Time Goes By

Top 10 antikommunista film

2018. október 22. 17:39 - Time Goes By

Annak ellenére, hogy világviszonylatban a kommunizmus volt a legtöbb áldozattal járó, az ún. "progresszívek" által egyszerre szemérmesen és büszkén csak "társadalmi kísérletnek" nevezett politikai tömeggyilkosság, viszonylag kevés film készült a témáról. Az is nagyon szembetűnő, hogy ellentétben a fasizmusról és a holokausztról szóló filmekkel, amelyek szinte kizárólag drámák, addig a kommunizmusról szóló filmek között nagyobb arányban találhatóak szatírák vagy akár vígjátékok, mint komolyabb műfajú darabok, ami véleményem szerint megdöbbentő. Az igaz, hogy a kommunista rendszer annyira abszurd volt, hogy szinte kiprovokálja a szatíra műfaját - amelyben egyébként számos remek film is készült az idők folyamán -, de ez mégsem igazán az a műfaj, amiben a kommunizmus áldozatai, családjaik, leszármazottaik megtalálhatnák a teljes érzelmi azonosulást, vagy hozzájárulhatna ahhoz, hogy feldolgozzák magukban a kommunizmus igazságtalansága, kegyetlensége és terrorja okozta traumákat.

Bár a hidegháború korában volt némi affinitás Amerikában arra, hogy megfilmesítsék a témát, azonban a nagyobb költségvetésű filmek többségére jellemző az autentikusság hiánya, amit általában még meg is fejeltek egy végtelenül szirupos hollywoodi mázzal (pl. Doktor Zsivágó 1965 még ha ez olasz-angol-amerikai koprodukcióban is készült vagy éppen az 1959-es The Journey, ami Magyarországon játszódik a forradalom leverése után Deborah Kerr és Yul Brynner főszereplésével). Vagy olyannyira a kor amerikai belpolitikájára koncentráltak és szimbolikus jellegűek, hogy egy mai magyar nézőnek fel sem tűnne, hogy ez egy antikommunista film (pl. A rakparton 1954), esetleg jó komcsi szokás szerint a jobboldalt vádolja kommunistasággal és keni rá a saját bűneit (pl. The Manchurian Candidate 1962), hiába, nincs új a nap alatt. A film noir műfajában viszonylag sok amerikai antikommunista film készült (Pick up on South Street 1953, The Red Menace 1949, I Married a Communist 1949I Was a Communist for the FBI 1951The Fearmakers 1958)azonban ezek közös jellemzője, hogy alacsony költségvetésűek, és nem a kommunista rendszerek működését mutatják be, hanem a hidegháborús Amerikában játszódnak és veszélyes kommunista felforgatók, esetleg kémek utáni nyomozásról szólnak. A lényeg az, hogy nem sok amerikai filmet lehet komolyan figyelembe venni egy ilyen lista összeállításánál, amelyek szóba jöhetnek, azok vagy régi Billy Wilder komédiák (Ninocska 1939, One, Two, Three 1961), vagy koprodukcióban készültek valamelyik európai országgal, elsősorban Nagy-Britanniával.Nyugat-európai antikommunista film a kelet-európai kommunizmus időszakában a második vh után nem igazán készült, aminek a legfőbb oka, hogy a nyugati filmesek körében az '50-60-70-es években legalább annyi kommunista volt, mint nálunk, pedig ott még csak kötelező sem volt. (Ez egyébként legfőképpen a franciákra és olaszokra volt jellemző pl. Bernardo Bertolucci, Luchino Visconti és társaik). A korszak nyugat-európai filmesei között ennél fogva sokkal gyakoribb és népszerűbb téma volt az antikapitalizmus és az antifasizmus, semmint az antikommunizmus.

A későbbiekben is nagyon szemérmesek maradtak a téma bemutatásában, ráadásul még ekkor is gyakori volt, hogy azt a keveset is baloldalról közelítették meg, így ezekben alapból benne van a kommunizmus bűneinek relativizálása, mosdatási szándéka és vágya. Tipikusan ilyen eszköz az, amikor a főszereplő karakterizálásának alapja, hogy baloldali vagy akár kommunista szimpatizáns, külön kihangsúlyozva és megmutatván, hogy mennyire "jó ember" az istenadta. (pl. Reds 1981, igaz ez amerikai film) A főszereplő baloldaliságával együtt az egész témát baloldalról közelíti meg, amelyekben a kommunizmus igazi áldozatai, az eltörlésre ítélt osztályok, rétegek tagjai nem jelennek meg, mert hogy ezek eltörlésével a progresszió jegyében alapvetően egyetért, az igazságérzetének küszöbét csak az éri el, ha kommunista vagy legalábbis baloldali embert ér el a rendszer ökle.

Mindemellett főleg a német filmekre jellemző az, hogy a végtelenül hazug és igazságtalan "megbékélésre" helyezik a hangsúlyt (pl. vígjátékok közül Good Bye, Lenin 2003, a drámák közül pl. A mások élete 2006). Ebbe a csoportba tartozóaknak a nyilvánvaló propaganda célja az volt, hogy a német egyesítést (NSZK-NDK) lehetőleg minél zökkenőmentesebbé tegyék, így aztán hiába erről a témáról készültek, nem vehetőek figyelembe ezen lista összeállításánál. Az angol filmek már sokkal ígéretesebbek ebben a témában, aminek az is az egyik oka, hogy ott a kommunista ideológia soha nem nyert akkora teret, mint a kontinentális Európában, így ott készült pár figyelemre méltó film, amelyek az alábbi listára is felfértek (pl. Vakok Földjén 2006Gyilkos mezők 1984, Sztálin halála 2017).

Ha naivak lennénk, akkor azt gondolhatnánk, hogy talán a kelet-európai volt kommunista országok filmjei bepótolják ezt az űrt, hiszen végül is az ő történelmükről van szó, és bár itt azért nyilvánvalóan jobb a helyzet ezen a téren, mint nyugaton - legalábbis ami a groteszk politikai filmszatírákat illeti, ami talán a legjellemzőbb műfaj az ex-kommunista blokk országaiban, azon belül is elsősorban Magyarországon és Csehszlovákiában -, de ezek jó esetben is inkább csak rendszerkritikus filmeknek nevezhetőek, semmint antikommunistának.

A rendszer közelgő bukásának árnyéka miatt a magyarországi politikai helyzet némileg megváltozott a '80-as évek második felére, amikor már készülhettek olyan, első ránézésre rendszerkritikus filmek, amelyek addig nem, azonban ha közelebbről megnézzük ezeket, akkor már jobban szembeötlenek azon vonásaik, amelyek által megérthetjük azt, hogy miért is jelenhettek meg ezek a kommunista rendszer vége felé.

A kommunizmusban a 3T rendszere (tiltott, tűrt, támogatott) működött, amely kategóriákba sorolás után eldőlt az alkotó vagy alkotás sorsa annak alapján, hogy az illetékes elvtársak mennyire látták ideológiailag kompatibilisnek a rendszerrel. A '80-as évek második felében - amikor már érződött, hogy a rendszer nem húzza sokáig -, a tűrt kategória hirtelen sokkal tágabbá vált a korábbinál, aminek következtében sorban jelentek meg olyan, a kommunista rendszer visszásságait bemutató filmek, amelyek addig soha. Ennek oka a Kádár-kor pragmatizmusában rejlik, amely propaganda célokra használta fel ezeket a többségében többé-kevésbé rendszerkritikus filmeket.Nagyon szembetűnő ezen filmek esetében, hogy mindegyik az '50-es években játszódik, így az ezzel az időszakkal való önkéntelen összehasonlításban egy átlag néző fejében a '80-as években a Kádár- rendszer már-már kommunista menyországnak tűnhetett - a felszínen. Ez az "engedékenység" a rendszer részéről valójában jól kiszámított manipuláció volt és propaganda célokat szolgált, amit úgy hívtak, hogy szelep. Az elvtársak mindig rettegtek egy újabb 56-tól, ezért úgy gondolták, hogy jobb lesz engedélyezni a gőz kiengedését, ami így az általuk irányított módon és formában történik, semmint megvárni míg a nagy nyomás miatt megint minden felrobban. Ennek a szelepnek voltak akarva-akaratlanul a részei többek között különböző együttesek, könnyűzenei események, a politikai kabaré, Hofi Géza, na és persze a rendszerkritikus filmek, amelyeknek a megjelenés érdekében nyilvánvalóan kompromisszumokat kellett kötniük. Az első és legfontosabb, hogy minden ilyen típusú filmnek az '50-es években kellett játszódnia. A második legfontosabb szabály pedig az volt, hogy az 56-os forradalmat nem, vagy csak érintőlegesen és negatív kontextusban lehetett bemutatni.

Nem véletlen, hogy a mai napig nem készült olyan film, ami a Kádár-rendszert dolgozná fel úgy isten igazából és mutatná meg, hogy a lényeg ugyanaz volt, mint előtte, csak ellentétben Rákosival, aki a megfélemlítés érdekében kérkedett erőszakos rendszerével, addig Kádár megpróbálta elrejteni ugyanazt, és vált minden téren és minden szinten a világ egyik legsundább-bundább elnyomó rendszerévé. Az ebben az időszakban készült rendszerkritikus filmekben is hol jobban, hol kevésbé, de karakterizálásukban általában megjelennek a  a kommunista ideológiával nem kompatibilis osztályokhoz, társadalmi csoportokhoz köthető negatív toposzok. A vidéki paraszt, főleg ha kulák, akkor nyilván mind tanulatlan és ostoba primitív mucsai bunkó, a pap reakciós fasiszta, a disszidens tolvaj, vagy bármilyen más szempontból erkölcstelen gyenge jellem, és itt is elég gyakori eszköz, hogy a főszereplő kommunista, vagy legalábbis erőteljesen baloldali érzelmű. Mindenesetre a szelep-szerep ellenére a '80-as évek végén született néhány remek rendszerkritikus film, de kimondottan antikommunista - vagyis aminek végkicsengése és legfontosabb üzenete nem az, hogy jobbá lehet tenni az akkoriban már kissé szégyenlősen szocializmusnak becézgetett kommunizmust - valójában csak kettő van, mégpedig a Soha, sehol, senkinek 1988 és a groteszk szatírák egyik legjobbika, A legényanya 1989.

A rendszerváltás után azt gondolta volna az ember, hogy na talán most már megalkuvás mentesen készülhetnek el a kommunizmusról szóló filmek, és végre túllépünk az addigi Kádár-kori megközelítési módokon. Volt ugyan egy-két ilyen film, de azért jellemző, hogy ezek közül jó pár majdhogynem inkább a retro hullám jegyében készült szatírák, semmint igazán komolyan vehető antikommunista filmek, függetlenül attól, hogy némelyike végtelenül szórakoztató (Csinibaba 1996 vagy a 6:3, avagy játszd újra Tutti 1998). Megemlíthető még a 2001-es Amerikai rapszódia is, ami antikommunistább az előzőeknél, viszont mint film mégsem működik annyira jól, mivel egyes jeleneteiben a realisztikussággal akad némi problémájaA téma azonban nagyon hamar elsikkadt sajnos, olyannyira, hogy egészen 2006-ig, A Szabadság, szerelemig kellett várni az első és mostanáig egyetlen nagy költségvetésű és nem relativizáló megközelítésű 1956-ról szóló filmre, ami végre már nem groteszk vagy abszurd szatíra, hanem dráma és minőségi közönségfilm. Egyéni ízlés, politikai beállítódottság, és nem utolsósorban átélt vagy generációról, generációra továbbadott trauma és történelmi tapasztalat kérdése is, hogy valaki milyen kommunizmust és annak bűneit bemutató filmet ítél meg igazán jónak, mennyit számít az, hogy a film autentikus, átélhető és legfőképpen átérezhető legyen, ahol a kommunizmus áldozataival történő érzelmi azonosulásra is lehetőség van. Az nyilvánvalóan az alap (vagy annak kellene lenni), hogy ne relativizálja a kommunizmus bűneit, továbbá ne kommunista vagy azokkal szimpatizáló, elnéző baloldali legyen a történet főszereplője, és lehetőség szerint ne vígjáték, abszurd vagy groteszk szatíra legyen, mert ilyen már tényleg van elég a padláson és szintén lehetőség szerint ne szűkítse le a kommunizmus bűneit a sztálinizmusra vagy az '50-es évekre. Persze nem vitás, hogy ez volt a magyarországi kommunizmus legkegyetlenebb időszaka, mint ahogy a Szovjetunióban Sztálin kora (1924-1953) (bár a lenini időszak (1917-1924) sem maradt el mögötte terrorban és kegyetlenségben), ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Kádár, vagy éppen Hruscsov és Brezsnyev alatt ne ugyanaz folyt volna, csak kicsit diszkrétebben. Tapasztalatom szerint mindig joggal kell gyanakodni a kommunista bűnök relativizálásának kísérletére (filmekben vagy az életben egyaránt), ha valaki "sztálinizmus bűneit és sztálinista terrort" emleget kommunizmus bűnei és kommunista terror helyett, ami általában arra utal, hogy az illető annak a végtelenül ostoba, de sajnos igen elterjedt elméletnek a híve, miszerint "az eddigi kommunizmusok valójában nem is kommunizmusok voltak, mert az egyébként überfasza, csak még nem valósult meg". De megvalósult. A világ számos pontján abban a formában, ahogy az meg volt írva, és amit maximum a helyi jellegzetességek módosítottak valamennyire. 

A megfelelő megközelítési mód, és a valódi antikommunizmus egyik biztos jele, ha a film valamilyen módon, akár képben, akár szövegben, akár a történetben párhuzamot von a fasizmus és kommunizmus között, és ki meri tenni közéjük az egyenlőség jelet. Billy Wilder, imádlak. Ugyanis ő volt az első, aki ezt megtette 1939-ben a Ninocskában, aminek a forgatókönyvét írta, majd később 1961-ben, az Egy, kettő, háromban is, amit már rendezett is. De ilyen például a 2006-os Vakok földjén is, ami nem csak antikommunista, hanem sokkal inkább antitotalitárius film, és ezen tulajdonságánál fogva nagyszerűen mutatja be, hogy ideológiától függetlenül minden diktatórikus rendszer ugyanolyan módon működik. És bár meglepő, de van egy ilyen magyar film is, mégpedig az 1988-as Soha, sehol, senkinek. Ezek a filmek nem véletlenül mind felfértek az én toplistámra. Próbáltam a fent vázolt többi szempontot is figyelembe venni a listát összeállításánál, azonban sajnos ezeknek a kritériumoknak nagyon-nagyon kevés film felel meg, és azok is csak többé-kevésbé, így aztán nekem is kompromisszumokat kellett kötnöm magammal, már csak azért is, hogy különböző műfajú, nemzetiségű, vagy akár megközelítési módú film felférjen rá, amely listán most egy kis előnyt élveznek a magyar alkotások.

Bár sajnos nincs túl nagy merítési alap, de mint minden listáról, úgy itt is le kellett hagyni hely hiány miatt néhány olyan filmet, ami esetleg másoknál felférhetett volna, mint pl. a már említett Doktor Zsivágó, ami minden szirupossága ellenére számos erősséggel rendelkezik, különös tekintettel a lenini kommunista puccs és polgárháború bemutatásában, vagy George Orwell Állatfarm című klasszikusából készült 1954-es angol-amerikai animációs film, ami a Youtubeon megnézhető, valamint az egyik legjobb magyar groteszk szatíra, a Legényanya is lemaradt most. Megemlíthető még az Út a szabadságba című 2010-es film Jim Sturgess, Ed Harris és Collin Farrell főszereplésével, ami egy szovjet gulágról való szökés történetét meséli el kiváló színészekkel. A lengyelek is készítettek néhány említést érdemlő antikommunista filmet, többek között a 2007-es Katyn-t, ami a lengyel tisztek és elit elleni szovjet tömeggyilkosságot dolgozza fel. 1. Vakok földjén (Land of the Blind) 2006:

Robert Edwards írta és rendezte ezt a nagyon sötét és ütős brit-amerikai politikai thrillert és szatírát, amely nagyszerűen ötvözi a két műfaj elemeit az esetenként kemény és brutális jeleneteivel, abszurd és kiélezett karaktereivel, valamint ironikus felhangjaival. A film nem egy konkrét elnyomó rendszer működését mutatja be és figurázza ki, hanem az összes diktatórikus rendszert ideológiától függetlenül, egymással összemosva és mixelve. Így a célpont ez esetben nem a kommunizmus vagy fasizmus, mint általában az ilyen típusú filmeké, hanem  maga a nagybetűs Totalitarizmus, amibe beleértendő minden más típusú diktatúra is: a közép és dél-amerikai, esetleg afrikai katonai junták és banánköztársaság-jellegű rendszerek, vagy éppen a vallási alapon működő teokráciák is. 

A film főszereplője, az átlagember Joe (Ralph Fiennes) írja meg és meséli el a híres kommunista forradalmár és országvezető, Thorne (Donald Sutherland) és a saját történetét. Hazafias alapon Joe a pályafutását katonaként kezdi, majd börtönőrként folytatja Maximilian Junior (Tom Hollander) nevű gyerekes, ostoba és kegyetlen diktátor uralma alatt, aki a szélsőjobbos jellegű banánköztársaságának vezetését apjától, a nagy vezértől örökölte (aki véletlenül nagyon hasonlít Mussolinire). Junior azonban nem rendelkezik apja karizmájával vagy bármilyen jellegű politikai tehetséggel, így országát a hozzá nem értésével és zsarnokságával nagyon hamar a forradalom szélére sodorja a nép körében erőteljesen növekvő elégedetlenség közepette. Junior nem kevesebbnek, mint "President for Life"-nak, azaz Örökös Elnöknek hívja magát. Joe munkája során a rendszer egyik politikai börtönében ismerkedik meg és barátkozik össze  az itt bebörtönzött ellenzéki vezetővel, a színműíró John Thorne-nal, aki az "Állampolgárok az Igazságért és Demokráciáért" nevű kommunista csoport vezetője. A bel és külföldi politikai helyzet miatt Junior kénytelen kiengedni Thornet  börtönből, aki ráadásul még a Parlamentbe is bekerül. Joe kiábrándul Junior rendszeréből, amikor már ő is fenyegetve érzi magát, ezért segít Thornenak végrehajtani a kommunista puccsot, aki lelövi Juniort és feleségét, Josephinet, aki mintha Marie Antoinette és Madame Pompadour keveréke lenne. Thorne azonban semmit se tanul a múltból és ezután még a korábbinál is elnyomóbb, kommunista rendszert hoz létre, amiben az iráni iszlám államra emlékeztető elemek is megtalálhatóak. Joe kegyvesztetté válik azután, hogy figyelmezteti Thornet a rendszer nem demokratikus jellegére és megtagadja a hűségnyilatkozat aláírását, ami miatt egy gulágra kerül. De mint tudjuk a forradalom felzabálja gyermekeit, így aztán Thorne sem kerülheti el a sorsát...

Bár az amplitúdó néha nagyon kileng, de a szenvedés, az igazságtalanság és elnyomás mértéke, módja a diktatúrákban lényegében nagyon hasonló, csak éppen más társadalmi csoportokat érint hátrányosan ideológiától függően, de alapjaiban minden totalitárius rendszer ugyanúgy működik - függetlenül az ideológiától. Az ember soha nem tanul a múltból, és újra és újra megalkot valamiféle elnyomó rendszert a három alap diktatúra formából, a kommunizmusból, ahol osztályalapon, a fasizmusból, ahol rassz alapon, és a teokráciákból, ahol vallási alapon nyomják el vagy akár irtják az embereket, illetve ezek mindenféle keverékéből, ami kiegészülhet valamilyen típusú banánköztársaságra emlékeztető vonással is. A film sokszor abszurd, sokszor brutális jeleneteit kiváló színészek játsszák el.2. Sztálin halála (The Death of Stalin) 2017:

Armando Iannucci politikai szatírája a történelem egyik legsötétebb fejezetének, a Szovjetunió sztálinista időszakának abszurditását és embertelen jellegét kívánja a sötét, esetenként morbid valamint slapstick komédiákra jellemző bohózatszerű humorral bemutatni. A brit szatíra Sztálin halála után több hónapig tartó hatalmi harcok eseményeit mutatja be pár napba sűrítve végtelenül viccesen és történelmileg hűen, ami által a néző megismerheti a kommunizmus minden embertelenségét, józan észt vagy akár az ép elmét nélkülöző abszurd és kegyetlen világát.

1953-ban járunk Moszkvában. Sztálin éppen egy koncert felvételt akar meghallgatni a szobájában, amikor agyvérzést kap és magatehetetlenül összeesik, miközben maga alá vizel. Mivel a testőrség nem mer bemenni hozzá a zajra az életüket féltvén, ezért csak reggel találnak rá a kómában lévő vezérre. A hírre a szovjet pártvezetők egymást megelőzvén rohannak a helyszínre, köztük is elsőként Berija (Simon Russell Beale), a titkosrendőrség nagyhatalmú, szadista és mindenki által rettegett főnöke ér oda, aki azzal kezdi, hogy dokumentumokat lop ki a nagyvezér széfjéből. Aztán szép sorban megjelenik a többi komcsi vezető is, mint Nyikita Hruscsov (Steve Buscemi) ambiciózus párttitkár, Georgij Malenkov (Jeffrey Tambor) Sztálin végtelenül gyenge képességű, de elkötelezett és hivatalos helyettese, és a kormánytagok, Mikojan (Paul Whitehouse) kereskedelmi miniszter, Bulganin (Paul Chahidi) védelmi miniszter vagy éppen Kaganovics (Dermot Crowley) munkaügyi miniszter. Vjacseszlav Molotov (Michael Palin) külügyminiszter nem tud azonnal megjelenni, mert őt éppen előző nap nyilvánította Sztálin a nép ellenségévé és tette listára. Ők rögtön egy bizottságot alakítanak, hogy eldöntsék hívjanak-e orvost, és legfőképpen honnan, mivel a moszkvai orvosok nagy részét kivégeztették nem sokkal ezelőtt a „fehérköpenyes-perben”. Időközben megjelenik Sztálin két gyereke, a szolgálatkész Szvetlana (Andrea Riseborough) és a teljesen alkoholista és elmebeteg Vaszilij (Rupert Friend) is, aki minden áron beszédet akar mondani az apja temetésén. A bizottságosdi tovább folytatódik, a legfőbb kérdés immár az, hogy ki legyen Sztálin utódja. A filmben abszurdabbnál abszurdabb jelenetek sorozata játszódik a szemünk előtt, amely során a három legfontosabb aspiráns Berija, Hruscsov és Malenkov megpróbálják a többi komcsi fejest a maguk oldalára állítani illetve legfőbb ellenfelük hátába szúrni a kést annak érdekében, hogy megkaparinthassák a hatalmat. Aztán megjelenik Georgij Zsukov (Jason Isaacs), aki a hadsereg támogatásával pontot tesz a vita végére...

 A film minden abszurd és fekete komédia jellege mellett hűen mutatja be nem csak az eseményeket, hanem legfőképpen a kommunista rendszer egészének szó szerint észbontó oldalát, amiben bármi megtörténhetett bárkivel bármikor, valamint kegyetlenül és hidegen embertelen jellegét, ami legfőképpen a kommunista ideológia és az emberi faj inkompatibilitásából fakadt. Ebben a filmben is számos nagyon vicces abszurd jelenet, párbeszéd és egysoros hallható a hasonlóan abszurd és mégis nagyon valóságos karakterektől, kiváló színész gárda tolmácsolásában. De bármennyire is komikus, burleszkszerű vagy morbid a film, a néző – főleg egy kelet-európai – tudja és érzékeli, hogy a valóságot látja, ami minden abszurditása ellenére realisztikus és autentikus. Olyannak láthatjuk azokat a kommunista vezetőket, akiknek még a neve hallatán is félelem és a hideg rázta ki az embereket, amilyenek voltak: kicsavart gondolkodású és érzelemvilágú közveszélyes idióták, akik egy rémálomszerű rendszert teremtettek a saját arcmásukra. 3. A tanú 1969:

Bacsó Péter politikai szatíráját elkészülte után – bár az '50-es évekről szól – azonnal betiltották, aminek oka az volt, hogy nem különbözött 1969-ben az élet még annyira Magyarországon az '50-es évektől, amikor a Kádár-rendszer még a felszínen is nagyon nagy hasonlóságot mutatott a Rákosi-korhoz. A tanú a kommunizmus alatt készült magyar abszurd szatírák legviccesebbje, vagy tán minden idők legviccesebb magyar filmje, ami az évek során kultfilmmé érett, nem csak kiváló jeleneteinek, de remek egysorosainak köszönhetően is, amely közül néhány szinte már szólás-mondás szintre emelkedett Magyarországon. Ki ne hallotta volna mondjuk a "kicsit kisebb, kicsit savanyúbb, de a miénk" mondatot?

A történet az '50-es években játszódik, főszereplője egy átlag ember, Pelikán József (Kállai Ferenc) gátőr, akinek furcsa kalandjait követjük nyomon egy végtelenül brutális és abszurd rendszerben, miközben Pelikán egyetlen célja, hogy eltartsa családját és felnevelhesse gyerekeit, valamint lehetőség szerint ne vigye el az Ávó. Mindez nem egyszerű dolog ebben a rendszerben még egy kommunista számára sem, ahol semmit sem lehet kapni a boltokban, ezért úgy dönt, hogy levágja Dezsőt, a disznójukat. A disznóvágást azonban titokban kell tartani, hogy a hús nagy részét ne kelljen beszolgáltatni, valaki azonban feljelenti, ami után abszurdabbnál abszurdabb szituációkba keveredik, miközben többször is lecsukják, kiengedik, kinevezik, halálra ítélik stb. Ezen kalandok és állomások között pedig rendszeresen találkozik Virág elvtárssal (Őze Lajos), hogy meghallgassa a legújabb ideológiai iránymutatásokat, miközben a nemzetközi helyzet fokozódik...

A tanú legnagyobb erőssége a stílusos szemtelensége, amit sose bírtak elviselni az elvtársak, akiktől mindig is végtelenül távol állt az önirónia. A filmben számos emlékezetes jelenet látható, kezdve mindjárt szegény Dezső halálával, azonban a magyar néző tudja, hogy a jelenetek minden abszurditása ellenére ez volt a nagybetűs realitás, amelyek tulajdonképpen mindennapos dolgoknak számítottak ebben az időszakban. „A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki se végzik, dohányt is kap... Egy brancs maguk, ne is tagadja!4. X polgártárs (Citizen X) 1995:

Az X polgártárs Chris Gerolmo amerikai tévéfilmje, krimi thrillere, ami megtörtént eseményeket dolgoz fel, és a híres/hírhedt szovjet (ma ukrán) sorozatgyilkos Andrei Chikatilo utáni hajsza történetéről szól, aki 1978 és 1990 között 52 nőt és gyereket ölt meg bestiális kegyetlenséggel. Mindeközben pedig nagyszerűen mutatja be a Szovjetunió (na és persze ezzel együtt a többi kommunista ország) hozzá nem értő és fojtogató kommunista bürokráciájának és ideológiájának működését. A filmnek magyar vonatkozása is van, ugyanis nálunk forgatták, és nagyon sok mellékszerepben magyar színészek is feltűnnek.

A film főszereplője Viktor Burakov (Stephen Rea) frissen kinevezett és elszánt rendőr nyomozó, akit megbíznak egy brutális sorozatgyilkosság kiderítésével. Burakovnak nem csak a sorozatgyilkossággal kell megküzdenie, hanem a nyomozást politikai, ideológiai okokból hátráltató kommunista pártvezetéssel is, akik nem, hogy nem segítik munkájában, de akadályozzák és tévútra terelik. Burakov egyetlen szövetségese a cinikus és semmiért nem küzdő, de politikában jól lavírozó, gyakorlatias főnöke, Mikhail Fetisov ezredes (Donald Sutherland), és a nyomozásba későbbiekben bevont Dr. Alexander Bukhanovsky pszichiáter (Max von Sydow). Nyomozásuk azonban csak a megváltozott politikai helyzetben lehet és lesz eredményes a rendszerváltást követő időszakban, amikor több, mint egy évtized után végre elkapják Andrei Chikatilot (Jeffrey DeMunn), a sorozatgyilkost. A film angolul a Youtubeon végignézhető.

Az X polgártárs nagyon realisztikus, nincs benne túl sok erőszak vagy meglepő csavar, mint általában a sorozatgyilkosos filmekben és mégis teljesen leköti és lenyűgözi az embert. Itt a sorozatgyilkos és motivációi tulajdonképpen másodrendűek, a film fókuszában a főszereplő nyomozó küzdelme és kétfrontos harca áll. Meg kell találnia és el kell kapnia a gyilkost, másrészről pedig le kell győznie, vagy legalábbis ki kell játszania a kommunista rendszer hozzá nem értő és szűk látókörű bürokráciáját, és annak vezetőit. Tulajdonképpen ez utóbbi bizonyul nehezebb diónak, ugyanis a nyomozónak egy olyan rendszerben kell elkapnia a sorozatgyilkost, amelyikben még azt is tagadják, hogy náluk létezik sorozatgyilkosság. "A Szovjetunióban nincsenek sorozatgyilkosok. Ez dekadens nyugati jelenség."  Színészgárdát megint csak nagy dicséret illeti, mindannyian kiválóak voltak, különös tekintettel Donald Sutherlandre.5. Soha, sehol, senkinek 1988:

Téglásy Ferenc filmdrámájának is vannak szelep-típusú elemei, azonban mégis nagyon más, mint a kor többi magyar filmje, nem véletlenül már csak a rendszerváltás előtti utolsó pillanatokban jelenhetett meg. Bár az 1969-es A tanú jobb film ennél, azonban a Soha, sehol, senkinek téma megközelítési módja és a műfaja is közelebb áll hozzám. Bár ennek története is az 50-es években játszódik, de végre nem "szimpatikus" kommunista vagy balos érzelmű karakterek a film főszereplői, hanem olyanok, akiket a kommunizmus az ellenségüknek kiáltott ki osztályalapon vagy bármilyen ideológiai jellegű inkompatibilitás miatt és akiken semmilyen kapcsolati háló nem segített, ha egyáltalán rendelkeztek ilyennel. A film egyik szembetűnő és 1988-ig szinte elképzelhetetlen eleme, hogy az egyik főszereplője, a családfő egy egyenes jellemű, humánus, jó értelemben véve büszke és szilárd moralitású, visszafogott ember, aki nem mellesleg egy ex-horthysta tiszt, és akitől szemmel láthatólag távol áll mindenfajta vérgőzös fasiszta mentalitás. 

Vendel Imre (Kozák András) már évek óta gépkocsivezetőként dolgozik, azonban 1945-ig a Horthy-hadsereg tisztje volt, ezért 1951-ben két gyerekével és terhes feleségével (Jolanta Grusznic) kitelepítik a Hortobágyra, ahova pár bőröndön kívül semmit nem vihetnek magukkal. Csak egy segítőkész helyinek köszönhetik, hogy nem egy csirkeólba kerülnek, hanem egy régi romos, használaton kívüli épületbe, ahol se víz, se áram nincs a puszta közepén. Mivel állandó munkát sem kapnak, ezért a legidősebb gyerekük, a tíz év körüli Tamás (Antal Tibor) szegődik el libapásztornak és tartja el a családot. Közben az ÁVO ott és akkor zaklatja őket, ahol és amikor akarja, így nem csak a fizikai létért való küzdelem, de az állandó fenyegetettség közepette élnek, amely során felőrlődik a családot összetartó szeretet...A film a Youtube-on végignézhető.

Egyes elnyomó rendszerekben nem csak a totalitarizmus, a kiszolgáltatottság és az erőszak miatt elviselhetetlen az élet, de azon oknál fogva is, hogy nehéz történelmi szituációkban az emberiség mindig a rosszabbik oldalát mutatja meg jobban, ami mindig hozzájárul az adott rendszer hatékonyságának növeléséhez is, miközben egyes társadalmi csoportokat egymás ellen uszítottak. Igaz volt ez a fasizmus alatt is, és igaz volt ez a kommunizmus alatt is. A Soha, sehol, senkinek egyik legnagyobb bátorsága és erőssége - amivel a mai napig napig is egyedülálló a magyar filmek között - , hogy remekül bemutatja a vasútállomásos jelenetben a fasizmus és kommunizmus, mint elnyomó totalitárius rendszerek hasonlóságát, és tesz egyenlőség jelet közéjük 1988-ban, de ezen túl is számos kiváló és szimbolikus jelenet látható benne.6. Ninocska (Ninotschka) 1939:

Ernst Lubitsch rendezte ezt a 4 Oscar-díjra jelölt amerikai romantikus vígjátékot és politikai szatírát, amelynek forgatókönyvét Melchior Lengyel (szül: Lebovics Menyhért) történetén alapulva Billy Wilder írt, és aminek főszerepében Greta Garbot láthatjuk. A film egyrészről egy romantikus szerelmi történet, másrészről pedig a sztálini Szovjetunió és általában véve a kommunista rendszer szellemes és gyilkos szatírája. A film készítői elég nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot a Ninocska elkészítésével, ugyanis ebben az időszakban az USA-ban - főleg a Nagy Gazdasági Válságnak köszönhetően - élt egyfajta romantikus elképzelés az általuk nem ismert és emiatt idealizált kommunizmusról és a Szovjetunióról, mint a munkásosztály paradicsomáról. A kor nagypolitikája is erősítette ezt, 1939-ben már érződött a levegőben, hogy sem a kommunista Szovjetunió, sem a kapitalista USA nem marad ki a fasiszták elleni háborúból. Hollywood szempontjából nézve ennek a kényszer szövetségnek az lett az eredménye, hogy ebben az időszakban egészen a hidegháború kitöréséig, 1948-ig  nagyon ritka volt, hogy amerikai filmekben a kommunizmust vagy a Szovjetuniót negatívan ábrázolták volna. Ráadásul a Ninocska volt az első film, ami párhuzamot vont és egyenlőségjelet tett a kommunizmus és fasizmus között, nem véletlenül volt a kommunista országokban egészen a rendszerváltásig betiltva. Az eredeti történet írója mellett van még egy magyar vonatkozása is: Lugosi Béla is játszik a filmben egy kisebb szerepben. 

Három szovjet hivatalnok Iranov (Sig Ruman), Buljanov (Felix Bressart) és Kopalsky (Alexander Granach) Párizsban olyan ékszereket akarnak eladni, amit a kommunista rendszer kobozott el az orosz arisztokráciától, ez esetben Swana orosz nagyhercegnőtől (Ina Claire). A Párizsban élő hercegnő természetesen vissza akarja szerezni ezeket az ékszereket, ezért elküldi Leon d'Algout grófot (Melvyn Douglas), hogy akadályozza meg az ékszerek értékesítését és tárgyaljon a kommunista küldöttséggel. A grófnak sikerül megakadályozni az ékszerek azonnali eladását és korrumpálnia a hivatalnokokat. Ez nem volt annyira nehéz, hiszen a kommunista hármas fogatot egyre inkább lenyűgözi a vibráló párizsi élet. Szovjetunió ekkor Párizsba küldi a nagyon elhivatott, keményvonalas kommunista bürokratáját, Nina Ivanovna Yakushovát, vagyis Ninocskát (Greta Garbo), hogy vigye keresztül az ékszerek eladását, és hozza haza a három elvtársat. Az először nagyon szigorú Ninocskát szép lassan elcsábítja a haldokló kapitalizmus, na és persze Leon gróf, aki beleszeret a nőbe. Swana nagyhercegnő, aki szét akarja választani az újdonsült szerelmespárt, azt az ajánlatot teszi Ninocskának, hogy lemond az ékszerekről, ha búcsú nélkül azonnal elhagyja Franciaországot, és visszamegy a Szovjetunióba. Ninocska teljesíti ezt a feltételt, és kénytelen visszaszokni a szovjet realitásbaahol három másik lánnyal lakik egy szobában, és ahol állandóan el kell hallgatni, amikor a besúgó lakó keresztül megy a szobájukon. Egyetlen öröme, amikor a három jómadár hivatalnokkal Párizsról nosztalgiáznak. Pár hónap után Razinin elvtárs (Lugosi Béla) behívatja Ninocskát, mert olyan névtelen levelet kap, amiben Iranovot, Buljanovot és Kopalskyt - akik most éppen Törökországban vannak kiküldetésen - azzal vádolják, hogy részegen kidobtak egy szőnyeget az ablakon, és arról panaszkodtak a hotel vezetőségének, hogy az nem repül. Ninocskát küldi utánuk, hogy vizsgálja ki a helyzetet...film egyik kiváló jelenete, amiben megjelenik a fasizmus és a kommunizmus hasonlósága is.

A Ninocska legnagyobb erőssége Billy Wilder forgatókönyve és az abban lévő kommunizmus kritika, amely szinte egyetlen jelenetben sem hagyja ki a kommunista rendszer végtelenül szellemes fikázását. A film legtöbb jól idézhető egysorosa a történet első felében hangzik el, mint például  "az utóbbi tömegperek nagyon sikeresek voltak, kevesebb orosz lesz, de jobbak lesznek", a második felében felerősödik a romantikus szál is, illetve beleláthatunk az orosz/szovjet átlagember életébe a '30-as évek Szovjetuniójában. Idegen emberek kénytelenek egy lakást/szobát megosztani, amin mások átjárkálnak, és a beszélgetést, de még az éneket is abba kell hagyni, amikor valaki éppen átmegy a szobán, mert "soha nem tudhatod, hogy a szomszéd a mosdóba vagy a titkos rendőrségre megy"7. Kelet-nyugat (East/West) 1999:

Számos díjra, köztük a legjobb idegen nyelvű Oscarra  jelölték Régis Warginer rendező francia nyelvű és francia, orosz, ukrán, spanyol, bolgár koprodukcióban készült filmjét, ami a 2. világháború után játszódik a Szovjetunióban és bemutatja az élet rémálomszerű jellegét a kommunizmusban. A Kelet-nyugat ugyanis egy történelmileg hiteles és részletekben gazdag, fényképezésének köszönhetően pedig nagyon látványos film, aminek középpontjában egy olyan házasság áll, amire hatalmas külső és belső nyomás nehezedik. A házaspár Szovjetunióbeli életén keresztül pedig láthatjuk és átérezhetjük ennek a pokoli rendszernek minden részletét a film nagyon autentikus, félelemmel és paranoiával teli atmoszféráján keresztül.

Alexei Golovine orvos (Oleg Menchikov) francia feleségével, Marievel (Sandrine Bonnaire) és kisfiúkkal a 2. vh után hazatér a Szovjetunióba Sztálin disszidensekkel szemben amnesztiát hirdető szavaira, mivel elhiszi, hogy mindez azért történik, mert az országnak nagy szüksége van orvosokra. Mindjárt megérkezésük után rögtön rá kell, hogy döbbennek, hogy hazugság volt az egész, amikor a francia Mariet megvádolják és letartóztatják azzal, hogy imperialista kém, és mindannyiuk útlevelét bevonják. Bár Mariet elengedik, azonban a család ezzel csapdába esik a Szovjetunióban és lehetetlenné válik számukra a visszatérés Franciaországba. Golovinéknak ezután kijelölnek egy szobát egy lakásban, ahol rajtuk kívül más család is lakik, köztük az úszó Sascha (Sergei Bodrov), akit a nagyanyja nevel. A házaspár tagjai különbözőképpen reagálnak a kommunista rendszer esztelenségére és embertelenségére. Marie soha nem mondd le arról, hogy megszökjön a kommunizmus poklából, míg Alexei elkezd alkalmazkodni és azonosulni a rendszerrel. Ez természetesen kihat a házasságukra is, és mindketten máshol keresik a megértést. Marie összejön a fiatal úszóval, és együtt tervezik a szökést egy híres francia színésznő, Gabriella Develay (Catherine Deneuve) segítségével, aki éppen a Szovjetunióban lép fel. A kérdés, hogy titokban lehet-e egy szökési tervet tartani egy olyan országban, ahol még a falnak is füle van, mindent és mindenkit figyelnek, és persze a legnagyobb kérdés, hogy Marie megbízhat-e bárkiben is? Jelenet a filmből, a hazaérkezés.

A történet alapja - Sztálin hazahívó hazug üzenete - csak egyike volt a kommunizmus hazugságainak, ugyanakkor ezen keresztül szinte az összes többibe beleláthatunk. (Ehhez nagyon hasonló szituáció volt, amikor 1956 után Kádár amnesztia ígéretével hívta haza a disszidáló 56-osokat, azért, hogy aztán a legtöbbjét kivégeztethesse.) A Kelet-nyugat történetét két részre lehet osztani, az elsőben a Szovjetunióbeli mindennapi élet kerül bemutatásra, míg a második szakaszban már inkább a szökési tervre fókuszál a film, és bár ez is izgalmas, és ezen keresztül is látható a rendszer működése, azért mégiscsak kijelenthető, hogy az első fele a jobb. A karakterizálásban is kiváló munkát végeztek, amihez az is hozzátartozik, hogy nincs fekete és fehér karakter. Még a főszereplőknek is vannak negatív tulajdonságai és a legnagyobb elvtársaknak is vannak szimpatikus tulajdonságaik, de mindezt úgy, hogy nem mentegeti őket és nem "oldoz fel" egyetlen kommunista szereplőt sem, ellentétben számos hasonló karakterizálással működő filmmel. A Kelet-nyugat legnagyobb erőssége, hogy nagyon erőteljesen tudja átadni "menekülés a pokolból" jellegű érzetet a nézőnek. És nem utolsó sorban a hazaérkezés jelenetének nagyon erős képei által ebben a filmben is nyilvánvaló a párhuzam a kommunizmus és a fasizmus között.8. Szabadság, szerelem 2006:

Bár több film is érintette a magyar történelem egyik legfontosabb eseményét, az 1956-os forradalom témáját már 2006-ig is, azonban ezekben a filmekben általában "mellékszereplőként" tűnik fel forradalom, ráadásul legtöbbször csak a kommunizmus alatt készült "szelepes" filmekben. Egészen 2006-ig kellett várni arra, hogy végre elkészüljön egy (magyar viszonylatban) nagy költségvetésű, minőségi közönségfilm, amiben már központi helyet foglalnak el a forradalom eseményei, amit végre forradalomnak lehetett hívni és nem tartalmaz relativizálást.

1956-ban a magyar pólócsapat már a melbourni olimpiára készül. A csapat sztár játékosát, Szabó Karcsit (Fenyő Iván) nem igazán érdekli a politika, függetlenül attól, hogy nehezen viseli azt, amikor a csapat kikap a szovjetektől, akiknek a győzelmébe a bírók is besegítenek. Karcsi a forradalom kitörésekor találkozik egy egyetemista lánnyal, Falk Vikivel (Dobó Kata), akivel egymásba szeretnek. A forradalmár lány oldalán teljesen belemerül az októberi eseményekbe és utcai harcokba. Vikiért és a forradalomért még arra is képes, hogy elhagyja a csapat szállását, ami egyben azt is jelenti, hogy nem vehet részt az olimpián, ami addig élete legnagyobb álma volt. Amikor a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról, mindenki azt hiszi, hogy győzött a forradalom, Karcsi visszamegy a csapathoz és elindulnak Melbournebe, miközben Viki Pesten marad. A ruszkik azonban még több tankkal térnek vissza és teljesen körbezárják Budapestet...

Bár a film alapvető célja az 56-os események bemutatása, azért arról is kaphat némi fogalmat a néző, hogy miért is tört ki ez a forradalom, még ha nem is ás túl mélyre ebben. Persze nem lehet mindent egy filmbe tömöríteni, ami tulajdonképpen még így is túl sok eseményt és témát akar megjeleníteni, de mindezen ellentmondás ellenére a Szabadság, szerelem az első és mindez idáig az egyetlen 1956-ról szóló minőségi közönségfilm, ami izgalmas, érdekes, fordulatos, átélhető és átérezhető, még ha végig sejthetjük is a szereplők sorsát. Nincs benne relativizálás, emberséges komcsik és egyéb "szelepek" végre, csak a forradalom, szimpatikus forradalmárok, szerelmespár, himnusz éneklés, vízilabda győzelem és kivégzés, ami által át lehet élni és érezni azt, amit át kell ennek a téma kapcsán. Ilyen is kellett, mégpedig nagyon-nagyon.9. Gyilkos mezők (The Killing Fields) 1984:

Hét Oscar-díjra jelölték ezt a brit biografikus háborús drámát, ami két újságíró, az amerikai Sydney Schanberg és a kambodzsai Dith Pran a vörös khmerek rémuralma alatt megélt tapasztalatait filmesítette meg. A nagyon autentikus epikus film a barátságukról, az általuk átélt szörnyűségekről és nem utolsósorban a túlélésükről szól, amivel párhuzamosan megjelennek a Pol Pot vezette kambodzsai kommunista vörös khmerek által elkövetett rémtettek és emberiség ellen elkövetett bűnök is. A film igaz történeten alapul, ami nagyon sok tanulsággal szolgál a mai napig is. Talán még többel is, mint amennyinek bemutatása a film készítőinek szándékában állt.

1973-ban Sydney Schanberg (Sam Waterston) a New York Times tudósítója Kambodzsába érkezik, hogy tudósítson az ottani helyzetről, mivel félő, hogy oda is átterjed a vietnámi háború. Egy helyi újságíró és tolmács, Dith Pran (Haing S. Ngor) segíti Kambodzsában, akit kezdetben nagyon kihasznál és felhasznál a saját céljaira, azonban idővel barátság szövődik kettejük között. Nem csak ideológiai meggyőződése, de szakmai ambíciói miatt Schanberg először - mint a kommunizmus elleni vietnami háborút ellenző baloldali tudósító - az amerikai katonai beavatkozásokról és bombázásokról tudósít roppant ellenségesen és hatalmas öntudattal. Ezt a harcias és arrogáns öntudatosságot persze megkönnyíti az a tény is, hogy mint nyugati, amerikai állampolgár és mint újságíró is sokkal védettebb és kevésbé kiszolgáltatott, mint a helyi lakosság. Motivációit annyira a saját önző szakmai ambíciói irányítják, hogy hamis és álszent, de erkölcsileg felsőbbrendűnek tűnő indokkal Prant is ráveszi arra, hogy az egyre veszélyesebb országban maradjon, holott a kambodzsai társának a családjával együtt lehetősége lenne ekkor még arra, hogy elhagyja az országot. 1975-ben összeomlik az Amerika-barát kambodzsai kormány és az addig gerillaként harcoló Pol Pot vezette kommunista vörös khmerek bevonulnak a fővárosába, amikortól kezdve az országban megszűnik a több évezredes civilizáció. Ekkortól már a nyugati újságírókat sem védi semmilyen írott vagy íratlan szabály, törvény, akiket a nyugati országok azonnal evakuálnak. Pran viszont az országban ragad, és rögtön el is hurcolják egy kommunista átnevelő táborba. Schanberg közben visszatér New Yorkba, ahol több száz levelet ír és kampányol Pran kiszabadításáért. Megkapja a Pulitzer-díjat is, miközben Pran gyíkokat eszik, hogy túlélje a vörös khmerek kommunista rendszerét. Schanberg küszködik lelkiismeret-furdalásával, azonban erősen kétséges, hogy lesz-e lehetősége bocsánatot kérni Prantól...

Roland Joffé rendezőt sokkal inkább érdekelte az események emberi, semmint politikai oldala, ugyanakkor azért megjelenik a háborús és kommunista hatalom átvétel valósága is, amely részleteket autentikusan és realisztikusan mutat meg. Sajnos a film politikailag nem teljesen őszinte. Bár bemutatja a vörös khmerek által elkövetett horror-sorozat, hozzátéve azt, hogy a valóság ennél sokkal rosszabb volt, azonban nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan is juthattak hatalomra és milyen szerepe volt ebben a Schanberghez hasonló kommunista szimpatizáns amerikai baloldali újságíróknak. Az operatőr Chris Menges megérdemelten nyert Oscar-díjat ezzel a munkájával, ami igazodott a film realisztikus stílusához, sőt, majdhogynem dokumentumfilm-jelleget is ölt, miközben láthatjuk a gyilkos mezőkön a kommunisták által hátrahagyott rothadó hullahegyeket és csontvázakat.10. Egy, kettő, három (One, Two, Three) 1961:

Billy Wilder írta és rendezte ezt a hidegháború korszakában készült és játszódó, politikai témája ellenére habkönnyű amerikai komédiát, ami az 1939-es Ninocska című antikommunista politikai szatíra nyomdokaiban jár, és ahhoz hasonlóan egyenlőség jelet tesz a kommunizmus és a fasizmus közé. „Nyikita über alles” Azonban amíg a Ninocska kifejezetten antikommunista film, addig itt Wilder a hidegháborús korszak mindkét szemben álló felét (kommunizmus vs. kapitalista nyugati társadalmak) kifigurázza, azzal a véggel és konklúzióval, ahogy az a történelemben is történt: a kapitalizmus mégiscsak élhetőbb és fenntarthatóbb a minden szempontból zsákutcának bizonyuló végtelenül embertelen kommunizmusnál. Az Egy, kettő, három könnyed és fergeteges szórakozást ígér mindenki számára, aki szereti Billy Wildert, James Cagneyt, vagy a könnyedebb szatírákat.

A történet Nyugat-Berlinben játszódik a második világháború után, a berlini fal építésének időszakában, amikor a szovjet pártfőtitkárt úgy hívják, hogy Nyikita Hruscsov. Az amerikai C.R. „Mac” MacNamara (James Cagney) a Coca-Cola nyugat-németországi fiókjának nagyon ambiciózus vezetője, akinek minden vágya, hogy elnyerje a cég londoni európai igazgatói székét. Mindezért nagyon keményen dolgozik, olyannyira, hogy még a családját is elhanyagolja, felesége, Phyllis (Arlene Francis) igényeit és kívánságait soha nem veszi figyelembe. Amikor az atlantai székhelyű cég vezérigazgatója azzal keresi meg, hogy vigyázzon pár hétig 17 éves lányára Berlinben, akkor természetesen igent mond. Scarlett (Pamela Tiffin) azonban nem egy otthon ülő lány, aminek az lesz az eredménye, hogy beleszeret Otto Piffl-be (Horst Buchholz), egy kelet-német keményvonalas kommunista fiúba, akivel titokban össze is házasodnak. Mivel a nagyfőnök hamarosan Berlinbe érkezik, ezért Macnek mindössze egy napja van, hogy helyrehozza ezt a hibát, és ezzel kezdetét veszi egy olyan őrült sebességű kalamajka, amely ritkán látható filmekben...vicces jelenet a filmből, a jegygyűrűről, amit Sztálingrádnál harcoló hősi ágyúkból öntöttek.

Wilder nem akart igazán mély társadalom kritikát adni itt, hiszen az Egy, kettő, háromtól távol áll minden realisztikusság, inkább csak a korszak szemben álló feleit karikatúrázza ki: az agresszív amerikai kulturális importon és az amerikai multinacionális vállalatokon alapuló imperializmust, amivel szemben áll a teljesen elmebeteg és élhetetlen, minden öröm és könnyedség nélküli kommunizmus. A film elementáris erejű energiájához James Cagney végtelenül intenzív és kiváló játéka is hozzájárult.

29 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr5614237463

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

BRF915 (törölt) 2018.10.23. 14:22:32

+1

Temetetlen halott - A Nagy Imre film

Crip Lee 2018.10.23. 18:01:29

A Sztálin halála nekem nagyon bejött. Az X polgártárs pedig a mai napig összeszorítja a gyomrom.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.23. 18:05:59

@Crip Lee: Nagyon jók valóban, és ha ezek bejöttek, akkor nézd meg a Vakok földjént, mert nem véletlenül tettem ezt az első helyre. :) Méltatlanul ismeretlen és alulértékelt film.

Crip Lee 2018.10.23. 18:10:15

Igyekszem pótolni:)
Az itt megjelent filmekből párat már néztem de sajnos nincs annyi időm amennyit szeretnék.

Zebu Lon 2018.10.23. 20:38:10

A felsorolt filmek egy része gyenge, legalábbis másodosztály. Hogy ez lenne a top 10 antikommunista film, az vicc.
Néhány film rögtön eszembe jut, ami a felsoroltaknál sokkal jobb:
Tengiz Abuladze: Vezeklés
Andzej Wajda: Márványember, Vasember, Katyn ...
Andrei Konchalovsky: A legbelsőbb körök (Tom Hulce-kal)

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.23. 21:01:49

@efe Padilla: nagyon erőteljesen szelepes, közel sem nevezhető antikommunistának, még rendszerkritikusnak sem igazán

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.23. 21:16:02

@Zebu Lon: Mint minden lista, úgy ez is szubjektív, amit sokféle szempont alapján állítottam össze és minden filmet amúgy sem lehet felsorolni, mindemellett a lengyeleket és Katynt említettem a bevezetőben. (A Vezeklést nem láttam.)
Amúgy melyik listán lévő film gyenge szerinted?

¿Qué tapas hay? 2018.10.23. 23:20:02

Hát, úgy érzem a Szabadság, szerelem itt kicsit túl lett értékelve és besorolva olyan filmek közé, amikkel nem hogy egy napon, de még egy héten sem említhető együtt. Valóban profin megcsinált, szép kalandos, romantikus halivúdi produkció, ami tökéletesen tartalmazza mindazt, amit az elkészítése idején aktuális, hivatalos történelemszemlélet szerint a tömegeknek '56-ról gondolniuk kell.

Az antikommunizmus kérdését meg azért nehéz megfogni, mert a kommunizmus tulajdonképpen az azt névleg vezérideológiaként használó hatalmak által sem volt soha komolyan vett eszmerendszer. Amit ma összefoglalóan a "kommunizmusnak" nevezünk, az a Szovjetunió és a háború után létrejött szovjet impérium feletti hatalom megőrzéséért folytatott folyamatos küzdelemben felhasznált változatos, időben és térben változó politikai és hatalomtechnikai eszközök gyűjteménye. Épp ezért szerintem univerzális "antikommunista" filmet nem lehet készíteni, és különösen nehéz ilyet a puha diktatúra időszakáról csinálni.

A magyar kínálatból én például hiányolom a Megáll az időt, ami a vastaggal kiemelt ismérvek mindegyikét kielégíti. Bár szinte a nézhetetlenségig abszurd, ide kivánkozik pl. a Holnap lesz fácán, bár ez inkább társadalmi, mintsem politikai kritikai alkotás. Szintén politikai alapú társadalomkritika a Gyertek el a névnapomra.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.23. 23:36:55

@¿Qué tapas hay?: A Megáll az időn gondolkodtam, mert valóban jó film, viszont úgy emlékszem, hogy inkább egyfajta generációs életérzésről és lázadásról, felnőtté válásról szól, amiben megjelennek rendszerkritikus elemek, meg 56, de nem feltétlenül ez a központi téma, és a karakterizálás azért itt sem volt mentes "szelepességtől". De abban igazad van, hogy nehezebb a Kádár-kort ütősen megfogni fimben, és emiatt nem olyan látványosan antikommunista jellege miatt esetleg kicsit alulértékeltem magamban, hozzátéve, hogy elég régen láttam, de most megnézem megint.
A Holnap lesz fácánt meg őszintén szólva nem hogy nem láttam, de még csak nem is hallottam. Egy gyors netes keresés után úgy látom, hogy fenn van két részletben, szóval megnézem majd.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.23. 23:45:06

@¿Qué tapas hay?: Ja, a Szabadság, szerelem lehet, hogy nem olyan zsigeri jó film, mint a lista többi ttagja,
kicsit hideg és távolságtartó, aminek a legfőbb oka, hogy nagyon ragaszkodik a hollywoodi sémákhoz, viszont nincs belőle több. Mármint nincs több nem relativizálós, magyar, nagy költségvetésű és a kommunizmus témáját feldolgozó film. A Mansfeld nem olyan nagy ktgvetésű és ennél sztm gyengébb, szóval marad a Szabadság, szerelem a listán a sokszínűség jegyében.

Equalizer. 2018.10.24. 08:55:49

Egyébként a Csapd le csacsi is valahol a Kádári szocializmus szarkasztikus kipoentirozása és mint ilyen, antikommunista film. A munkásőrök kigúnyolása például.

Equalizer. 2018.10.24. 08:55:55

A Sztálin halála kicsit kilóg a sorból. Szinvonaltalan gagyi.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.24. 09:02:02

@Equalizer.: A csapd le csacsi nem rossz film, de annyira nem is jó, hogy felférjen erre a listára, ennél vannak jobb szatírák is. Ráadásul az a típusú film, ami (általában a komcsik által hangoztatott) nagyon igazságtalan és a kommunizmus áldozataival szemben érzéketlen üzenetet küldi Törőcsik Mari által játszott karakterén keresztül, hogy mindenki békéljen meg. Szóval nem tartozik az antikommunista filmek közé.
A Sztálin halála minden csak nem gagyi. Nem is értem erre hogy mondhatod rá, hogy gagyi. A gagyiről ezek alapján nagyon eltérő véleményünk van.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.24. 09:10:34

@Equalizer.: Csak azért, mert a munkásőröket kigúnyolja, még nem jelent automatikusan antikommunizmust, ha a film végkicsengése és üzenete nyilvánvalóan azt a célt szolgálta a rendszerváltás pillanatában, hogy "mindenki nyugodjon le a picsába, nem lesz itt semmilyen megtorlás vagy számonkérés." Igazságtalan és komcsivédő hozzáállás, ami még sokkal közelebb áll a '80-as évekbeli Kádár-kori szelepes szatírákhoz,. semmint a rendszerváltás utáni szelepmentes filmekhez.

Equalizer. 2018.10.24. 13:53:25

@Time Goes By: Nem értek egyet. Egy munkásőrséget kigúnyoló film hogy a p..ába lenne "komcsivédő" ??? De te tufod, a te listád. Ha olyan is.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.24. 13:55:50

@Equalizer.: Nem tudok mást tanácsolni - bármennyire is szeretnék -, minthogy tanulj meg mondatokat és összefüggéseket is értelmezni, mert csak szavakkal nem sokra mész.

kewcheg 2018.10.24. 13:58:31

A "Sztálin halála" c. filmet Oroszországban be is tiltották. Hiába, még se kiköpni, se lenyelni nem tudták ezt a gombócot ezt a 70 évet Szásáék.
Szerintem nehéz szembesülniük azzal a ténnyel, hogy egészen egyszerűen 1917-től a szétesésig egyetlen épeszű, normális vezetője se volt az országuknak.....

DEFCON 2018.10.24. 14:43:11

Szerintem olyan mélyre, mint a Sztálin halála, ne menjünk le. Legyen már egy színvonslbeli küszöb!

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.24. 14:51:57

@kewcheg: ez abszolút így van, egész egyszerűen nem tudnak mit kezdeni ezzel a 70 évvel, ennek az ékes bizonyítéka a betiltás. Kb olyan, mintha a náci Németország megnyerte volna a vh-t, a fél világ ura lett volna 40-50 évre, elértek volna egy csomó műszaki, tudományos eredményt, aztán a '90-es években ott is megkezdődött volna az átalakulás. Mit kezdenének ezzel az időszakkal?

@DEFCON:
Olyan filmet nem szoktak betiltani politikai okok miatt, ami nem talál be a céltábla közepébe. Ez betalált, szal olyan nagyon szar nem lehet. Az utóbbi év legjobb szatírája, tartalmát, képi világát, jeleneteit, szövegét tekintve, ráadásul olyan színészi alakításokkal, ami után az ember megnyalja a tíz ujját.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.24. 14:53:08

@Time Goes By: "utóbbi év legjobb szatírája,"
Utóbbi húsz évet akartam írni

DEFCON 2018.10.24. 16:39:57

@Time Goes By: A Sztálin halála egy idétlenség. Betiltani szart i be lehet. Ez pedig szar és még értelmetlen is.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.24. 16:44:16

@DEFCON: KGBéla, még mindig szabadlábon vagy?

asdfrew 2018.10.24. 21:53:14

Van egy film, talán Csehszlovákiában játszódik.
Arról szól, hogy egy fiatal felgyújtja magát, tiltakozásul valamiért és ebből lesz egy per.
Sajnos nem igazán tudok ennél többet a filmről, mert csak a végét láttam, b 5 perc erejéig.
Az is lehet, hogy 2 vagy 3 részes film volt.
Az is komcsi ellenes. Ha esetleg valaki látta és tudja a címét, akkor megírhatja.

Amivel én nem értek egyet, hogy a Mások élete, az mosdatós film lenne. Szeretnék én egy ilyen színvonalú, magyar 80-as években játszódó komcsikról szóló filmet látni.

Ami még jó komcsi és rendszerváltó kritikus magyar film, az a Ügynökök a paradicsomba mennek. Érdemes megnézni. A színészi játék nem annyira jó, de a mondanivaló az csillagos ötös. Gyönyörűen leírja a rendszerváltásunk valós történetét.

Egyébként mélységesen egyetértek azzal a megállapítással, hogy a komcsi múltat, főleg a 60-70-80 as éveket milyen elhallgatás jellemzi.A nácikat még 70 évvel a világháború elvesztése után is lehet gyalázni. Még mindig jelennek meg holokauszt filmek, természetesen bőszen jutalmazva őket.
(arról ne is beszéljünk, hogy még mindig keresik a háborús bűnösöket) Ez a korszakunk meg szénné van hallgatva, el van bagatelizálva.
Nyilván ennek is megvan az ok, mint ahogy annak is, hogy ki mondtak nemet a Zétényi-Takács törvényre anno.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.24. 22:06:12

@asdfrew: Azt hiszem a 2013-as Olthatatlan (Burning Bush vagy Horici ker) c. 3 részes cseh TV minisorozatra gondolsz, ami Jan Palach története, aki 69-ben a szovjet megszállás ellen tiltakozásul felgyújtotta magát:

www.imdb.com/title/tt2280344/

Piraten fenn volt régebben. Mindenképpen érdemes megnézni, ezt csak azért nem tettem a listába, mert nem nagyjátékfilm, hanem sorozat, de látni kell.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.24. 22:15:05

@asdfrew: A mások életével a legnagyobb problémám nem az, hogy komcsimosdatós lenne, hanem hogy a német egyesítéskor nem akartak balhét, simán le akarták tudni, ezért a roppant igazságtalan "megbékélésre" helyezi a hangsúlyt, ez engem speciel még jobban fel tud dühíteni, mint amikor egy komcsi a főszereplő. A film amúgy nagyon autentikus és egyes elemeiben magas színvonalú, csak nem igazán átérezhető, és kicist hiányzik belőle a szimpátia az áldozatok iránt.

Ficus Cucis 2018.10.25. 14:21:39

@Time Goes By: szerintem az, hogy a végén hová futtatják ki A mások életét, nem teszi semmissé azt, hogy előtte 100 percig "ütik-vágják" benne a komcsikat; épeszű nézőnek minden kedvét elveszi attól, hogy valaha is szimpatizáljon ezzel a csürhével.

Kulcspillanatok, amik most így kapásból eszembe jutnak:
- Honecker vicc után kérdés: Neve? Beosztása?
- Plusz poén, hogy a viccmesélő a film vége felé a főhőssel együtt bontogatja a gőz felett a borítékokat
- NDK a 2. az öngyilkossági listában. Na de ki az első?
- Beszélgetés a gyerekkel a liftben.
+
"Maga ne gondolkodjon! A gondolkodást bízza elöljáróira!"
"És ilyenek egy országot vezettek!"

Az oké, hogy nem szatíra, de kőkeményen anti, az biztos.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.10.25. 14:28:42

@Ficus Cucis: Az tök jó, hogy nem szatíra, azt én abszolút a film egyik pozitívumának és előnyének tartom, és az is igaz, hogy anti. Egyéb problémáim voltak vele, amit a film részletes elemzésénél az erről szóló posztban leírtam. Két legfontosabb számomra nem szimpatikus eleme, a végső "megbékélés" jellegű végkicsengése és az, hogy nem igazán átérezhető, így az áldozatokkal való érzelmi azonosulás sem válik túl fonotssá vagy erőteljessé benne.
timegoesby.blog.hu/2017/02/23/a_masok_elete_the_lives_of_others

Ficus Cucis 2018.10.26. 11:25:12

@Time Goes By: Úgy gondolom, nem a film "offenzív a kommunizmus áldozataival", hanem maga az a szemét történelem. Az nem lehet a film hibája, hogy olyan "bársonyosan" mentek végbe az átalakulások, ahogy. Sőt, azt is szépen bemutatja, hogy aki régen úr volt, az a rendszerváltás után is parádézik, és nem szégyenkezik a múltja miatt, a szupersztár ügynök Wiesler meg egy lúzer, aki újságokat hord ki.
A németeknek legalább az megadatott, hogy valaki bemehetett a hivatalba, és megkérdezhette, hogy ki ez a HGW XX/7, aki rólam jelentett? Nálunk még ez se...