Time Goes By

Csoda a 34. utcában (Miracle on 34th Street) 1947

2018. december 23. 14:20 - Time Goes By

George Seaton filmjét nem véletlenül tartják számon a legismertebb karácsonyi klasszikusok között, hiszen hány film mondhatja el magáról azt, hogy a Mikulása Oscar-díjat nyert? Márpedig ez igaziból megtörtént, köszönhetően Edmund Gwenn nagyszerű alakításának. Persze rajta kívül is sok-sok kiváló elemmel rendelkezik ez a karácsonyi családi komédia, ami jelenleg az 5. helyen áll a legjobb fantasy filmek listáján, valamint 9. a leginspirálóbb filmek között. Az idők folyamán számos remake készült belőle, azonban mint annyi más film esetén, itt sem tudták soha lepipálni Hollywood aranykorában készült eredeti klasszikust.

A Macy'c áruházlánc egyik vezetője, a nagyon öntudatos, gyerekét egyedül nevelő Doris Walker (Maureen O'Hara) az utolsó pillanatban alkalmazza a részegsége miatt kirúgott áruházi mikulás helyett Kris Kringlet (Edmund Gwenn) a szerepre, akiről szinte lerí, hogy tökéletes az állásra. Sőt, mi több: azt állítja, hogy ő az igazi Mikulás. Kris Kringle nagyon népszerűnek bizonyul, ráadásul nagyon sok nyelven beszél, és úgy tűnik, hogy ismeri minden gyerek titkos vágyát. Doris szomszédja, az ügyvéd Fred Gailey (John Payne) elviszi Krishez Doris kislányát, Susant (Natalie Wood), akit az anyja úgy nevelt, hogy ne higgyen a tündérmesékben. A kislány meginog, és egyre biztosabb lesz abban, hogy Kris igazat mond, és ő a Mikulás. A csodákban nem hívő Doris egy pszichiáterre, Granville Sawyerre (Porter Hall) bízza a férfi vizsgálatát attól való félelmében, hogy esetleg elmebeteg és bánt majd valakit az áruházban, na meg azért, hogy lánya előtt igazolja materialista világszemléletét. A dolog odáig fajul, hogy Kris Kringle a bíróságon köt ki, amiért ragaszkodik ahhoz, hogy ő a Mikulás. A tárgyaláson azonban egy kisebb csoda történik, mert Fred, Kris ügyvédjeként bebizonyítja, hogy az öreg nem elmebeteg...George Seaton rendezte ezt a szívmelengető filmet, sőt a forgatókönyvét is ő írta Valentine Davies sztorijából. A Csoda a 34. utcában az It’s a Wonderful Life mellett talán a legtöbbet emlegetett hollywoodi karácsonyi klasszikus, ami akár a régi filmek Reszkessetek betörőjének is felfogható. Nem csak népszerűsége miatt, na meg azért mert nincs karácsony anélkül, hogy valamelyik amerikai tévéadó ne adná, hanem mert hasonló nézőközönséget szólít meg, különös tekintettel a gyerekekre, szemben a sokkal inkább felnőtteknek szóló, sötétebb tónusokkal is rendelkező fantasyvel, az It’s a Wonderful Life-fal. Addig, amíg ez utóbbi az élet és önmagad valódi értékeinek felfedezéséről szól, a Csoda a 34. utcában sokkal inkább arról, hogy hagyjuk a gyerekeket gyereknek lenni, ne akarjuk elvenni a gyerekkorukat azzal, hogy felnőttként kezeljük őket és legfőképpen ne akarjuk saját arcképünkre formálni őket. Had ébredjenek karácsonykor arra, hogy végre elérkezett az évnek az a napja, amikor bármilyen csoda megtörténhet.

És ez alkalommal, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, teljesen váratlanul spoilerezni fogok: Mikulás igenis létezik.

Nem véletlenül ez a gyerekek kedvenc régi klasszikus karácsonyi filmje, hiszen ez szól leginkább nekik, róluk, ami persze nem azt jelenti, hogy a felnőttek ne élvezhetnék a filmet karácsonyi családi tévézés közben, mivel egy olyan ártatlan korba viszi őket is vissza, ami által felidézhetik azt, hogy milyen is volt az életük, amikor a legnagyobb problémájuk az volt, hogy létezik-e Mikulás vagy sem.

A film legnagyobb erőssége azonban mégiscsak az, hogy minden ártatlan bája, szentimentalizmusa és az ilyen típusú filmeknél szinte szükségszerűen jelenlévő némi giccs ellenére, meglepő módon bizonyos szempontból nézve kifejezetten modernek számít, ugyanis olyan témákat és attitűdöket is megjelenít, amelyek manapság is előbújnak karácsonykor. Sőt, erősebben, mint bármikor korábban.Pontosabban fogalmazva, nem az a meglepő, hogy a mai napig is szinte ugyanezen törésvonalak között húzódik a felnőttek között az ideológiai harc, hanem az, hogy már akkor, 1947-ben is ugyanez volt a helyzet egy nyugati típusú demokráciában. Na de tudjuk, hogy nincs új a nap alatt. Az egyetlen különbség, hogy ma a progresszió jegyében nagy valószínűséggel nem Mikulás nyerné a bírósági tárgyalást. Itt, 1947 Amerikájában még Mikulás nyer, a "progresszívek" veszítenek.

A filmben ezt a progresszív vonalat Doris, az egyedülálló anya, a végtelenül öntudatos, karrierrel rendelkező nő képviseli, aki eredetileg elvált lett volna, aminek célja karakterének még önállóbbá és öntudatosabbá tétele volt, azonban a cenzúra miatt ezt megváltoztatták. Doris így nem elvált, hanem a gyerekét egyedül nevelő nő. A történet soha nem tér ki arra, hogy mi történt a férjével, kislánya apjával, de a film elkészültekor, két évvel a háború után mindenki tudta erre a választ. Így aztán a cenzorok szerintem nem jártak túl jól a változtatással, mert Doris ezáltal sokkal szimpatikusabb lett az akkori közönségnek, akik így az öntudatos progresszivizmusát is jobban elnézték, pedig a cenzorok szándéka nem ez volt. A filmben Doris az, aki a gyerekét már kiskora óta arra neveli, hogy csodák nincsenek, mint ahogy Mikulás sincs. Doris a filmben nyilvánvalóan saját ideológiája miatt egyszerűen elveszi kislányától a gyermeki fantázia kiélésének lehetőségét, megfosztva gyerekét a gyerekkor egyik fontos összetevőjétől. A "progresszív" szót egyébként nem véletlenül vagy szimpla cinizmusból használom ez esetben, hanem azért, mert a film is használja, mégpedig a Mikulás szájából is elhangzik, ami ennek a 70 éves filmnek az egyik olyan pillanata volt, amikor hangosan felnevettem. Az egyik jelenetben a kislány elmondja Mikulásnak, hogy nem hisz a Mikulásban, mert egy progresszív iskolába jár, mire Mikulás megismétli a kislány mondatát utánozhatatlan hangsúllyal, reagálva a kisgyerek nagy komolysággal mondott mondatára, ami Mikulás esetében keveredik azzal a fajta tettetett komolysággal, ahogy egy felnőtt reagál általában arra, amikor egy kisgyerek próbál nagy okosságokat mondani, mintegy megsimogatva kicsi okoska progresszív fejecskéjét, egyben beárazva a „progresszivitást”. „Oh, It’s a progressive school!” / „Oh, egy progresszív iskola!’ (A jelenet a poszt végi videóban látható.)Doris végtelenül progresszív, önmaga fontossága tudatában élő és magát túl komolyan vevő karakterén túl is megjelenik a filmben egyfajta cinikus karácsony ellenes hangulat, ami nagyjából azzal a manapság még erősebben jelenlévő véleménnyel esik egybe, miszerint az egész nem szól egyébről, mint a vásárlásról, miközben a lényegről megfeledkezünk. Ebben a véleményben már lehet némi igazságtartalmat találni - főleg a fogyasztói társadalmakban -, azonban a filmben ezeket a véleményeket is elsöpri a gyermeki ártatlanság és fantázia ereje, ami viszont bizonyos életkorig a mai napig nem változott. Ez állandó, és mivel ez állandó, ezért Mikulás, a húsvéti nyuszi és Jézuska is, és minden amit jelképeznek állandó. Az öröm, a fantázia, a kedvesség, a melegszívűség, és a családi szeretet.

A film másik fontos témája az elmebetegség vagy bolondság. Felmerül Dorisban, hogy az öreg nem teljesen normális, amikor azt állítja magáról, hogy ő a Mikulás. El akarja távolítani gyereke és általában véve a gyerekek közeléből, és hát kezdetben azért mi, felnőtt nézők is kicsit bolondnak nézhetjük az öreget, bár legtöbbünk valószínűleg elnézőbbek vagyunk vele, mint Doris, és inkább csak amolyan ártalmatlan hülyének nézzük. Azonban ahogy megy előre a film, úgy lesz egyre erősebb a nézőben az a vélemény, hogy sokkal inkább az a nem normális, bolond vagy őrült, aki el akarja venni gyerekétől a gyerekkort. Na meg az az ügyész, aki képes bíróság elé állítani Mikulást, mint ahogy felesége is megjegyzi:

