Alfred Hitchcock legjobb háború előtti filmjének nevezik ezt a vígjáték és kémfilm elemekkel is rendelkező romantikus mystery thrillert, ami az utolsó előtti angliai munkája volt, mielőtt 1940-ben, a következő 30 évre Hollywoodba költözött volna. A Londoni randevút a Brit Film Intézet a 35. legjobb brit filmként tartja számon, a főszerepeit pedig Margaret Lockwood és Michael Redgrave játszák. Egy Európában utazgató csinos angol turistanő nyomozásba kezd, amikor idősebb útitársa nyomtalanul eltűnik a vonaton, miközben mindenki, akivel a hölgy korábban beszélgetett, úgy tesz, mintha az idősebb nő soha nem is létezett volna.

A történet egy fikciós Közép-Kelet Európai országban, Bandrikában játszódik, ahol számos turista, köztük sok brit arra vár egy hegyvidéki hotelben, hogy vonatra szállhasson a lavinaveszély elmúltával. Ez idő alatt akarva-akaratlanul kapcsolatba kerülnek egymással, ami néha örömmel, néha meg bosszúsággal tölti el őket. A fiatal és csinos Iris Henderson (Margaret Lockwood) barátnőivel vakációzott itt és most hazafelé készülődik, hogy hozzámenjen előkelő származású vőlegényéhez. Iris közelebbről is megismerkedik egy idősebb, szintén angol hölggyel, a barátságos nevelőnővel és zongoratanárral, Miss Froy-jal (May Whitty) és a szemtelen, de nagyon jóképű zenetudóssal, Gilberttel (Michael Redgrave), aki Bandrika népzenéjét tanulmányozza éppen. Ők mindhárman ugyanarra a vonatra várnak, más turistákkal egyetemben, köztük Caldicott-tal (Naunton Wayne) és Charters-szel (Basil Redford), két fanatikus angol krikettrajongóval, akik azért sietnek haza, hogy nehogy lemaradjanak egy fontos sporteseményről, Mr. Todhunterrel (Cecil Parker) és „Mrs.” Tudhunterrel (Linden Travers), akik nyilvánvalóan nem házasok, hanem szeretők, és akik emiatt próbálnak megbújni a radar alatt, valamint számos más nemzetiségű emberrel, többek között a híres agysebész, a német dr. Hartz (Paul Lukas), aki egy bekötött fejű és arcú beteggel és egy nővérrel utazik, valamint egy olasz késdobáló varázsló, Signor Doppo (Philip Leaver). Indulás előtt, valaki a hotel ablakából lelök egy nehéz tárgyat, aminek célpontja Mrs. Froy, azonban véletlenül Irist találja fejbe, aki emiatt kicsit kótyagosan száll fel a vonatra. Itt először is megiszik egy teát Mrs. Froy-jal, majd a kabinjukban, ahol mások is utaznak rajtuk kívül, elalszik. Amikor felébred, azt látja, hogy idősebb barátnője nincs a helyén, ezért a többi utastól érdeklődik útitársa felől, legnagyobb meglepetésére azonban mindenki úgy tesz, mintha azt se tudnák, hogy kiről beszél és Mrs. Froy sose létezett volna. Még azok az emberek is így reagálnak, akik már a hotelben is találkoztak vele. Dr. Hartz szerint lehet, hogy Mrs. Froy csak Iris hallucinációja, ami a fejére kapott ütés eredménye. Irisnek csak egy ember, Gilbert hajlandó segíteni, hogy kiderítse mi és ki áll Miss Froy rejtélyes eltűnése mögött…Francios Truffaut az angol rendező munkásságáról szóló könyvében a „leghitchcockibb filmnek” nevezte az Londoni randevút, nem véletlenül. Alfred Hitchcock pályafutása során nem sok olyan filmet készített, amire ne lett volna jellemző a „hitchcocki szentháromság”, azaz a feszültség, a romantika és a humor elegyének használata. Ez a hármas mix már a legkorábbi hangosfilmjeitől kezdve jellemző volt rá (pl. The Man Who Knew Too Much 1934, The 39 Steps 1935, Young and Innocent 1937 stb.) amit aztán egyre tudatosabban használt karrierje folyamán. A háború előtti filmjeiben még inkább a romantika és humor dominált, a ’40-es évektől kezdve azonban majd egyre nagyobb hangsúlyt kap a feszültség és egyéb thriller elemek. Ennek megfelelően az 1938-as Londoni randevú is a könnyedebb, világosabb tónusú, atmoszférájú filmjei közé tartozik, ami legalább olyan közel áll a screwball, vagy alkalmanként akár a slapstick jellegű vígjátékokhoz, mint a thrillerekhez. Na és persze itt sem leszünk MacGuffin nélkül.

Bár Hitchcockot nem érdekelte a mindennapi politika, azonban az olyan feszült időszakok, mint amilyenen Európa átment a 2. világháború kitörése előtt, a ’30-as évek második felében, vagy az ’50-60-as évek hidegháborús korszakában, erősen inspirálták a Feszültség Mesterét. Az ilyen időszakokban előszeretettel nyúlt valamilyen paranoidabb jellegű témához, mint például a kémkedés, de anélkül, hogy igazából részletekbe merült volna. A háború előtt megjelenő és kém szálat bármilyen formában felhasználó filmjeiben legtöbbször ki sem derül konkrétan, hogy a rossz fiúk valójában kicsodák, kinek dolgoznak, milyen ideológiával rendelkeznek. Ezen filmjeit inkább csak amolyan figyelmeztetéseknek szánta a háború felé rohanó világ számára. Természetesen mindezt úgy tette, hogy a nézők azért asszociálni tudjanak, és össze tudják kapcsolni a filmben látható, konkrétan nem néven nevezett ellenséget az Angliával szemben álló politikai, később pedig háborús ellenfelekkel.Nem véletlenül német és olasz nemzetiségűek ennek a filmnek a villain szereplői, akikkel szemben Anglia nem sokára hadba lép majd. A Londoni randevú ezen tulajdonságánál fogva már rendelkezik némi háborús propagandafilm jelleggel is, amiben a pozitív fényben ábrázolt brit karakterek állnak szemben a más nemzetiségűekkel, és amiben minden nem angol anyanyelvű idegen egy idő után gyanússá válik. A filmbeli angol karakterek kicsit naivak és esetenként bolondok, vagy legalábbis bolondosak, de mindenképpen szerethető és nemes emberek. A politikusokat viszont a film meglehetősen negatívan ábrázolja a nemzetiségüktől függetlenül:

Miss Froy: „Nem gondolnám, hogy egy országot a politikája alapján kellene megítélni. Végülis mi, angol emberek a természetünknél fogva becsületesek vagyunk, igaz?”

A Londoni randevú ennek megfelelően – és meglehetősen ironikusan – a magasabb rendűnek megjelenített angolszász nacionalizmussal száll szembe az árják magasabb rendűségén alapuló német nacionalizmussal.

A történet brit karakterei kezdetben nagyon önzően viselkednek, és mindannyiukat valamilyen személyes ok motiválja arra, hogy hazudjanak Miss Froy-ról és ne segítsenek Irisnek, hogy aztán a film vége felé, amikor már ők is érzékelik azt, hogy az ügy mögött álló erők mindenkire nézve veszélyesek, akkor feladják kezdeti önző álláspontjukat és immár a magukénak érzik Iris harcát a láthatatlan gonosz erők, azaz a nácizmus ellen. Mindezzel Hitchcock a háborúból kimaradni akaró és a nácizmus veszélyét kezdetben nem komolyan vevő angol mentalitást és politikát kritizálja. Egyetlenegy brit karakter lesz a filmben, aki inkább tárgyalna az erőszakos idegenekkel, azonban a saját bőrén kell megtanulnia, hogy ez nem lehetséges ezzel az ellenséggel. 1938-ban minden angol néző egyértelműen összekapcsolta ezt a karaktert Neville Chamberlain angol miniszterelnökkel, aki ebben az évben írta alá a müncheni egyezményt, aminek eredményeként a hitleri Németország elszakította Csehszlovákiától a Szudétavidéket. Chamberlain abban a hiszemben tette ezt, hogy ez majd kielégíti a nácikat. Tévedett. Mint ahogy a filmbeli karakter is, amikor fehér zászlót lengetve elindul tárgyalni.

