A Kiss Before Dying egy 1956-os színes film noir, aminek főszereplője egy sármos és intelligens fiatal férfi, akit senki és semmi sem állíthat meg, hogy megvalósítsa álmait. Még az sem, ha barátnője terhes lesz, akit inkább megöl azért, hogy elérhesse célját. Valami – számomra érthetetlen - oknál fogva James Dearden úgy érezte, hogy képes Ira Levin azonos c. regényéből egy jobb filmet is forgatni, ezért 1991-ben elkészítette ennek neo-noir változatát.

Bár a karaktereknek más a nevük, és a történetek között van némi különbség, azok mégis nagyon hasonlítanak, de lássuk először az 1956-os verziót, és a különbségekről majd a későbbiekben.

Bud Corliss (Robert Wagner) nagyon ambiciózus egyetemi hallgató, akinek hatalmas tervei vannak jövőjét illetően. Bud a gazdag örökösnővel, Dorothy Kingshippel (Joanne Woodward) randevúzik annak reményében, hogy házasságuk után része lehet a lány apjának vagyonában és hatalmában. Dorothy azonban terhes lesz, ami keresztbe tesz Bud terveinek, ugyanis a lány moralizáló apja Leo Kingship (George Macready) nagy valószínűséggel kitagadná az örökségből lányát, és Budot sem fogadná el vejéül. Bud ezért elhatározza, hogy megöli a lányt, amit öngyilkosságnak próbál álcázni. A férfi családi háttere is elég zaklatott, akinek anyja Mrs. Corliss (Mary Astor) érzi, hogy valami nincs rendben fiával, azonban kapcsolatuk nem mondható éppen ideálisnak, ezért nem tudja fia bizalmát megszerezni. Dorothy halála után sem mond le arról Bud, hogy bekerüljön a Kingship családba, ezért a megölt lány testvérével, Ellennel (Virginia Leith) kezd el randevúzni. Ellen először csak arra gyanakszik, hogy testvére nem öngyilkos lett, később pedig arra is rájön, hogy Bud ismerte Dorothyt...A Kiss Before Dying egy freudi pszichológiai thriller és melodráma, ami a ritka színes film noirok közé tartozik. A film alapvetően a „Columbo-típusú” krimik közé sorolható, amiben a film elején láthatóak az okok, ami miatt a későbbi gyilkos leendő áldozata megölése mellett dönt, amit a gyilkosság kitervelésének és végrehajtásának mozzanatai követnek, amelyeknek mi nézők a szemtanúi vagyunk. Ezután pedig a gyilkos a nyomai eltüntetésével foglalatoskodik, miközben ehhez minden létező eszközt felhasznál. Ez a noir nemcsak színességében hasonlít a Niagara és a Leave Her to Heaven c. film noirokra, de szerkezetében is. Mindegyik egy romantikus melodrámának indul, amely aztán egyre feszültebbé válik azáltal, hogy megismerjük a főszereplők személyiségét és motivációit, majd a gyilkosság után izgalmas thrillerekké alakulnak. Mindezeken túl a feszültség remek felépítésben is hasonlítanak, ami a Kiss Before Dying esetében inkább csak a film első felére igaz.

A film forgatókönyvét Lawrence Roman írta Ira Levin azonos c. 1953-as díjnyertes regényéből, amelyben alapvetően egy lineáris történetvezetést láthatunk. A filmet körülbelül két egyenlő szakaszra lehet bontani, amelyeket a gyilkosság, na meg a partner csere választ ketté. Így az egyik első rész lesz a Dorothy, a második pedig az Ellen-szakasz. Ez a váltás egy új szintre emeli a film a főszereplőjének aljasságát és ezzel együtt a feszültséget is (arra kellett volna). A filmet hitchcockinak is nevezik, mert szőke főszereplőnője meghal a film közepén és annak húga oldja meg a bűnügyet egy másik férfi segítségével a Psychohoz hasonlóan. Ugyanakkor ez egy kicsit igazságtalannak tűnik abból a szempontból, hogy ez a film 7 évvel előzte meg Hitchcock klasszikusát, ezért inkább azt mondanám, hogy a Psycho merített ötleteket ebből a filmből.A film szerkezete miatt itt nem az a kérdés, hogy ki a gyilkos, hanem az, hogy vajon volt-e annyira okos, hogy ezt megússza vagy sem. Ez azonban semmit sem von le a film első részében a feszültségből, sőt ez a szakasz messze érdekesebb és izgalmasabb, mint a második. A következő rész is alapvetően Bud machinációival foglalkozik, ahol próbálja a körülötte lévő embereket megtéveszteni. A film legfontosabb karaktere és egyben az aktív és emocionális központja ezáltal a villain, és nem a jó fickók, akik próbálják a gyilkost elkapni. Ellen karaktere nem annyira erős, hogy Bud karakterének érdekességével fel tudná venni a versenyt, amihez hozzájárul az is, hogy a Dorothyt játszó színésznő játéka is meggyőzőbb volt, mint Ellené, aki nem képes átvenni a Buddal szembeni ellensúlyt jelentő szerepet. Ellen karakterének kellene a sztori új hajtóerejét jelenteni, hasonlóan ahhoz, amikor Columbo megjelenik a sorozat akármelyik epizódjában, azonban itt erre sajnos sem a karakter, sem az őt játszó színésznő nem képes. Ezért van az embernek olyan érzése, hogy a film egy kicsit sántít, amikor bekövetkezik a gyilkos számára az elkerülhetetlen vég.

A forgatókönyvben van jó néhány csavar, amelyek mozgatják a történetet, azonban ezek közül csak pár olyan van, ami tényleg meglepő. A második részben jót tett volna a feszültségnek, ha Ellen karaktere úgy igazán életveszélyben lett volna, azonban ez sajnos kicsit kidolgozatlan, így a lehetőséggel együtt a feszültség is kicsit elsikkad a második részben. A forgatókönyv gyengébb pontjai közé tartozik a szöveg is, amiben elkelne néhány szellemesebb vagy cinikusabb duma, ha már egyszer egy noirról van szó.

A film érdekes szála viszont a főszereplő freudi tudatalattiján alapuló döntései. Ő több gyilkosságot is elkövet, amelyek közül kettő előre kitervelt és hideg fejjel elkövetett gyilkosság. Bud végig kontrollálja a döntéseit és cselekedeteit, amelyeket azért hajt végre, hogy elérje az annyira vágyott gazdagságot és hatalmat. Ez a vágy pedig gyerekkorában született meg benne, amikor látta apja bukását. Anyjának pedig egyetlen nevelési célja volt, hogy fia nehogy olyan legyen, mint az apja, amit folyamatosan tudatosított is a gyerekében.A film fényképezése Lucien Ballard nevéhez fűződik, aki remek munkát végzett a kor technikájához képest szép színekkel, anélkül, hogy túl rikító lenne. A színes noirok esetében nem feltétlenül az árnyékolástól válik a film fényképezése noirossá, mintsem inkább az érdekesebb kameraállásoktól és a különböző látószögű lencsék használatától illetve váltakozásától. Ebben a filmben Ballard remekül megoldotta azt, hogy miközben a kamera az előtérben lévő szereplőkre fókuszál, közben a háttér dekorációi is részleteikben láthatóak, mindezt úgy, hogy a környezet mégsem válik szürreálissá és túl kitágulttá. A film egyik legjobb jelenete Dorothy meggyilkolása a tetőn, amihez Ballard három kamerát használt. Kettő a párt veszi, amiből az egyik hagyományosan kettejükre fókuszál, míg a másik alacsony szögből mutatja őket, ahogy a párkányon ülnek, míg a harmadikon keresztül látható az, hogy milyen magasan vannak.

A film zenéje is jó, amit szintén hitchcockinak szoktak tituálni, és amit Lionel Newman szerzett.

A főszereplők közül Robert Wagner jól adja vissza karakterének küzdelmét, aki próbálja - ha nem is leküzdeni -, de a külvilág számára láthatatlanná tenni szociopataságát. Pszichopaták gyakran viselnek olyan álarcot, amellyel normálisnak látszanak, sőt környezetük akár tehetséges embernek gondolja őket. Bud sármosnak és romantikusnak tűnik azok előtt a nők előtt, akiknek tetszeni akar. Amikor azonban senki nem látja, leveti ezt a maszkot, és láthatóvá válik valódi természete. Bud nemcsak egy hideg és számító gyilkos, manipulatív és beteges hazudozó, ráadásul mindenféle lelkiismeret vagy bűntudat híján is van. Mint minden igazi szocipoata, ő sem érti azt, hogy miért is nem helyes, amit művel, csakis és kizárólag az elérendő cél lebeg a szeme előtt. Szinte hátborzongató, ahogy mondja Dorothynak, hogy „szeretlek, tényleg” mielőtt lelökné a párkányról. Ugyanakkor egy jobb színész talán még félelmetesebbé és hátborzongatóbbá tudta volna tenni Bud karakterét, de Robert Wagner is megoldotta ezt, anélkül, hogy valami igazán nagyon produkált volna.Dorothyt, akinek terhessége egyben a végzetét is jelenti, Joanne Woodward játssza. Az ő naiv karaktere könnyen idegesítővé válhatott volna, azonban a színésznő játéka miatt együtt tudunk érezni ezzel a karakterrel, akiről szinte az első pillanattól kezdve tudjuk, hogy csúnya véget fog érni. Naivságát bizonyítja, hogy egyetlen másodpercig sem kételkedik Bud jó szándékúságában, és egyetlen pillanatig sem érzi a veszélyt. Pedig Dorothy nem egy elkényeztetett apuci kislánya, hanem egy önállóságra törekvő nő, aki – pechjére – azt is vállalná szerelméért és gyerekéért, hogy az apja kitagadja az örökségből.

Virginia Leith náluk talán kevésbé volt meggyőző Dorothy testvérének, Ellen szerepében, akinek pedig az egész második részt a hátán kellett volna cipelnie, ami azonban nem sikerült neki. Arról persze szó sincs, hogy borzasztóan rossz lett volna, inkább csak nem volt elég jó gyanakvó és mindenre elszánt „nyomozóként”, mint ahogy Buddal lévő romantikus kapcsolatában sem volt meggyőző.

A legjobb mellékszereplő Mary Astor volt Bud anyjaként, akinek nevelési módszere nagyban hozzájárult fia szociopataságához.

Gerd Oswald rendező filmje minden hibája ellenére egy alapjában véve jól összerakott noir thriller, ami nem hozott ugyan semmi újat a műfajba, de szerintem bárkit kielégít, aki egy viszonylag izgalmas thrillerre vágyik, és aminek az első fele kifejezetten erős.Ezzel szemben az 1991-es verzió már jóval kevesebb szórakozást tud nyújtani, inkább csak a fejét fogja az ember, mert annyira elrontották az előző verzióhoz képest, amin pedig lehetett volna itt-ott javítani valamit. Már a film legelején sejthető, hogy sokkal rosszabb lesz, mint Oswald filmje, ugyanis itt Dorothy megöléséig öt perc alatt eljutunk a régi verzió negyven percével szemben, ahol előtte megismertük a karakterek, motivációikat, Bud küzdelmét saját magával, és a gyilkosság előkészítését, ami a régi verzió legjobb része. Mire a tetőre jutnak, a feszültséget már vágni lehet. Na, Itt ebből semmi sincs. James Dearden rendező úgy gondolta, hogy mindezt helyettesítheti azzal, hogy megmutatja Dorohy testének földbe csapódását, mert az nyilván sokkal izgalmasabb, és ezzel ki lehet váltani negyven perc feszültség építést. Az jelenti a film thriller vagy horror részét, hogy láthatjuk és hallhatjuk a test nyekkenését, majd a vér spriccelését. Ennyi. És ez nagyjából mindent elmond az egész filmről. Ezután azt látjuk, hogy Jonathan (Bud karakterének neve itt) ezután Ellennel jár, de még csak azt sem tudjuk meg, hogy hogyan ismerkedtek meg vagy jöttek össze. És a történetvezetés valamint a feszültség építés - már ha lehet erről beszélni ezzel a filmmel kapcsolatban - még csak nem is a film legrosszabb része...

Mert a film legrosszabb része Sean Young, aki Dorothyt és Ellent is játssza, abból kifolyólag, hogy ebben verzióban a két lány ikertestvérek. Ellen és Jonathan szociális munkások, akik hajléktalanokat segítenek. Persze az 1956-os verzió alapján sejthető, hogy Jonathan csak azért dolgozik itt, hogy Ellen bizalmába férkőzzön, és így bekerülhessen a családjába, azonban ez ebben a verzióban nem igazán tisztázott. Az nyilvánvaló, hogy Jonathan a szociális munkásságot nem tekinti életcélnak, és próbálja apucinál benyalni magát, akivel mindenben egyetért, akivel horgászni megy, és akitől végül állást kap a család vállalatában. A feszültség nagy része ebben a filmben arra (próbál) építeni, amit a néző ismer, és amivel Ellen nincs tisztában. Azzal, hogy a film elvesztegette a régi verzió első felét, még esetleg ki lehetett volna valamit hozni a második szakaszból, már csak azért is, mert abban volt gyengébb az előd, de sajnos ez sem sikerül.

Ez pedig nemcsak a rendező hibája, hanem Sean Younggé is, aki valami elképesztően gyengén játszik itt, nem véletlenül jelölték két Razzie Awardra is: a legrosszabb főszereplőnőért Ellenért, és a legrosszabb mellékszereplőnőért, Dorothyért. Szerintem elég annyi hozzá, hogy sikerült mindkettőt megnyernie.A film egyetlen erőssége Matt Dillon. Ő meggyőző a szenvtelen és veszélyes Jonathan karakterében, azonban ő is lehetett volna még félelmetesebb. Mentségére legyen mondva, hogy így is túl jó volt ebben a filmben.

Mellette még két mellékszereplő, a lányok apját alakító Max von Sydow és Jonathan anyját játszó Diane Ladd is a jobb összetevők közé tartozik, sajnos egyiküknek sem volt túl sok ideje a képernyőn.

Az 1991-es Halálcsók se nem feszültséggel teli, se nem stílusos, és nem hogy nem javított semmit az 1956-os verzióhoz képest, de annak pozitívumait is lerombolta, és esetenként az ember hátán a szőr feláll tőle. Na nem az izgalomtól, hanem leginkább Sean Youngtól. Az egyetlen kérdés, hogy vajon miért érezte James Dearden szükségét annak, hogy megcsinálja ezt a filmjét?

Értékelés: 1956-os verzió: 7,5 1991-es verzió: 4

A jelenet a régi verzióból, amikor Dorothy és Bud megbeszélik, hogy összeházasodnak: