Time Goes By

Csillag születik (A Star is Born) 1954

2019. március 01. 16:50 - Time Goes By

Talán nincs még egy olyan történet a világon, aminek szinte mindegyik filmes verziója annyira sikeres lett volna, mint a Csillag születiké. Kevésbé közismert, de a sztori az 1931-es George Cukor rendezte What Price Hollywood? c. pre-code drámából jön, ami már első lépésben Oscar-jelölést szerzett legjobb eredeti történet kategóriában. 1937-ben remakeltek először és ekkor már A Star is Born címmel jelent meg Janet Gaynor és Fredric Marsh főszereplésével, és amely címen innentől kezdve minden remake futott. A stúdió az eredeti rendezőjét, George Cukort kérte fel ismét, aki azonban visszautasította az új verzió elkészítését, így rendezhette meg William A. Wellman. Ez a romantikus dráma a 7 Oscar-jelöléséből - közte a legfontosabb kategóriákban -, a legjobb film, rendező, főszereplők közül a legjobb forgatókönyvvel tudott nyerni. Ezután jött 1954-ben a történet első musical verziója Judy Garland és James Mason főszereplésével, aminek rendezésére újból George Cukort kérték fel, és aki ez alkalommal el is fogadta a kihívást. Ezt a 6 Oscarra jelölt zenés melodrámát a 7. legjobb musicalként tartják számon a mai napig is, a The Man That Got Away c. dalát pedig a 11. legjobb film dalként. Ezek után jött Barbra Streisand és Kris Kristofferson főszereplésével készült 1976-os verzió, ami nár egy modernebb rockosított, poposított verzió és ami talán az összes közül a leggyengébb, függetlenül attól, hogy ezt is 4 Oscarra jelölték, amelyek közül a legjobb dal kategóriában nyerni is tudott. A korábbi filmek sikerei láttán nem kis bátorságról tett tanúbizonyságot Bradley Cooper 2018-ban, amikor elkészítette a történet legújabb remakejet, ami aztán megint annyira sikeres lett, hogy 8 Oscarra jelöléssel jutalmazták és ami szintén a legjobb dal díját tudta elvinni. Minden feldolgozás közül – a legújabb verzió friss sikerei ellenére is – ez az 1954-es változat maradt ennek a történetnek a legnagyobb klasszikusa.

Norman Maine (James Mason) jelenleg Hollywood egyik legnagyobb filmsztárja, karrierje azonban halványodni látszik, amibe közrejátszik alkoholizmusa is. Egyik részeg éjszakáján találkozik Esther Blodgett (Judy Garland) énekesnővel, akinek felismervén tehetségét, karrierje egyengetésébe kezd. Arra bátorítja a nőt, hogy lépjen ki együtteséből, és próbáljon Hollywoodban karriert építeni. A stúdió vezetője, Oliver Niles (Charles Bickford) alkalmazza a lányt, azonban először csak kisebb szerepeket kap Vicky Lester néven, azonban amikor Norman megszervezi, hogy Niles énekelni hallja Esthert, a nő karrierje szárnyalni kezd. Norman és Esther közben egymásba szeretnek és titokban összeházasodnak, azonban ahogy a nő egyre nagyobb sztárrá válik, a férfi karrierje zuhanórepülésbe kezd, aki ekkor megint a pohár után nyúl. Alkoholizmusa már nem csak az ő, de Esther pályafutását is veszélyezteti, mivel a nő képes lenne munkáját és sikereit feladni azért, hogy férjét és szerelmüket megmentse…George Cukor rendező filmje egyszerre működik jól musicalként is köszönhetően Judy Garland énekesnői és előadónői tehetségének, képességeinek, valamint romantikus melodrámaként is, aminek középpontjában a férfi alkoholizmusa miatt kudarcra ítélt szerelmi történet és házasság áll. A két fő összetevő mellett pedig számos más olyan adalék is megfűszerezi ezt a klasszikust, mint a humor, vagy éppen a filmgyár visszásságainak bemutatása. Hollywood embertelen működésének filmes feldolgozása az ’50-es években rendkívül népszerű volt mind a filmkészítők, mind a közönség körében, és amely téma bemutatása olyan különböző műfajú, stílusú, hangulatú – és hatalmas sikerű - filmeket adott a világnak, mint az Alkony sugárút 1950, Mindent Éváról 1950 vagy éppen az Ének az esőben c. 1952-es musical. Hollywood és a stúdiók embertelensége mellett ráadásul nagyon erős párhuzamok fedezhetőek fel a főszerepet játszó Judy Garland pályafutása és élete, valamint a filmbeli Norman Maine karakter között, ami akár egy külön posztot is megérdemel majd a későbbiekben. Most erről röviden csak annyit, hogy olyannyira sok, hogy a film elkészítése már a legelső pillanattól kezdve nagyon problémás volt a színésznő alkoholizmusa, gyógyszer függősége, megbízhatatlansága, hangulatváltozásai és állandó késései miatt, nem volt véletlen, hogy évekig nem készített filmet A Star is Born előtt, amit így aztán a nagy visszatéréseként reklámoztak. És minden probléma ellenére a végeredményt látva mindenki elismerte, hogy ez egy hatalmas visszatérés volt (ami sajnos nem tartott túl sokáig), hiszen a film - bár számos nagyon erős elemmel rendelkezik -, de a legerősebb eleme azért mégiscsak Judy Garland volt.

A forgatókönyvet Moss Hart írta az 1937-es verzió William A. Wellman rendező és Robert Carson Oscar-díjat nyert története és Robert Carson, Dorothy Parker és Alan Campbell Oscar-jelölt forgatókönyve alapján. A történet és a fontosabb karakterek lényegében változatlanok maradtak, olyannyira, hogy Hart egyes jeleneteket szó szerint átvett a korábbi film forgatókönyvéből. A sztori lényege nem túl bonyolult: miközben Esther karrierje felível és sztárrá válik, közben Norman, a jelenlegi sztár karrierje lefelé ível és véget ér. Mindazonáltal musicalekhez képest kissé szokatlanul, a Csillag születik számos extra réteggel rendelkezik, amelyek nagy része a filmgyár működésének bemutatásából jön.  A Star is Born, mint a legtöbb ’50-es évekbeli musical, vizuálisan nagyon attraktív film (köszönhetően többek között Sam Leavitt operatőr munkájának is), ami bemutatja Hollywood minden csillogását, ugyanakkor látható benne a másik oldala is, az, hogy a benne dolgozóknak milyen ember feletti erőfeszítésébe kerül, hogy megvalósulhassanak ezek a filmek, akár olyan áron is, hogy ezt a küzdelmet csak valamiféle függőséggel tudják túlélni. Egy darabig legalábbis, mivel a függőségük egy idő után átveszi a hatalmat felettük, hasonlóan a filmgyárhoz, azzal a különbséggel, hogy Hollywood már a legelső pillanatban megmutatja az odatévedőnek, hogy ki az úr a háznál. Mint ahogy Esther nevét azonnal megváltoztatják, és már első heti fizetését Vicky Lester néven kapja meg, majd sztárrá válása küszöbén egy ember nagyságú nagyítóval vizsgáló orvos csapat keze alá kerül, akik minden egyes testrészét kritizálják és leszólják. Főleg az orrát. Szőke parókát adnak rá, és megpróbálják a külsejét megváltoztatni oly módon, hogy illeszkedjen az akkori szépségideálhoz, ami által a nő minden természetes báját elveszítve egy mesterkélt műmacává alakul. Azt is meg kell tanulnia, hogy ha Hollywoodban akar karriert csinálni, akkor a magánélete felett is a stúdió vezetői veszik át a hatalmat, és csak azzal és akkor házasodhat, ha az PR szempontból előnyös a stúdió számára. És annyira jó színésznőnek kell lennie, hogy egy perccel azután, hogy magánéleti válsága miatt sírógörcsben tör ki öltözőjében, már egy közeli jelenetet kell forgatnia egy vidám musicalben.

Judy Garlandnak, azaz eredeti nevén Frances Ethel Gummnak ismerősek lehettek ezek a szituációk, hiszen gyerek és tinédzser korában folyamatosan azt hallgatta az MGM főnökétől, Louis B. Mayertől, hogy kövér és ronda, aminek eredményeképpen nem csak önértékelését tették tönkre és okoztak pszichés sérüléseket neki, de rászokott az amfetaminokra is, hogy megpróbálja csökkenteni testsúlyát. Majd mivel ezek miatt nem tudott aludni, ezért az erős függőséget okozó barbiturát alapú altatókra is rákapott, amit aztán alkohollal öblített le, és amely kombó végül a halálát okozta 47 évesen. Bár a film Esther illetve Vicky karrierje csúcsán ér véget, azonban sejthető, hogy ő is megfizeti majd ennek az árát, és egy idő után Norman sorsára jut. (Ironikus módon Judy Garland temetésén 1969-ben Norman karakterét játszó James Mason mondta a gyászbeszédet.) Ismervén Judy Garland életét, megdöbbentő látni és hallani, amikor ebben a filmben férjéről beszélvén olyan mondatokat mondd karaktere, hogy „Mi miatt pusztítja így magát?” vagy „Nem tudod, milyen az, amikor látod, hogy az az ember, akit szeretsz, a szemed előtt megy tönkre.” És milyen lehetett mindezt hallania a film producerének Sidney Luftnak, Garland akkori férjének.A film sikerét nagyban meghatározta a fontosabb karaktereket játszó színészek kiváló teljesítménye is, akik között is kiemelkedik Judy Garland. Ő egyike, sőt talán a legjobb példája azon sztároknak, akik nem a külsejük, hanem a tehetségük miatt válhattak sztárrá egy olyan iparban, ahol a külső nagy súllyal esik a latba. Hollywood aranykorában ráadásul ez még fontosabb volt, mint napjainkban, amiből már sejthető az, hogy mennyire tehetségesnek kellett lennie egy nem túl jó külsővel rendelkező embernek ahhoz, hogy sztárrá válhasson. Ez volt Judy Garland, aki ráadásul énekes-előadóként talán még jobb volt, mint színésznőként, sőt, tán a legjobb és ez volt az a filmje, ahol mindkettőt megmutathatta egyszerre. Esther, alias Vicky szerepében az érzelmek egész skáláját járja be, miközben karaktere változását is remekül átadta és vált a filmben egy szerény naivából bölcsebb, de szomorúbb dívává, miközben karaktere legjellemzőbb tulajdonságát, a sérülékenységét végig éreztetni tudta. A zenés részekben pedig ha lehet, még jobb volt, mint a drámai jelenetekben, különös tekintettel a The Man That Got Away című dal előadásában. Hollywood egyik legnagyobb szégyene, hogy Oscar-jelölését nem tudta díjra váltani, mert azt a sokkal csinosabb, de jóval kevesebb tehetséggel rendelkező Grace Kellynek adták a feledhető The Country Girl c. film főszerepéért. Groucho Marx színész, komikus mondta azt, hogy „Ez volt a legnagyobb rablás a Brinks óta.” (Bostonban, 1950-ben fegyveresek rabolták ki a Brinks épületet, ahonnan 2 millió dollárt vittek el.) Grace Kellynél ráadásul nem csak Judy Garland, de egy másik jelölt, egy bizonyos Audrey Hepburn is jobb volt Sabrina szerepében ebben az évben.A férfi főszerepet, az alkoholista és karrierje csúcsán már túljutott hollywoodi sztárt James Mason alakította. Mason csak azután kapta meg ezt a szerepet, hogy a kor jó pár híresebb színésze és nagyobb sztárja visszautasította, többek között Cary Grant, Humphrey Bogart és Gary Cooper is. Függetlenül attól, hogy egy nagyobb sármmal rendelkező, karrierje végén járó sztár lehet, hogy érdekesebb lett volna első hangzásra, pl. szívesen megnéztem volna Bogartot, vagy éppen Clark Gablet is el tudtam volna képzelni ebben a szerepben, de ez utóbbit lehet, hogy csak azért mondom, mert Mason valahogy emlékeztetett rá ebben a filmben. Mindenesetre James Mason is kiváló volt, sőt, ahogy megy előre a film, lesz egyre jobb, és nyeri el a néző szimpátiáját. Nem csak a karaktere, hanem az őt játszó színész is. Norman Maine karakterét nem véletlenül nem vállalták el többen sem, hiszen egy végtelenül gyenge férfi, ami nem csak alkoholizmusában nyilvánul meg, de abban is, hogy egy idő után a felesége tartja el, és ő az, aki a munkából hazatérő nő számára vacsorát készít. Nem is beszélve arról, hogy a postás is felesége nevén - aki ugye a stúdió által adott Vicky Lester nevet használja -, Mr. Lesternek szólítja tévedésből. Mindezekkel az eszközökkel férfiatlanságát, azaz gyengeségét szándékozták bemutatni az '50-es években, amikor annál nem sok megalázóbb dolog létezett a világon egy férfi számára, ha egy nő tartotta el és általában véve mintha ő töltötte volna be a párosban a női szerepet kapcsolatuk második felében. James Mason nagyszerű arcjátékkal adta át büszkeségében minden téren és szinten megalázott karaktere érzelmeit, nem is beszélve arról, hogy mennyire kiválóan és hitelesen, realisztikusan játszotta az alkoholistát mentesen minden ripacsságtól, ami pedig akkoriban elég nagy divat volt részeg karaktereket játszó színészek között. Mindez nem csak a mozgásában és testbeszédében, de szövegmondásában is erősen megnyilvánul, ami miatt ez a film is azok közé tartozik, amit csakis angolul szabad megnézni. Ez az év erős volt a legjobb férfi főszereplő kategóriában, amit Marlon Brando nyert meg a Waterfrontban nyújtott szinte történelminek mondható alakításáért, aki mellett ott volt még Bogart is a The Caine Mutinyvel, szóval James Masonnek nem volt esélye a végső győzelemre, de ez mit sem von le abból, hogy ő is a film legerősebb részei közé tartozott, közvetlenül Judy Garland után.

Mellékszerepekben is remek alakításokat láthattunk, mint Charles Bickfordot a stúdiófőnök Oliver Nilesként és Jack Carsont, mint Matt Libbyként, aki a stúdió cinikus és érzéketlen PR-osa. Ez a két karakter szimbolizálta - a filmben és a valóságban is - Hollywood stúdiórendszerének két legfontosabb és legnagyobb hatalmú embereit, akik szó szerint és átvitt értelemben is élet vagy halál urai voltak, függetlenül attól, hogy itt a stúdióvezető egy fokkal emberségesebbnek látszik, mint az általa működtetett rendszer.Egy musical esetén értelemszerűen nagyon fontos a film zenéje és betétdalai. Bár manapság már nyilván eljárt mindkettő felett az idő, hiszen a zene talán az az összetevő, amiben a legtöbbet változtak a musicalek, de a maga idejében mindkét kategóriában Oscar-jelölést szerzett. A legjobb filmzenében Ray Heindorf, a legjobb betétdalban pedig Harold Arlen (zene) és Ira Gershwin (szöveg) a már említett The Man that Got Away c. számért.

Amikor megjelent a legújabb Csillag születik, akkor egy nap végignéztem a film összes verzióját (kivéve az 1931-es What Price Hollywood?-t), függetlenül attól, hogy nem annyira vagyok oda a musicalekért. Lehet, hogy ez is közrejátszott abba, hogy a végére kicsit besokalltam, és talán ezért nem voltam annyira elájulva Bradley Cooper-féle verziótól, de véleményem szerint továbbra is ez az 1954-es musical a legjobb közöttük. Lehet, hogy most egy darabig Cooper és Lady Gaga párosa kicsit elhalványítja, de abban is biztos vagyok, hogy 40-50 év múlva, amikor már a legújabb verzió zenéje is elavul, újfent Geroge Cukor, Judy Garland és James Mason nevével fémjelzett Csillag születik lesz a legnagyobb klasszikus közöttük. Az egyetlen jogos kritika, amivel ezt a filmet illetik folyamatosan, az az, hogy Judy Garland nem énekel a legvégén. Nos, ezzel egyet lehet érteni.

Értékelés: 9/10 (Egy pontot a film 1983-as felújítása miatt levontam, ugyanis ennek van egy olyan eleme, ami engem kifejezetten zavart filmnézés közben. A film eredeti verziója több, mint egy órával hosszabb volt, mint az 1937-es dráma változat, ami nagyrészt a betétdaloknak és a zenének volt köszönhető, hiszen a történet lényegében ugyanaz maradt. A tesztvetítések során hiába volt a közönség nagyon lelkes, a stúdió úgy érezte, hogy túl hosszú, így végül az először 196 perces, majd a későbbiekben kicsit megvágott 182 perces verziók helyett egy 154 perces végső változat került a mozikba, aminek az volt az ára, hogy két jelentősebb dalt és egy fontos drámai jelenetet elveszített a film. 1983-ban felújították a filmet oly módon, hogy a kivágott jelenetek nagy részét visszatették, azonban sajnos időközben vesztek el filmkockák, így egyes hiányzó részeket a forgatás alatt készült fényképekkel, állóképekkel helyettesítették, miközben a hang megy alatta és a dialógusok hallhatóak. Én ezt a 176 perces verziót láttam, és őszintén szólva kicsit fura volt ilyenformán, lehet, hogy jobb lett volna, ha csak olyan jeleneteket helyeznek vissza, ami teljes egészében (mozgókép+hang) rendelkezésre áll.

A film egyik leghíresebb jelenete, az Oscar-díj átadás:

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr9214662099

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2019.03.04. 12:01:05

Ez az egyetlen Csillag születik, amit láttam, de mivel tetszett, a többivel szemben már most előítéletes vagyok és valószínűleg nem tetszenének :D

Számomra Garlandhoz sosem illettek a szerepei, koravénebbnek tűnt a személyisége, mint amilyen kislányos szerepeket ráosztottak. Na szerencsére itt összeért a kettő, különösen a The Man That Got Away-nál, engem is ez a dal vett meg.

A film maga csak a második felétől kezdett tetszeni, a hollywoodi kritika a többi nagyágyú mellett szerintem elhalványult, a személyesebb, romantikus rész viszont nagyon bejött :)

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2019.03.04. 12:11:02

@Liberális Artúr: Nekem általában bejön a Hollywood kritikus téma, aminek érdekességét ebben a filmben fokozza Garland élete, függetlenül attól hogy ezt itt félig viccesen, félig komolyan tálalják.

"koravénebbnek tűnt a személyisége, mint amilyen kislányos szerepeket ráosztottak"
Ez a kor jellemzője volt, másrészről meg Hollywoodban nagyon gyorsan fel kellet nőniük a gyerekszínészek, akiket ez lelkileg általában nagyon megviselt. Ő ráadásul az MGM --nél volt szerződésben, ami kifejezetten élenjárt színészeinek abuzálásában és lelki terrorjában.

De abban egyetértünk, hogy a film legjobb része mégiscsak Esther és Norman közötti romantikus kapcsolat, ami végülis a film drámai erejét adja. Ezt lehet, hogy nem fejtettem ki rendesen, mert túlságosan a hollywood kritika témára összpontosítottam.

Az 1937-es sem rossz, bár kevésbé drámai, kevésbé fogja meg a nézőt érzelmileg és kicsit naivabb korának megfelelően, viszont van egy óriási előnye: nem musical :)

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2019.03.04. 12:13:56

@Liberális Artúr: te is ezt az 1983-as felújított verziót láttad? ha igen, akkor nem zavartak azok a részek, amelyekben állóképekkel helyettesítették az elveszett részeket?

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2019.03.04. 14:32:09

@Time Goes By: A felújítottat láttam. Visszaolvasva a posztom, először el voltam tőle ájulva, hogy mennyire innovatív volt Cukor :D

Amennyire emlékszem, nem volt belőle olyan sok. Pont nemrég futottam bele egyébként egy olyan japán filmbe, amit megkurtítottak és utólag már csak leíró magyarázószöveggel tudták helyreállítani. Na az nem pótolta a kiesett cselekményt egyáltalán, szóval ez még egész jó megoldás
süti beállítások módosítása