Time Goes By

The Strange Affair of Uncle Harry 1945

2015. szeptember 24. 18:48 - Time Goes By

Robert Siodmak rendezte ezt az 1945-ös suspense film noirt George Sanders-szel a főszerpben, aki egy olyan lassan középkorúvá váló agglegényt alakít, aki két nővére irányítása alatt áll, és akik közül az egyik kifejezetten rossz szemmel nézi, hogy Harry nősülni akar. A film nem csak meglepő csavarairól, perverz szexuális témájáról, de érdekes karakterizálásáról is híres volt.

Harry Quincey (George Sanders) egy kisvárosi ruhagyárban dolgozik tervezőként, és két nővérével Lettievel (Geraldine Fitzgerald) és Hesterrel (Moyna Macgill) él együtt. Harry agglegény, de ez sokkal inkább nővéreinek, közülük is legfőképpen a manipulatív és testvérét kisajátító Lettienek köszönhető, aki mintha szerelmes lenne testvérébe, semmint annak, hogy Harry ne akarna megnősülni. Amikor úgy tűnik, hogy Harry megtalálja a boldogságát Deborah Brownnal (Ella Raines), akkor Lettie mindent megtesz, hogy a szerelmesek szétválassza, és mindenféle akadályt állít boldogságuk útjába. Deborahnak egy idő után elege lesz leendő sógornője intrikáiból, de még inkább abból, hogy Harry nem képes a sarkára állni nővérével és manipulációival szemben, és elhagyja a férfit. Harry végső kétségbeesésében úgy dönt, hogy megöli testvérét Lettie-t, és mérget kever a teájába…Bár az ez a film B noirnak számít, azonban a műfaji besorolása nem teljesen egyértelmű, mert sokak szerint közelebb áll a gótikus melodrámákhoz, mint a noirokhoz, ráadásul ezen két műfaj jegyei mellett rendelkezik a Hitchcock filmekre jellemző iróniával és szexuális perverzséggel is. Ezek azonban a noir műfajától sem állnak távol, olyannyira nem, hogy annak szerves részei, így aztán szerintem bőven besorolható kedvenc műfajunkba. Ha esetleg valaki számára mégis kérdéses lenne ez, elég ha ránéz a rendező Robert Siodmak nevére, ami aztán véget vet minden kételynek: egy szórakoztató B noirral van dolgunk, amiben remek alakításokat láthatunk, függetlenül a film “B jellegéből” fakadó hibáktól.

A film legegyedibb és legérdekesebb része – mi más is lehetne - , mint a szexuális témája, ami érdekes módon átcsúszott a cenzúrán. Ez a perverz vonal pedig nem egyéb, mint Lettie megszállott szerelme testvére Harry iránt, akit teljesen ki akar sajátítani. Harry pedig mintha nem csak azért hagyná a nő manipulálást, mert gyenge és nem mer szembeszállni a testvérével, hanem mert neki is kényelmes és megfelelő lenne ez a helyzet. Persze ez megváltozik, amikor Harry végre igazán szerelmes lesz, azonban személyiségét ekkor sem tudja egycsapásra megváltoztatni, és még ekkor sem képes szembeszállni testvére dominanciájával. Harry olyan szinten gyenge Lettihez képest, hogy kettejük kapcsolatának már-már domina-szolga jellege van. Persze mindezt nem grafikusan kell elképzelni, hiszen ez egy 1945-ös film, aminek a kor szigorú cenzúráján is át kellett csúsznia, ami talán azért sikerült, mert ez a vonal annyira jól van beleépítve a film dinamikájába, annyira szerves része a filmnek, hogy nem szúrta ki a cenzorok szemét.Mivel Harrynek egy idő után választania kell manipulatív húga és Lettinél semmivel sem határozatlanabb szerelme között, ugyanakkor nem érzi magát elég erősnek testvérével való szemtől-szembeni konfrontációhoz, ezért a gyengék gyávaságára jellemzően elhatározza, hogy megmérgezi húgát. Harry minden gyengesége és az ebből fakadó gyilkossági kísérlete ellenére sem gonosz lélek, hanem alapjában véve egy nagyon jámbor ember, akit tulajdonképpen mindenki (beleértve a nézőket is) kedvel. Ráadásul a film atmoszférája sem annyira rideg, pesszimista és kegyetlen, mint a legtöbb noiré, ezért aztán a befejezése hatalmas dilemma elé állította a film készítőit. A cenzúra egyik legszigorúbban vett szabálya kimondta, hogy “bűn nem maradhat büntetlenül” ezért az Universal filmstúdió öt (!) különböző befejezést készített, amelyeket szűk közönség előtt tesztelt, majd ez alapján választotta ki a filmben látható befejezést. Sajnos nem azt választották, amelyik egy klasszikus hátborzongató low budget noirrá tette volna a filmet, hanem egy olyat, ami kielégítette mind a szélesebb közönség ízlését, mind a cenzúra elvárásait. Láthattunk már ilyen befejezést az egyik legjobb noir esetében is, azonban azzal ellentétben ez a csavar az Uncle Harrynél nem működik jól és sajnos egy kicsit komolytalanná tette. Pedig benne volt a lehetőség, hogy a családi diszfunkció és bűntudat egyik leghátborzongatóbb és legizgalmasabb tanulmánya legyen, ehelyett a végső változat sokkal inkább a film B vonal jellegét erősítette, annak rossz értelmében.

