Ez a noir vonásokkal (is) rendelkező krimi dráma egyike Hollywood legtöbb díját beseprő filmeknek, ami 8 Oscart meg is nyert 12 jelöléséből. Különböző filmes listákon is nagyon előkelő helyet foglal el, ugyanis jelenleg a 19. legjobb amerikai filmként tartják számon, ami mellett főhőse, Terry Malloy a 23. legjobb hős karakter, zenéje pedig a 22. legjobb filmzene. A krimi dráma lelkét válogatott színészcsapata adja, köztük Marlon Brando, Karl Malden, Lee J. Cobb, Rod Steiger, Eve Marie Saint, akiket mind Oscar-díjra jelöltek. A történet pedig a maffia által irányított dokkmunkások new yorki szakszervezetét átszövő korrupcióról, törvénytelenségekről, erőszakról szól, ahol a főszereplőnek nagyon nehéz döntést kell meghoznia.

A dokkmunkások szakszervezetét a maffia kapcsolatokkal rendelkező Johnny Friendly (Lee J. Cobb) szinte despotaként vezeti, a munkáját pedig jobb keze, Charley Malloy (Rod Steiger) segíti. A rendőrség tisztában van azzal, hogy számos gyilkosság és egyéb bűncselekmény köthető Friendlyhez, azonban soha senki nem mer tanúskodni ellene. Charley öccse, az ex-bokszoló Terry Malloy (Marlon Brando) is a rakparton kap munkát a nem túl jól sikerült sport pályafutása befejeztével, miután utolsó meccsét eladta, így Friendly egy csomó pénzt kereshetett a fogadással. Friendly ravaszul Terryt használja fel arra, hogy csapdába csalhassa és megölethesse Joey Doyle-t (Ben Wagner), egy népszerű dokkmunkást, annak érdekében, hogy az ne tanúskodhasson ellene. Terry belemegy a dologba, mert fogalma sincs Friendly valódi szándékairól és mivel a bátyja is neki dolgozik, ezért megbízik benne. Az éjjel azonban szemtanúja lesz annak, hogy Joeyt megölik. Terry találkozik Joey húgával, Edievel (Eve Maria Saint), akibe rögtön beleszeret, ami egyben a lelkiismeret-furdalást is felébreszti benne és végre az agyát is elkezdi használni. Mindez nem csak a nőnek, de Barry atyának (Karl Malden) is köszönhető, aki mindig bátran kiállt a maffia által irányított szervezet illetve annak vezetője ellen, és egyre nagyobb hatással van a szituációt már tisztábban látó Terryre. Ez egy idő után Friendlynek is feltűnik, és egyre inkább kétségbe vonja jobbkeze kisöccsének lojalitását, akinek el kell döntenie, hogy tanúskodik-e Friendly ellen vagy sem...Maga a történet önmagában nem lenne túl érdekes vagy akár egyedi a történelmi háttere, szimbolizmusa és Elia Kazan személyes története nélkül, ezekkel együtt viszont már több síkon is működik a sztori, ezért mindenképpen meg kell ismerni a film elkészítésének politikai hátterét.

A rakparton rendezője, Elia Kazan (pl. Úri becsületszó, A vágy villamosa, Az édentől keletre) 1999-ben életmű Oscart kapott, ami arról is nevezetes, hogy a ceremónia alatt néhányan (pl. Nick Nolte, Ed Harris, Ian McKellen) nagyon látványosan nem tapsoltak, így tiltakozván a díja ellen, aminek oka a kommunista múlttal rendelkező Elia Kazan más hollywoodi kommunisták elleni tanúskodása volt a McCarthy-időszakban, 1952-ben az Amerika Ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság (HUAC) előtt, amit sokan nem bocsátottak meg neki. Kazan a '30-as években, a Nagy Gazdasági Válság időszakában lépett be huszonévesen az Amerikai Kommunista Pártba, aminek 1934 és 1936 között volt tagja, és mint (ex-)kommunista, nem kerülhette el a tanúskodást, aminek csak két végeredménye lehetett: a hollywoodi pályafutás folytatása vagy megtörése. A HUAC előtt háromfajta viselkedés volt a jellemző: a tanúvallomás megtagadása, a bocsánatkérés és/vagy más kommunisták megnevezése. A tanúvallomást általában a keményvonalas komcsik tagadták meg - többségében egyébként másodvonalbeli forgatókönyvírók voltak -, mivel jól tudták, hogy így is, úgy is feketelistára kerülnek, ebből kifolyólag ők sokkal könnyebben voltak bátrak, mint a többiek. Hollywood legtöbb érintett sztárja a köztes megoldást választotta, és nyilvánosan bocsánatot kért eltévelyedett komcsi múltja miatt (pl. Edward G. Robinson), akiknek karrierje döccent egyet, de folytathatták pályájukat, vagy egy rövidebb időszak után visszatérhettek. Aztán voltak az olyan nem kommunisták, de erősen baloldali liberális sztárok (mint pl. Humphrey Bogart), akik pedig megpróbálták távolítani magukat a nyilvánosság előtt  a kommunistáktól különböző interjúkban vagy újságcikkekben. És volt a harmadik csoport, akik tanúskodásuk során meg is neveztek másokat, mint kommunistákat. Ilyen volt Elia Kazan.

Elia Kazan ezután (2 évvel később) készítette el A rakpartont, amit sokan az őt ért besúgói vádakra adott válaszaként értékelnek. Hollywoodnak és Amerikának nagyon bejött a film 1954-ben, de néhányan a mai napig is egyfajta önmosdatásnak tartják, főleg azok, akik "boszorkányüldözésnek" nevezik a HUAC tevékenységét. (Mindazonáltal boszorkányok nincsenek, kommunisták meg léteznek. Bár fordítva lenne.)A rakparton egy fekete-fehér, számos noir vonással rendelkező, sötét atmoszférájú krimi dráma, ami  nem tartozik az olyan grandiózus és látványos közönségfilmek közé, amelyekről már első pillantásra látható, hogy hatalmas szakmai és közönségsiker lesz, ami nagy valószínűséggel tarolni fog az Oscar-díj átadón, mint mondjuk a Ben-Hur vagy későbbiekben a Titanic. Ebből, na és persze politikai okokból kifolyólag a megjelenése után eltelt több, mint 60 évben számtalanszor feltették már a kérdést, hogy vajon megérdemli-e mindazt az elismerést, amiben a maga idejében részesült ez a szokványosnak nem nevezhető Oscar-díjakban úszkáló film. (Bár a legtöbb kritikus általában megpróbál úgy tenni, mintha a film elkészítésének politikai okai, körülményei nem befolyásolnák ennek megítélésében, azonban ez nyilvánvalóan nem igaz.)

A film fókusza főszereplőjének dilemmáján nyugszik, akinek egy, az életét nagyban meghatározó nehéz döntést kell meghoznia. Tanúskodjon-e a maffia kapcsolatokkal rendelkező és mindenkit megfélemlítő dokkmunkás szakszervezet és vezetője ellen, vagy sem. Terry viselkedése először követi a többiekét, vagyis "D and D-nek", "deaf and dumb"-nak, azaz süketnek és némának tetteti magát a szakszervezet korrupciójával és egyéb bűncselekményeivel kapcsolatban, azonban az érkező szerelem hatására egyre nagyobbra növő lelkiismeret-furdalása miatt meggondolja magát. Szeretne erkölcsileg felnőni és megfelelni szerelmének, akinek testvérét megölte a maffia. A film karakterizálása szimbolikus jellegű, amiben Terry Malloy nem egyéb, mint Elia Kazan, a korrupt és erőszakos szakszervezet pedig a Kommunista Párt. A film ezen tulajdonsága miatt szakszervezet-ellenesnek  és/vagy szimbolikus értelemben kommunista-ellenesnek tartják, ami valamilyen rejtélyes oknál fogva mindig kiveri a biztosítékot a liberális demokratáknál. Na és persze vitathatatlanul Elia Kazan azon törekvése is, hogy saját erkölcsi gyengeségét megmagyarázza. Ez utóbbi már inkább egy olyan pont, amit érdemes egy kicsit körbejárni, a szimbolizmusa ugyanis teljesen egyértelmű és a történelem ismeretében talán már megmagyarázni sem kell. Aki pedig eddig nem értette, az ezután sem fogja. A történelem folyamán számtalanszor felmerült már egy-egy alkotóval, művésszel kapcsolatban, hogy minimum ellentmondásos személyét összemossák a műveivel, és akármilyen oknál fogva gyenge lábakon álló moralitása alapján ítélik meg az alkotásait is, és próbálják a süllyesztőbe küldeni. 

Nincs tökéletes és szilárd  moralitású ember, akiben semmiféle hiba vagy gyengeség ne lenne, ezért felmerül a kérdés, hogy mi az a típusú és mértékű gyengeség, hiba, adott esetben bűncselekmény, ami miatt valakinek - nem csak a személyét - de a munkásságágát is - indexre lehetne vagy kellene tenni? Nincs olyan ember, aki erre a kérdésre jelenleg tudja a választ. Már csak azért sem, mert a kérdés nagyon könnyen kiterjeszthető távoli  múltra is és egyéb területekre is, mint például a zaklatások kérdése, amely esetben roppant igazságtalanul mai társadalmi normák szerint ítélkeznénk 10-20-30-40-50, vagy ki tudja hány évvel ezelőtt történt dolgokban. Van idő határ? Ha igen, akkor hol van? Ha nincs, akkor mondjuk Alfred Hitchcock egész munkásságát és összes filmjét dobjuk a szemétdombra, mert nyilvánvalóan és köztudottan zaklatta a színésznőket egy olyan korban, amikor ez (sajnos) teljesen természetesnek számított? A sort a végtelenségig lehet folytatni, olyannyira, hogy lényegében kidobhatnánk mindent a múltból, hogy a kommunistákhoz hasonlóan új időszámítást kezdjünk. Az nem kérdés, hogy egy erőszaktevőnek vagy akármilyen más köztörvényes bűncselekményt elkövetőnek börtönbe kell(ene) mennie, a kérdés az, hogy korábbi műveit, filmjeit el kellene-e hallgatni, nem tudomást venni róluk, vagy esetleg még súlyosabb esetben törölni kell-e a történelemből, mintha soha nem léteztek volna? És mi számít még súlyosabb esetnek? A kérdés már csak azért is jogos, mert ennek társadalmi, jogi megítélése is változott idővel. Még összetettebb és árnyaltabb megítélésű a dolog, ha az alkotó hibája vagy gyengesége nem köztörvényes bűncselekmény jellegű, hanem olyan jellegű emberi gyengeség, alacsony moralitásra valló gerinctelenség, ami nagy - ez esetben politikai - nyomás alatt jön elő leginkább az emberből. (A politika ráadásul még gyorsabban és nagyobb mértékben változik esetenként, mint a társadalmi normák.)De beszéljünk azért a filmről is, aminek forgatókönyvet Budd Schulberg írta Malcolm Johnson ötletéből. A rendező a film politikai témáiban azt is meg akarta mutatni, hogy az egyszerű kétkezi munkásokkal a közhiedelemmel ellentétben nem csak a kommunisták törődnek, ami a filmben - a valósághoz hasonlóan - sokkal inkább megfélemlítésen alapuló kihasználás, semmint valódi érdekvédelem. Ezt a feladatot itt ugyanis a vallást és egyházat szimbolizáló Barry atya végzi.

Terry Malloy a történet elején egy gyenge és eszét nem sok mindenre használó egyszerű srác. Mint Elia Kazan, amikor huszonévesen belépett a Kommunista Pártba. Még akkor is ilyen, amikor már szembesül a szakszervezet bűneivel, hasonlóan az amerikai és nyugat-európai kommunistákhoz, akik pedig a '30-as évek második felében már értesültek a Szovjetunióban történt kommunisták által elkövetett népirtásról, és amiről nem voltak hajlandóak tudomást venni. Deaf and dumb. Süket és néma. Ez volt Terry és Elia Kazan legfőbb bűne és nem a tanúvallomás. Aztán jön a fordulópont az életében, azonban még ez sem feltétlenül azért következik be, mert felnyitódik a szeme és szembesül a szervezet valódi jellegével, amikor megölnek valakit, hanem sokkal inkább egy szerelem hatására, ami miatt jobb emberré szeretne válni. Ebben a folyamatban segíti Barry atya, aki az old school konzervatív vallásos módon védi a kiszolgáltatottakat többek között a komcsik erőszakossága és igazságtalansága ellen, és erősíti fel Terryben a morális felemelkedés iránti vágyat. Mindeközben Terry egyre jobban megismeri önmagát, amely folyamat végén már nem csak környezetét és testvérét vádolja azzal, hogy miattuk nem lett belőle valaki, hanem megérti saját szerepét is ebben, aminek eredményeként most egy nagyon nehéz dolgot kell megtennie.

A rakparton leghíresebb jelenete, amiben Marlon Brando elmondja az azóta kismilliószor idézett mondatát egy kocsiban zajló és a testvérével folytatott beszélgetés során (amit nem mellesleg jelenleg a harmadik legjobb filmidézetként tartanak számon):

Terry: "You don't understand! I coulda had class. I coulda been a contender. I coulda been somebody instead of a bum, which is what I am." / "Nem érted! Felemelkedhettem volna. Igazi versenyző lehettem volna. Lehettem volna valaki ahelyett a bunkó helyett, aki vagyok." A jelenetben Terry és Charlie a lesötétített autó hátsó ülésén beszélgetnek, amiből egyben ki is derül a testvérek ellentmondásos és nem túl meleg kapcsolata. Terry számon kéri a nála intelligensebb és a szervezetben nagyobb "karriert" befutó testvérén, hogy nem törődött vele, nem szerette eléggé és mindig a munkáját helyezte az előtérbe, aminek érdekében még testvére felemelkedésének lehetőségét is beáldozta. Charlie ugyanis hűségesebb volt a szakszervezethez és a maffiához, mint testvéréhez a múltban. Kettejük kapcsolata kiválóan szimbolizálja a kommunizmus emberi és legközelebbi rokoni kapcsolatokat is tönkretevő tulajdonságát, a mindent felülíró teljes lojalitás megkövetelésével. Persze Terry sem teljesen ártatlan lecsúszásának folyamatában, amire ekkor már ő is kezd rájönni. Itt az autóban megérti, hogy azáltal, hogy eladta egyik meccsét és lepaktált Friendlyvel, a despota szakszervezeti vezetővel - azaz a kommunistákkal - , örökre tönkretette életét. A jelenet a film végi videóban látható.

Terry Malloy egy lúzer, és a film végére ezzel már ő is tisztában lesz. Kemény és mégis érzékeny, kissé buta, bunkó és egyszerű fickó, aki egy idő után mégis gondolkodni kezd, és a kezdeti passzív szerepéből kilépve a történet alakítójává válik. Ez a változás, ébredés azonban túl későn jön az életében, hiszen eddigre már eljátszotta azt a lehetőségét, hogy legyen belőle "valaki". Erkölcsi felemelkedését és megváltását az teszi nagyon drámaivá, hogy mindezzel tisztában van, amikor meghozza a döntését. Tudja, hogy életén már nem tud vele változtatni, haszna nem lesz belőle, azonban folyamatosan növekvő erkölcsi szintje ezt mégis megköveteli tőle.

A film szimbolizmusa nem merül ki párhuzamokban, hanem fizikailag is megtestesül, mégpedig Terry hobbijában, aki galambokat tart ketrecben a new yorki bérház tetején. Ez az a hely, ahol a legjobban érzi magát, ahol minden nagyon békés. A galamb azonban nem csak a békét és békességet szimbolizálja. Régi filmekben, főleg gengszterfilmekben és noirokban nagyon gyakori kifejezés volt a "stool pigeon", azaz csalimadár, ami valójában rendőrségi informátort jelentett az alvilágban. És akivé Terry válik a korrupt szakszervezeti vezető szemében, hasonlóan Elia Kazanhoz, aki kommunistákat nevezett meg a HUAC előtt.

A rakparton legerősebb része a legfontosabb szerepeket játszó színészek alakítása, nem véletlenül jelölték mindannyiójukat Oscar-díjra, és akik közül Marlon Brando és Eva Marie Saint meg is nyerték. Bár mindenki kiváló volt, a filmet azonban mégiscsak Marlon Brando vitte leginkább és az ő alakítása vált a leghíresebbé, aminek az is az oka, hogy míg Terry Malloy egy összetett és érdekes karakter, addig a mellékszereplők végtelenül egyoldalúak, függetlenül attól, hogy néhányukat valódi személyek alapján mintázták, mint például Barry atyát és Johnny Friendlyt. Az ő szerepük nem is annyira személyiségük, hanem sokkal inkább szimbolikus jelentésük miatt érdekes, akiknek az volt a dolga, hogy megérthessük a főszereplő, Terry Malloy, vagyis Elia Kazan személyiségét és legfőképpen mozgatórugóit.Marlon Brando fiatalkora ellenére is ekkorra már túl volt három Oscar-jelölésen (1952-1955 között minden évben jelölték), ami elárulja azt, hogy valamit nagyon tudott. Játékának alapja az akkoriban Hollywoodban még újdonságnak számító method acting volt, aminek lényege a hihető és természetes emberi portré megjelenítése, amiben felhasználja saját élettapasztalatait is, ellentétben a régi fajta, ennél sokkal teátrálisabbnak tűnő színészkedéssel. Brando legnagyobb színészi adottsága a kamerák előtti természetesség volt, amihez nagyszerűen illett a method acting. Vagy a method acting miatt volt ilyen természetes, ez esetében kicsit tyúk vagy tojás kérdése. 

Marlon Brando filmbeli alakítását nemes egyszerűséggel sokan csak úgy emlegetik, mint a "modern színjátszás megszületését Hollywoodban". Nehéz ezzel vitatkozni. Talán csak annyival lehet, hogy láttunk már tőle egy nagyon hasonlóan kiváló alakítást pár évvel korábban A vágy villamosában.

Barry atya a tökéletes és erkölcsös pap megtestesítője, aki kereszteslovagok elszántságával és erejével küzd a kiszolgáltatottak fizikai és lelki üdvéért a gonosz ellen. Talán ez az a karakter, amivel Elia Kazan egy kicsit túlzásba esett, mindenesetre Karl Malden van annyira jó színész, hogy még a legvaskalaposabb szöveget is kiválóan tudja előadni. Eva Marie Saint pedig nevének megfelelően egyszerre végtelenül empatikus és gyengéd, naivan ártatlan ember, aki ugyanakkor nagyon kemény is. Egy igazi szent, aki másokat is arra inspirál, hogy rálépjenek a jó útra. Johnny Friendly karaktere Michael Clemente nevű szakszervezeti vezetőn alapul, aki mindemellett a Luciano vagy más néven a Genovese családdal ápolt szorosabb kapcsolatot. Johnny Friendly a film főgonosza végtelenül kegyetlen és érzéketlen, és aki bármit megtenne azért, hogy hatalmát megtartsa. Lee J. Cobb is annyira jó volt ebben a villain szerepben, hogy nem túl összetett karaktere ellenére is emlékezetes alakítást tudott nyújtani, hasonlóan Rod Steigerhez, aki Terry egyre nagyobb bűntudattal rendelkező testvérét játssza.A film operatőre Boris Kaufman Oscar-díjat nyert az eredeti helyszínen, New Jersey dokkjaiban fényképezett munkájáért, amiben dominál a hideg és sötét érzet, és ami jelentősen megnövelte a film realisztikusságát és noiros jellegét. A háttérzenét Leonard Bernstein írta, aminek lassabb és gyorsabb, drámaibb és csendesebb részei is a realitást próbálják érzékeltetni.

Elia Kazan ebben a filmjében is megmutatta, hogy mennyire értett ahhoz, hogy kihozza színészeiből a legjobbat. De ez nem véletlen. 1947-ben társalapítója volt az Actors Studió nevű színészképzőnek, ahol ő és társa, Lee Strasberg mutatta be a második világháború utáni színészgenerációnak a method actinget, aminek Marlon Brando, James Dean és Montgomery Clift váltak a korszakban, az '50-es években a leghíresebb képviselőivé, és közülük is Marlon Brando volt messze a legjobb, akit összesen 8-szor jelöltek pályafutása során Oscar-díjra, amiből kettőt, A rakparton és a Keresztapa főszerepeiért meg is nyert. De már eddig a filmig is négyszer jelölték, amiből háromszor (A vágy villamosa, Viva Zapata és A rakparton) egy-egy Elia Kazan filmért kapta. A rakparton azonban nem csak Marlon Brandonak köszönheti sikerét, mivel egy minden elemében profi és kiválóan összerakott filmről beszélünk, remek fényképezéssel és rendezéssel, amit különösen érdekessé tesz szimbolizmusa és politikai, történelmi háttere.

Mindenesetre Elia Kazan a film sikere ellenére sem tudta soha lemosni magáról azt, hogy erkölcsileg könnyűnek találtatott egy politikával súlyosan átitatott időszakban, ami ráadásul megközelítően sem volt olyan nehéz Amerikában, mint a kommunista országokban, ahol milliók számára maga a fizikai lét volt a tét és nem a nagyszerű filmes karrier. Mindez Elia Kazant, mint embert beárazza, de filmjét nem. A rakparton egy remek dráma, ami bár nyilvánvalóan a maga korának terméke, és helyenként, főleg karakterizálásában érezhető rajta az erőlködés, azonban összességében mégiscsak jogosan kapott Oscar-díjat, és aminek 50 év után is kijárt volna a taps, függetlenül rendezőjének személyiségétől.

Értékelés: 9/10

"Lehettem volna valaki (4:20-nál)":