Francis Ford Coppola írta és rendezte ezt a 3 Oscar-díjra jelölt paranoid hangulatú mystery thrillert, amiben válogatott színészcsapat működött közre. A film főszereplője, Gene Hackman mellett többek között felbukkan John Cazale, Allen Garfield, Frederic Forrest, Robert Duvall, vagy éppen a még nagyon fiatal Harrison Ford is. A történet egy lehallgatásra szakosodott és elidegenedett középkorú férfi személyiségéről és morális dilemmáiról szól, amikor lehallgatási tevékenysége során azzal kell szembesülnie, hogy egy gyilkossági ügyre bukkant.

A nagyon introvertált és paranoid személyiségű Harry Caul (Gene Hackman) magánszférában dolgozó lehallgató szakember, szakmájának legendás alakja, akinek tudását és profizmusát minden szakmabeli nagyon tisztel. Caul nagyon magának való, egyetlen szórakozása, hogy jazz lemezek hallgatása közben szaxofonozik, miközben senkit nem enged a lakásába, aminek ajtaját három zárral zárja. Letagadja, hogy van telefonja, és még legközelebbi alkalmazottjával, Stannal (John Cazale) vagy szeretőjével, Amyvel (Teri Garr) sem oszt meg magáról semmit. Caul legújabb munkája során kis csapatával egy fiatal nőt és férfit próbál lehallgatni San Francisco egyik forgalmas és zajos parkjában, amivel egy nagyvállalat vezetője (Robert Duvall) bízza meg. Cault soha nem érdekli az, hogy miről is beszélnek a lehallgatott emberek, csak az érdekli, hogy magas színvonalú, jól érthető beszélgetést tartalmazó szalagot adjon át megbízójának, ezért a rögzítés után nagyon precízen megpróbál minden környezeti hangot kiszűrni, hogy a megfigyeltek minden egyes szavát érteni lehessen. Ezen munkálat során hallja meg azt a mondatot, amit az egyik lehallgatott súg a másiknak, hogy "amint lehetősége lesz rá, megöl minket." Caul elviszi a szalagot megbízójának, azonban csak az asszisztensével (Harrison Ford) találkozik, akinek nem adja át a lehallgatás eredményét. Caul ezek után egyre növekvő nyomás alá kerül, követik, átvágják, sőt...lehallgatják...A film pár hónappal azelőtt jelent meg, hogy Richard Nixon amerikai elnök belekeveredett a Watergate néven elhíresült lehallgatási botrányba, ami miatt a későbbiekben le is kellett mondania. A lehallgatási botrány során ráadásul hasonló lehallgató eszközöket használtak, mint Coppola filmjében, ezért előszeretettel hozzák elő ezt az ügyet a film elemzése során, holott az égegyadta világon semmi köze nincs hozzá. Nem csak azért, mert még a botrány előtt jelent meg, hanem legfőképpen azért, mert ennek a filmnek semmiféle politikai témája, üzenete vagy felhangja sincs. Ez talán még különösebb Kelet-Európában, ahol a lehallgatás és megfigyelés a '70-es évek kommunizmusában nem csak, hogy kizárólag állami tevékenység volt, de amit mindig politikai okok miatt folytattak a szerintük a szocializmus iránt nem eléggé elkötelezett emberek ellen. Amerikában ekkoriban a politikai okok mellett talán hangsúlyosabb volt az üzleti célú, vagy más szóval ipari kémkedés és a magánjellegű megfigyelések, amelynek során egy-egy féltékeny férj vagy feleség figyeltette meg párját magándetektívekkel.

A Magánbeszélgetés azonban - mindamellett, hogy egy lassú ütemű, érdekes és rejtélyes (politikamentes) thriller - legfőképpen egy kiváló  karaktertanulmány, aminek minimalista és intelligens forgatókönyvét is a film rendezője és producere, Francis Ford Coppola írt. A történet mystery thriller része arról szól, hogy a főszereplő megpróbál rájönni, hogy ki és miért is akarja megölni a lehallgatott fiatal nőt és férfit, amelynek során a végén egy meglepő csavarral kell szembesülnie a nézővel egyetemben.

