Time Goes By

Halott férfi nem hord zakót (Dead Man Don't Wear Plaid) 1982

2019. január 24. 10:06 - Time Goes By

Mostanra, már több mint 110 film noir elemzése után elérkezettnek láttam az időt arra, hogy részletesebben is írjak erről az 1982-es noir paródiáról és kollázsfilmről, ami a műfaj rajongóinak egyik legfontosabb kult filmje. A halott ember nem hord zakót ugyanis a saját jelenetei mellett 19 régi noirból tartalmaz részleteket oly módon, hogy a régi filmekből bevágott jelenetekben látható történet és szereplők szerves részét képezik az új filmnek, ami egyébként ugyanúgy fekete-fehér, mint a régiek. Mindennek eredményeképpen abban az érdekes helyzetben találja magát a néző, hogy láthatjuk, hallhatjuk a film főszereplőjét, Steve Martint, ahogy magánynyomozóként 1982-ben James Cagneyvel, Ingrid Bergmannal vagy éppen Burt Lancesterrel kommunikál, interakcióba lép, miközben egy rejtélyes ügyet derít fel egy csinos dame megbízásából, ki más, mint Phillip Marlowe, azaz Humphrey Bogart segítségével.

Juliet Forrest (Rachel Ward) meggyőződése, hogy a sajtkutató tudósként egy titkos recepten dolgozó apja halálát okozó autóbaleset valójában gyilkosság volt. A nő megbízza Rigby Reardon (Steve Martin) magánnyomozót, hogy járjon az ügy végére. Nyomozás közben Reardon két listát talál, az egyik a „Carlotta barátai”, a másik a „Carlotta ellenségei” címet viselik, és amelyeken csomó név olvasható, akiket megkeresvén próbálja felderíteni a rejtélyes ügyet. Mindeközben rengeteg kétes alakkal és veszélyes nővel kerül kapcsolatba (akik nem mellesleg a '40-50-es évek klasszikus noirjainak emlékezetes karakterei és színészei). Reardon segítséget is talál Humphrey Bogart, pontosabban szólva Phillip Marlowe személyében a The Big Sleepből, miközben saját démonjaival, a takarítónőkkel is meg kell küzdenie…Carl Reiner írta és rendezte ezt a végtelenül szórakoztató noir paródiát, amit nyilvánvalóan azok értékelnek majd sokra, akik ismerik és szeretik ezt a műfajt. Azért is vártam eddig ennek a filmnek a részletes bemutatásával, mert igazából csak abban az esetben találjuk majd szórakoztatónak, ha ismerjük a noir műfajának jellemző elemeit és karaktereit, színészeit, és konkrétan azt a 19 filmet is, amelyekből részleteket tartalmaz, mert így számos olyan poénban lesz részünk, amiről egyébként lemaradnánk. És így még Steve Martin ökörködése is értelmet nyer majd. Igazából mély mondanivalót és tartalmat nem kell a filmben keresni, mert ez „csak” egy különösebb mélységekkel nem rendelkező paródia, ugyanakkor egyfajta tisztelgés is a 40-50-es évek film noirjai előtt, mégpedig a hasonló típusú filmek között a legjobb.  

Talán nem okozok meglepetést, ha elmondom, hogy a film lényege nem a történetében rejlik, hanem abban, ahogy a legnagyobb noir klasszikusokat összeszerkesztették Steve Martinnal és a titkos recepten dolgozó sajtkutató rejtélyes halála utáni nyomozásával, aminek végeredménye egy kellőképpen infantilis, ugyanakkor mégiscsak remek kollázsfilm és stílusparódia lett. Mivel a régi és új filmek megfelelő összeszerkesztésének módján, minőségén nagyon sok múlott, ezért a film vágóján, Bud Molinon hatalmas teher tornyosult, aki egészen kiválóan és szellemesen oldotta meg feladatát.

A Dead Man története a korabeli noirokhoz hasonlóan szándékosan nehezen követhető, hiszen végig kell járni 19 régi film egy-két jelenetét és kommunikálni kell ezek szereplőivel a nyomozás során, így a lényeg nem a történeten, hanem egyes helyszínek, jelenetek, pontosabban szólva az összevágott gagek minőségén és szórakoztató képességén nyugszik. Mindemellett persze van valamiféle saját narratívája is a filmnek, ami talán már a „titkos recepten dolgozó sajtkutató tudós” mondatból is érezhető, hogy mekkora hülyeség, mindenesetre mégiscsak rendelkezik egy saját önálló sztorival, ami megfelelő mennyiségű csavart és rejtett motivációt tartalmaz - még ha nem is szentelünk ennek majd túl nagy jelentőséget a film nézése közben, de azért megpróbálom összefoglalni, vagy legalábbis érzékeltetni mindezt:Rigby Reardont – nevét a The Killers (1946) biztosítási ügyek nyomozója, Jim Reardon és a The Bribe (1949) FBI ügynöke, Agent Rigby  után kapta –, egy tipikus noir detektívet  megbízza egy rejtélyes szexis nő az apja halálának felderítésével. Reardon a rejtélyes „Carlotta barátai és ellenségei” listák alapján elkezd utána járni a csavaros ügynek, azonban mindjárt a nyomozás elején rálő egy rovarirtó, azaz Alan Ladd a This Gun for Hire-ből. A sebesült Reardonból megbízója, a szexi femme fatale a szájával kiszívja a golyót. Reardon folytatja nyomozását, és ez alkalommal Juliet testvérét Leonát, azaz Barbara Stanwycket keresi meg a Sorry, Wrong Numberből, akivel természetesen kizárólag telefonon keresztül kommunikál. Leona elmondja neki, hogy alkoholista ex-férje, azaz Ray Milland a The Lost Weekendből rendelkezik bizonyos információval, amit Reardon meg is szerez némi piára adott pénz segítségével. Ezek után megkeresi Kittyt Collinst, azaz Ava Gardnert a The Killersből, aki egy étteremben éppen egy ékszert tesz a levesbe, amiről kiderül, hogy a nyomozáshoz szükséges nyomot tartalmaz. A „Carlotta ellenségei” listán már csak egy nem áthúzott név látható: Swedeé, azaz Burt Lancesteré szintén a The Killersből. Swedenek éppen specialitását, a kávés tojást készíti, amikor jönnek a bérgyilkosok és megölik Burt Lancestert, miközben Reardon megint bekap egy lövést, de Juliet ezt is kiszívja belőle. (A film előrehaladtával a nő egyre profibban szívja ki a golyókat...)  A detektív ezután kapcsolatba lép Phillip Marloweval, azaz Humphrey Bogarttal a The Big Sleepből, hogy a segítségét kérje, de az nyakkendő nélkül, enyhén piásan jelenik meg az In a Lonely Placeből….és innentől kezdve nem folytatom, mert nagyjából érzékelhető a történet, még talán csak annyit, hogy a film egy pontján Rigby Reardon beöltözik Phillys Dietrichsonnak, azaz Barbara Stanwycknek a Double indemnityből, hogy elcsábítsa Walter Neffet, azaz Fred MacMurrayt, mert azt hallotta róla Marlowetól, hogy Neffnek a szőkék a gyengéi, és aki nem meglepően éppen egy szupermarketban lófrál, felszedhető szőkék után kutatva…

A film humora több forrásból is táplálkozik, egyrészről a saját szellemes szövegből, ami önmagában is nagyon vicces, miközben hatását fokozza annak paródia jellege is. Másrészről a történet abszurd jellegű bugyutaságából, az ehhez illeszkedő színészi játékból, és persze mindenekfelett a régi és az új jelenetek összevágásából.

Burt Lancester a The Killersből: A történetvezetés célja nem csak az, hogy végigjárjunk minél több régi filmet, hanem a chandler-i, hammett-i hardboiled történetek kacifántosságának kifigurázása is, amelyeknél egyes esetekben már nem is fárasztja magát a néző azzal, hogy kövesse az eseményeket, hanem elmerülünk az adott jelenetek élvezetében. Mindazonáltal ez a saját bugyuta története a film egyetlen gyengesége, ami generál ugyan némi nevetést, de talán jobb lett volna egy „komolyabb” paródia. Már csak azért is, mert a film szövege nagyon jó, tehát nem arról van szó, hogy a saját szellemes dumák hiányát próbálták volna meg leplezni az infantilis történettel és egyes esetekben akár fizikai humorral. A szöveg nem csak a hardboiled dumák paródiájaként, de önmagában is vicces, különös tekintettel a narrációra, amit tovább fokoz a film főszereplőjének és egyben narrátorának, Steve Martinnak a nagyon komoly, szenvtelen narrálása.

Rigby Reardon: „Minden nő egyforma: lenyúlnak a torkodon, hogy megragadhassák a szívedet, amit aztán kihúznak belőled és a földre dobják, összetapossák a tűsarkaikkal, leköpik, majd beteszik a sütőbe és még a szart is kifőzik belőle. Aztán felszeletelik apró darabokra, rábasszák egy darab piritósra és feltálalják neked. És azt várják, hogy azt mondd: „Köszönöm, drágám, ez nagyon finom volt.”

A filmben nem csak más noirokból bevágott jeleneteken keresztül jelennek meg régi klasszikusok, de a beállításokban és a szövegben is találhatóak ezekre való utalásokat, amelyek egy-egy klasszikus idézetet ferdítenek el, sokszor a noir műfajának megfelelően nagyon erős szexuális felhanggal:

Juliet: „Ha szükséged van rám, csak hívj. Tudod, hogy kell tárcsázni, igaz? Csak beleteszed az ujjad a lyukba és kis köröket írsz le vele.”

(Ami egyébként Lauren Bacall híres mondatát idézi a To Have and Have Not (1944)-ból:

Slim (Lauren Bacall): „Nem kell mondanod semmit, nem kell tenned semmit. Semmit. Oh, talán csak fütyülni. Tudod, hogyan kell fütyülni, igaz Steve? Csak összecsücsöríted a szádat és megfújod.)

Steve Martin Phyllis Dietrichsonként, azaz Barbara Stanwycknek öltözve próbálja elcsábítani Fred MacMurrayt egy szupermarketben, akárcsak a Double Indemnityben:A film szövegének szinte minden sorában ott csillog a műfaj szellemes paródiája: 

Reardon:Carlotta was the kind of town where they spell trouble T-R-U-B-I-L, and if you try to correct them, they kill you./ Carlotta az a típusú város, ahol úgy betűzik a bajt, hogy b-a-l-y, és ha megpróbálod kijavítani őket, akkor megölnek.”  

De olyan megjegyzések is találhatóak a filmben, amelyek valamelyik korabeli sztár személyéhez kapcsolódóan utal egy jellemző vonására, tulajdonságára, ide tartozik Humphrey Bogart piálása és csokornyakkendők iránti rajongása, vagy éppenséggel Cary Grant szexuális hovatartozására. A Suspicionből bevágott vonat jelenetben hangzik el Cary Grant szájából : „Fogalmam sem volt, hogy egy alagútba megyünk.” (A vonat (férfi) és az alagút (nő) régi filmek estén szimbolizál(hat) szexet, mint pl Hitchcock egyik klasszikusában a North by Northwestben (1959) szintén Cray Granttel a főszerepben, ebben a filmben viszont ez a párbeszéd két férfi között történik.)

Azokat a jeleneteket, amelyek nem tartalmaznak régi filmeket, az abszurd történet és az ehhez illő színészi játék mozgatja, amelyek bár a film gyengébb részeihez tartoznak, de a noir antihős nyomozót alakító  Steve Martin és a korabeli femme fataleokat idéző Rachel Wardnak köszönhetően mégiscsak szórakoztatónak nevezhetőek. Mindkét főszereplő karakternek van egy feltűnő és fontos tulajdonsága. Míg Reardon magándetektív a „takarítónő” szóra bekattan és pszichotikus gyilkos ösztön vesz erőt rajta,addig Juliet pedig jó femme fataleként remekül szívja ki a golyókat…hmm...

Néhány jelenet illetve azok beállítása is egyértelműen megidéz jó néhány noirt, A máltai sólyom többször is megjelenik, többek között az egyik újságolvasós-figyelős jelenetben. De karakterekben is vannak konkrét utalások, mint Reardon, aki annyira be tud kattanni, mint Dixon Steele az In a Lonely Placeben, hogy nőket fojtogat, de nem is folytatom, mert had maradjon még számtalan felfedezésre váró utalás a poszt noir rajongó olvasóinak.De egy szónak is száz a vége, a Halott férfi nem hord zakót legjobb része természetesen a régi filmjelenetek bevágásából, és az újakkal való összeszerkesztéséből fakad, ami lehetővé teszi, hogy Steve Martin régi sztárokkal beszélgessen vagy lépjen bármilyen interakcióba. Nem létezik olyan noir rajongó, aki ne vetné bele magát hatalmas élvezettel a régi noirok, azok karaktereinek és az őket játszó színészek felismerésébe, valamint a többi szövegbeli, vagy képbeli utalás és vicc felfedezésébe és megértésébe. A régi karakterek egy részének neve és foglalkozása kicsit más az új filmben, mint a régiben, pl. Alan Ladd nem bérgyilkos, hanem rovarirtó, vagy éppen Ray Milland nem Don Birnam, hanem Sam Hastings, ennek általában az volt az oka, hogy így jobban illeszkednek az új sztoriba, és extra humor forrásként is szolgálnak. 

A film készítői megszámlálhatatlan órát töltöttek régi noirok nézésével, hogy ki tudják választani azokat a jeleneteket, amelyek tartalmaznak olyan sorokat, amelyeket össze tudnak vágni úgy, hogy illeszkedjen a történetbe és reagálni lehessen a bennük elhangzó szövegre. (És lehetőleg a közönség előtt is ismert filmek legyenek.) A blog törzsközönsége szerintem már felismeri a bevágott filmek és utalások nagy részét, amelyet szándékosan úgy válogattak, hogy minden korabeli filmstúdió képviseltesse magát:

A Warner Brostól láthatjuk a Deceptiont (1946) Bette Davisszel, mint Doris Devermont, a Humoresquet (1946) Joan Crawforddal, mint Margaret, a The Big Sleepet (1946) Humphrey Bogarttal, mint Phillip Marlowe, a Dark Passage-t (1947) szintén Humphrey Bogarttal, mint Vincent Parry, valamint a White Heat-et (1949) James Cagneyvel, mint Arthur "Cody" Jarrett.Az Univerzaltól a This Gun for Hire (1942), Alan Ladd-del, mint rovarirtó (a fenti képen), a The Glass Key (1942) Veronica Lake-kel, a Double Indemnity (1944) Fred MacMurrayvel, mint Walter Neff, The Lost Weekend (1945), Ray Millanddel, mint Sam Hastings, aki itt Juliet volt sógora, a The Killers (1946) Ava Grandnerrel, mint Kitty és Burt Lancester, mint Swede, aki meghal mielőtt megkóstolhatta volna Reardon specialitását.

A Metro-Goldwyn-Mayertől látható a Johnny Eager (1941), a Keeper of the Flame és a The Postman Always Rings Twice (1946) Lana Turnerrel, a The Bribe (1949) Charles Laughtonal, mint J.J. Bealer és Vincent Priceszal, mint Rice, valamint ebből a filmből jön Carlotta szigete is.

Az RKO-tól a Suspicion (1941) Cary Granttel és a Notorious (1946) Ingrid Bergmannal, mint Alicia Huberman.

Paramount Picturestől az I Walk Alone (1947) Kirk Douglasszel, mint Noll Dink Turner, a Sorry, Wrong Number (1948) Barbara Stanwyckkel, mint Leona, aki ebben a filmben Juliet testvére.

A Columbiától az In a Lonely Place (1950) Humphrey Bogarttal, mint Dixon Steele, aki ugyanúgy bekattan időnként, mint Rigby Reardon.

A film elkészítésében olyan szakemberek is részt vettek, akik annak idején számos régi noirban dolgoztak. Ilyen volt Edith Head kosztümtervező, John DeCuir díszlettervező és Rózsa Miklós zeneszerző. Edith Head többek között a Sunset Boulevard, a Double Indemnity és a Notorious kosztümeit tervezte, John DeCuir a Brute Forceban és a The Naked Cityben dolgozott, Rózsa Miklós pedig többek között a Double Indemnity, a Spellbound, a The Asphalt Jungle, The Lost Weekend zenéjét szerezte. Mindhármuk dolga az volt, hogy megidézzék a ’40-es évek noirjait, és ami remekül sikerült mindhármuknak. A filmet Michael Chapman operatőr fényképezte, aki alaposan és hosszan tanulmányozta a noir fényképezési stílust, itt az elsődleges feladata az volt, hogy a régi és új jelenetek minél simábban illeszkedjenek egymásba. Carl Reiner noir paródiájából ki lehetett volna hagyni a fizikai jellegű humort és egy kicsit jobb saját sztorit szőni a paródia köré, azonban annyi rengeteg, és olyan kiváló gageket és remek szövegeket tartalmaz telis-tele minden fajta (kép, szöveg, rendezés) utalással régi noirokra, hogy a műfaj rajongói élvezettel és minden fenntartás nélkül merülnek el benne. Nem is beszélve a filmben megjelenő ’40-50-es évekbeli sztárokról, akiket élvezet viszontlátni egy modern, 1982-es filmben. Külön dicséret illeti a stáb idősebb, már a noir időszakban is dolgozó tagjait, akiknek munkája is hozzájárult a műfaj autentikus megidézéséhez. Az egyik kritikus írta a filmről, hogy „Egy témájú film? Lehet, de az a téma annyira vonzó, hogy régi filmek rajongói ellenállhatatlannak tartják majd.”

Értékelés: 9/10

Az alábbi videóban látható az egyik Humphrey Bogartos jelenet, amikor Steve Martin arra gyanakodik, hogy Bogart már megint piásan érkezett, de kiderül, hogy csak egy Martinit ivott, miközben Martin azt is kifogásolja, hogy bár Bogie inge végig be van gombolva, de még sincs rajta nyakkendő, ezért ajánl neki egy felcsíptethető csokornyakkendőt (az idősebb korában közismerten csokornyakkendő mániássá váló Bogartnak, akit egyébként a Magányos helyen c. filmjéből vágták be ide):

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr3814558014

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása