Hosszú szenvedés és több éves emberfeletti küzdelem után ma délután gyógyíthatatlan betegségben, 52 éves korában elhunyt a blog technikai és ehhez kapcsolódó kreatív feladatokat ellátó személye, és nem mellesleg legjobb barátom,

Bene-Silló Tünde

akinél intelligensebb, jószívűbb és segítőkészebb embert nem hordott a hátán a Föld. És már nem is fog.

Humphrey Bogart a karrierje csúcsán, A máltai sólyom (1941) és a Casablanca (1942) között készítette el ezt a furcsán kevert műfajú filmjét, ami leginkább egy vígjáték és paródia elemeket is tartalmazó, akár hitchcocki jellegűnek is mondható szórakoztató kémfilm. És mint a két leghíresebb filmjében, úgy Bogart itt is együtt játszik a furcsa, de lenyűgöző és nagyon egyedi színészi játékáról ismert magyar származású Peter Lorre-ral. A film elkészítésekor az USA hivatalosan még semleges volt a második világháborúban, így ez még egy könnyedebb műfajú és tartalmú kémfilm lett, bár a bemutatójára már 1942 legelején került sor, amikor Amerika már hadban állt Japánnal, ami egy kicsit "súlyosabbá" tette ezt a kém sztorit. A történet a náci ötödik hadoszlop amerikai tevékenységére figyelmeztet, amivel a filmben szerencsejátékra specializálódott gengszterek veszik fel a harcot Humphrey Bogart vezetésével.

Öt Oscar-díjra jelölték Herbert Ross romantikus komédiáját, aminek története egy furcsa trió körül forog. Egy szakmai válságban lévő színész kivesz egy manhattani albérletet egy barátjától, amiben még benne laknak a régi lakók, a haver elhagyott barátnője, egy harmincas családanya, aki most már egyedül neveli szókimondó kiskamasz lányát. A film mindhárom főszereplője Oscar-jelölést szerzett, akik közül Richard Dreyfuss el is nyerte a szobrocskát filmbeli alakításáért, aki ekkor ezzel a legfiatalabb (29 éves) Oscar győztessé vált a legjobb férfi főszereplő kategóriájában. A filmnek a későbbiekben, 2004-ben elkészült a remake-je Jeff Danielsszel az egyik főszerepben, azonban nem sikerült lepipálnia az eredeti verziót.

A Black Angel egy olyan típusú alacsonyabb költségvetésű B film, amiben nincsenek felszín alatt meghúzódó társadalmi témák, üzenetek, hanem az, aminek elsőre is látszik, egy profin összerakott stílusos noir krimi, amiben a karakterek közötti kapcsolatok mozgatják a történetet. A film színészcsapatában olyan, ma már ikonikus és nem utolsósorban a noir műfajában végtelenül otthonosan mozgó színészek láthatóak, mint Dan Duryea és Peter Lorre. Egy gyilkossággal megvádolt férfi felesége és a megölt nő férje együtt nyomoz, hogy kideríthessék a valódi gyilkos személyét.

A western műfajának egyik legfontosabb darabja John Ford 7 Oscar-díjra jelölt Hatosfogata, amit jelenleg a 9. legjobb amerikai westernfilmként rangsorol az Amerikai Filmintézet. Sokáig megtalálható volt a legjobb 100 film listáján is, azonban 2007-ben lekerült róla annak ellenére, hogy a mai napig is úgy tekintenek rá, mint a modern westernfilmek atyjára. A Hatosfogatnak ráadásul John Wayne pályafutásában is hatalmas szerepe volt, hiszen ez a western jelentette számára a nagy kiugrást, ami után Amerika egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb színészévé vált. A történet egy kisebb csapatnyi, egymás számára idegen ember postakocsis utazását követi nyomon Arizona vad tájain, ahol az éppen hadiösvényre lépett harcias apacsok földjén keresztül kell eljutniuk a céljukig. 

Seth MacFarlane neve leginkább különböző animációs sitcomok miatt lehet ismert, különös tekintettel a Family Guyra, azonban a film megjelenésekor már a mozi világában sem volt járatlan, köszönhetően a nagy sikert aratott Ted c. 2012-es vígjátékának, amit egy nagyon rossz szóvicc-cel meg is idéznek ennek a western paródiának és szatírának a magyar címében. Nem mintha bármi köze lenne hozzá, már a bennük található tipikus MacFarlane-i humor jellegén kívül, de ennek alapján beleerőltethették volna valahogy a Family Guyt vagy a Cleveland-showt is. A Million Ways to Die ugyanis egy remek gag-ekből álló western paródia vagy még inkább anakronisztikus társadalmi szatíra, amelynek lényege, hogy az a vadnyugat, amire a mai amerikai társadalom egy nagy része egyfajta idealizált romantikus hőskorszakként tekint, valójában egy élhetetlen hely és időszak volt minden intelligens és érzőszívű ember számára. A film válogatott színészcsapatában olyan nevek tűnnek fel, mint Charlize Theron, Amanda Seyfried, Neil Patrick Harris, Liam Neeson, Giovanni Ribisi és persze Seth MacFarlane.

Számos filmalkotás született már az idők folyamán a rákbetegségről, de egy sem olyan megrendítő erejű, mint az HBO tévéfilmje, ami ezen tulajdonsága ellenére sem érződik hatásvadásznak egy pillanatra sem. A Wit 7 Emmy, azaz „tévés Oscar-jelöléséből” hármat megnyert, közte a legjobb film díját. A történet egy negyedik stádiumban lévő petefészek rákos egyetemi irodalom professzornő rák elleni küzdelme áll, miközben megismerhetjük a gondolatait és az érzelmeit. A film főszerepében Emma Thompson látható élete talán legjobb alakításában.

Rengeteg hollywoodi sztár karrierje kezdődött az ún. „szereposztó díványon”, amely módszer mindig is általános használatban volt, illetve van a filmgyár immáron több, mint 110 éves története folyamán, aminek a lényege a „szex karrierért cserébe”. (Bár ez leginkább a nők szexuális kizsákmányolására irányult, esetenként férfiak is az áldozatául estek.) Ennek a Hollywoodban inkább a producerek, Európában pedig főleg a rendezők által kedvelt és használt módszernek a csillaga a mai napig sem áldozott le, még a metoo kampány időszakában sem, ami éppenhogy csak a felszínt kapargatta meg, és inkább csak a legismertebb és legelvetemültebb szexuális ragadozókat vette célba, miközben a módszer maga köszöni, de jól van. A mai közönség Harvey Weinstein tettei ismeretében könnyen azt gondolhatja, hogy ő volt Hollywood legelvetemültebb alakja, valójában a nyomába sem ér a filmgyár aranykorában, az ún. stúdiórendszer időszakában irdatlan nagy hatalommal rendelkező stúdióvezetők és egyéb prdocurerek, esetenként rendezők nyomába. Ilyen volt - többek között - Louis B. Mayer az MGM, Darryl Zanuck a 20th Century Fox vagy Jack Warner a Warner Bros. vezetője, a rendezők között Alfred Hitchcock, Otto Preminger és még sokan mások, de még őket is lepipálta a szexuális zaklatásokban Harry Cohn, a Columbia Pictures társalapítója és igazgatója 1919 és 1958 között. Cohn messze a leghírhedtebb volt közöttük ezen a téren, az ő nevéhez fűződik a szereposztó dívány intézményesítése és elfogadott módszerré tétele a filmgyárban, amivel együtt annak is „megágyazott”, hogy a mai napig is a filmezés „természetes” velejárójának tekintik a nők szexuális kihasználását és egyéb kegyetlen zaklatásokat. Annyira hírhedt alakja volt a filmgyárnak, hogy róla mintázták a Keresztapa nagyhatalmú producerét, akit egy levágott lófejjel bír a maffia arra, hogy megváltoztassa döntését.  

Alec Baldwinnak köszönhetően Oscar-díjra jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában ezt a neo-noir drámát, aminek címszerepében William H. Macy alakít egy kaszinóban dolgozó szerencseforgatót, akinek az a dolga, hogy már csak puszta jelenlétével is megszakítsa minden körülötte játszó és nyerősorozatban lévő játékos szerencséjét. A született vesztes Cooler minderre pedig azért képes, mert annyira nagy adag jutott neki a rossz szerencséből, hogy még fertőzni is képes vele.  

Raymond Chandler krimiíró regényei roppant népszerűek voltak a '40-es évek Hollywoodjában a noir korszak csúcsán, amikor négy könyvét is megfilmesítették, kivel mással, mint népszerű magándetektív karakterével, Philip Marlowe-val a főszerepben. Ilyen volt a Murder, My Sweet 1944 Dick Powellel, a The Big Sleep 1946 Humphrey Bogarttal, a The Lady in the Lake 1947 Robert Montgomeryvel, és még ugyanebben az évben jelent meg a The Brasher Doubloon George Montgomeryvel a cinikus Marlowe karakterében. A négy '40-es évekbeli Marlowe detektív film közül talán ez a legutolsó a legismeretlenebb, ami az előzőekkel ellentétben B filmnek számít, így nem meglepő módon sokat merített a korábbi Bogart-féle magándetektíves filmekből, elsősorban a már említett Hosszú álomból, de egyes jeleneteiben és karaktereiben a Máltai sólyom is megjelenik benne.

William „Bill” Holden (szül. William Franklin Beedle Jr. 1918-1981) amerikai színész az ’50-es évek egyik legtöbb bevételt hozó sztárja volt, akit háromszor jelöltek Oscar-díjra a legjobb férfi főszereplő kategóriában (Sunset Blvd. 1951, Stalag 17 1953, Network 1976), és amelyek közül egyszer, a Stalag 17-ért meg is nyerte. Karrierje több, mint 4 évtizedet ölel fel, amely során számtalan műfajban kipróbálta magát, és mindegyikben hagyott maga után mára már klasszikussá vált filmet. Láthattuk noirokban, vígjátékokban, háborús filmekben, romantikus filmekben, westernekben, drámákban, amelyeket olyan filmek fémjeleznek, mint a Sabrina, a Híd a Kwai folyón, a Vad banda, Pokoli torony. Hatszor jelölték az év Top10 sztárja közé (1954-1958, 1961) és jelenleg a 25. helyen áll az Amerika Filmintézet által kiadott listán, ami a klasszikus Hollywood 25 legnagyobb férfi sztárját rangsorolja. És akinek sokkal előrébb kellene állnia ezen a listán.

Folytatódik Quentin Tarantino Kill Billje a második résszel, Beatrix Kiddo, azaz a Black Mamba bosszútörténetével, aki megfogadja, hogy végez az őt eláruló korábbi társaival, akik esküvőjére készülődvén lemászárolták a megjelenteket, őt pedig négy év kómába küldte egy fejlövés. Az első részben láthattuk leszámolását Vernita Greennel és O-Ren Ishiivel, ezért Vivica Fox és Lucy Liu ebben a részben már nem jelenik meg, most Michael Madsen, Daryl Hannah bérgyilkos karakterei következnek soron utoljára hagyván Billt, a Halálos Vipera Kivégző Osztag vezetőjét és egyben volt szeretőjét, azaz David Carradine karakterét. A poszt nyomokban spoilert tartalmaz.

Nem sok olyan film létezik a világon, amelyiknek nehezebb lenne meghatározni a műfaját, mint a Kill Billnek. Vagy legalábbis nem röviden. A film írója és rendezője, Quentin Tarantino mindig is híres volt arról, hogy előszeretettel hajlítgatta, mixelte össze, újította meg gyerekkora kedvenc és népszerű műfajait. Ezek közül is elsősorban a hongkongi kung fu és a japán szamurájos filmekre, a slasher horrorokra, a spagetti westernekre, a ponyva és noir jellegű crime thrillerekre, a blaxpoitation filmekre, a japán animációra, az animera és egyéb olyan műfajokra kell gondolni, amelyek jellemzően B és C kategóriás filmekben láthatóak elsősorban, és amelyeket leginkább a grindhouse film kifejezés ír le legjobban. A Kill Bill ezen műfajok és még ezen túliak összessége. A film főszereplője, Uma Thurman, egy ex-bérgyilkost alakít, aki bosszút esküszik az őt eláruló bérgyilkos társai ellen, akiket Lucy Liu, Vivica Fox, Daryl Hannah, Michael Madsen és David Carradine játszanak. (Bár az utóbbi kettő inkább csak a második részben jelenik majd meg.)

A Network jelenleg a legjobb 100 amerikai film listájának 64. helyén áll, ami 10 Oscar-jelöléséből négyet megnyert megjelenésekor. A szatirikus dráma egyike a szenzációhajhász médiáról készült filmek legjobbjainak - ha nem éppen a legjobbja -, ami a ’70-es évek amerikai televiziózásáról rántja le a leplet végtelenül sötét, szatirikus humorával és kiélezett karaktereivel. A filmet válogatott színészcsapat vitte sikerre, amiben olyan nevek tűnnek fel, mint William Holden, Faye Dunaway, Peter Finch, Robert Duvall és még sokan mások. Az egyik nagy tévécsatorna kiöregedő hírbemondója élő adásban jelenti be öngyilkosságát, mert kirúgták a csökkenő nézettsége miatt.

Narrátor: „Ez Howard Beale története, aki a UBS hírbemondójaként az első olyan ember volt, aki az alacsony nézettsége miatt ölte meg magát.”

Pár napja hunyt el 104 éves korában Hollywood aranykorának utolsó túlélője, a kétszeres Oscar-díj nyertes és ötszörös jelölt, Olivia de Havilland. Őt legtöbben az Elfújta a szél c. 1939-es filmből ismerik, amelyben a jóságos Melaniet játszotta, élete legjobb alakítást azonban érzésem szerint ebben a filmjében nyújtotta, és itt látható talán a legjobban, hogy mennyire jó színésznő is volt ő. Anatole Litvak rendező filmje egy mentálisan beteg nő tapasztalatait, érzéseit és nem utolsó sorban elmegyógyintézeti kezelését szándékozik bemutatni, amely során a néző szembesülhet a korabeli embertelen kezelésekkel, módszerekkel, bánásmóddal és körülményekkel. A film olyan nagy hatásúnak bizonyult, hogy bemutatása után az USA 26 államában felülvizsgálták és módosítottak az elmegyógyintézetek működésén.

Ez a film noir Alfred Hitchcock egyik kissé elfeledett alkotása, ami pedig a maga idejében nem volt botránytól mentes. Írországban például be is tiltották, mivel történetében egy katolikus pap szerelmi viszont folytat egy nővel – még akkor is, ha mindezt még azelőtt tette, hogy papnak állt volna. A film tartalmazza a leghitchcockibbnak nevezhető témát: az ártatlanul vádolt férfi kétfrontos küzdelmét a hatóságokkal és a valódi elkövetővel. Ezúttal egy katolikus papot vádolnak gyilkossággal, aki a gyónási titok miatt nem árulhatja el, hogy ki az igazi bűnös. A film főszerepeiben Montgomery Clift, Anne Baxter és Karl Malden látható.

Ez a dráma Humphrey Bogart egyik olyan ritka ’30-as évekbeli filmje, aminek a főszerepét játssza. A One Fatal Hour egy remake, eredetije az 1931-es Five Star Final volt Edward G. Robinsonnal a főszerepben, ami elindította világhódító útjára az olyan filmeket, amelyek a lelkiismeretlen és erkölcstelen, szenzációhajhász médiát állította a története középpontjába. Bár a médium típusa idővel változott a filmekben, míg a Five Star Finalban egy újság, addig a One Fatal Hour-ban egy rádióállomás adja a keretet mindehhez, a médium típusa tulajdonképpen teljesen mindegy, a lényeg a cinikus, manipulatív és álszent hozzáállás, amely célja a nagyobb olvasottság, hallgatottság, nézettség, azaz a nagyobb profit elérése. A film eredetileg Two Against the World címmel készült és 64 perces volt, addig a One Fatal Hour a TCM tévécsatorna 7 perccel rövidebb verziója. Mivel én ez utóbbit láttam, ezért a poszt is erről szól. Az egyik rádióállomás vezetője a nagyobb hallgatottság elérése érdekében sorozat formájában előrángat egy húsz évvel korábbi gyilkossági ügyet, ami végül tragikus következményekkel jár.

Az amerikai dzsigoló a neo-noirok ’80-90-es években népszerű alműfajához, az "erotikus thrillerek" közé tartozik, ami több összetevője miatt is különleges a maga kategóriájában. A film fókuszában nem egy női, hanem egy férfi szereplő szexualitása áll, és azt is elmondhatja magáról, hogy ez volt az első olyan mainstream hollywoodi film, amiben a férfi főszereplő frontális meztelensége is látható. Ez a szerep pedig hatalmas lökést adott a 80-90-es évek egyik legnagyobb ügyeletes hollywoodi szívtiprójának, Richard Gere karrierjének, aki az Amerikai Dzsigoló által vált sztár színésszé. Giorgio Moroder jegyzi a film remek zenéjét, ami tartalmazza a Blondie együttes által előadott Call Me című számot is, ami az év legsikeresebb popdala lett az USÁ-ban. A történet középpontjában pedig egy férfi luxus prostituált áll, aki munkája során szerelmi kapcsolatba keveredik egy politikus feleségével, amivel párhuzamosan egy gyilkossági ügy legfőbb gyanúsítottja is lesz.  

1951-ben Tom Neal hollywoodi színész, korábbi amatőr bokszbajnok összeverekedett egy másik színésszel, Franchot Tone-nal, közös barátnőjük, Barbara Payton színésznő kizárólagos kegyeiért. A verekedés következtében Tonenak nemcsak az orra és az arccsontja tört el, de egy napra kómába is került. Ez az incidens mind a hármuk karrierjét negatívan befolyásolta, Tone-et lelassította és visszavetette, Tom Neal-ének és Barbara Payton-énak viszont egyben a végét is jelentette Hollywoodban. Hármójuk szerelmi háromszöge és életük felülmúlja a legkacifántosabb noirok vagy akár latin-amerikai szappanoperák csavaros történeteit is.

Meglehetősen hírhedtnek számított megjelenésekor ez a maga korában végtelenül cinikus és könyörtelen noir krimi, aminek az lett a vége, hogy jó néhány államban tiltólistára tették és be sem mutatták, arra hivatkozva, hogy ”a brutalitást mocskosan és szadisztikusan ábrázolja”. A valódi ok azonban sokkal inkább az volt, hogy a rendőrökről és általában véve a hatóságokról nagyon negatív képet fest. Bár ma már valószínűleg 16-os karikát sem kapna, de cinizmusa azért még mindig átjön. A filmet nem véletlenül hasonlítják a White Heat című egy évvel korábbi, nagyon hasonló gengszter noirhoz: nem csak a történetük nagyon hasonló, de mindkettő főszerepében a gengszter karakterek egyik koronázatlan királya, James Cagney látható.