Gilbert az agysebésznek: „Ön az, aki nemrégen Angliába repült, hogy megoperálja az egyik miniszterünk (fejét)…Mondja csak talált benne valamit?”A forgatókönyvet Sidney Gilliat és Frank Launder írták Ethel Lina White 1936-os The Wheel Spins c. regénye alapján. Hitchcock mint mindig, most is erőteljesen belefolyt a munkálatokba felesége, Alma Reville segítségével, és mint mindig most is jelentősen eltért az eredeti műtől, ami főleg a karakterekben tűnhet fel.

A forgatókönyv három szakaszra osztja a filmet.

Hitchcock soha nem spórolt a filmjei bevezetésével és felépítésével, ami igaz a Londoni randevúra is. A történet első 25 perce még a hegyvidéki hotelben játszódik és kettős célt szolgál. Ekkor ismerkedünk meg a szereplők többségével, motivációival, különös tekintettel a britekre, másrészről pedig megalapozza a film világos tónusát, humoros jellegét, ami ebben a szakaszban annyira könnyed, hogy már-már slapsticknek nevezhető. Az egyik legjobb szál ebben a részben az eredeti regényben nem szereplő, csak a film számára kreált két krikett rajongó angol karakter, Caldicott és Charters, akiket kényszerből az egyik szobalány szobájába költöztetnek. A szobalány az este folyamán többször is visszatér valamilyen mondvacsinált indokkal, ami miatt a nézőnek határozottan olyan érzése lehet, mintha mindezzel egy közelebbről meg nem nevezett „egyéb szolgáltatást” kínálna fel a két felsőosztálybeli brit férfinek, akik egyébként egy ágyban alszanak. Hiába, egy Hitchcock film nem létezhet szexuális utalás(ok) nélkül.

A film atmoszférája majd csak a kb. 55 perces második szakaszban, a vonaton kezd el sötétedni Miss Froy nyomtalan eltűnése után, ami meglehetősen ijesztőnek hatott 1938-ban, de a két főszereplő között fennálló kapcsolat és az ezzel járó screwball jellegű szájkarate miatt romantikus és humoros jellegét továbbra is megőrzi. Ekkor még csak Iris érzékeli a veszélyt, senki más nem törődik vele. A krikettrajongó párost csak az érdekli, hogy hazaérjenek időben egy fontos meccsre, a házasságtörő ügyvédet a jó hírneve megőrzése stb. egyedül Gilbert kezd segíteni Irisnek, aki nem feltétlenül hisz a nőnek, de racionalitása és intelligenciája azt súgja neki, hogy kötelessége utánajárni a dolognak, amihez természetesen Iris vonzereje is hozzájárul.Az utolsó tíz percben már mindenki számára világos, hogy mi folyik, és itt már minden angol karakter együtt küzd az idegenek ellen, ami majd egy lövöldözésben teljesedik ki. Ahelyett, hogy a film itt érte volna el tetőpontját, sajnos ez lett a leggyengébb rész, függetlenül attól, hogy üzenet szempontjából fontos szakasz, mivel az elkerülhetetlen háborút jelképezi, amiben minden angolnak össze kell fognia, azonban még így is kicsit feleslegesnek, vagy legalábbis hosszúnak éreztem.

A film legszórakoztatóbb része természetesen a romantikus vígjátékokra jellemző szerelmes pár kapcsolatának alakulása, akik kezdetben utálják egymást, azonban a nézőnek egy csöppnyi kételye sincs, hogy a közös kalandok közepette összekovácsolódnak és egymásba szeretnek majd. A folyamat során számos remek csipkelődő dialógus fültanúi lehetünk a két karakter között, amelyek humorát a két főszereplő kiváló játéka is erősíti, akik között remek összhang működött:

Gilbert: „Üljön le, és nyugodjon meg. Mi a baj?”

Iris: „Ha tudni akarja, a fejemre esett valami.”

Gilbert: „Mikor? Csecsemő korában?”Irist Margaret Lockwood alakította, aki ekkor még inkább csak Angliában volt ismert, a film hatására vált nemzetközileg is híressé. Iris egy intelligens, ugyanakkor kezdetben kissé irritáló nő. Meglehetősen merev, aki nagyon arrogánsan és ellentmondást nem tűrően tudja kifejezésre juttatni nem tetszését. A történet elején ő az egyetlen, aki érzékeli a veszélyt, és van annyira állhatatos, hogy még az ellene irányuló összeesküvés ellenére sem tántorodik el attól, hogy az ügy végére járjon. A sztori előrehaladtával azonban egyre több szövetségese lesz a harcban, és mintha ő is kedvesebbé válna egy kicsit, akit a néző a film végére teljesen megkedvel. Iris egy proto feminista karakter, aki még nem annyira erőszakos, mint mai modern karakter társai, és nincs ellenére, ha egy férfi megpróbál segíteni neki a nyomozásában. Margaret Lockwood remekül ötvözte az öntudatos, modern, feminsta jellegű női karaktert a hagyományos, férfi segítségre szoruló bajbajutott nő karakterével. Alfred Hitchcock is szuperlatívuszokban beszélt játékáról, pedig ő közismerten nagyon kritikus volt színészeivel szemben.  

A férfi főszerepet, az Irisnél sokkal lazább és játékosabb Gilbertet Michael Redgrave alakította, aki a szemtelen korabeli „hippiből”, - aki olyan egzotikus dologgal foglalkozik, mint egy, az angol kultúrától teljesen eltérő Közép-Kelet-Európai ország népzene kutatása - angol úriemberré változik a történet folyamán. Ő egy nyitott gondolkodású, ugyanakkor mégis racionális ember, aki meghallgatja mindkét oldal véleményét az ügyről, ami felkelti érdeklődését, és úgy dönt hogy a végére jár a dolognak. Michael Redgrave is kiváló volt karakterében, főleg annak szellemes, humoros oldalát domborította ki, de a romantikában is remek párja volt Lockwoodnak, és karakterének roppant angolos sztoikus nyugalmát is nagyszerűen érzékeltette. Ennek ellenére Hitchcockkal nagyon nem jöttek ki jól a forgatás alatt. A probléma gyökere állítólag abban állt közöttük, hogy a színész több próbát szeretett volna, míg a rendező inkább több spontenaitást várt tőle. (Ami számomra meglehetősen furcsa, hiszen a kontrollmániás Hitchcock színészvezetésére a későbbiekben ha valami nem volt jellemző, az az, hogy hagyta volna a színészeit spontán játszani.)A mellékszereplők is nagyszerű alakítást nyújtottak, kezdve mindjárt May Whitteyvel a barátságos Miss Froy szerepében, aki elviekben egy több évtizedes tapasztalattal rendelkező nevelőnő, ugyanakkor a zenéhez és bizonyos dallamokhoz való vonzódása miatt a néző érzékeli, hogy itt valami többről van szó.

De a film villain karaktere sem nevezhető gonosznak, sőt, tulajdonképpen ő is egy intelligens és alapvetően kedves ember, akit a magyar származású Paul Lukas, azaz Lukács Pál játszott. Hitchcock pályafutása során nagyon sokszor használt kedvelhető villain karaktereket, nem sok olyan van, aki ne fért volna bele ebbe a kategóriába. Dr. Hartz is az előző csoportba tartozik.

A mellékszereplők között a legnagyobb népszerűségre a két, roppant sztereotipikus, szinte már-már szatirikus jelleget öltő krikett rajongó angol, Charters és Caldicott tett szert, olyannyira, hogy a későbbiekben a Londoni randevútól függetlenül önálló életre keltek, és más filmekben, sőt rádiójátékokban is megjelentek Charters és Caldicottként. Népszerűségükhöz természetesen a két kiváló színész, Basil Redford és Naunton Wayne is nagymértékben hozzájárult.

A filmet először Jugoszláviában tervezték leforgatni, azonban amikor a jugoszláv hatóságok megismerték a forgatókönyvet, ami a helyszínt meglehetősen negatív fényben ábrázolja, kirúgták a stábot. A Londoni randevút így az Islingtoni Gainsborough Stúdióban fényképezte Jack E. Cox operatőr. Mint szinte minden Hitchcock filmben itt is látható pár remek és nagyon hitchcocki jelenet. Az egyik az, amikor a hotelben egy szerenád során megölnek valakit. Ebben a jelenetben a fényképezés egyesíti a 30-as évek horrorjainak és a ’40-es évek noirjainak hangulatát és jellegét. Először csak a falon árnyékként megjelenő, karomszerűen merev ujjakkal rendelkező, két fojtogatásra álló kéz kúszik be a képbe, amely kezek aztán elkövetnek egy gyilkosságot.

Alfred Hitchcock cameojára a film vége felé, a Victoria vasútállomáson kerül sor: Hitchock nem csak a fényképezést, de a zenét is nagyon fontos atmoszféra és nem utolsó sorban feszültség teremtő eszközként használta és mindkettővel előszeretettel kísérletezett pályafutása során. A Londoni randevú számára eredetileg nem íratott külön háttérzenét, ugyanakkor a történetben hallható zene mégis rendkívül fontos szerepet játszik ebben a filmben, aminek egyszerre van karakterizálós, feszültség teremtő és rejtély növelő funkciója. Két, a történetben legjátékosabb karakter is foglalkozásszerűen dolgozik zenei pályán, a népzene kutató Gilbert, és Miss Froy, aki nevelőnői foglalkozása  mellett zongoratanár is, és mindkettejük számára nagyon fontos, hogy megjegyezzenek egy-egy dallamot, ami a történet MacGuffinját jelenti majd. Kettejük játékos karakterének zenei tehetsége és vonzalma egyfajta kontrasztként működik Iris kezdetben merev személyiségével, amelyet jól jelez az, hogy ő a zenét „zajnak” nevezi, amikor panaszt tesz a hotel managerénél Gilbert népzenéje miatt.

Alfred Hitchcock filmje a maga korának egyik különleges kis gyémántja, ami bár rendelkezik némi angolszász háborús propagandafilm jelleggel, azonban annyi kreativitás és báj van benne, hogy kitűnik a maga korának filmjei közül, még ha manapság már el is kel némi magyarázat és történelem ismeret ahhoz, hogy a modern néző is teljes egészében megértse. A film legtöbb összetevője, mint a forgatókönyv, a rendezés, a kiváló színészcsapat, a fényképezés és a zene használata a kor legmagasabb szintjét képviselték, függetlenül attól, hogy nem rendelkezett igazán nagy költségvetéssel. Mai szemmel nézve bagóból készítették, és mégis sokkal időtállóbb – és nem utolsósorban szórakoztatóbb 80 év után is -, mint a manapság milliárd dollárokból készülő szuperhős filmek.  

Értékelés: 9/10

A film Youtubeon végignézhető: