Billy Wilder alkoholizmusról szóló film drámája hatalmas közönség és szakmai sikert aratott megjelenésekor,  ami aztán a 7 Oscar-jelöléséből négyet díjra is tudott váltani, ráadásul a legfontosabb kategóriákban (legjobb film, rendező, forgatókönyv, férfi főszereplő). Sőt, egyike azon mindösszesen két amerikai filmnek, amelyik nemcsak a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, de a Cannes-i Filmfesztivál nagydíját is meg tudta nyerni.  A film Hollywood történelmében először az alkoholizmust állította a fókuszába, és mutatta be egy egy alkoholista életét, küzdelmét és lesüllyedését.

A film az alkoholista író, Don Birman (Ray Milland) négy napját követi nyomon, amely során visszapillantásokat is láthatunk élete korábbi szakaszaiba. Birman alkoholizmusa szakmai sikertelenségének, na meg saját gyengeségének eredménye, amelyből testvére Wick (Phillip Terry) és barátnője Helen (Jane Wyman) próbálja meg kirángatni. Eddig minden próbálkozásuk sikertelennek bizonyult, azonban most, amikor a film története is kezdődik, Don már tíz napja nem ivott. Wick és Helen egy vidéki hétvégét szerveznek annak érdekében, hogy Don az állandó felügyelet alatt továbbra se ihasson. Az író látszólag együttműködik velük, valójában azonban mindent megtesz, hogy kihúzza magát a velük eltöltendő hosszú hétvége alól, és már alig várja, hogy végre leguríthassa torkán az első italt. Miután Wick megtalálja elrejtett piás üvegét a lakásban, Don ellopja a bejárónő pénzét, és első dolga az, hogy azonnal kocsmába menjen, amint lerázta magáról testvérét és barátnőjét. Az első ital után persze nincs megállás, és a négy nap folyamán erkölcsileg és fizikailag is egyre mélyebbre csúszik...Részegek és ivászatok láthatóak voltak már hollywoodi filmekben ezt megelőzően is, azonban ezek mindig a vicc kategóriájában maradtak, és az alkoholisták leginkább vígjátékok mellékszereplői voltak, ráadásul az ilyen jellegű filmek többsége, még a Hays code bevezetése (1934) előtt készültek. A cenzúra ezek után ugyanis megtiltotta, hogy bármilyen, erkölcstelennek minősített tevékenységet nyíltan ábrázoljanak a filmekben, azonban Billy Wilder rendező és forgatókönyvíró minden konzervativizmusa ellenére mindig is szerette tágítani ezen cenzúra határait, aminek egyik legjobb példája ez a filmje. A Férfiszenvedély filmtörténeti jelentősége hatalmas, hiszen ez volt Hollywood első olyan komoly darabja, ami egy szenvedélybetegséget állított a fókuszába és azt drámai módon mutatta be.  

A Férfiszenvedély jelentőségét az is mutatja, hogy nem csak a cenzúrával kellett megküzdenie, de még a szeszipar erős lobbistáival is, akik nem akarták, hogy valaha is bemutatásra kerüljön. Ők ennek érdekében 5 millió dollárt (ebben az időszakban ennyiből minimum öt A-vonalas, nagy költségvetésű film is elkészülhetett volna) ajánlottak a Paramount stúdiónak, ha a The Lost Weekendet soha nem mutatják be. Szerencsére a stúdió ellenállt a kísértésnek, így elkészülhetett ez a film, amit kezdetben egyébként a noir műfajába soroltak gyenge antihőse, moralizáló jellege, sötét, árnyékos fényképezése, atmoszférája miatt. Mindezek ellenére - a témájánál fogva (nem egy konkrét bűncselekmény, illetve annak terve körül szövődik a történet) - mégsem egy noirral, hanem egy film drámával van dolgunk.A The Lost Weekend könyörtelenül ábrázolja az alkohol pusztító hatását főszereplőjének frusztrációján, kétségbeesettségén, tehetetlenségén és lesüllyedésén keresztül, amely során azt is láthatjuk, hogy mindezeknek milyen hatása van az alkoholista emberi kapcsolataira és társadalomban elfoglalt helyére. A film az alkoholisták sok esetben ravasz és ellenszenvesen önző természetét is bemutatja, azonban mindezt empátiával teszi. Ravasz, mert mint minden függő, képes nagyon kreatívnak, okosnak és jó helyzetfelismerőnek lenni annak érdekében, hogy minden tiltás ellenében csak megszerezze az adagját, és önző, mert bárkit kihasznál annak érdekében, hogy saját önpusztító igényét kielégítse.

Számos példát láthatunk erre a filmben: Don az ablakon kilógatva rejti el piás üvegét, tudván azt, hogy Wick a lakáson belül úgyis megtalálja, de jó helyzetfelismerő képességről tesz tanúbizonyságot, amikor például megszökik a detoxikálóból. Ellenszenves, mert bárkit és bármit felhasznál és bevet annak érdekében, hogy piához jusson, direkt mások sajnálatára és szeretetére utazik, kizárólag annak érdekében, hogy hozzájuthasson adagjához. Képes olyan emberek érzéseit is kihasználni, akikről tudja, hogy jó szándékkal közelítenek hozzá, és ide nem csak a testvére, barátnője tartozik, de az utcalány is, akinek tetszik, és a kocsmáros is, aki sajnálja. Alkoholizmusa során persze mindent elveszít, tiszteletet, karrier lehetőséget, pénzt, barátokat, még testvérét Wicket is, és még az élethez való kedvet, erőt, okot is. Mindez egy hosszabb folyamat eredménye, amit Billy Wilder a filmben négy napba sűrített, ami alatt tulajdonképpen összetömörítve láthatjuk egy alkoholista ember állomásait a szenvedélye pusztító spiráljában.

Miközben Don kocsmáról kocsmára jár, betekinthetünk a múltjába, látjuk hogyan ismerkedett meg Helennel, aki minden figyelmeztetés ellenére kitart mellette, és akinek meggyőződése, hogy ki tudja menekíteni Dont az alkoholizmus egyre szorító markából, aki pedig már egy lépést sem tud tenni pia nélkül.Donnak mindig szüksége van egy italra, mielőtt bármibe is belekezdene. Aztán természetesen egy soha nem elég, több kell, de akkor már olyan részeg, hogy emiatt aztán soha nem is kezd bele tulajdonképpen semmibe. Mivel soha nem kezd bele semmibe, ezért aztán teljesen tehetségtelennek és feleslegesnek gondolja magát. Valójában nem felesleges és tehetségtelen, hanem önző és gyenge. Morálisan (is) egyre alacsonyabbra süllyed, hogy pénzt szerezzen a szenvedélyére. Először "csak" testvére bejárónőnek félretett pénzét teszi el, aztán egy idegen nő táskáját lopja el, mert nem tudja kifizetni az italt, majd egy olyan nőtől kér pénzt, aki szerelmes belé, végül Helen bundája is a zaciban köt ki. Mindeközben a detoxikálóba is bekerül, ahol az ott lévő - visszajáró - páciensek éjszakánként leépülésük következményeként már hallucinálnak, amit aztán a későbbiekben már ő sem fog megúszni. Ezután viszi a zaciba Helen kabátját, de a nő legnagyobb rémületére Don nem pénzt kapott érte, hanem régebben betett pisztolyát váltotta ki vele. Ironikus a dologban, hogy pont ugyanez ok miatt nem lesz öngyilkos: előtte kellene egy ital. De ha már egy van, akkor jön a többi, és olyankor már elfeledkezik az öngyilkosságról. És ezen folyamat közepette mindenkit elidegenít magától, mert a végén már senki és semmi nem fontos, csak az ital.

A mód, ahogy Don iszik, is nagyon jellemző. Az első ital nála soha nem egyet jelent, hanem mindig azt jelzi, hogy számtalan fogja még követni, amelyek után eléri a teljesen kiütött állapotot. Ivásának ugyanis mindig ez a célja. Tulajdonképpen egyáltalán nem élvezi azt, talán már a pia ízét sem érzi, amivel párhuzamosan az is látszik a filmben, hogy az életet sem élvezi, még annak élvezhető pontjait (mint pl egy szerető és segítőkész barátnő) sem értékeli, sőt mintha még el is akarná kerülni. Ugyanez a párhuzamosság jellemző viselkedésére a társadalomban is. Egyrészről nem érdekli, hogy immorális dolgot tesz (több esetben is lop, átvágja az embereket stb.), ugyanakkor mégis szégyenli alkoholizmusát, nem szeretné, ha az utcán látnák rajta, hogy piás. Don nem kevésbé hipokrata, mint a társadalom, ami körbeveszi.  Persze hipokratizmusból fakadó szégyene soha nem elég erős ahhoz, hogy abbahagyja, sőt, mintha az ettől való szégyenében még inkább a piához menekülne. Totál részegen nem kell látnia az emberek megvető pillantásait.A forgatókönyvet Charles R. Jackson azonos című regényéből Billy Wilder és Charles Brackett írták. Jackson, a regény írója, maga is alkoholista volt, aminek egyik legfontosabb összetevője el nem fogadott és fel nem dolgozott biszexualitása volt. 1968-ban öngyilkos lett. Jackson nem csak azt kifogásolta, hogy Wilderék sokkal szimpatikusabbá tették főszereplőjét, mint amilyenek ő eredetileg megírta, de legfőképpen a film reménykeltő befejezését is, ami teljesen ellentétes a regény kiábrándult és reménytelen végével. A látszólag optimista befejezésére a cenzúra miatt volt szükség, ami azonban szerintem korántsem annyira optimista, mint ahogy első ránézésre gondolnánk, hiszen az egész film addig arról szólt, hogy Don minden segítség ellenére újra és újra visszaesik, ami egy kicsit előrevetíti a nézők fejében a jövőjét is.

A film narratív struktúrája Don egyre mélyebbre süllyedése, amelyet lineáris elbeszélésben láthatunk. Ezt a lineáris elbeszélést néha flashback-ek szakítják meg, de közben a narratív struktúra mégsem törik meg, látható, hogy alkoholizmusa egyre nagyobb negatív hatással van élete minden területére. A film atmoszférája egyre sötétebbé válik mindeközben, ami egyes pontokon már-már horrorszerű rémálomba torkollik. Ennek megfelelő Don karakterének is az átalakulása, aki egy sima modorú intelligens és (látszólag) magabiztos emberből egy züllött, borostás és kétségbeesett alakká válik.

A filmben nagy jelentősége van az idő bemutatásának. Sajnos, a magyar cím megint csak nem adja vissza az eredeti jelentését, ami által az idő kihangsúlyozott jelentősége is elveszik egy kicsit. A címből  (The Lost Weekend - Az elvesztett hétvége) tudhatjuk, hogy a film milyen hosszú időszakot ölel fel (4 nap), azonban soha nem tudjuk, hogy a filmben egyes jelenetek között pontosan mennyi idő telik el.Illetve sejthetjük mindezt, de ahhoz, hogy pontosan tudjuk, egy kicsit át kell vedlenünk alkoholistává. Ebben a filmben ugyanis nem percekben és órákban mérik az időt, hanem elfogyasztott felesekben. Billy Wilder rendező mindezt olyan eszközökkel mutatja be, mint a feles poharak által hagyott környomok a kocsma pultján, vagy az ugyancsak egyre növekvő számú teli tejesüveg Don lakása előtt. Ez idő alatt Don legfőképpen a kocsma és a lakása között mozog, hol tudatánál van, hol nem, miközben sokszor azt sem tudjuk, hogy nappal van-e vagy éjszaka, vagy hogy egyáltalán milyen nap van. A klasszikus időszámítás megszűnik létezni Don alkoholista világában, ahol az eltelt időt csak az mutatja, hogy mennyit ivott legutóbbi kijózanodása óta. Órán csak akkor jelenik meg az idő, amikor Don nem jut piához, és csak azt méri, hogy mennyi időt kénytelen pia nélkül tölteni.

További érdekessége, hogy az utca embereit (nem azokat, akiknek szövege van a filmben) nem statiszták alakítják, hanem átlag new york-i emberek (a filmet New Yorkban forgatták), akiknek fogalma sem volt arról, hogy egy filmforgatás részei, és az a szánalmas alkesz, aki éppen velük szembe jött az utcán, nem más, mint Ray Milland színész.

A filmben számos okos és kreatív jelenet látható Billy Wilder rendező jóvoltából, azonban a legjobb talán a legelső, amelyben a rendező nagyon ügyesen már azelőtt megismerteti Don karakterét velünk nézőkkel, hogy megjelenne a filmben. És ehhez nem kellett több, mint egy pár másodperces képsor. Mindjárt a nyitójelenetben egy nagyváros képei láthatóak, amely során a kamera ráközelít az egyik épület egyik ablakára, amelyből madzagon egy üveg lóg ki. Ezáltal a nagyon egyszerű, de okos beállításból rögtön rengeteg dolgot megtudunk főszereplőnkről és helyzetéről. Nyilvánvalóan szereti a piát, amit el kell dugnia, tehát van(nak) körülötte olyan ember(ek), akik ezt ellenőrzik. A mód, ahogy ezt eldugja, nem csak azt mutatja, hogy lakásában más is él, vagy legalábbis gyakran megfordulnak nála, de azt is, hogy főszereplőnk ravasz, és nem áll tőle távol az, hogy átvágja a környezetében élő embereket. Majd a következő percben találkozunk is a fim főszereplőivel, akiknek motivációi már kristálytiszták a néző számára.A film karakterizálása inkább csak a főszereplő Don esetében összetett és látható bármilyen jellegű átalakulás, ugyanis a többi szereplő szimbólum, akik azt jelképezik, hogy egy alkoholistát milyen alaptípusokba sorolható emberek vesznek körül:

Wick nagyon sokáig megpróbál segíteni testvérén, nem csak azzal, hogy az ő lakásában él, és lényegében ő tartja el Dont, de azzal is, hogy megpróbálja leszoktatni a piáról, azonban képletesen szólva nála betelik a pohár egy idő után, és lemond arról, hogy testvére valaha is normális életet fog élni.

Helen jelképezi azt az embert, aki minden csalódása ellenére szereti az alkoholistát, és nem hajlandó lemondani róla, aminek sokkal inkább érzelmi, semmint racionális okai vannak. Bár a filmben nem egészen derül ki, hogy Helen miért is ragaszkodik és szereti Dont ennyire, hiszen minden fontosabb alkalommal átvágta.

Nat, a kocsmatulajdonos tudja, hogy az alkoholisták kihasználják, ha valaki megszánja őket, ugyanakkor mégiscsak ő az, aki állandóan újratölti a poharát. Nat azonban mindezt nem feltétlenül üzleti érdekei miatt teszi, hanem mert sajnálja is az alkoholista írót.

Mindhárom mellékszereplő Phillip Terry, Jane Wyman (aki egyébként Ronald Reagen, későbbi elnök első felesége volt) és Howard Da Silva is jól hozta szimbolikus karakterét, de ez a film nyilvánvalóan Donról szólt, így Ray Milland számára adott elsősorban lehetőséget arra, hogy igazán megmutathassa tehetségét.Az alkoholizmusa ellen küzdő Don Birnam író karaktere meg is hozta Ray Milland számára az Oscar-díjat. Az író Don-t 19 éves korában a következő Hamingway-nek tartották, míg 33 évesen eljutott oda, hogy egy szót se tud leírni, mielőtt inna egy pohárkával. Azután meg végképp nem. Milland képes volt ezt az önző és mindenkit kihasználó karaktert olyan tragikusan gyengének és saját hibáinak tudatában lévő embernek ábrázolnia, akitől az önutálat sem áll távol, hogy ezáltal mégis képes a film nézője szimpátiával közelítenie ehhez az alapvetően ellenszenves karakterhez, akinek így mégiscsak képesek vagyunk drukkolni,hogy ki tudjon törni az alkoholizmus sötét spiráljából.

Amikor meglátjuk John F. Seitz nevét az operatőr rubrikánál, aki a két legjobb film noirt, a szintén Billy Wilder által rendezett a Double Indemnityt és az Alkony sugárutat is fényképezte, már sejthetjük, hogy a Férfiszenvedély fényképezése is kiváló lesz, nem véletlenül jelölték Oscar-díjra. Nem is fogunk ebben csalódni, hiszen a film képi világa annyira noiros, hogy sokáig ezen eleme miatt is sorolták ebbe a műfajba. A film elején még a nappali világosság dominál, amibe aztán egyre több fenyegető árnyék kerül, és amelyek aztán egy nagyon sötét utazásba viszik a nézőt. Seitz nem csak a világítással és az árnyékokkal, de a kétségbeesett és rettegő Don-t alakító Ray Millandről készült közeliekkel is fokozza a film noir thriller hatását, jellegét. A film noiros fényképezése talán a detoxikálós jelenetben teljesedik ki leginkább.A zenét Rózsa Miklós szerezte, akit szintén Oscarra jelöltek ezért, és csak azért nem nyerte meg a The Lost Weekendért, meg elnyerte maga elől a Spellbound film zenéjével, amit szintén ebben az évben mutattak be. Ebben a filmben a theremin nevű elektronikus hangszert is felhasználta, amely adott egy nagyon kísérteties hangulatot a filmnek és aminek az volt a célja, hogy bemutassa az alkohol okozta káoszt Don fejében.

Billy Wildernek sikerült egy nagyon drámai, intenzív – és kijózanító hatású - filmet készítenie az addig Hollywodban csak elmismásolt témáról, az alkoholizmus pusztító hatásáról. A Férfiszenvedély a mai napig is megállja a helyét, és továbbra is az egyik legjobb olyan filmnek számít, ami valamilyen szenvedélybetegséget jár körül. El lehet képzelni, hogy milyen sokkolóan hatott kora közönségére, és mennyire sötétnek is számított megjelenése időpontjában, a ’40-es évek közepén, 71 évvel ezelőtt. Ráadásul aktualitásából sem vesztett egy cseppet sem, hiszen legalább annyi alkoholista él, mint akkoriban, és akiknek arcán ugyanazokat a kifejezéseket láthatjuk, mint Ray Milland arcán, amikor minden vágya az, hogy végre lehajtson egy felest.

Értékelés: 10/10