Time Goes By

Akik éjszaka élnek (They Live By Night) 1948

2019. március 03. 16:31 - Time Goes By

Nicholas Ray rendező debütáló filmje volt ez a film noir, ami a „a menekülő bűnöző szerelmespár” típusú filmek sorába tartozik, és az alműfaj leghíresebbjének, az 1967-es Bonnie és Clyde egyik előfutára volt. A film férfi főszereplője egy ártatlanul elítélt fegyenc, aki azért szökött meg a börtönből, hogy bebizonyíthassa ártatlanságát, azonban ehelyett sorsszerűen egyre mélyebbre süllyed a bűnözésben, miközben a neki segítő újdonsült szerelmét is a bűn világába való lesüllyedés veszélyezteti.

Három elítélt rab, a fiatal Arthur „Bowie” Bowers (Farley Granger), a megrögzött bűnöző Chicamaw „One-Eye” Mobley (Howard Da Silva) és a nála egy fokkal barátságosabb Henry „T-Dub” Mansfield (Jay C. Flippen) megszökik egy Mississippi-i börtönből. A fiatal Bowie szökését elsősorban az motiválta, hogy bebizonyíthassa azt, hogy ártatlanul ült börtönben az elmúlt 7 évben. A három férfi első búvóhelye egy kissé elhagyatott helyen álló elhanyagolt és lepukkant benzinkút, aminek tulajdonosa One-Eye alkoholista testvére, Mobley (Will Wright), akinek van egy tinédzser korának vége felé járó lánya, Keechie (Cathy O’Donnell). A két ártatlan és kissé naiv fiatal, Bowie és Keechie azonnal megtetszenek egymásnak és elhatározzák, hogy együtt megszöknek, hogy új, normális életet kezdjenek és boldogan élhessenek egymással. A körülöttük lévő bűnözők azonban rábeszélik Bowiet arra, hogy részt vegyen néhány rablásban, mint sofőr. A rendőrség természetesen a banda nyomában jár, ráadásul tévesen azt feltételezik, hogy Bowie a banda vezére, így ő a legfőbb célpontjuk…Nicholas Ray (Magányos helyen 1950, Haragban a világgal 1955 stb..) filmje egy romantikus melodráma, egy film noir és egy road movie hármasának keverékéből áll, aminek története a Nagy Gazdasági Válság szegénység sújtotta időszakában játszódik, az akkori egyik legszegényebb vidéken, a déli Mississippi államban. Már az idő és a földrajzi hely önmagában is garantálja, hogy egy nagyon sötét, pesszimista és (jó értelemben véve) lepukkant és realisztikus noirt kapjunk, amiben helyet kap majd némi társadalom kritika is. A film nem is cáfol rá előzetes várakozásainkra, olyannyira nem, hogy Nicholas Ray megalapozta vele a későbbi „kívülálló és innovatív” rendezői hírnevét, aki erős vonzalommal és jó érzékkel rendelkezett a romantikus fatalizmus és a valamilyen szempontból kirekesztettek szempontjainak bemutatására, akiket saját gyengeségük és az érzéketlen és igazságtalan társadalmi környezet kettőse győz le. Nicholas Ray filmje egy kicsit Fritz Lang You Only Live Once 1936 és az 1945-ös Detour nyomában jár, megelőzvén a pár évvel később megjelenő, hasonló műfajú és szintén nagyon realisztikus Gun Crazyt 1950, amely noir road moviek közös jellemzője, hogy kimozdulnak a nagyvárosból vidékre, poros kisvárosokba vagy éppen kietlen tájakra, ahol a főszereplők egy autóút során a szabadság helyett a végzetükbe rohannak. A road moviek egyik legfontosabb szimbóluma a kietlen, üres út, ami egzisztencialista értelemben a szabadságot jelképezi, és amin ennek a filmnek a szerelmespárja is halad a film második felében, miközben lepukkant helyeken szállnak meg, azonban igazából soha nem érkeznek meg sehova.

A forgatókönyvet Charles Schnee és Nicholas Ray írták Edward Aderson Thieves Like Us című 1937-es regényéből, amiben a fentieknek megfelelően két fontosabb téma bontakozik ki. Egyrészről látható Bowie és Keechie romantikus kapcsolata és erőfeszítése, hogy kitörjenek reménytelennek látszó helyzetükből, és végre normális életet kezdhessenek, amihez szorosan kapcsolódik a másik téma, a társadalom kritika, amiben meg az látható, hogy a szerelmespár miért is nem tud új életet kezdeni.

A filmet két szakaszra lehet osztani, és bár nem lehet ezeket nagyon élesen elválasztani egymástól, de az első inkább a noir rész, amiben a bűnözők megszöknek a börtönből, a szerelmesek megismerkednek és egymásba szeretnek, megtörténnek a bankrablások és a fiatalok összeházasodnak. Ezután jön a második, a road movie szakasz, amikor már kettesben járják az utat, megpróbálván elszakadni a többi bűnözőtől, addigi életüktől, hogy megvalósíthassák álmaikat, azonban a környezet, a társaik és Bowie bűnözői múltja visszahúzza őket a realitásba. A film fókusza a fatalista romantika szálon nyugszik, amiben látható, hogy a kudarcra ítélt szerelmespár naivan, nem tudomást véve a realitásokról folyamatosan abban reménykedik és arról álmodozik, hogy kitörhetnek addigi nagyon szűkös kereteik közül és új életet kezdenek. A józan gondolkodású, de gyengéd Keechie és a sérülékeny és naiv Bowie alapvetően nem bűnözők – még ha Bowie el is csábul -, és még csak nem is kalandra vágynak, mint Bonnie és Clyde, hanem egy átlagos, normális életre egy kis házzal és gyerekekkel, azonban ebben a szegényes és fojtó, embertelen szűkebb és tágabb környezetben még ez is túl nagy kívánságnak bizonyul majd.

A végtelenül ártatlannak látszó fiatalok azonban nem teljesen csak a környezetük áldozatai, hiszen mindketten hoznak olyan rossz döntéseket, amelyek elindítják őket, vagy a kapcsolatukat a végzet felé. Bowie börtönből való szökésével már bűnözővé vált, még ha ártatlanul ült is, amit súlyosbított azzal, hogy szökés után részt vett a rablásokban. Persze Keechienek az a döntése, hogy új életet egy menekülő, először csak bűnözőnek vélt, majd a későbbiekben a bűnözésbe valóban bele is keveredő férfivel tervezzen, sem nevezhető éppen a legjobbnak. De mint tudjuk, szerelem ellen nem lehet mit tenni, ami miatt még az egyébként racionális lány is meghozza a maga rossz döntését, ami után már ketten együtt rohannak a végzetükbe. A végzet ez esetben jelenthet több mindent is, de az biztos, hogy boldog életet nem kezdhetnek együtt, azt a film már a legelején tudatosítja a nézőkben. Ezt az elátkozottság érzést remekül megteremti a legelső jelenet (a poszt végi videóban látható), még a feliratok előtt, amikor a boldogan ölelkező és csókolózó szerelmespár látható azzal a felirattal, hogy:

Ez a fiú… és ez a lány… soha nem voltak rendesen bemutatva annak a világnak, amelyben élünk…”Büntetésük alól még úgy sem mentesülhetnek, hogy alapvetően mindketten ártatlan lelkek, motivációik tiszták és a szerelem vezérli őket. Olyanok ők együtt, mint az ártatlan báránykák a farkasok kegyetlen és sötét világában, amiről mintha nem is tudnának túl sokat, és ami hozzájárul ahhoz, hogy könnyen eltévednek, miközben a helyüket keresik benne. De nem találják, találhatják ezt a helyet, mivel túl jók hozzá. Bowie és Keechie ezért nem is ér el sehova, nem érkeznek meg álmaik helyére, ugyanis ahova csak mennek, mindenhol farkasokkal találkoznak. A farkasok alatt ráadásul nem csak a szűkebb környezetüket jelentő bűnözőket kell érteni, de a tágabb társadalom tagjait is, az olyan átlag embereket, mint a motel tulajdonos, az anyakönyvvezető, de azok a bankokat, intézményeket is, ahonnan a pénzt rabolják. They are the biggest crooks / Ők a legnagyobb gazemberek. Ugyanis a társadalom ún. normális tagjaival is csak a hamisságot, az önzőséget, a kapzsiságot és az árulást tapasztalhatják meg.

A film vége felé az fiatal párt összeadó mellékszereplő mondja azt Bowienak, hogy nem lehetnek reményeik ebben az életben.

Nincs esélyünk?” – kérdez vissza Bowie.

Nincs

Nincs hely a számunkra?”

Nem tudok ilyet mondani, fiam.”

Ők ketten csak akkor lehetnek boldogok, ha ki tudják zárni a világot az életükből, azonban ezek a pillanatok inkább csak boldogság morzsák, a társadalom mindig visszahúzza őket a realitásba, ami nem más, mint a bűn és bűnözés, szűkebb vagy tágabb környezetükben, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Mindez azonban csak fokozza azoknak a pillanatoknak az erejét, amikor boldogok együtt, és aminek az is a következménye, hogy ők ketten, ha együtt vannak, legyőzhetetlennek hiszik magukat, amivel együtt jár az is, hogy elszakadnak a realitásoktól, hamis álomba ringatják magukat, ami pedig mindig megbosszulja magát.A film nem csak a története, a karakterei, de a fényképezése és atmoszférája segítségével is egy nagyon sötét világot ábrázol, ráadásul olyannyira realisztikusan, amire eddig nem sok példa volt a noir műfajában, és ami tovább növeli pesszimista jellegét. Ebben a noirban mindenki folyamatosan arról beszél, hogy új, normális életet kezdenek, azonban ebben a rohadó világban erre nagyon kicsi bárkinek is az esélye. A „normális” élet alatt pedig több mindent lehet érteni ebben a filmben. Lehet ez családi élet egy kis házzal és gyerekkel, de tovább lehet ezt vinni egy másik szintre is és „normális” világként értelmezni, amiben nincs  szegénység, hamisság, érzéketlenség és önzőség.

A film két fiatal főszereplője, Cathy O’Donnell és Farley Granger is viszonylag kezdők voltak ekkoriban, ami jól jött naiv és ártatlan karaktereik megformálásánál. Szemmel láthatóan törekedtek arra, hogy ellenálljanak közös jeleneteikben az édeskés szentimentalizmusnak, ami ekkoriban jellemző volt filmekben, esetenként ugyan nem mindig sikerült ez, de alapvetően eleget tettek az ilyen irányú rendezői utasításnak, hiszen nagyon fontos volt ebben a realisztikus filmben, hogy a színészek játéka is illeszkedjen ehhez.

Kettejük közül Cathy O’Donnell volt a jobb Keechie (vagyis Kicsi) szerepében, aki egész eddigi életét azzal töltötte, hogy kiszolgálta és elviselte alkoholista apját, és mintha csak arra várt volna, hogy találkozzon egy hozzá hasonló emberrel, akivel elmenekülhet ebből a minden téren korlátozott, lepukkant és érzelmileg megnyomorító helyről, környezetből. Kezdetben azt gondolhatnánk, hogy ő lesz ennek a noirnak a femme fatale karaktere, azonban ez csak félig-meddig igaz esetében, mivel kettejük szerelme és közös álma hozzájárul a bukáshoz, azonban érzelmei megkérdőjelezhetetlenek az antihős felé. Ő a szerelmes pár józanabbik, reálisabb tagja, akinek szemében szerelmének szóló gyengédség mellett esetenként a környezetének szóló keménység és hidegség is megvillan.Farley Granger  (Rope 1948, Idegenek a vonaton 1951) Bowie, az antihős szerepében egy álmodozó és érzékeny lelkületű fiatalembert alakít, akit megcsap ugyan a bűnözés szele, de mindez sokkal inkább a túlélését szolgálja ebben a zord világban, semmint személyiségének lényege vagy értelme lenne. Függetlenül attól, hogy a páros tagjai közül ő követett el bűncselekményeket, Bowie kisugárzása talán még ártatlanabb és tisztább, mint Kicsié, és mintha sérülékenyebb is lenne nála, amit olyan eszközökkel is ábrázoltak a karakterizálás során, hogy Bowie nagyon sokat sérül meg fizikailag is, és ilyenkor mindig Kicsi ápolja. Farley Granger soha nem tartozott a kedvenceim közé, ő itt sem tudott igazából több réteget pakolni karakterébe azon kívül, hogy ártatlan és érzékeny, Cathy O’Donnell karakterét összetettebben, realisztikusabban és érdekesebben tudta megformálni.

A mellékszereplők között is volt pár jó alakítás. Köztük is a legjobb talán Howard Da Silva volt One-Eye Chickamaw szerepében, aki a szerelmespár szűkebb környezetének legelszántabb és legfélelmetesebb bűnözője, aki mintha szexuális érdeklődést is mutatna unokahúga, Kicsi irányába. A bűnözés az ő személyiségének esszenciája, akinek úgy tűnik, hogy a rablásokra szinte fizikai kényszere van, ráadásul nagyon gyorsan meghúzza a ravaszt, ha nyomás alá kerül bizonyos szituációban. A szökött bűnözők harmadik tagját, One –Eyenál egy fokkal szelídebb T-Dub-ot Jay C. Flippen alakítja. Bowie kezdetben egyfajta apafiguraként tekint rá, azonban a későbbiekben T-Dub megmutatja igazi arcát, akinek Bowie nem a barátja, vagy protezsáltja, ahogy a fiatalember hiszi, hanem csak biznisz.T-Dub elkeseredett nővérét, Mattiet Helen Craig játszotta, akinek meg vannak a saját tervei arra nézve, hogy mire is használja a rabolt pénzt, ilyenformán a femme fatale bizonyos „feladatait” átveszi Kicsitől.A film zenéjét Leigh Harline szerezte, ami őszintén szólva nem igazán tetszett, mivel sokkal szentimentálisabb, mint a film maga, és ami egy kicsit csökkenti annak realisztikusságát. Persze illeszkedik ez a nagyon drámai zene a korának filmzenéi közé, ide azonban pont nem illett. Az operatőr, George E. Diskant (pl. Narrow Margin) viszont kiváló munkát végzett a tradicionális sötét, expresszionista noir fényképezésével, aki itt különösen az árnyékokkal játszott nagyon látványosan. Többször is alkalmazta azt a noirokban egyébként elég gyakori eszközt, hogy egyes szereplőkre rácsok árnyékai vetülnek, jelezvén a karakter bűnösségét és előrevetítvén lehetséges sorsát. A fényképezésnek ráadásul van még egy nagyon meglepő eleme is, amiben úttörőnek, vagy legalábbis nagyon ritkának számít ez az egyébként B filmnek készült noir: helikopterről fényképezték az autós menekülés jelenetét a film elején (poszt végi videóban).

Nicholas Ray első filmje egy egyedülállóan sötét, autentikus és realista noir lett, ami ezen utóbbi tulajdonságánál fogva pár évvel megelőzte korát, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy innentől kezdve ez egyre nagyobb teret kapjon a műfajban. Sőt, a francia új hullám egyes képviselőit is inspirálni tudta, többek között Francois Truffaut-t, aki mindig nagyon elismerően beszélt erről a filmről.

Értékelés: 8/10

A film nyitójelenete:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr3714665563

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.