Sharon Stone punci villantása. Azt hiszem mindenkinek ez jut legelőször eszébe erről a 2 Oscar-díjra (zene, vágás) jelölt neo-noir erotikus thrillerről, ami megjelenése óta nagyon megosztja a kritikusokat és a nézőket egyaránt. Nem csak meleg és feminista szervezetek tüntettek a film ellen, de nagyon sokan kritizálták a felszínességét, erőszakosságát, grafikus szexjeleneteit és forgatókönyvét is, ugyanakkor kétségtelenül a '90-es évek elejének legemlékezetesebb és legmeghatározóbb erotikus thrilleréről beszélünk, ami kora egyik legtöbb bevételét termelő filmje volt. Az Elemi ösztön azon neo-noirok közé tartozik, amelyek a klasszikus femme fatale - antihős formulára épülnek, és amelyek főszerepeiben Sharon Stone és Michael Douglas láthatóak.
Nick Curran (Michael Douglas) nyomozót és társát, Gus Morant (George Dzundza) bízzák meg egy gyilkosság kiderítésével, amely során egy ismert rock sztárt szex közben egy jégkocka aprítóval szurkáltak halálra. A gyanú legelőször a megölt férfi szex partnerére, a gazdag és nagyon intelligens pszichológusra és írónőre, Catherine Tramell-re (Sharon Stone) terelődik. Catherine egyik könyvében ráadásul egy olyan gyilkosságról írt, ami félelmetes hasonlóságot mutat a valódi esettel. A nyomozás során a nő, aki természetesen tagadja a vádakat, nagyon szexisen és rámenősen kikezd Curran nyomozóval, aki nem tud ellenállni a kísértésnek és titokban kapcsolatot kezd a nővel. Currant az sem tartja vissza, hogy Catherine közben egy másik nővel, Roxyval (Leilani Sarelle) is intim viszonyt folytat. Mindeközben az is kiderül, hogy Curran nyomozó korábbi barátnője, a rendőrség pszichológusa, Dr. Beth Garner (Jeanne Tripplehorn) volt, akivel néha még most is összejönnek egy-egy alkalmi szexre. Kapcsolata Beth-tel akkor kezdődött, amikor analízisre járt hozzá, mivel alkohol és kokain problémáiból fakadóan egy lövöldözés során véletlenül lelőtt két civilt, és a belső ellenőrzés pszichológusi vizsgálatra kötelezte. Curran nyomozót teljesen vakká teszi Catherine iránti esztelen szexuális vonzalma, ami miatt meggyőződésévé válik, hogy az írónő ártatlan. Nem veszi észre, hogy a titkos kapcsolatával nem csak saját karrierjét és életét, de másokét is kockára teszi...A '80-as évek második felében, a '90-es évek elején nagyon népszerűek voltak a neo-noirok egyik alműfaját jelentő ún. erotikus thrillerek, amelyek alapvetően a klasszikus végzet asszonya és antihős sémát alkalmazták. Ezen filmek többségének az volt a közös tulajdonsága, hogy a régi klasszikus noirok azon két összetevőjét állították a film középpontjába és jelenítették meg nagyon grafikusan, amelyeket a '40-50-es években érvényben lévő cenzúra miatt legtöbbször csak sejtelmesen, sugalmazva és szimbolikusan ábrázolhattak a műfaj hőskorában. Ez a két összetevő pedig a szex és az erőszak. Az ilyen típusú neo-noirok azonban általában nagyon üressé és sekélyessé váltak, mivel mindez (általában) nem párosult mással. Elveszítették a klasszikus noirok világról alkotott sötét és pesszimista vízióit, a szereplőket körülvevő társadalommal és annak átalakulásaival nem foglalkoznak, hanem leszűkülnek az adott karakterekre és történetre, amivel együtt a noir szimbolika nagy részét is elvesztik. Egyszóval kijelenthető, hogy az ilyen típusú filmek elkészítésének legfontosabb oka általában az volt, hogy a szex-szel és az erőszakkal csábítsák a moziba a nézőket. Azonban erotikus thrillereknek, mint a neo-noirok viszonylag rövid időt megélt és nem túl sokra becsült alműfajának is vannak jobb darabjai, amelyek között a legismertebb, legstílusosabb és legemlékezetesebb film az Elemi ösztön.
Paul Verhoeven rendező a film noir narratív szabályait és klasszikus elemeit alkalmazza az Elemi ösztönben, amit megspékel némi Hitchcock utánérzéssel. A film számos elemével, karakterével és jelenetével emlékeztet a híres angol rendező egyik legnépszerűbb thrillerére, a Szédülésre. Mindezzel együtt, vagy mindezek ellenére sincs az Elemi ösztönnek semmilyen üzenete, mondanivalója vagy akár mélysége, a lényeg a már említett szexen és erőszakon kívül az intrikán, a rejtélyeken és a stílusos atmoszféráján van.A filmet újra megnéztem a poszt megírása előtt, és azt kellett tapasztalnom, hogy érdekes módon közel sincs annyi szex és erőszak benne, mint amennyire emlékeztem korábbról, és mint ahogy ezt a filmet általában jellemzik. Ebből több dolog is következhet, az egyik és legfontosabb, hogy az a szex és erőszak mennyiség és intenzitás, ami 1992-ben nagyon magasnak számított, az 2017-ben már alig éri el az ember ingerküszöbét, amely tényben mintha már önmagában is megjelenne az a noir vízió, amely az emberiséget a bűnei miatt kipusztulásra ítélendő fajnak látja. Persze a szex végig jelen van és meghatározó eleme a filmnek, de ennek egy része nem a konkrét szexjelenetekből fakad, hanem abból az általános érzetből, hogy a szex mozgat mindent a filmben. Már csak azért is, mert az Elemi ösztön minden szereplője szexuális túlfűtöttnek tűnik, amibe nem csak a szexis femme fatale és a jóképű, de gyenge antihős tartozik, hanem a kövér és középkorú nyomozók is, akik felett a véget asszonya már-már dominaként uralkodik a puncijával. Ebből a szempontból az Elemi ösztön jól visszaadja a műfaj egyik fontos és meghatározó hangulatát.
A film egyszerre tud okos és buta lenni, amely ellentmondás nagyrészt a magyar származású Joe Eszterhas forgatókönyvéből fakad. Számos kritikát megfogalmaztak már a szkripttel kapcsolatban, amelyek között leggyakrabban az hangzik el, hogy bár a csavarai jól időzítettek, de nagyon hihetetlenek, minden és mindenki nagyon felszínes, és a szöveg cinizmusa és szellemessége is messze elmarad a klasszikus noirokétól. A legerősebb kritika pedig a forgatókönyv lyukaira és butaságaira vonatkozik, amelyeket ebben a videóban össze is szedtek. Ugyanakkor, ha a filmre úgy gondolunk, mint egy férfi erotikus fantáziájára, hasonlóan a Vertigohoz, és nem mint egy krimire, akkor ezeknek a lyukaknak tulajdonképpen semmi jelentőségük nincs, szóval annyira azért nem rossz ez a forgatókönyv.
A történet főszereplői a már jól ismert noir sémából csöppennek ide: a végzet asszonya szexis kisugárzásával és szexuális manipulációival elcsábítja a kísértésnek ellenállni nem tudó antihőst, aki ezzel a gyengeségével saját és mások sorsát is megpecsételi. A film legnagyobb rejtélye pedig azon egyszerű kérdésre redukálódik, hogy a történet végzet asszonya vajon bűnös-e vagy sem?Szerintem ennyi film noir megnézése után már mindenki sejtheti erre a választ, de akár azok a nézők is kitalálhatják, akik nem ismerik ugyan a műfajt, viszont elég jól meg szokták figyelni a ciciket a filmekben. A rock sztár meggyilkolásakor a nézők nem láthatják a gyilkos arcát, a mellére viszont nagyszerű rálátást biztosítanak a film készítői, amit összehasonlíthatunk a két legfontosabb gyanúsítottéval, Chaterine és Beth melleivel, amelyeket majd a későbbiekben lesz alkalmunk megtekinteni a rendező jóvoltából. Szóval a rejtély nem is annyira nagy rejtély, főleg ha láttunk már néhány olyan Hitchcock filmet, amiben szőke és barna hajú női szereplő is van.
Nagyon hitchcocki a női karakterek azon közös tulajdonsága is, hogy ők szemlátomást egy férfi fantázia eredményei, akik mintha Hitchcock klasszikusának modern verziói lennének. Catherine a hideg, szőke és "minőségi" nő - a Szédülés Madeleine-je, aki(k)re a nyomozó(k) - James Stewart Scottieja és Michael Douglas Nickje - szinte józan eszüket vesztve rákattannak, és aki(ke)t aztán mindenhova követ(nek) San Francisco utcáin, miközben szép képeket láthatunk a városról is. Ők mindketten olyan antihősök, akik a nőket nem olyannak látják, amilyenek, hanem amilyennek látni szeretnék és akik ezáltal a saját fantáziájukba szeretnek bele, miközben nem akarnak tudomást venni a valóságról. Beth pedig a Vertigo Midge-e, a nyomozó ex-barátnője, a "jó kislány", akinek szexepilje nem versenyezhet a végzet asszonyával, így aztán nem is sikerül a férfit kivonnia a femme fatale pusztító hatása alól. Hitchcock fantáziáját aztán Eszterhas kiegészít még egy olyan kliséken alapuló és valóságtól meglehetősen elrugaszkodott bögyös leszbikus karakterrel is, mint Roxy. A két film közötti különbség nagyszerűen megmutatja Hitchcock és Joe Eszterhas erotikus fantáziájának különbségét is és azt, hogy mire kattantak szexuálisan. Míg az angol rendező nyilvánvalóan vonzódott a fétishez és leskelődéshez, addig Eszterhast szemlátomást a leszbikus szex izgatja, persze úgy, ahogy azt egy hetero férfi elképzeli.A femme fatale klasszikus társaihoz hasonlóan nagyon okos, nagyon szexis, és aki ezen tulajdonságaival minden morálisan pozitívan értékelendő dolgot elpusztít maga körül. Folyamatosan pszichológiai játékokat játszik a környezetében lévő emberekkel, szexuális és egyéb manipulációi alól senki sem tudja kivonni magát. Catherine az antihős rosszabbik énjére hat, akinek gyengeségét és személyiségének hibáit tovább mélyíti, ami által az antihős belekerül egy morálisan lefelé húzó spirálba, amiből aztán egyre nehezebbé válik a kiszállás. Nickről tudjuk, hogy egy nagyon mély gödörből kecmergett ki pszichológus ex-barátnője segítségével, amibe az alkohol és a kokain használata, na és persze saját erőszakos természete miatt került. Catherinnel való megismerkedése után szinte azonnal visszaszokik a cigarettára, majd az első feles is lecsúszik, és emocionális gyengesége, befolyásolhatósága is egyre feltűnőbbé válik. Mindez pedig nem sok jóra utal az antihős sorsát illetően, függetlenül attól, hogy a film ezt a kérdést nyitva hagyja.
A fő karakterekkel kapcsolatban a forgatókönyv legnagyobb hibája, hogy nem derül ki a femme fatale motivációja. Klasszikus noirokban ez általában két dolog szokott lenni: a függetlenségének megőrzése vagy elérése, aminek biztosításához pénzt kell valamilyen módon szereznie, vagy pont az ellenkezője, a férfi megkaparintása és birtoklása, amely általában olyankor történik, amikor a femme fatale nem teljesen normális. És bár ez utóbbi - mármint, hogy nem normális - itt is fennállhat, azonban ez még önmagában nem elegendő motiváció, mert mindeközben nem akarja birtokolni a férfit. Én soha nem szoktam számon kérni a történet hihetőségét vagy a forgatókönyv lyukait, ha mindez nem nem befolyásolja negatívan a filmélményt, ami itt az Elemi ösztön esetében néha azért súrolja a határvonalat, de ami igazából nem tetszett, az a motiváció hiánya a femme fatale esetén.A femme fatale és az antihős kapcsolata körül egy szerelmi négyszög alakul ki, amelynek két további szereplője Beth, Nick korábbi barátnője és Roxy, Catharine leszbikus partnere. Beth karaktere a klasszikus noirok "jó kislányaként" kezd, akinek hatására a férfi jó fiúvá válik. Aztán a történet előrehaladtával furcsa dolgok derülnek ki róla, többek között az, hogy neki is volt szexuális kapcsolata Catherine-nel az egyetemen, amit ő csak tapasztalatszerzésként aposztrofál. A filmben ezzel már Beth is lesüllyed az "erkölcstelenek" közé, amivel együtt egyben gyanúsítottá is válik. Roxy egy fiatal, bögyös és kissé közönségesnek tűnő leszbikus, akinek szerepe leginkább abban merül ki, hogy fokozza a film erotikus férfi fantázia jellegét.
Bár az Elemi ösztön legnagyobb sztárja hivatalosan Michael Douglas, aki bár nem elég karakteres és kemény egy noir detektív szerephez, azonban mégsem volt rossz, de a film sikerének záloga és titka leginkább Sharon Stone volt Catherine Tramell, modern és mégis archetipikus femme fatale szerepében, aki képes volt a nézők figyelmét az első másodperctől az utolsóig lekötni. Ez a teljesítmény pedig nem csak a meztelen jelenetei és híres puncivillantása miatt van, hiszen számtalan hasonlót lehetett már hollywoodi filmekben látni, hanem azért is, mert kellően enigmatikus, cinikus, félelmetes, ugyanakkor mégis vonzó. Egyszóval egy tökéletes femme fatale. A film egyik legnagyobb erőssége, hogy a két főszereplő nagyszerűen megjeleníti és átadja a karaktereik közötti vibráló feszültséget és szexuális vonzalmat.
A mellékszereplők között Roxyt és Beth-t játszó Leilani Sarelle és Jeanne Tripplehorn nagyon gyenge alakítást nyújtott, ami miatt karaktereik erőltetett és gagyi jellege tovább fokozódik és esetenként már-már a nevetségesség határát súrolják. Velük szemben George Dzundza viszont a klisésnek tűnő kemény és old school hekus karakterében is kiválóan játszott.Jan de Bont operatőrnek köszönhetően a film nagyon "szépen" fényképezett, amiben mind a színek, mind az árnyékok használata beletartozik. Mindezt megkönnyítette számára a kiválóan megtervezett, nagyon stílusos díszlet is. Nem csak a híres puncivillantás és a színészek játéka miatt nevezik a film legjobb jelenetének Catherine rendőrségi kihallgatását, hanem posztmodernnek nevezhető díszlet miatt is.
Az Elemi ösztön egyik legkiválóbb eleme a zenéje, ami miatt teljesen megérdemelten jelölték Oscar-díjra Jerry Goldsmith-t, aki egyszerre tudta a film erotikus és rejtélyes jellegét is megjeleníteni munkájában, ami egyébként szintén emlékeztet Bernard Herrmann kissé kísérteties zenéjére a Vertigoban.
Bár Paul Verhoeven rendező erotikus thrillerének több gyenge pontja is van, és valójában semmi újdonságot nem ad, ugyanakkor erős elemeinek - fényképezés, zene, atmoszféra, egyes színészi alakítások, na és persze ikonikus jelenetének - köszönhetően mindezt feledtetni tudja velünk. A film további erőssége, hogy képes volt pozitívumot faragni abból a tulajdonságából, hogy nem foglalkozik a történetet körülvevő társadalommal. Ha nem ismernénk a megjelenésének időpontját (és műfaji besorolását), akkor nem biztos, hogy kitalálnánk készítésének időpontját, ami határozottan ad egy időtlen és kortalan minőséget a filmnek. Az Elemi ösztön egy nagyon ellentmondásos film, ami minden gyengesége ellenére tartalmazza a modern Hollywood egyik legikonikusabb jelenetét, és ami miatt egészen biztos, hogy megmarad a nézők emlékezetében. Ezt pedig nem sok film mondhatja el magáról.
Értékelés: 8/10