A Magánbeszélgetés lényege azonban sokkal inkább a karaktertanulmány jellegében van, semmint a rejtélyes ügy kiderítésében. A film fókuszában a történet főszereplője, Caul Harry személyisége áll, aki egy végtelenül, magányos, mindentől és mindenkitől elidegenedett ember, akitől a paranoia sem áll távol, miközben számos rögeszméjének lehetünk szemtanúi. Karakterén keresztül jelennek meg a film legfontosabb témái, mint a megfigyelés és részvétel vagy az érzékelés és valóság ellentett párjai a lelkiismeretfurdalás, paranoia és a magánélet megsértése mellett.A film atmoszféráját meghatározza a paranoia, ami nem csak Caul személyiségéből, de szakmájának lényegéből is árad - miközben egyik erősíti a másikat - és amelyek eredményeképpen a főszereplő képtelen közelebbi személyes kapcsolatba kerülni más emberekkel vagy általában véve a külvilággal, aminek oka a félelemmel teli mizantróp bizalmatlansága.

A film főszereplője az ellentmondások embere, és mint ilyen nagyon érdekes. Életét meghatározza a titok, a titkolózás, aminek az is a része, hogy meglehetősen más képet közvetít magáról, mint amilyen valójában. Bár Harrynél ez nem tudatos, és inkább abból fakad, hogy saját magát sem ismeri jól. Kívülről nézve egy hidegvérű és nyugodt ember, aki imádja a részleteket, hiszen ezeknek a megoldása teszi a legprofibbá szakmájában. Valójában viszont nagyon is nyugtalan, aki sokszor inkább csak elveszik a részletekben a profizmus helyett és nem látja a teljes képet, az un. valóságot. Személyisége folyamatosan bújik elő a történet folyamán, bármennyire is akarata ellenére van ez és el akarja rejteni magát a világ elől. Már a neve is nagyon beszédes: caul ugyanis magzatburkot jelent angolul. És ahogy a magzatburok védi a gyereket, úgy védi magát Harry az először szenvtelennek és hidegnek tűnő kívülálló viselkedésével. De előbb vagy utóbb meg kell születni, elő kell bújni a burokból, ami által védtelenné válik a gyerek. És hozzá hasonlóan Harry is.

Harry Caul képtelen megérteni az emberi természet működését, amibe nem csak a körülötte lévő embereké tartozik, de saját magáé is. Harry mindenkivel roppant türelmetlen, mert minden emberi közeledés esetén veszélyeztetve érzi magát, ráadásul úgy érzi, hogy ez elvonja figyelmét a munkától. Mizantróp jellegű paranoiája miatt minden emberi kapcsolata széthullni látszik, így aztán nem is marad számára más, mint az, hogy a munkájában élje ki magát.Ő egyszerre szakmájának legjobbja, a legprofibb lehallgató, aki ennek ellenére roppant gyerekes hibákat tud véteni. Ő az, aki képes a legnehezebb feladatot is megoldani, lehallgatni a megfigyelteket anélkül, hogy azok ezt észrevegyék, majd elkülöníteni a háttér zajokat a beszélgetéstől, aminek eredményeképpen tisztán és jól érthető szalagot adhat át a megbízójának, ugyanakkor minden tapasztalata ellenére őt is - lényegében könnyedén - le lehet hallgatni, meg lehet figyelni, ami meg is tépázza a büszkeségét, elbizonytalanítja és tovább növeli paranoiáját. Ráadásul még paranoiásként is meglehetősen "amatőrnek" tűnik, hiszen hiába végtelenül óvatos és zárja három zárral lakásának ajtaját, ha nem tud arról, hogy a házmesternek van pótkulcsa, aki ráadásul egy ajándékkal lepi meg születésnapja alkalmából, miközben ő még a barátnőjének sem árulja el nem csak a dátumot, de még az éveinek számát sem.

Harry Caul kívülálló akar maradni, ugyanakkor mégsem tudja elhessegetni magától a gondolatot, hogy az ő tevékenysége esetleg okot ad és hozzájárul néhány ember halálához. Azt mondogatja, hogy nem érdekli, hogy megbízói miért is bízzák meg, csak a feladat elvégzésére koncentrál. Azt is hangoztatja, hogy nem érdekli, hogy mit beszélnek a lehallgatottak, csak azt akarja, hogy tisztán érthető szalagot adhasson át ügyfeleinek. Ugyanakkor még sem tudja kiverni fejéből azt az elhangzó mondatot, hogy "amint lehetősége lesz rá, megöl minket." Nem tudja elviselni azt a gondolatot, hogy tevékenysége miatt esetleg ártatlan emberek hallnak meg. Egyszóval Harry nem akar belebonyolódni egyik ügyébe sem - ergo emberek életébe -, ugyanakkor még sem tudja kívül tartani magát, és így a megfigyelőből résztvevő válik belőle. Harry - mint egy jó paranoid mizantróp - nem érzelmi, hanem sokkal inkább lelkiismereti alapon válik az ügy részévé, hiába mondogatja magának és gyóntató papjának, hogy "nem vagyok felelős", ezt saját maga sem hiszi el. Mint minden paranoid, ő is érzi, hogy veszélyes számára, ha feladja outsider pozícióját és bevonódik az ügybe. És mint minden paranoidnak, neki is igaza van ebben. Gene Hackmannek kezdetben nagy nehézségei voltak Harry Caul szerepének megformálásában, mivel a színész extrovertált személyiségétől nagyon távol állt a film főszereplőjének introváltsága, és ami miatt meglehetősen feszülten és alkalmanként arrogánsan viselkedett forgatás közben. Mindenesetre a végeredményen nem látszik mindez, hiszen kiváló volt a humortalan, magányos és paranoid kívülálló Harry Caul szerepében.

Mellette számos remek mellékszereplő is látható a filmben, akiknek leginkább csak az volt a feladata, hogy a velük való kapcsolaton keresztül kiteljesedhessen a főszereplő ellentmondásos karaktere. A legjobb talán Allen Garfield volt Bernie Moranként, Caul egyik szakmai versenytársaként. De a még nagyon fiatal Harrison Fordra, vagy a rövid, de nagyon fontos szerepben látható Robert Duvallra, Caul egyik alkalmazottját játszó John Cazalera vagy a két fiatal lehallgatottat játszó Frederic Forrestre és Cindy Williamsre sem lehet panasz.A film háttérzenéjét David Shire szerezte, aki kísérleti jellegű zenei technikákat is felhasznált ennek során. Ezen eszközök közé tartozott, hogy szalagra rögzített zongora hangokat eltorzított annak érdekében, hogy alternatív tonalitást teremtsen, amivel a film témájához és atmoszférájához illeszkedő fura, kissé kísérteties, de mégis finom zenét tudott készíteni. Walter Murch hangmérnök pedig nagyszerű kakofonikus háttérzajokat kreált, ami nagyban hozzájárult a film atmoszférájának, témájának erősítéséhez, és amiért teljesen megérdemelten Oscar-jelölést szerzett. Mellettük Bill Butler operatőr is remek munkát végzett, ami mindjárt a san francisco-i Union Squaren játszódó nyitójelenetben szemet szúr a nézőnek. Butler itt olyan lencséket és extrém közelítéseket használ, amelyek visszatükrözik a megfigyelő és lehallgató csapat munkájának jellegét (a poszt végi videoban látható). Későbbi jelenetekre jellemzőbb a statikusabb, passzívabb kameramozgás, ami egyfajta megfigyelőként vesz részt az események rögzítésében.

Francis Ford Coppolat két kategóriában (a legjobb film és a legjobb forgatókönyv) is Oscar-díjra jelölték, hogy aztán a legjobb filmet elveszítse magával szemben, ugyanis azt a Keresztapa 2 nyerte el végül. A magánbeszélgetés egyetlen hibája, hogy középtájékon leül egy kicsit, és nem igazán tudja fenntartani az első és a harmadik harmad feszültségét, izgalmát, érdekességét, mindazonáltal érdemes kivárni a végét. A film ugyanis tökéletesen bemutatja korának átlagemberének elidegenedését, paranoiáját, hipokritaságát és önelégültségét a főszereplőjének ellentmondásos karakterén keresztül, aki ragaszkodik a saját háboríthatatlan magánéletéhez, miközben másokat titokban megfigyel, erkölcsi felmentést akar, miközben bűnös tevékenységet folytat, szüksége van másokra, miközben senkiben sem bízik - teljes joggal.

 "We'll be listening to you."

Értékelés: 9/10        

A film nyitójelenete: