Time Goes By

Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo's Nest) 1975

2019. augusztus 15. 17:25 - Time Goes By

Milos Forman pszichológiai tragikomédiája, szatírája egyike azon hollywoodi filmeknek, amelyik minden fontos (legjobb film, rendezés, férfi és női főszereplő, valamint forgatókönyv) Oscar kategóriában győzni tudott. Mindezt rajta kívül csak az 1934-es It Happened One Night c. screwball komádia és az 1991-es Bárányok hallgatnak c. pszicho thriller mondhatja el magáról. A Száll a kakukk a fészkére jelenleg a 33. az Amerikai Film Intézet legjobb hollywoodi filmek listáján, míg Ratched nővér az 5. legjobb villain szereplő. A főszerepben a még fiatal Jack Nicholson látható pályája első szakaszának egyik legjelentősebb filmjében, ami meghozta számára az Oscar-díjat a Szelíd motorosok (1969) és a Kínai negyed (1974) után. A történet főszereplője, a bűnöző Mac mentálisan betegnek tetteti magát, hogy ne kelljen dolgoznia és inkább egy pszichiátrián tölti visszalévő pár hónapnyi börtönbüntetését.  

1963, Randall Patrick "Mac" McMurphyt (Jack Nicholson), egy fiatalkorúval való szex miatt elítélt fegyencet a börtön munkatáborából egy pszichiátriára küldik antiszociális és anti-autoriter magatartás miatt. Mac mindezt valójában azért tettette, hogy megússza a kemény munkát, és büntetésének utolsó pár hónapját sokkal nyugisabb és relaxáltabb környezetben tölthesse. Mac itt egy csapatnyi különböző típusú mentális betegségben szenvedő páciens társaságába kerül, akik mindannyian orvosi felügyelet és kezelés alatt állnak, de számukra a valódi főnököt Mildred Ratched nővér (Louise Fletcher) jelenti. Ratched nagyon hideg és távolságtartó passzív-agresszív viselkedésével tartja kézben a betegeket, akik mindannyian nagyon félnek tőle. Mac megjelenése és lázadó természete nagyon hamar felborítja a kórház lakóinak addigi szigorú szabályok közé szorított életét, Ratched nővér azonban mindent megtesz, hogy visszaállítsa a rendet és Macet is betörje…Száll a kakukk a fészkére sokáig egyike volt a leghíresebb és legbefolyásosabb hollywoodi filmeknek, azonban mára mintha egy kicsit kiesett volna a köztudatból. Az eredetileg színdarabból íródott történet megfilmesítési jogait Kirk Douglas vásárolta meg még 1963-ban, amikor a színpadon játszotta Mac szerepét, azonban nem tudott elegendő befektetőt és pénzt összeszedni terve megvalósítására. A későbbiekben a jogokat átadta fiának, Michael Douglesnek, akinek végül sikerült mindezt megvalósítania és így elkészülhetett a Száll a kakukk fészkére moziverziója. 

A film műfaját illetően egy társadalmi szatíra, amiben a komikus jelenetek éles kontrasztban állnak a tragikus véggel. A filmbeli pszichiátria a társadalom metaforája, amiben a törvényhozás, közigazgatás és rendfenntartás funkciói bár látszólag elválasztódnak egymástól, ahogy az egy demokráciában szokás, azonban a rendszert ennek ellenére a mindent átható tekintélytisztelet működteti. A pszichiátria és lakói jelképezik az átlagembereket, akik szabadságra és boldogságra vágynak. Ironikus módon azok az orvosok a döntéshozók, vagyis a törvényhozók, akiknek a legkevesebb kapcsolatuk van az átlagemberekkel, azaz a páciensekkel. Velük ugyanis sokkal inkább a nővérek foglalkoznak, akik felállítják azokat a mindennapi szabályokat, amelyekről úgy gondolják, hogy segítenek elérni a döntéshozók céljait, azaz ők jelképezik a közigazgatást. Az ápolók pedig a rendfenntartók ebben a társadalomban, vagyis az igazságszolgáltatás, akik a nővérek és orvosok uatsítására akár erőszakkal is eljárnak azok ellen, akik nem tartják be ezeket a szabályokat. És legfőképpen az látható, hogy ebben a társadalomban mennyire szenvednek az egyének, miközben próbálják megőrizni a lelküket és nem feladni a reményt, hogy egyszer kikerülnek a pszichiátriáról, azaz egyszer részük lehet egy szabadabb és jobb életben.

A metaforikus történet egyik központi témája a tekintélyelvűség-ellenesség, ami a két főszereplő, a szabályok ellen lázadó és a pozitivumokra fókuszáló, ugyanakkor rövidtávú szemléletű antihős Mac és a szabálykövető, tekintélyelvűséget képviselő és embertelen, mindig a negatívumokra koncentráló, de hosszútávú szemlélettel rendelkező Ratched nővér párharcában mutatkozik meg. Bár a történetben elviekben Mac a főszereplő, a film mégis inkább Ratched nővér által képviselt hatalom jellegét és működését helyezné mikroszkóp alá.Ratched nővér az a típusú villain karakter, aki nem velejéig gonosz, hanem csak egy olyan hatalommal rendelkező ember, vagy átvitt értelemben a mindenkori (politikai) hatalom, ami vagy aki meg van győződve arról, hogy minden, amit tesz az jó, és mindez a társadalmat, a közjót szolgálja. Ő a nagybetűs önelégült hatalom, ami nem látja, hogy legalább annyi rosszat tesz, mint jót. És legfőképpen azt nem látja, hogy mindeközben elveszik az egyének, az emberek érdeke, akik érdeke miatt elviekben az egész rendszer, a társadalom, azaz a pszichiátria működik. A hatalom szinte mindenki számára, még saját maga számára is észrevétlenül vált fókuszt a történetben, aminek eredménye az, hogy immár nem a páciensek, azaz az emberek érdeke a legfontosabb számára, hanem az, hogy megőrizze hatalmát. Mindehhez egy idő után már eszközökben sem válogat, amit nagyszerűen mutat be a ’70-es években elfogadott és általánosan használt félelmetes és majdhogynem kínzásnak tűnő pszichiátriai kezeléseivel, eszközeivel az elektrosokk terápiától a lobotómiáig annak érdekében, hogy a rendet fenntartsa és a szabályokat betartassa az emberekkel.

A forgatókönyvet Lawrence Hauben és Bo Goldman írták Ken Kesey 1962-es azonos című regénye és az egy évvel később ebből készült, Dale Wasserman által írt színpadi mű alapján. A könyv és a film között számos különbség fedezhető fel. Az egyik legfontosabb a történet nézőpontjában áll. Azokat a részeket, amelyeket a regényben Chief szemszögéből láthatunk, hallhatunk, a film egyszerűen elhagyja, és egyenes elbeszélést alkalmaz Mac sztorijának elmesélésében. Megerősítették a filmben a humoros részeket, valamint néhány cselekményt kihagytak, mint például Cheswick öngyilkossága. Jelentősen tompították a regény két fontos témáját, a domináns nők és a maszkulinitását elvesztő férfiak párharcát, ami a kiszolgáltatott férfi betegek és a hatalommal rendelkező ápolónők között zajlik, valamint azt, hogy a közösség, a társadalom hogyan öli meg az egyént azáltal, hogy őrültnek nyilvánítja azokat, akik valamilyen szempontból mások, mint a többség. Ken Kesey, a regény írója, el is hagyta a projectet ezek miatt, pedig először őt kérték fel a forgatókönyv megírására.

A forgatókönyv egyik legfontosabb része a karakterizálás, ami a társadalom szereplőinek illetve a pszichiátria lakói között fennálló metafóra több rétegét is erősíti.Mac egy olyan lázadó egyén, aki hajlamos arra, hogy a könnyebbik végét ragadja meg a kötelességeinek, és emiatt meghoz egy nagyon rövidtávú szemléletre utaló döntést a film legelején, amivel elindítja saját magát a végzetébe vezető úton. Mac nem véletlenül a film antihőse és nem a hőse. Már a történet legelején tudható róla, hogy mindig csak a saját, nagyon rövidtávú érdekeit szem előtt tartó gyenge és önző ember, aki nagy ívben tesz a szabályokra. Mindezen tulajdonságokat különböző szituációkban és szempontokból nézve felfoghatjuk jó és rossz tulajdonságoknak is, amely értelmezés a történet előrehaladtával jelentősen változik. Macet azért ítélték el, mert egy fiatalkorúval szexelt, ami bár nem volt a szó eredeti értelmében erőszak, de a lány kora miatt mégis büntetendő cselekmény. A szabályok figyelmen kívül hagyása ez esetben abszolút káros, mivel egy fiatalkorú embertársa egészséges lelki fejlődését gátolja, ami akár későbbi testi, lelki és pszichés boldogsága útjában is állhat, amiről azonban Mac nem hajlandó tudomást venni. Arról nem is beszélve, hogy egy szexuális aktus okozta élvezetnél rövidebb élvezetet talán nincs is ezen a világon, majd ezek után azért „utaltatja” be magát a pszichiátriára, hogy megússzon pár havi kemény munkát.

Kezdetben úgy tűnik, hogy ez jó döntés volt, hiszen nem kell dolgoznia és közben friss levegőt hoz a pszichiátria poros, mozdulatlan és áporodott levegőjébe, és embertársai javát szolgálja azzal, hogy megtanítja nekik, hogy higgyenek önmagukban és álljanak ellen Ratched nővér autokratikus viselkedésének. A többi páciens rögtön meg is kedveli ezért és szinte azonnal a vezetőjükké, a hangadójukká válik. Mac lázadása a szabályok és az autokratizmus ellen, valamint a saját önzöségének kielégítésének vannak pozitív eredményei és ezért ezen tulajdonságait akár jónak is értelmezhetnénk, ha mindezt kezdetben nem átgondolatlanul, felelőtlenül, és nem pillanatnyi unalmában a saját szórakoztatására tenné, hanem tudatosan cselekedne a közösség érdekében. Egy idő után, ahogy saját bőrén is érezni kezdi a nyugis(nak gondolt) pszichiátria, azaz a társadalom egyén felett gyakorolt kellemetlen hatalmát, már tudatosabban és társai érdekeit is szem előtt tartva lázad a szabályok ellen, sőt ezt a szemléletet bizonytalanabb társainak is át tudja adni, ezért egy idő után a hatalom, azaz Ratched nővér benne látja az elsőszámú ellenséget.Chief Bromden: „Apám hatalmas volt. Mindig azt tette, amit akart. Ez volt az oka annak, hogy mindenki őt akarta megtörni. Amikor legutoljára láttam vak és beteges volt az ivástól. Minden alkalommal, ahányszor csak az üveget a szájához tette, nem ő szívta ki belőle piát, hanem az szívta ki őt annyira, hogy olyan kicsivé, gyűrötté és sárgává vált, hogy a kutya se ismerte fel.”

Mac: „Megölték, mi?

Chief Bromden: „Nem mondom, hogy megölték. Csak meg akarták törni. Ahogy most téged is meg akarnak törni.”

Jack Nicholson élete egyik ikonikus alakítását nyújtotta Mac szerepében, aki telis-tele van élettel, ugyanakkor egy végtelenül gyenge és (kezdetben) önző ember, akiről azért a későbbiekben az is kiderül, hogy érző szívvel rendelkezik. És akinek nincs esélye a mindenkori hatalommal szemben, legyen bármilyen karakán. 

A film másik főszereplője, a manipulatívan okos és hideg Mildred Ratched nővér, aki a hatalom megtestesítője ebben az elmegyógyintézetben. Az ő elsődleges célja a szabályok mindenáron való betartatása és ezzel együtt az uralkodó rendszer fenntartása a pszichiátrián. Bár ő a történet híres-hírhedt villain karaktere, azonban nem a szokásos hollywoodi „rossz fickó” ő, hiszen a klasszikus villain figurákkal szemben Ratched alapvetően jót akar és nem tudja magáról, hogy mennyire rossz, mindazonáltal magában hordozza mindazt a rosszat, ami boldogtalanná tudja tenni a környezetében élő emberek életét. Minden "rosszasága" ellenére igazán kegyetlenné csak a film vége felé válik. Ő mindenben Mac tükörképe. Ratched nővér első ránézésre kedvesnek és rendesnek tűnik, azonban idővel kidomborodnak személyiségének negatív tulajdonságai, amelyek teljesen háttérbe szorítják a pozitívakat. Nagyon hamar kiderül róla, hogy mennyire diktatórikus, szívtelen, manipulatív, aki nem tudja elviselni, ha nem minden úgy történik, ahogy ő akarja. Louise Fletcher játszotta Ratched nővért, akinek ez volt élete szerepe. Fletcher képes volt arra, hogy minden erőlködés nélkül úgy jelenítsen meg folyamatosan az arcán egy végtelenül ellenszenves vonást, kifejezést, hogy nem lehet nem tiszta szívből gyűlölni. Ő szerintem jobb volt még Jack Nicholsonnál is, és vele ellentétben soha nem játszotta túl karakterét, hanem nagyon finom eszközöket használt csak. Teljesen megérdemelten nyert Oscar-díjat.

A film összetettségét mutatja, hogy mindezek ellenére nem lehet kijelenteni, hogy Mac szerepe sokkal pozitívabb lenne társai életében, mint Ratched nővéré, függetlenül kedvelhető és laza illetve ellenszenves és szigorú személyiségüktől. Mac cselekedetei impulzívak, amelyek bár egy-egy rövidebb időszakra felvidítják a többi pácienst, hosszú távon azonban nyilvánvalóan nem jelent ő sem megoldást a problémákra. Vele szemben Ratched nővér nem hoz pillanatnyi örömöket az életükbe, de egy hosszútávon is stabil és kiszámítható rendszert működtet, amiben a mentális betegek nagyobb egyensúlyt találhatnak, mint Mac kiszámíthatatlan impulzivitásában, pillanatnyi örömöket szem előtt tartó rövid távú szemléletű rendszerében.

Rajtuk kívül számos egészen kiváló mellékszereplő látható, akik egyébként több hetet egy pszichiátrián töltöttek annak érdekében, hogy minél hitelesebben játszák karaktereiket. A legfontosabbak közülük azok a páciensek, akiknek az életére valamilyen hatással volt Mac egy ideig. Többek között ilyen a magát süketnémának tettető, hallgatag, de erőszakra hajlamos indián „Chief”, azaz Főnök Bromden (Will Sampson), a nagyon sérülékeny Billy Bibbit (Brad Dourif), a gyerekkori traumái miatt szenvedő Charlie Cheswick (Sydney Lassick), a téveszmés Martini (Danny DeVito), a tanult és paranoid Dale Harding (William Redfield), a mindig profán megjegyzéseket tevő Max Taber (Christopher Lloyd), az epilepsziás Jim Sefelt (William Duell) és Bruce Fredrickson (Vincent Schiavelli).A film kissé furcsa, de mégis remekül illeszkedő zenéjét Jack Nitzsche szerezte. Az operatőr kezdetben Haskell Wexler volt, azonban őt a rendező a köztük lévő „művészi különbségek” miatt lecserélte Bill Butlerre, azonban ennek ellenére mindketten Oscar-jelölésben részesültek munkájukért, amiben nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a pszichiátria megfelelően félelmetesnek tűnjön.

A tavaly meghalt Milos Forman csehszlovák, majd emigrálása után amerikai rendező mindig is híres volt egyrészről anti-totalitarizmusáról, másrészről ultrabaloldaliságáról, amiket meglehetősen nehéz itt Kelet-Európában összeegyeztetni, Amerikában már könnyebb, így ez számos filmjében visszaköszön. A legjobban talán ebben a tragikomikus szatírájában, aminek nagyon nagy erőssége, hogy mondanivalója teljesen elvonatkoztatható a történet földrajzi helyétől és idejétől. A rendezőre jellemző politikai kettősség a későbbiekben „amerikaiasodik” és olyan erős anti-totalitarista és baloldali üzenetekkel rendelkező filmeket eredményez majd, mint pl. Hair 1979, Ragtime 1981 vagy a The People vs. Larry Flynt 1996. Bár a Száll a kakukk a fészkére egyes elemei mára már kissé elavultak, legfőképpen az, ahogy humor forrásának teszi ki a mentális betegségeket illetve pácienseket, valamint a '70es évek filmjeire erőteljesen jellemző nőgyűlölet a kiszolgáltatott férfi betegek és a hatalommal rendelkező ápolónők párharcán keresztül, azonban mindettől függetlenül Mac és Ratched nővér szimbolikus párharca örök és időtlen, amire a válaszokat (a látszattal ellentétben) egyáltalán nem egyszerűsíti le.

Értékelés: 8,5/10

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr9815011254

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2019.08.20. 11:38:27

Kicsit szembe fogok menni az általánosan elfogadott értelmezéssel, de nekem nem stimmelt igazán a társadalmi hasonlat. (Mentségemre, egyszer láttam a filmet és ami nekem lejött belőle, arról sehol sem olvastam, szóval nyilván én vagyok a hülye :D)

Szóval én nem annyira a rendszert éreztem benne, hanem a szülő-gyerek kapcsolatot. Ratchedet a túlságosan uralkodó anyának láttam, aki érzelmileg zsarolja a gyerekét, a bennlakók pedig a gyerekkor különböző korszakainak tűntek a gügyögő infantilistől az önbizalomhiányos kamaszon át a szülővel végül szembeszálló lázadóig.

A kettő persze lehet átfedésben, az államnak is van egyfajta szülői oldala.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2019.08.20. 11:47:49

@Liberális Artúr: Ez érdekes meglátás, és valóban, akár ilyen rétege is lehet a filmnek. De az is lehet, hogy ez a tudatalattid kivetülése, amivel tök jó, hiszen pont ez az, ami segít értelmezni a több réteggel rendelkező filmeket. Nagy valószínűséggel a rendező is belevitte a tudatos koncepció mellett (ami ez esetben az állam és állampolgár kapcsolata) a domináns anya és (elnyomott) gyereke kapcsolatát, ami meg jöhet az ő tudatalattijából is. Persze az is lehet, hogy mindkettő tudatos koncepció volt, de én csak az elsőt láttam.