Time Goes By

Oroszlánkölykök (The Young Lions) 1958

2019. január 06. 18:17 - Time Goes By

Irwin Shaw 1948-as azonos című nagysikerű bestseller regényéből készült ez a három Oscar-jelölést begyűjtött fekete-fehér háborús dráma, ami a második világháborúban játszódik, és három katona, egy német, egy angolszász amerikai és egy zsidó amerikai életét és sorsát követi nyomon. A film egyfajta átmenetet képvisel a ’40-50-es évekbeli hősiesség bemutatására összpontosító és a ’60-70-es években kezdődő háborúellenes üzenettel rendelkező háborús filmek között és válik e kettő ötvözetévé. A film három főszerepét olyan korabeli sztárok alakították, mint Marlon Brando, Montgomery Clift és Dean Martin.

A történet közvetlenül a háború kitörése előtt kezdődik és annak végéig tart. Christian Diestl (Marlon Brando) egy szimpatikus, intelligens nem náci, de nem is antináci német fiatalember, akit bár nem különösebben érdekel a politika, de bízik abban, hogy Hitler olyan társadalmi és gazdasági változásokat hozhat, amelyek számára és az egész ország számára kedvező lehet, és még azt sem feltétlenül bánja, ha mindezért esetleg háborúzni kell, aminek kitörésekor hadnagyi rangban bevonul a seregbe. Noah Ackerman (Montgomery Clift) egy visszahúzódó, vékony dongájú, szégyenlős amerikai zsidó fiatalember, akinek meg kell tapasztalnia azt, hogy antiszemitzmus nem csak Németország sajátja, hanem Amerikában sem ismeretlen dolog. Bevonulása után a kiképzés közben társai kiközösítik, testi és lelki zaklatásokon megy keresztül, amihez egységének parancsnoka is asszisztál. Csak egy katona próbál a pártjára állni, Michael Whitacre (Dean Martin) egy híres Broadway színész, aki szerette volna megúszni az egész háborúsdit, és csak barátnője unszolására és rosszallására vonult be. A háborús szerepük mellett beleláthatunk magánéletükbe és megismerhetjük barátnőjüket, menyasszonyukat és feleségüket. Christian megismerkedik egy kezdetben ellenséges érzelmű, francia patrióta lánnyal, Francoise-val (Liliane Montevecchi) Franciaország elfoglalása után, akibe szerelmes lesz. Noah feleségül veszi Hope Plowman (Hope Lange) nevű szintén érzékeny lányt, akinek apja nincs felkészülve egy zsidó vejre, míg Michael menyasszonya Margaret (Barbara Rush) az öntudatos amerikai társasági lány, aki az USO keretén belül szintén a hadseregben szolgál. A három katona sorsa összefonódik az európai hadszíntéren, miközben mindannyiójuknak meg kell vívni nem csak országaik, de saját személyes háborújukat is…Edward Dmytryk rendező egyik volt azon kommunista szimpatizáns hollywoodi embereknek, akik először megtagadták az Amerika Ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtti tanúvallomást, de pár évvel később meggondolta magát annak érdekében, hogy karrierje ne törjön derékba, és megtette a vallomást, amiben más kommunistákat is megnevezett. A noir műfajában (Crossfire 1947, Obsession 1949) is kipróbálta magát, de a legnagyobb sikerét az 1954-es Caine Mutinyvel, Humphrey Bogarttal a főszerepben aratta. Ezután pár évvel készítette el ezt az epikus vonásokkal is rendelkező, közel három órás háborús drámát, ami nem sokkal a háború kitörése előtt kezdődik, majd a koncentrációs táborok felszabadításával végződik.

Az Oroszlánkölykök megjelenésekor mind üzenetét, mind karakterizálását tekintve kissé felforgatónak számított. A film erős háborúellenes üzenete, a karakterizálása szemben állt a kor katonai hősiességén alapuló háborús filmek hazafiasságával, aminek története nem a „jók” és a „rosszak” harcáról szól. Az Oroszlánkölykökben ugyanis mindkét oldalon megjelenik a hősiesség és a kegyetlenség is, miközben a német és amerikai hadsereg, illetve annak katonái sem morálisan, se hősiességükben nem különböznek egymástól. A film azt hangsúlyozza a szembenálló felek bemutatásával, hogy nem egyik vagy másik hadsereg jobb vagy rosszabb a másiknál, hanem azt, hogy a hadseregek és a militarizmus általában véve mennyire ártalmas és embertelen környezetet jelent az emberek számára. Ehhez hasonlóan mindegyik hadseregben, mind a közkatonák, mind a tisztek szintjén vannak bigottak és nem bigottak, humanizmusukat megőrző, vagy elvesztő, esetleg azzal soha nem rendelkező emberek, mint ahogy bátor és gyáva katonák is.A forgatókönyvet Edward Anhalt írta Irwin Shaw nagysikerű regényéből, amit több ponton is megváltoztatott. A legfontosabb talán Christian karaktere, aki a filmben sokkal szimpatikusabb, mint a könyvben, ahol a német fiatalember fokozatosan veszít kezdeti rokonszenvességéből, ahogy egyre többet képes feláldozni a túlélése érdekében, és a nácizmussal való kapcsolata is kicsit más. A filmben sokkal inkább megtévesztettnek tűnik, semmint olyannak, mint a könyvben, akit mintha inkább elcsábította volna a nácizmus. A regényben Christian nagyon megkeményedik a háború hatására, míg a film verzióban inkább a csalódottság érződik rajta a végén.  A másik „puhítás” Noah ellen irányuló amerikai antiszemitizmus tompítása volt, ami a filmben már szinte egyáltalán nem jelenik meg, ugyanis a könyvvel ellentétben bajtársai nem zsidósága miatt közösítik ki és szívatják, hanem mert miatta büntetik meg az egész egységet, ráadásul fizikailag is sokkal törékenyebbnek látszik a többieknél, ezért jó célpontot jelent a zaklatóknak. A harmadik legnagyobb különbség pedig a történet befejezésében történt.

A következő kék hátterű bekezdés spoilert tartalmaz.

A regényben a három katona sorsa a háború végkimenetelének metaforájaként értelmezhető. Christian, a német megöli Noaht, a zsidót, Michael az angolszász amerikai, aki a legkevésbé motivált katona hármójuk között, pedig a német katonával végez ezek után, és túléli mindkettejüket. A filmben Christian a koncentrációs táborok szörnyűségével szembesülvén, kiábrándultságában összetöri fegyverét, majd ezek után Michael lelövi az erdőből előbukkanó, immár fegyvertelen németet, Noah pedig túléli. A történet végén lévő metafora így egy kicsit átalakul, még pedig oly módon, hogy kedvezőbb színben tünteti fel Christian karakterén keresztül a németeket, vagy Németországot. Nem véletlenül, hiszen az NSZK Amerika nagyon fontos szövetségesének számított a hidegháborús Európában, ami 1955-ben vált NATO taggá.

Spoiler vége.Mindezek a változtatások azt eredményezték, hogy a film minden „felforgató jellege” ellenére puhább, tompább lett bizonyos témákban, amit Irwin Shaw nagyon erős kritikával illetett, különös tekintettel Christian „túl szimpatikus” német karakterén akadt ki.

A film nagyon nagy hangsúlyt helyez a karakterek felépítésének valamint azok változásának bemutatására, amelyhez nem csak a háborús körülmények járulnak hozzá, de a magánéletük is, mégpedig oly módon, hogy mindegyikük személyiségére nagyon jellemző az, hogy milyen típusú nőbe szeretnek bele, vagy állnak kapcsolatban. Bár a magánéletük bemutatása teszi teljessé a karakterizálásukat, azonban érzésem szerint a film túl sok időt tölt el a romantikus vonallal, ami egy kicsit lelassítja a történetet és el is vonja az időt az érdekesebb háborús rész elől.

Mivel a regényben a három főszereplő sorsa egyben a háború és az abban résztvevő nemzetek, népek metaforája is, ezért ott volt alapja a kissé sztereotipikus karakterizálásnak, azonban mivel a filmben megváltoztatták a történet végét, ezért itt ez egy kicsit értelmét veszti, és a metafora nélkül inkább csak a sztereotipikusság marad, függetlenül attól - vagy még inkább ennek ellenére - közben mégis újszerűnek nevezhető.Christian Diestl egy nem politizáló, egyszerre idealista és patrióta fiatalember a háború előtt, aki leginkább azért reméli Németország és vele együtt a saját sorsa jobbrafordulását Hitlertől, mert a nemzetiszocialisták nagyobb átjárhatóságot ígértek különböző társadalmi osztályok között, amely ígéret nagyon tetszik az apja mellett cipészként dolgozó, mellékállásban pedig síoktató intelligens és többre hivatott fiatal férfi számára. A filmben Christian soha nem veszti el humanista jellegét, aki a háború kegyetlensége ellenére próbálja megőrizni emberségét, morális tartását, azonban ez egyre nehezebbé válik a háború előrehaladtával, és egyre nagyobb próbatételt jelent számára kötelessége teljesítése, miközben szembesül a nácizmus rombolásával. A neve nem véletlenül Christian, azaz keresztény, erősítvén karaktere humanista jellegét. Bár manapság már előszeretettel állítják szembe a kereszténység és a humanizmus fogalmát, valójában ugyanazt képviselik, csak éppen az egyik a vallásos, a másik pedig az ateista univerzumban. Nem véletlenül figyelmezteti Christiant felettese, Hardenberg százados:

A német hadsereg legyőzhetetlen, mert egy olyan hadsereg, ami teljesíti a parancsokat. Bármilyen parancsot. Függetlenül attól, hogy mennyire undorító. Nem lehetnek szentimentális, moralista vagy egyénieskedő tagjai. Nem vár magára nagy jövő itt, ha nem érti meg mindezt. Talán semmilyen jövő nem vár magára, ha ellenkezik. Azért bajlódom azzal, hogy mindezt elmondjam magának, mert eddig kiválóan szolgált. Nagyon kreatív katona válhat magából, ha egyszer végre kiveri a fejéből a gondolkodást.”Noah Ackerman egy kezdetben nagyon szégyenlős és bátortalan zsidó származású amerikai, akinek nem kell a náci Németországig mennie, hogy szembesüljön az amerikai társadalomban is jelenlévő előítéletekkel. Az amerikai típusú lappangó antiszemitizmus megjelenik apósa karakterében, aki a hagyományos – mondjuk a náci - értelemben nem nevezhető antiszemitának, inkább csak olyan embernek, akinek meg sem fordult a fejében, hogy lánya esetleg egy zsidóhoz megy majd feleségül, mindazonáltal a filmben hamar túlteszi magát ezen a dolgon, az amúgy szimpatikus após. A hadseregben – ami általában véve embertelenebb környezet, mint a civil társadalom - azonban sokkal erőteljesebb előítéletekkel kell megküzdenie. Mivel a filmben erősen letompították, sőt, majdnem teljes egészében kivették a hadseregben ellene irányuló erőszak és kiközösítés antiszemita jellegét, ezért úgy tűnik, mintha mindez az érzékenyebb személyiségének és gyenge fizikuma miatt történne, ezért Noah személyes harcának jellege is megváltozik a regényhez képest. A filmben nem jön át igazán az, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelme keményíti meg, ami nem csak a náci Németországgal szembeni harcban való motiváltságában jelenik meg, de az amerikai társai elleni ökölharcban is. Itt mintha inkább férfiasságát, rátermettségét akarná mindezzel bizonyítani. Parancsnokával és társaival való kapcsolata, kívülállósága alapján karaktere nagyon emlékeztet a Most és mindörökké (1953)  Prewitt katona karakterére, amit egyébként szintén Montgomery Clift játszott pár évvel korábban. Noah végül megtanul kiállni magáért és az egyik legbátrabb katonának bizonyul.

A harmadik főszereplő Michael Whitacre története kevésbé érdekes és kidolgozott a másik kettőénél. Ő egy tipikus nőfaló elkényeztetett művészember, aki mindig csak magára gondol és azt hiszi, hogy celebsége folytán előjogai vannak. Broadway színészként a legfontosabb motivációja az, hogy lehetőség szerint megúszhassa a háborút, vagy ha be is kell vonulnia, lehetőleg ne egy harcoló alakulathoz, hanem valami hátországbeli propaganda egységhez, hasonlóan sok más előadóhoz. Ő Noahval és Christiannel ellentétben nem rendelkezik saját motiváltsággal, az esetében mindig másoktól ered. Először barátnője, az öntudatos és hazafias Margaret hatására dönt úgy, hogy mégis bevonul, a későbbiekben pedig Noah hatására helyezteti vissza magát a harcoló alakulathoz. Neki a gyávaságát és önzőségét kell legyőznie, és meg kell értenie, hogy akár akarja, akár nem, ez az ő háborúja is. Mivel karakterének sokkal kevesebb játék ideje van a másik kettőnél, ezért kevésbé jól kidolgozott, aminek eredményeképpen átalakulásának folyamata sem annyira hiteles, és hőssé válása is elég légből kapottnak tűnik, mindazonáltal övé a film egyik legjobb mondata:

"Tudom, hogy 10 év múlva a németek és a japánok kebelbarátai leszünk, és akkor nagyon bosszús lennék, ha most megöletném magam."A színészi játékra is - hasonlóan a film legtöbb eleméhez - a kettősség jellemző. Egyrészről nagyon tehetséges színészekről beszélünk, akik ennek megfelelően jól játszanak, azonban mind a hármójukra igaz, hogy egyszerűen túl öregek voltak a szerepeikhez, ezért egyikőjük sem volt igazán hiteles. Hármójuk közül Marlon Brando volt nem csak a legnagyobb sztár, de a legtehetségesebb is, azonban Montgomery Clift is ott volt a nyomában. Ők ketten voltak talán a Hollywoodban az ’50-es években megjelenő method acting két legfontosabb képviselője, akik ennek megfelelően játszották a három főszerep közül a két messze fontosabbat.

Marlon Brando haját ultraszőkére festették, annak érdekében, hogy minél „árjábbnak” tűnjön, amely látvány szinte sokkolja a nézőt, és ami esetében sokkal inkább csak a németes sztereotipiát erősítette, semmint illett volna karakteréhez, ugyanis így sokkal „nácibb” külsejű, mint amilyen azt karaktere indokolná. Brando függetlenül attól, hogy nem igazán illett szerepébe, jól adta át Christian változását, kiábrándultságát, még úgy is, hogy túl szimpatikussá tette a német katonát, aminek azonban valószínűleg nem ő, hanem a forgatókönyv volt az oka.

Bár Montgomery Clift csak 38 éves volt ekkor, azonban legalább tíz évvel idősebbnek látszott koránál, köszönhetően egy majdnem halálos autóbalesetnek, ami után már soha nem volt önmaga. Egészsége megromlása mellett a korábbi fiatalos, szinte kisfiús sármját is elvesztette az ekkor már erősen alkoholista színész. 8 évvel később 45 évesen szívinfarktusban meg is halt. Brandohoz hasonlóan ő sem illett szerepéhez, a fiatal és minden megpróbáltatás ellenére optimista Noah-hoz, mivel külseje ennek pont az ellenkezőjét sugallta, azonban mégis nagy mélységgel adta át a regényhez képest kevésbé jól megírt karakterét és motivációit. A két method actinget követő színésszel szemben Dean Martin a korábbi klasszikus, old schoolabb játékú színészek közé tartozott, aki eddig a filmjéig sokkal inkább könnyedebb műfajokban népszerűvé váló komikus volt. Ő ezzel a szereppel próbálta - egyébként sikeresen - megalapozni karrierjének új fejezetét, miután felbomlott az előtte hatalmas népszerűségnek örvendő komikus duója Jerry Lewiszal. Neki jutott a három főszerep közül a legkevésbé fontos, amihez ő sem igazán illett, de mégsem nevezhető rossznak. Mondjuk jónak sem igazán. Dean Martinról jó és rossz értelemben egyaránt süt karakterében az, hogy ő egy színész, aki katonát alakít.

A három női főszereplőről pont az ellenkezője mondható el, mind a férfiakról. Hitelesebbek, de kevésbé érdekesek voltak karaktereikben, és mivel inkább csak lassították és elvonták az időt az érdekesebb részek elől, ezért jobb lett volna az, ha kevesebbet szerepelnek, függetlenül attól, hogy Barbara Rush, Hope Lange és Liliane Montevecchi jól hozta karakterét.

Az oroszlánkölykök Oscar-jelölést érdemlő háttérzenéjét Hugo Friedhofer szerezte, ami hozza a korszak és műfaj jellemzőit, ami romantikus részeknél kicsit szentimentálisabb, háborús részeknél drámaibb. A filmet Joseph MacDonald operatőr fényképezte, aki szintén Oscar-jelölést szerzett a legjobb fekete-fehér fényképezés kategóriájában. MacDonald arra törekedett – többek között a fekete-fehér – képi világgal, hogy a lehető legrealisztikusabb legyen, ami sikerült is neki, főleg figyelembe véve megjelenésének dátumát, ezért nem véletlen a jelölése. Azonban bármennyire is imádon noir rajongóként a fekete-fehér fényképezést, ehhez a háborús filmhez sokkal jobban illett volna a színes. Sőt, esetenként, főleg a csatajelenetekben szinte ordít a színek után.Az Oroszlánkölykökben számos remek jelenet látható, többek között az a kettő, amiben Christian meglátogatja főnöke feleségét. Az első látogatásakor, a háború elején még gyerekek játszanak felhőtlenül a szép környéken, míg második látogatásakor már a házak lerombolva láthatóak, amelyek előterében egy, a lábát a bombázások miatt elvesztő gyerek bicebócáskodik. A két jelenet szembeállításával a film remekül átadja háború ellenes üzenetét, és már csak a képek által és megértheti a néző Christiannel egyetemben, hogy miért is nem volt igaza a film elején, amikor azt gondolta, hogy a szükséges változások eléréséhez adott esetben a háború is indokolt.

Edward Dmytryk filmje alatt folyamatosan vegyes érzések kavarogtak bennem, ugyanis az Oroszlánkölykök szinte minden elemében felfedezhető egyfajta kettősség. A forgatókönyv alapvetően nem rossz, mivel érdekes – a kor háborús filmjeihez képest újszerű – üzenetet, karaktereket tartalmaz, azonban a könyvtől való eltérések gyengítik az összhatást, ami összességében egy kicsit puhább, drámaiságát és háborús metafóráját elvesztő végeredményt, történetet ad. Ugyanez mondható el a színészekről is, akik tehetségük miatt jól játszanak, azonban a rossznak mondható casting miatt nem ők voltak a legalkalmasabbak ezeknek a szerepeknek az eljátszására. Mint ahogy az operatőr is remek munkát tett le az asztalra, de ez a film mégiscsak jobb lett volna színesben. Mindazonáltal Az oroszlánkölykök egy érdekes film és remek karaktertanulmány, amely az egyén és a társadalom szintjén  is bemutatja a háború hatásait.

Értékelés: 7/10

Jelenet a filmből, az egyik alkalom, amikor Christiannek realizálni kell, hogy egy háborúban nehéz megőrizni a moralitását:

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr8214542020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

McKinney 2019.01.07. 20:16:46

tipikus őseredeti példája a hogyanbasszunkelegyjókönyvetegyfosfilmmel -nek

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2019.01.08. 08:53:27

Elképesztő, hogy mindenféle politikai szempont miatt megváltoztatják a történetet!

gabroca 2019.01.08. 09:53:20

@fofilozofus: ez mindig is jellemző volt, figyelmen kívül hagyva a szerző mondanivalóját

laci_52 2019.01.08. 14:24:44

A regény nagyon tetszett, a filmet nem láttam, de a cikk elolvasása után már nincs is kedvem megnézni...

zord íjász · https://zordidok.blog.hu 2019.01.08. 15:25:58

A könyv zseniális, nagyjából 137-szer olvastam, a Szegény ember, gazdag emberhez hasonlóan olvasmányos, szórakoztató és pazar stílusú, letehetetlen. A filmet ismerem, de nem bírtam végignézni, -sok évvel ezelőtt mintha valami magyar adón is belefutottam volna- pedig Brandot imádom, de mindek szaporítsam a szót, lásd a kommentelőtárs @McKinney: tömör jellemzését. Ezt a könyvet egészen egyszerűen nem lehet belesűríteni egy filmbe, hogy annak minden rétegét visszaadja. Ma inkább már sorozatot csinálnának belőle valószínűleg, ha valaki belekezdene.

Egy kis rontóc (miszerint spoiler) következik, aki meg akarja nézni a filmet, ne olvassa.

Egyébként Brando istenkirály, ahogy kinéz ebben a filmben, -függetlenül attól, hogy a könyvben ábrázolt német katonához semmi köze fizikailag sem- és nem is rajta múlott, hogy az egész film egy kalap szar. Még a kiválasztott videó-filmjelenet is tömény ellentéte a könyvbelinek, a lélektani ábrázolás tekintetében. A könyv egyik legmegrázóbb, és pont ellenkező előjelű jelenete...itt meg amerikai szájbarágás.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2019.01.08. 15:45:49

@zord íjász @laci_52 @gabroca @fofilozofus @McKinney: Ez tipikusan az a film, amit azok díjaznak sokkal jobban, akik nem ismerik a könyvet. Ebben az esetben akár jó filmnek is lehet tartani, mivel egyes elemei kifejezetten erősek - ha összehasonlítási alapnak nincs ott a könyv, csak a kor többi háborús filmje. Ugyanis ezek többségéhez képes egyáltalán nem rossz, sőt.

Ha viszont ismerjük a könyvet, akkor viszont alapjaiban értékelődik át a néző véleménye, mivel ebből az összehasonlításból nagy vesztesként kerül ki. Ugyanakkor ez a jó könyvekből készült filmek döntő többségéről elmondható. És bár én is folyamatosan az alapját képező regényhez hasonlítottam, ez nem feltétlenül szükséges egy film elemzése során, de mivel valóban szembeötlőek a különbségek, ezért nem véletlen, hogy az eddig bejövő minden egyes komment a regénnyel való összehasonlításról szól.