Goes By

Billy Wilder 6 Oscar-díjra - köztük a legjobb film kategóriában - jelölt krimije egy Agatha Christie kisregény színpadi változatának filmadaptációja, ami az AFI listáján a legjobb tárgyalótermi drámák rangsorának 6. helyen áll. Számos híres színész látható ebben a filmben, Marlene Dietrich, Tyrone Power, Charles Laughton, Elsa Lanchester, és a film egyik érdekessége, hogy e két utóbbit - akik házastársak voltak -, egyaránt Oscarra jelölték. A történet egy olyan férfi fordulatokkal teli tárgyalása körül forog, akit egy gazdag nő megölésével vádolnak. 

A történet Angliában játszódik. A híres védőügyvédnek, Sir Wilfrid Robartsnak (Charles Laughton) egészségügyi problémák miatt vissza kell vonulnia, ráadásul a nap 24 órájában egy nővér, Miss Plimsoll (Elsa Lanchester) vigyáz rá, aki állandóan pihenésre utasítja. Amikor azonban megjelenik nála a jóképű és nős playboy, Leonard Vole (Tyrone Power), akit egy gazdag középkorú nő megölésével vádolnak, már nem tud nyugton maradni, mert az ügy felkelti érdeklődését. A vád nagyon erősnek tűnik, azonban csak közvetett bizonyítékokon alapul, többek között azon, hogy a szerelmes nő a halála előtt megváltoztatta végrendeletét, és mindenét a férfira hagyta. Vole hihetően elmagyarázza az ő szemszögéből a körülményeket, és Robarts hisz az ártatlanságában. Az ügyvéd azzal is tisztában van, hogy Vole alibije a férfi német származású felesége, Christine (Marlene Dietrich) vallomásán áll vagy bukik, aki meglehetősen furcsán, hidegen viselkedik férje irányában. Mivel a bíróság nem venné túl komolyan a feleség által biztosított alibit, ezért Robarts nem is hívja tanúskodni az asszonyt. Annál nagyobb a meglepetése, amikor a vád viszont megteszi ezt. Ennél azonban lesznek még nagyobb fordulatok is a tárgyalás folyamán, sőt olyan is, amit még a ravasz Sir Wilfrid Robarts sem láthatott előre vagy készülhetett fel...Mint számtalan klasszikusra, úgy Billy Wilder filmjére is jellemző, hogy többféle műfajt vegyít remekül, aminek eredményeképpen sokféleképpen lehet tömören jellemezni. Hívhatjuk bírósági tárgyalásos filmnek, azaz courtoom drámának, de tekinthetünk rá úgy is, mint egy fordulatokkal teli mystery filmre, amiben a noirok világa és karakterizálása is felismerhető, ugyanakkor a családi vígjátékok műfaja sem áll túl messze tőle. Mint Billy Wilder minden filmje, úgy A vád tanúja is egy roppant szórakoztató minőségi tömegfilm, ugyanakkor a legtöbbjével ellentétben ennek nincsenek igazán fontos vagy nagyon jellemző társadalmi témái, vállaltan a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt. Billy Wilder noir vonásokkal rendelkező filmjét nem véletlenül tartják az egyik legjobb bírósági tárgyalásos drámának, kriminek, hiszen érdekes karakterekkel, kiváló szöveggel és olyan meglepő fordulatokkal rendelkezik, amelyeken még gyakorlott Agatha Christie, de talán még a ravasz csavarokhoz szokott noir rajongók is meglepődnek.

A megjelenése óta igen elterjedt téveszme - ami a mai napig tartja magát -, hogy sokan úgy gondolják Alfred Hitchcock rendezte ezt a filmet, amiben nagyon hasonló arányban és módon keverednek a mystery és vígjáték elemek, ráadásul a feszültség építés minőségében sem marad el az ő filmjeitől. És bár Hitchcock és Wilder humora (és filmes stílusa) alapjáraton kristálytisztán megkülönböztethető, hiszen az angol rendezőre nem meglepő módon a szárazabb angol és morbid humor a jellemző, addig a noir műfajának két legjobb filmjét (Az alkony sugárút és Double Indemnity) rendező Wilder maró és cinikus humora messziről felismerhető. Mivel azonban Wilder ezen filmje Anglia talán leghíresebb írónőjének, Agatha Christie egyik színpadi műve alapján íródott és angol környezetben játszódik, ezért Wilder mintha egy kicsit valóban hitchcockosabbá vált volna itt, és korántsem annyira cinikus, mint leghíresebb noirjaiban, drámáiban, ugyanakkor mégiscsak a film humora és nagyszerű dialógusai azok az összetevők, ami alapján egyértelművé válik az amerikai rendező személye.A forgatókönyvet Larry Marcus, Billy Wilder és Harry Kurnitz írták Christie 1925-ös színművéből, amit a filmadaptáció előtt már a Broadway is játszottak. Talán Agatha Christie az az író, akinek krimijeiből (akár könyv, novella vagy színmű) a legtöbb (akár mozi vagy tévé)film adaptáció készült az idők folyamán, amelyekkel nagy részt azonban roppant elégedetlen volt, és amely véleményének általában hangot is adott. Billy Wilder filmadaptációja azonban még az ő tetszését is elnyerte, pedig a film egyik legfontosabb eleme, a humor nem is volt része eredeti művének, az már az amerikai  forgatókönyvírók adaléka.

Christie darabjának adaptációja nem volt filmes szempontból túl könnyű feladat, hiszen a színpadi művek feldolgozásainál nagyon nagy a veszély, hogy a film is kissé színpadias és statikus lesz a sokszor egy vagy csak nagyon kevés és jellemzően belső helyen játszódó történet miatt, amit nem tudnak megfelelő mértékben "mobilizálni", mozgalmasabbá tenni, amit itt ráadásul még a film műfaja a bírósági tárgyalásos dráma is erősít és fokoz. Billy Wilder azonban remekül megoldotta ezt azáltal, hogy az ügyvéd lakásán és a tárgyalótermen kívül játszódó visszapillantásos jeleneteket szőtt a filmbe, amelyek nem csak az ügy és a karakterek hátterét mutatják be, de mozgalmasabbá is teszi a filmet. A flashbackes jelenetek között olyan is van, amelyek a női főszereplő, Marlene Dietrich karrierjének elejére való kikacsintás is egyben. Ilyen az, amiben Christine és Vole megismerkedik a háború utáni Németországban, amikor a nő egy füstös éjszakai lokálban énekesnőként szórakoztatja a részeg angol, amerikai katonákat, ahol természetesen hosszú szexis lábait is szemügyre vehetjük a katonákkal egyetemben.

A vád tanúja érint néhány "német" témát, ami mind Billy Wildert, mind Marlene Dietrichet érdekelt, aminek személyes érintettségük is az oka volt, hiszen mindketten Németországból emigráltak a a nácizmus elől Amerikába. (Billy Wilder egy galíciai, akkoriban az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó faluban született, majd költözött később Bécsbe, hogy aztán Berlinben alapozza meg igazán filmes karrierjét.)A filmbeli Christine femme fatale-jellegű karakterének egyik legfontosabb motivációja pedig az, hogy elmenekülhessen a háború után a lebombázott és megsemmisült Németországból és új életet kezdhessen Angliában. Úgy tűnik azonban, hogy új hazájában nem igazán tud beilleszkedni, aminek nem csak a németekkel és a német mentalitással szembeni háború utáni előítélet az oka, hanem a saját ellenszenve is az angol társadalom iránt, amit többször is kifejezésre juttat a történet folyamán. A német téma mellett egy Agatha Christie adaptációból az "angol" téma sem maradhat ki természetesen, ami nem csak a történet helyszínéből, egyes karakterek viktoriánus korabeli mentalitásából és az angol igazságszolgáltatási rendszer működéséből látszik, hanem leginkább abból, ahogy az angol felső-középosztályt ábrázolja Sir Wilfrid Robarts karakterén keresztül.  

De mindezen témák ellenére A vád tanúja lényege az izgalmas történet, a feszültség és a csavarok felépítése, ami nagyon jól működik ebben a filmben, függetlenül attól, hogy rutinosabb filmnézők esetleg sejthetik egyes (de nem minden) csavarát. Olyannyira fontosak ezek a fordulatok, hogy Wilder mindent megtett azért, hogy ameddig csak lehet, titokban tartsa őket. Ennek érdekében a színészek is csak a legutolsó pillanatban kapták meg a forgatókönyvek utolsó oldalait és a közönség felé is több felhívás érkezett, hogy a csavarok elárulása nélkül ajánlják ismerőseik figyelmébe a filmet. Alfred Hitchcock ehhez nagyon hasonlóan akarta titokban tartani pár évvel később megjelent Psycho című filmjének fordulatait, sőt, odáig ment, hogy a film megjelenése előtt felvásárolta Robert Bloch regényének minden példányát, ami alapján az adaptáció készült, csak hogy ne derülhessenek ki a csavarok idő előtt. Az izgalmas és ütős fordulatokon túl egy Billy Wilder film elképzelhetetlen szellemes dialógusok és érdekes karakterek nélkül, amelyekben kora legjobbja volt. Jobb, mint Hitchcock.

A karakterek elemzéséről a spoiler mentesség miatt most egy kicsit rövidebben. A film két főszereplője az antihős-femme fatale felállás egyik variációja, míg a "nyomozó" típusú karaktere pedig az ügyvéd, aki bár nagyon ravasz és sok mindenre rájön, azonban egyes fordulatok még őt is meglepik majd a történet folyamán.A vád tanújában az ügyvéd és ápolónője kapcsolata majdhogynem érdekesebb, mint a femme fatale és antihős párosa, függetlenül attól, hogy maga a krimi történet igazából Christine karakterének megjelenése után kb. a 30. perc után indul be igazán. De addig is jól szórakozunk a szívproblémákkal küzdő, de egészségügyi okokból élete korlátozását nehezen tűrő ügyvéd, és az őt állandóan pihenésre utasító, páciense viselkedése miatt sokat szenvedő és szigorú ápolónő kettősén, amit két egészen kiváló színész, Charles Laughton és felesége, Elsa Lanchester alakítottak. Bár filmbeli párosuk nem romantikus jellegű, azonban mégis könnyen kialakulhat a nézők fejében az a kép, hogy 30 évig tartó házasságuk nagyon hasonló lehetett az itt látottakhoz, amiben a látszat szigor és civakodás mögött valójában féltő szeretet és kölcsönös tisztelet húzódik, miközben a film humora is az ő kettősük kapcsolatán nyugszik. "Ha tudom, hogy ilyen sokat beszél, akkor inkább ki sem jövök a kómából". A holdvilágarcú Charles Laughton a film igazi sztárja, függetlenül attól, hogy őt karrierje nagyobbik részében inkább karakterszínészként tartották számon. Billy Wilder nem véletlenül nevezte a későbbiekben a legnagyobb színésznek, akivel valaha együtt dolgozott, és nem véletlenül jelölték a házaspár mindkét tagját Oscar-díjra. Párosuk a közönségnek és a kritikusoknak is nagyon bejött, olyannyira, hogy az is felvetődött, hogy egy tárgyalótermes krimi sorozatot írnak karaktereik köré, ami azonban sajnos nem valósult meg.

Marlene Dietrich és Tyrone Power párosa már kevésbé működött jól, nem igazán szikrázott körülöttük a levegő, na de hát ők mindig is inkább sztárok voltak, semmint jó színészek. Dietrich hatalmas elszántsággal lobbizott Christine szerepéért és azért is, hogy Billy Wilder rendezze, mivel úgy gondolta, hogy az ő rendezésében van a legnagyobb esélye arra, hogy lassan 60 felé közeledvén végre Oscar-díjat nyerjen, amire pályafutása során egyszer jelölték, még 1930-ban a Morocco c. filmjéért. És bár beleadott mindent Christine jéghideg karakterébe, az Oscar ugyan nem jött össze, de egy Golden Globe jelölés igen, és az a tény is, hogy karrierjének második felének legjobb alakítását nyújtotta az egyébként inkább csak hatalmas karizmával, semmint igazán nagy színészi tehetséggel megáldott színésznő, akinek játékára esetenként még itt is jellemző volt a merevség és mesterkéltség. Viszont elképesztően jó lábai voltak még 56 évesen is. Leonard Vole szerepére Wilder először William Holdent szerette volna, akivel több nagyon sikeres filmjében is együttműködött (Alkony sugárút, Stalag 17, Sabrina stb), azonban ő nem ért rá, mint Wilder számos más jelöltje sem, így került csak a szerep Tyrone Powerhez.Tyrone Power volt négyük közül a leggyengébb, függetlenül attól, hogy önmagához képest ő is jól játszott, na de ez azért nem sokra volt elég Charles Laughton mellett. Ráadásul Dietrichhel ellentétben, aki nagyon jól tartotta magát 56 évesen is, az ő jóképűsége, azaz az egyetlen erőssége azért jócskán megkopott a háború után. Tyrone Powernek ez volt az utolsó befejezett filmje, ugyanis egy év múlva meghalt szívinfarktusban.

A filmet Russell Harlan (pl. Gun Crazy, To Kill a Mockingbird) fényképezte, aki nagyszerű munkát végzett, már csak azért is, mert nem  könnyű látványosan fényképezni egy tárgyalótermi drámát. Ő azonban még erre is képes volt, persze az igazsághoz tartozik, hogy tehetségét főleg a tárgyalótermen kívüli jelenetekben mutatta meg, különös tekintettel a Németországban játszódó visszapillantásokban a noirosan lepukkant füstös lokál és a bombázástól beszakadó tetejű lakásban játszódóakban.

Habár a film utolsó jelenete kissé teátrálissá sikeredett, ami egy kicsit negatívan befolyásolta az utolsó csavar ütősségét is, azonban a többi részében és elemében Billy Wilder rendező megint csak remek munkát végzett, aminek eredménye ez az emberi érzelmek és kapcsolatok egész skálájával betöltött, átitatott, jól felépített, feszültséggel, számos izgalmas fordulattal teli, jól eljátszott és jó értelemben vett old school film, aminek megvalósítása egyáltalán nem könnyű egy színműből adaptált bírósági tárgyalásos darab esetén. 

Értékelés: 9/10

 Részlet a filmből, Christine megbukik az ügyvéd "ártatlan vagy bűnös" tesztjén:

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr10014249179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2018.09.19. 14:19:20

Igen, erre én is csak annyit tudtam írni, hogy szórakoztató, de annak jó :) Az elején jót nevettem, a vége pedig kellően meglepett.

wmitty · http://utanamsracok.blogspot.com 2018.09.19. 21:14:28

Számomra a mozitörténeti top10 egyike! Simán 10/10, mert nem találok benne kivetnivalót (persze, látom, amiben "nem tökéletes", de mi értelme azt keresni), és életem akármelyik szakaszában jól esik újranézni.
Talán érdemes megemlíteni, hogy több magyar szinkronnal létezik, amelyek közül nem csak az első "klasszikus" érabeli, de a második is; remélem, jól mondom: Csákányi, illetve Bodrogi a főszereplő hangja.

Egy kis kiigazítás, mert mennyit számít akár kötőjelnyi elírás!: alig hiszem, hogy a filmadaptáció meglepetést okozhatott volna magának a "gyakorlott" írónőnek is... ;) Neki azért nemigen.

Ami a fényképezést illeti, szerintem az operatőri munka bravúrjai talán éppen a tárgyalótermi jelenetek beállításaiban, kameraszögeiben érhetők tetten: ilyen izgalmasan nem láttam még megoldani a témát.

És végül: kár említetlenül hagyni a szintén felejthetetlen figuraként megjelenő komornát vagy mi a manót (= az idősebb hölgy/áldozat szolgálója).