Time Goes By

Kaméliás hölgy (Camille) 1936

2019. augusztus 21. 19:52 - Time Goes By

Ifjabb Alexandre Dumas francia író 1848-as Kaméliás hölgy c. regényének nem kevesebb, mint 47 filmverziója létezik. Csak a némafilmek korában készült belőle legalább öt, amelyek között a Rudolf Valentino-féle 1926-os verzió a legismertebb. A filmkészítés modern időszakában sem feledkeztek meg Dumas romantikus történetéről, aminek köszönhetően 1984-ben Colin Firth főszereplésével egy angol tévéfilm, vagy 2008-ban James Francoval egy amerikai mozi verziót is készítettek. Mindezek ellenére az összes Kaméliás hölgy változat közül a leghíresebb és legismertebb George Cukor rendezte 1936-os film, amire egyetlen magyarázat van: Greta Garbo. Mind Dumas regénye, mind a filmváltozata(i) alapvetően egy nagyon egyszerű romantikus melodráma egy kurtizán és egy szegény arisztokrata fiú tragikus szerelméről.

A történet 1847-ben játszódik Párizsban, aminek címszereplője Marguerite (Greta Garbo), egy igen népszerű luxus kurtizán, akinek kegyeiért felsőosztálybeli gazdag férfiak versenyeznek. Azért ők, mert csak ők tudják megfizetni a nő kegyeit. A nő de Varville báró (Henry Daniell) kitartottja, amikor megismerkedik az elszegényedett arisztokrata családból származó, fiatal és jóképű Armand Duvallal (Robert Taylor). Bár a fiatalember első látásra beleszeret, Marguerite sokkal óvatosabb nála. Tisztában van azzal, hogy egy kurtizán nem engedhet meg magának érzelmeket, végülis nagyon kényelmes életet él a báró mellett. Persze az érzelmeket nem lehet racionalitással elnyomni és egy idő után Marguerite is szerelmes lesz a fiatalemberbe. Amikor Armand apja, Monsieur Duval (Lionel Barrymore) tudomást szerez kapcsolatukról, a fia tudta nélkül meglátogatja a nőt és azt kéri tőle, hogy Armand jövője érdekében hagyja el. A nő megérti kapcsolatuk lehetetlenségét és szakít szerelmével. Marguerite mindezt abban a tudatban is teszi, hogy súlyos betegségben szenved, amiről Armandnak nincs tudomása…A Kaméliás hölgy egyike azon tipikus, nagy költségvetésű, gazdag és csillogó díszlettel rendelkező, elegáns ruhákba öltöztetett sztár színészek főszereplésével készült romantikus filmeknek, amelyek annyira jellemzőek voltak a ’30-as évek legnagyobb stúdiójára, a fénykorát élő oroszlános MGM-re. Ez a stúdió alkalmazta ekkoriban a korszak legnépszerűbb sztárjait is, köztük a ’30-as évek első felének legnagyobb hollywoodi színésznő ikonját, a rejtélyes Greta Garbot. A film megrendezésére pedig kézenfekvő választásnak tűnt a nők rendezőjének tartott George Cukor, aki mindent el is követett, hogy a film Greta Garboról szóljon.

Mivel a regény története a 19. század közepe körül játszódik, rögtön felmerült a kérdés, hogy modernesítsék-e a filmet, azaz helyezzék-e a történetet a 20. század ’30-as éveibe. Bár ezt végül elvetették, de Irving Thalberg, az MGM egyik vezetője, producere ragaszkodott ahhoz, hogy filmnek kortárs (1936) jellegű érzete legyen a díszletek és kosztümök ellenére. Azt akarta, hogy a néző elfelejtse, hogy egy „kosztümös” filmet néz, ami által jobban beleképzelheti, beleélheti magát a történetbe, így a film érzelmi hatása is sokkal nagyobb lesz. Merthogy ez volt a Kaméliás hölgy lényege: a papírzsebkendőt szorongató szipogó női, és a legalább ennyire megrendült férfi közönség tömege a mozikban.

A kortárs érzet kialakítása mellett szólt az az érv is, hogy a közerkölcsök, közte a prostitúció megítélése is sokat változott idővel, a prostituáltak iránt már egyre inkább a sajnálat, semmint a teljes megvetés és a teljes társadalmi kitaszítottság vált a domináns érzületté, ezért Marguerite, a kurtizán karakterét sokkal szimpatikusabbá írták itt, mint amilyen a korábbi verziókban volt. Ennek érdekében Thalberg újraforgatta a film leghíresebb jelenetét, az utolsót, ami így tovább növelte mind a könnyfacsarást, mind a kurtizán karakterének szerethetőségét.Mint szinte minden romantikus film, színdarab, regény, úgy a Kaméliás hölgy is rendelkezik egy nagyon fontos elemmel. Az írónak mindig kell egy akadályt állítania a hősszerelmesek közé, ami egy időre szétválasztja őket, hogy aztán ezt az akadályt legyőzve újra egymásra találjanak. Az ehhez kapcsolódó másik fontos dolog, hogy ezt az akadály hitelessé és hihetővé tegye a kor közönsége számára, ezért ez mindig az adott kor egyik legfontosabb társadalmi problémája volt. Ennek megfelelően a Camille fő témája mi más lehetne, mint a klasszikus romantikus darabok örök nagy kérdése: a szerelmet vagy az anyagi biztonságot válasszák-e a főhősök, akik között széles társadalmi osztálykülönbség is tátong? Bár ez ma már talán klisésnek és elavultnak tűnhet, valójában olyan nagyon sokat a mai napig sem változott ez a kérdés. Bár a pénz és a szerelem közötti választás idővel egyre inkább módosult a társadalmi pozíció, osztály (pl. Sabrina 1954), vagy az előítéletes társadalom miatt a kívülállóság elkerülése közötti választásra, ha mondjuk a főszereplők különböző rasszhoz tartoznak (pl. One Potato, Two Potato 1964), vagy esetleg homoszexuálisak (pl. Brokeback Mountain 2007). A lényeg azonban mindig az, hogy a szerelmet vagy az életüket valamilyen szempontból jelentősen megkönnyítő másik dolgot válasszák-e, amivel együtt azonban lemondanának a boldogság lehetőségéről.  

Ifjabb Alexandre Dumas saját magáról mintázta Armand karakterét leghíresebb és legtöbbet feldolgozott regényében. Ifjabb Dumas a két Alexandre Dumas közül a híresebb, idősebb író törvénytelen gyerekeként született, aki sokáig nem is vette a nevére. Ezen időszak alatt az ifjabb Alexandre szegényesen és megaláztatva élt, apja a későbbiekben már kiemelte a szegénységből, és így jó oktatásban részesülhetett. Később megismerkedett egy Marie Duplessis nevű fiatal kurtizánnal, akibe szerelmes lett, azonban el kellett hagynia a család hírnevének megőrzése miatt. Dumas regényéből James Hilton, Zoe Akins és Frances Marion írták a forgatókönyvet, ami a korszak filmjeire jellemzően nagyon sok dialógust tartalmaz, amelyek szinte mindegyike a szerelemről, az elkötelezettségről és erkölcsökről szólnak.A romantikus filmek másik fontos, sőt talán legfontosabb eleme a hősszerelmes főhősöket alakító sztár színészek, akik még egy átlagos és ma már klisésnek számító történetet is igazi sikerré tudnak tenni, mint akár ezt, vagy akár modernebb és kissé módosult verzióját, az 1990-es Pretty Womant. Csak ebben a filmben a sztárokat nem Julia Robertsnek és Richard Gerenek, hanem Greta Garbonak és Robert Taylornak hívják.

Marguerite Greta Garbo egyik ikonikus karaktere, ami egyben a kedvenc szerepe is volt. Garbo az egész film alatt tudja hozni azt a rá személyesen is jellemző kettősséget, ami végigkísérte pályafutását, és amire lényegében a karrierjét alapozta: úgy tud nagyon törékeny lenni karakterében, hogy közben nagyon erős a jelenléte a filmvásznon. Ennek megfelelően a Kaméliás hölgybeli karaktere, Marguerite betegségénél fogva fizikailag törékeny, ugyanakkor optimizmusát mindvégig képes megőrizni. (Most az nézzük el egy 1936-os MGM filmnek, hogy bár a női főszereplő halálos beteg, azonban az őt játszó színésznő végig sugárzóan gyönyörű, még a halálos ágyán sem kopik meg a sminkje.) Mert hát a kora közönsége ezt várta a misztikus, titokzatos hideg északi szépségtől, Greta Garbotól, akiért megőrültek a ’20-as évek végén és a ’30-as évek elején a nézők. Ma talán már nem teljesen érthető, hogy miért is volt ő akkora sztár, hiszen mai szemmel nézve se nem igazán szép, sem igazán jó színésznő nem volt, de nyilván más volt a 90 évvel ezelőtti közízlés. Mentségére legyen mondva, hogy bár nem rendelkezik a legjobb színésznők képességeivel, de karizmatikussága és vonzó rejtélyessége a mai napig átjön. És bár esetenként nagyon teátrálisnak tűnt a filmvásznon, de ennek az az oka, hogy ő már a némafilmek korszakában is sztár volt, amely stílust nem teljesen tudta levetközni magáról. Mindenesetre egyike volt azon nagyon-nagyon kevés némafilmsztárnak, aki át tudta menteni karrierjét és még sztár státuszát is meg tudta őrizni a hangosfilmek beköszöntével is, ami nem kis szó volt egy nem angol anyanyelvű színésztől. Nem véletlenül reklámozták első hangosfilmjét azzal a két szóval, hogy „Garbo talks!”, azaz „Garbo beszél!”, mint ahogy az sem véletlen, hogy a Ninotschka c. romantikus politikai szatíráját pedig azzal, hogy „Garbo laughs!”, azaz „Garbo nevet!”. A színésznő köztudottan depresszióra hajlamos volt, mint ahogy arra is, hogy elvonuljon a nyilvánosság elől. Aztán 1941-ben, 36 évesen örökre visszavonult a filmezéstől, amivel hivatalosan is Hollywood legtitokzatosabb színésznő ikonjá vált. Annyira illik rá filmbeli karaktere, Marguerite egyik mondata:

Talán az lesz a legjobb, ha csak a szívedben élek… ahol a világ nem lát engem.”Filmbeli szerelmét a korszak egyik legjóképűbb, ezért nem véletlenül ekkoriban romantikus szerepekre koncentráló színésze, Robert Taylor játszotta, aki Armand szerepében jól hozta karakterének két jellemző vonását, a szerelemmel sújtott naiv fiatalembert és a féltékeny bolondot, akinek szeme mindig tele van szerelemmel, ahányszor csak Margueritere néz.

A mellékszereplők között a legjobb Baron de Varville szerepében Henry Daniell volt, akinek karaktere nagyon hasonlít a 2001-es Moulin Rouge! hercegére, akivel csakis a pénze miatt van együtt a szerelmespár nőtagja. Henry Daniell nagyszerűen érzékelteti a báró azon önző és embertelen tulajdonságát, hogy azt hiszi a pénze mindenre feljogosítja. Pontosan tisztában van azzal, hogy a nő csakis emiatt van vele, azonban ez nem tartja vissza attól, hogy élvezze a nő társaságát és anyagi függését. Bár a báró sose válik gonosszá, sőt a végén még emberséget is mutat, ugyanakkor az a tény, hogy a két szerelmes között áll és nem olyan jóképű, mint Taylor, már önmagában ellenszenvessé tette őt a közönség előtt.

Armand apját alakító Lionel Barrymore már korántsem volt olyan jó szerepében, mint Henry Daniell a sajátjában, pedig ő volt a nagyobb nevű színész kettejük között. Az apa okozza a szerelmespár szétválását, így ő sem lesz a nézők kedvence, függetlenül attól, hogy benne nincs semmilyen gonoszág és jót akar fiának, de a közönség, aki szerelmere vágyott, ezt nyilván nem díjazta az apa karakterétől. Barrymore lényegében csak egy jelenetben látható, ami meglehetősen erőltetettnek tűnik. A film romantikus és drámai háttér zenéjét Herbert Stothart szerezte, ami mellett számos más, híres dallam is felcsendül, többek között egy Moulin Rouge-os jelenetből ki nem maradható Orfeus az alvilágban Offenbachtól, valamint hallgathatjuk Brahmstól a Magyar táncokat is, amire egy magyar táncegyüttes ropja (a film végi videóban látható a jelenet). Igaz, hogy Brahms csak 1869-ben fejezte be a Magyar táncokat, ez a történet meg ugye 1847-ben játszdik, na de kicsire nem adunk, mivel amerikai fül számára egzotikusnak számító magyar zenevilágot megjelenítő darab nagyszerűen illeszkedett ebbe a jelenetbe, ami nyilvánvalóan a magyar származású rendező, George Cukor hatására került be.

William H. Daniels, Garbo jól megszokott és bevált operatőre fényképezte a Kaméliás hölgyet, aki nyilvánvalóan a rendezővel egyetemben nagyon ügyelt arra, hogy a színésznő mindig előnyösen, minél sugárzóbban és központi alakként jelenjen meg a filmben, lehetőség szerint minél több közeli képpel róla.

A mai néző számára már lehet, hogy túlságosan drámai lesz ez a könnyfacsarónak szánt, egyszerű és klasszikus történettel rendelkező melodráma, ami mindezek ellenére a hollywoodi romantikus filmek egyik alapklasszikusának számít, és ami jelentős hatással volt számos modern romantikus filmre, mint például a már említett 1990-es Pretty Womanre és a 2001-es Moulin Rouge!-ra is. George Cukor Kaméliás hölgyének minden elemén látszik, hogy nem sajnálták rá készítlésekor a pénzt, és ami ennek megfelelően nagyon erős összetevőkkel rendelkezik. És nem utolsó sorban megbízhatóan hozza könnyfacsaró hatását még 80 év után is, de az igazi különlegessége azonban mégiscsak a rejtélyes Greta Garbo. 

Értékelés: 8/10

A film Moulin Rougeban játszódó jelenete a Magyar táncokkal és táncegyüttessel, amiben megismerjük a legfontosabb szereplőket:

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr5815012644

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2019.08.25. 10:48:14

Nekem tetszett, sikerült a romantikus részeknek kellően meghatónak lenniük, csak végére nem hiányzott az a sablonos halál, anélkül is elég tragikus volt.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2019.08.25. 10:54:47

@Liberális Artúr: A halál a maga idejében pont nem volt sablonos szerintem egy hollywoodi romantikus film végén, sőt...ez az egyik olyan eleme, ami különlegessé és erőssé tette a maga idejében. Amúgy nekem is bejött a film, függetlenül attól, hogy túl sokat beszélnek benne még a korszakhoz (30-as évek) képest is, ugyanakkor ezt ellensúlyozza az, hogy sztm is ebben a filmjében volt Garbo a legjobb.