Az a bolond, aki Mikulást tárgyalóterembe kényszeríti!” Hát igen, ebből minden progresszió ellenére nehéz jól kijönni. A film minden régi fajta szentimentalizmusa, témája és néhány giccses jelenete (gondolok itt a bírósági tárgyalás gyerekszereplőjére és játékára) ellenére soha nem válik gügyévé, amiben nagy szerepe van a humornak. A Macy’s áruházlánc vezetője inkább azt vallja eskü alatt a bíróságon, hogy az ő Mikulásuk igazi, amikor lelki szemei előtt megjelennek a másnapi újságok azzal a szalagcímmel, hogy a „Szélhámos a Macy’s Mikulása”.

Mindezeken túl a film tele van apró, finom, humoros részletekkel, ahogy az öreg egy ajándékbolt kirakatában a porcelán rénszarvasokat megfelelő sorrendbe teszi, vagy az első pszichiáter karaktere, aki szemmel láthatóan sokkal rosszabb mentális állapotban van, mint a Mikulás. 

Edmud Gwenn alakította Mikulást, aki el is nyerte játékával a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Ő egy igazi, régifajta klasszikus hosszú, fehér szakállú, kissé pocakos, öreg, és legfőképpen kedves és örömteli Mikulás. Dorist, a progresszív, öntudatos nőt Maureen O’Hara alakítja, aki tipikusan olyan ember, aki gyerekére már kiskorában ráerőlteti a saját ideológiáját, megfosztva attól a lehetőségtől, hogy felnőttként egy egészséges gyerekkor után maga dönthessen arról, hogyan is gondolkodik a világról. Kislányát, Susant a még gyerek, és későbbiekben híres színésznővé váló Natalie Wood játssza, aki sajnos arról is híressé vált, hogy 43 évesen gyanús körülmények között, egy vitorlás baleset során halt meg. A férfi főszereplőt, Mikulás ügyvédjét, Fredet John Payne játszotta, akinek az volt a feladata, hogy ellensúlyozza Doris karakterének kissé merev ideológiai nevelését. A történetben Fred az, aki megismerteti a kislányt Mikulással, akinek később a védelmét is elvállalja. Mellettük kisebb mellékszerepekben is nagy nevek láthatóak, többek között Thelma Ritter egy vásárló szerepében. A film tipikus vidám, könnyedebb családi filmes zenéjét Cyril J. Mockridge szerezte, amit természetesen megfűszerezett némi karácsonyi dallammal. Az operatőrök Lloyd Ahern és Charles G. Clarke voltak, akik a filmet egyszerű klasszikus fekete-fehér fényképezést alkalmaztak. Az egyik jelenetben látható az eredeti, igazi 1946-os Hálaadásnapi Parádé felvételei, amiben Edmund Gwenn is feltűnik, mint Mikulás, aki nem csak a film kedvéért volt a Parádén, hanem tényleg ő volt abban az évben a Parádé Mikulása.

A Csoda a 34. utcában egy több tekintetben is furának nevezhető film, ami egyrészről hozza a klasszikus karácsonyi filmek old school szentimentalizmusát, melegszívűségét, vagy akár giccsességét, ugyanakkor dialógusaival, egyes témáival viszont a mai napig modernnek hat. A Csoda a 34. utcában nagyon harmonikusan  egyensúlyoz a komédia, a dráma és a családi filmek műfajai között, amely egy másfél órára még 2018-ban is ártatlanná tudja tenni felnőtt nézőit is.

Értékelés: 8,5/10

Doris azt szeretné, ha Mikulás azt mondaná a kislányának, hogy nem létezik Mikulás:

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr3914494464

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2020.10.14. 11:34:20

Kellemes meglepetés volt, mert azon kívül, hogy belefér korabeli vígjátéknak is, tök modern jelenségeket is bemutatott. Őszintén szólva nem is akarom elhinni, hogy léteztek Doris-féle nők, szerintem egy túlzó karikatúra lehet, csak nekünk már megszokott így 70 évvel később.

Az igaz, hogy Az élet csodaszépnek voltak sötétebb részei, ezt mégis realistábbnak látom, mert nagyon okosan semmi csodát nem tettek bele, Mikulás simán lehetett tényleg egy jószándékú elmebeteg, aki véletlenül épp tud hollandul is.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2020.10.14. 11:35:53

@Liberális Artúr: nekem is tetszett, és én is meglepődtem, hogy mennyire jól nézhető ez még a mai napig is.
süti beállítások módosítása