Pedig Lettie természetellenes vágyait nagyszerűen megalapozza és bemutatja ez a suspense thriller, ami ad egy sötéten megrendítő fílinget az amúgy számtalan komikus elemmel is operáló, első ránézésre lightosabb noirnak tűnő filmnek. Bár a befejezése sokat elvesz a témái komolyságából és hangulatából, ettől függetlenül egy intelligens melodráma, ami kellőképpen odaszurkál a kispolgári életstílusnak és vágyaknak.

(A kép baloldalán Hestert alakító Moyna Macgill - Angela Lansbury anyja - látható, szinte félelmetes a hasonlóság közöttük:)Siodmak érezte, hogy mennyire engedje, vagy ne engedje el ezt a mai napig is tabunak számító szexuális témát a filmben ahhoz, hogy egyrészről átmenjen a cenzúrán, másrészről pedig kellőképpen érzékelhető és fontos legyen. Nos, sikerült neki mindkettő – leszámítva a befejezést, amit azonban nem a szexualitás, hanem a bűn és büntetés témája miatt kellett megváltoztatni – , hiszen megjelenhetett és ez a téma anélkül szövi át és határozza meg a filmet, hogy bármilyen grafikus szexualitás is lenne benne, és az is sejthető, hogy a testvérpár soha nem lépte át azt a bizonyos határt. A filmnek ez a vonala mindazonáltal csak a sorok között olvasható, ott viszont nagybetűvel villog a szemünkbe.

A film forgatókönyve Thomas Job Uncle Harry című Broadway darabján alapul, amit Stephen Longstreet és Keith Winter írtak. A színdarab történetét drasztikusan átdolgozták, főleg annak befejezését. Mint általában a B filmek forgatókönyvére, úgy erre is jellemző, hogy található benne néhány lyuk és ellentmondás, ugyanakkor elég rövid (76 perc) és gyors ütemű. A film, függetlenül attól, hogy néhány eleme teljesen hihetetlen, mégis szórakoztató tud maradni. Ilyen hihetetlen és nem életszerű elem az, hogy a testvérek azért élnek együtt még az esküvő után is, mert még nem találtak vevőt a házra. Persze a konfliktushoz szükséges volt az is, hogy Deborah és Lettie több időt is töltsenek együtt, így a két nő közötti ellenszenv jobban ki tud teljesedni, de erre jobb okot is lehetett volna találni. Mindemellett az a drámai fordulat sem igazán megalapozott, ahogy Harry hirtelen eldönti, hogy megmérgezi Lettiet – főleg azután, hogy Deborah már elhagyta.A film több ütősnek szánt csavart is tartalmaz, amelyek közül némelyik tényleg jól működik, némelyik meg nem. Sajnos ez utóbbi közé tartozik a film vége, ami azonban nem a film készítőinek hibája, ők írtak négy másik, a megvalósultnál sokkal jobb befejezést is.

A forgatókönyv erősebb pontjaihoz tartozik a karakterizálás, ami egy remek tanulmány egy gyenge emberről, aki nem meri/nem képes a saját életét élni, mert érzelmileg és pszichésen testvérétől függ. A filmbeli szerelmi hármas: a gyönyörű nő, a gyenge férfi és az őt birtokló testvére, akit sokkal inkább látunk tökéletes feleségnek, mint a nagyon emancipált szeretőt. Lettie mindent megtenne azért, hogy a kis családi fészket – ami itt három testvért jelent – egyben tartsa, ellentétben a túl önállónak és emancipáltnak tűnő (1945-ben) Deborahval, aki el is hagyja a férfit, ahelyett, hogy tovább küzdene érte, mint egy jó feleséghez illik. Ebből kifolyólag a film karakterizálása is nagyon érdekes, és kissé szokatlan:

Harry egyértelműen a noirok gyenge antihőse, akit egy erős nő demaszkulinizál, azonban ellentétben a többi noir antihőshöz, ez esetében nem egy rejtélyes idegen nő titokzatos múlttal a háta mögött, hanem a saját húga, aki szerelmes belé. Harry abban különbözik a legtöbb antihőstől, hogy sokkal, de sokkal pipogyább náluk, vagy még inkább nőies – annak nem szexuális, hanem inkább pszichés értelemben.Ezt a tulajdonságát erősíti munkája is, hiszen egy nagyon nőiesnek (vagy manapság akár buzisnak) is nevezhető foglalkozása van: ruhatervező. A csavar a karakterében ott található, hogy mindeközben egy nagyon patriarchális, jobban mondva apai jellegű funkciót tölt be a családban: próbálja megőrzi a nők között a békét, akár a lánytestvérek, akár Lettie és a bejárónő között. Ugyanezzel próbálkozna Deborah és Lettie esetében is, azonban ez már egy olyan ellentét, amit a szokásos keretek között nem tud megoldani.

Lettie, Harry húga a film igazi femme fataleja, aki “jó feleség” módjára viselkedik, aki akkor kezdi el igazán kimutatni a foga fehérét, amikor Deborah megjelenik a színen, hiszen innentől kezdve veszélybe kerül nem csak Harry által nyújtott biztonság, de a testvéréhez fűződő, a szokásosnál szorosabb kapcsolata is.

Deborah, aki látszólag sokkal emancipáltabb Lettienel, pedig szokatlan módon a noirok “jó kislánya”, aki szeretné betölteni a férfi antihős mellett a nők hagyományos szerepét. Nagyon érdekes a film női főszereplőinek karakterizálása, hiszen a noirokban mindig a független, öntudatos és emancipált nő az, aki veszélyt hoz az antihősre (és ezzel együtt szimbolikusan az egész társadalomra), itt azonban ő az, aki kiragadja a férfit demaszkulinizált állapotából, és egy “normális” életre "csábítja", annak ellenére, hogy karaktere önállósága és függetlensége már majdhogynem férfiassággal határos, amire az őt alakító Ella Raines a testbeszédével is rájátszik:Ella Raines (The Phantom Lady, The Suspect) alakítja az élettelteli és öntudatos Deboraht, ainek energikussága éles kontrasztban áll Harry visszafogottságával és tutyimutyiságával. Sajnos Deborah karaktere nem kap akkora fontosságot a filmben, mint azt a történetből gondolnánk, mindenesetre Ella Raines rmek testbeszédű jáékot produkált.

George Sanders (All About Eve, Rebecca) is jó volt Harry karakterében, amit melodrámáktól szokatlan módon a kor ízlésével ellentétben aluljátszott, ami azonban nem ment karaktere rovására, ugyanakkor ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a film manapság is szórakoztató tudott maradni.

A film összes főszereplője jól hozta karakterét, de a legjobb Geraldine Fitzgerald volt Lettie szerepében, aki a legaprólékosabb eszközökkel is érzékeltette karakterét. Remekül egyesítette karakterében a manipulativ femme fatalet és a magát feláldozni is kész szerető nőt, miközben végig érzékeltette karakterének perverz oldalát úgy, hogy ez csak a sorok között olvasható.Bár Siodmak filmjeiben a zenének, beleértve a háttér zenét és a film történetéhez tartozó zenét is, valamint az erősen expresszionista fényképezésnek általában nagy jelentősége van, ugyanakkor ebben a filmben ezek kevésbé hangsúlyosak, függetlenül attól, hogy Harry a film egyik jelenetében dalra fakad.

A Strange Affair of Uncle Harry ugyan nem tartozik Robert Siodmak legeslegjobb filmjei közé, de ennek azonban leginkább csak a cenzúra kielégítése érdekében készült befezés az oka, mert a témájánál és karakterizálásánál fogva mindenképpen bátor, egyedi, amelyet erősit a film hangulata és színészi játéka is és ezen okok miatt mégiscsak a jó film noirok között van a helye.

Értékelés: 7,5/10

Lettie és Deborah egyik konfrontációja, amelyben látható, hogy Lettienek nem sikerül  a nagyon öntudatos Deboraht  manipulálnia és dominálnia. Érdemes megfigyelni a fotelben ülő Deboraht alakító Ella Raines, hogy hogyan erősíti testbeszédével karaktere férfiasságát:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr557803922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása