Három Oscar-díjra jelölték idén ezt a valós történeten alapuló biografikus filmet, ami egy amerikai írónő, Lee Israel életének legérdekesebb szakaszát dolgozza fel, amikor irodalmi hamisítások sorozatát követte el. A film főszerepében az a Melissa McCarthy látható, aki eddig inkább csak vígjátékokban tündökölt, azonban a "drámai" váltás olyannyira jól sikerült neki, hogy alakítását Oscar-jelöléssel jutalmazták.

Lee Israel (Melissa McCarthy) írónő elsősorban hollywoodi színésznők és egyéb híres emberek biográfiáinak írásából tartja fenn magát egészen addig, amíg legutolsó könyve hatalmas bukás nem lesz. Az írói válságban lévő Lee tehetségében és sikerében nem hívő kiadója kirúgja, az írónő pedig egyre jobban lecsúszik. Nem csak az alkoholizmus, de a magányosság is fenyegeti a végtelenül mizantróp, morózus és az emberekkel nem túl barátságos, sőt általában durva írónőt, akinek egyetlen társa egy macska. Anyagi problémái miatt arra kényszerül, hogy eladogassa tárgyait, közte egy kedves levelet, amit Katharine Hepburntől akkor kapott, amikor megjelent a róla írt könyve. Lee innentől kezdve már elhunyt színészek, írók leveleit kezdi el hamisítani, amire örömmel lecsapnak a gyűjtők, már csak azért is, mert nagyon érdekes leveleket ír, miközben remekül visszaadja az adott híresség személyiségét és stílusát. Lee közben összeismerkedik egy Jack Hock (Richard E. Grant) nevű idősödő meleg drogárussal és életművésszel, aki az egyetlen barátja lesz, és akit beavat az üzletébe is. A hamisítást azonban nem lehet örökké folytatni, elkerülhetetlen egy idő után a lebukás…Marielle Heller rendező, akinek ez mindössze a második filmje, több szempontból is elég nagy bátorságról tett tanúbizonyságot ezzel a biografikus drámával, hiszen egy olyan emberről és történetről szól, ami nem túl jelentős vagy közismert, olyan karakterrel, ami első ránézésre akár ellenszenvesnek is nevezhető, egy olyan színésznővel a főszerepben, aki eddig drámai szerepekben még nem bizonyított (függetlenül a tehetségétől), egy olyan típusú szomorkás vagy akár keserű atmoszférájú filmben, amelyek általában nem szoktak bevételi rekordokat dönteni. Szerencsénkre. Ugyanis a Megbocsátasz valaha egy nagyon erős atmoszférával rendelkező, minden szomorúsága ellenére egy furcsán optimista film, érdekes és nem megszokott karakterekkel és nem utolsó sorban kiváló színészi játékkal.  

A Megbocsátasz valaha is az a típusú biográfia, ami nem követi nyomon főszereplőjének egész életét, hanem annak csak azt a szakaszát, ami a legfontosabb része volt életének, nem csak azért, mert erről vált híressé, vagy még inkább hírhedté, hanem mert ez volt életének egyetlen igazán érdekes része. Már az is jelzésértékű, hogy a film nem egy olyan ember életét mutatja be, aki valami hatalmas – és legfőképpen pozitív - dolgot vitt végbe a történelem folyamán, hanem a nagyközönség számára egy lényegében ismeretlen ember kispályásnak, de valahol azért mégis különlegesnek nevezhető bűnözői tevékenységébe, az irodalmi hamisításába, az odáig vezető útjába és legfőképpen személyiségébe nyerhetünk betekintést. Így nem meglepően a filmtől távol áll mindenfajta hollywoodi grandiózusság, hatásvadászat, statiszták ezrei vagy CGI, és válik egy olyan típusú csendesebb jellegű „antihollywood” filmmé, amelyek mostanra, a szuperhős filmek korszakára lényegében kihaltak Hollywoodban.A Megbocsátasz valaha mentes minden glamúrtól. A történetben nincsenek hatalmas és váratlan csavarok, megdöbbentő vég vagy valamilyen erőltetett üzenet. Inkább csak betekintést kapunk egy ember életébe, amelynek jelentéktelensége ellenére ott rejtőzik minden egyes másodpercében az emberi dráma, amit a főszereplő személyisége mozgat. Ez egy egyszerű történet egy átlagosnak ugyan nem nevezhető, de mégiscsak mindennapi emberről, amely tulajdonsága adja egyben a film humanizmusát is.

A forgatókönyvet Nicole Holofcener és Jeff Whitty írták Lee Israel életrajz regényéből, vallomásából, amelynek minőségét mutatja az, hogy végtelenül egyszerű és nem túl jelentős története ellenére Oscar-jelölést kapott. A forgatókönyv néhány részletben eltér a regénytől, amely különbségek a film javát szolgálják. A filmben többet szerepel és nagyobb jelentőségű Jack Hock karaktere, mint a könyvben, valamint a forgatókönyvírók adták a történethez a Lee és az egyik könyvesbolt tulajdonos, Anna közötti kapcsolatot is. Ez a mellékszál egy kicsit színesebbé tette a sztorit és egy fokkal a drámát is megnövelte azáltal, hogy Lee így érez valamiféle lelkiismeret-furdalást. 

A forgatókönyvvel szembeni egyetlen kifogás talán csak annyi lehet, hogy az arányokat nem biztos, hogy jól találta el, mivel a bevezetés, a történet felépítése kicsit hosszabbra sikerült, mint kellett volna, aminek az az eredménye, hogy a lebukása és a történet vége meg gyorsabb lett, mint kellett volna. Persze ebben a filmben nem a krimi szál és az ebből fakadó izgalmakon van a hangsúly, hanem a karaktereken, de még ebből a szempontból nézve is jobb lett volna, ha a Lee kicsit tovább és mélyebben aggódik amiatt, hogy kiderül pár leveléről, hogy hamisítvány, miközben az FBI a nyomában jár.A sztorit a bűncselekmény ellenére nem annyira az események, mintsem inkább érdekes, összetett és nem utolsó sorban remekül eljátszott karakterei mozgatják.

A film abból a szempontból is különlegesnek nevezhető, hogy nem rendelkezik erős társadalmi vagy politikai üzenetekkel, függetlenül attól, hogy főszereplője egy erős nő, aki nem mellesleg leszbikus. Ez utóbbi tulajdonsága lényegében nem bír nagy jelentőséggel a filmben, nem ez okozza a problémákat, inkább csak életrajzi adalékként működik a történetben, függetlenül attól, hogy egy mellékszál erre épül. A hollywoodi filmektől eltérően, ahol a politikailag korrekt-típusú erős nők általában szimpatikusak a nézők többségének és külsőleg is vonzóak, aminek célja, hogy a film könnyebben átadhassa politikai üzenetét, itt ennek lényegében az ellenkezőjét láthatjuk. Lee Israel ugyanis számtalan olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami lehet, hogy a nézők többségének nagyon ellenszenves, azonban a történet legnagyobb csavara az, hogy a forgatókönyv életszerű és hiteles karakterizálásnak, a rendezésnek és nem utolsósorban a színészi játéknak köszönhetően mégiscsak megőrzi vagy még inkább elnyeri a néző szimpátiáját, aminek jellege változik a film folyamán és a karakteréhez hasonló fejlődésen megy át. A történet elején, ha a néző rendelkezik egyáltalán valamilyen rokonszenvvel iránta, az valószínűleg nagyrészt a szakmai sikertelenségéből és alkoholizmusából fakadó sajnálatból áll, ami a későbbiekben már sokkal összetettebbé válik, és már inkább azt sajnáljuk, hogy ez a tehetséges ember nem tudta másban kiélni kreativitását és intelligenciáját, mint irodalmi hamisításban. De éppenséggel rossz tulajdonságai miatt is lehet kedvelni. Én sokszor azon kaptam magam a film nézése közben, hogy mennyire irigylem a főszereplőt azért, mert mer ennyire bunkónak lenni.

Lee antihős jellegű karaktere személyiségében rejtőző hibák és gyengeségek miatt – ami végtelenül emberivé teszik – egyenes úton, megállíthatatlanul halad végzetébe, ami azonban a film „antihollywood” jellegének megfelelően nem annyira tragikus és nagy horderejű, mint amit más filmeknél megszokhattunk, de mégiscsak nagy jelentőségű lehet egy ember életében. Lee sorsa elkerülhetetlen, azonban a noir antihősök többségéhez képest, bukásában ott van a megváltás, vagyis a személyiségfejlődés lehetősége.A történet középpontjában egy végtelenül mizantróp, akár embergyűlölőnek is nevezhető író áll, aki valamikor régen talán tehetséges íróként indult el pályáján, manapság azonban már senki sem kér könyveiből, vagy akár a személyéből. Lee a film elején egy középkorú, lepukkant, mogorva és magányos ember, aki nagyon keményen, vagy akár civilizálatlanul, káromkodva, kiabálva mondja el véleményét az embereknek másokét szinte meg sem hallgatva, miközben meg van győződve saját igazáról. Magányossága egyrészről választott, mivel elég lesújtó véleménnyel van az emberekről és világról, másrészről pedig személyiségéből fakadó is, hiszen a világ és az emberek is hasonlóan ítélik meg a követelőző, makacs és kötekedő nőt. Lee negatív megítélését azok is osztják, akik régebben közel álltak hozzá, azaz esetében ez nem csak a világ felületes véleményalkotása, ezért aztán nem véletlenül az egyedüli társa egy macska. Ügynöke mondja neki, miközben éppen kirúgja állásából, hogy „Ha híres vagy, lehetsz seggfej. De nem lehetsz egyszerre ismeretlen is és akkora picsa, mint amilyen te vagy.” Lee azonban a magánéletben sem jobb, megértőbb vagy érdeklődőbb mások véleménye vagy érzései iránt, mint a munkahelyén, mivel azt is megtudjuk tőle, hogy egyik ex-barátnője azért hagyta el, mert „azt akarta, hogy meghallgassam, amikor az érzéseiről beszél, és barátságosabb legyek a barátaihoz, meg hasonló szarok...”

Lee személyes válsága arról szól, hogy hisz abban, hogy jobb és tehetségesebb másoknál, azonban ezt nem tudja bizonyítani, és szakmai sikertelensége ellentmond ennek. Bűnözői karrierje kényszerből és majdhogynem véletlenül kezdődik, azonban idővel rákap az ízére, mivel itt végre megvalósíthatja önmagát, kiélheti a benne lévő tehetségét, ami egyben büszkeséggel is tölti el, hasonlóan minden alkotóhoz, aki büszke alkotására – bármi is legyen az. Leenél jobb hamis leveleket ugyanis nem ír senki, hamisítványai jobbak az eredetieknél. Az írónő intelligenciája, tehetsége, írói érzéke abban nyilvánul meg, hogy tökéletesen ismeri és érzi azoknak a híres embereknek a személyiségét és stílusát, akiket hamisít. „Jobb Dorothy Parker vagyok, mint maga Dorothy Parker” - dicsekszik Lee Israel a film egy pontján.A „szakmai sikerek” hatására az írónő is változik, szinte kivirul korábbi önmagához képest, és még a külsejére is jobban ad. Átalakulásához nem csak „munkája”, de egy másik ember is hozzájárul, akivel piálás közben barátkoznak össze egy bárban, és aki ráébreszti arra, hogy nem biztos, hogy mindig a környezetével van a baj, lehet, hogy saját maga is hozzájárul problémáihoz.

Leehez hasonlóan, de attól teljesen eltérő módon, új haverja, Jack Hock is egy nagyon különc ember. Az írónő morózus mizantrópiájával szemben Jack egy elbűvölően sármos életművész, aki humorával és minden nehézsége ellenére hatalmas életkedvével lenyűgözi Leet, aki a férfi társaságában könnyebben felvállalja és bevallja saját hibáit is. Jack a nőhöz hasonlóan egy szebb napokat is látott középkorú meleg férfi, aki legalább annyira kívülálló a társadalomban, mint a nő, függetlenül attól, hogy látszólag könnyebben és simábban teremt kapcsolatokat más emberekkel. Abban is hasonlítanak, hogy mindketten olyan emberek, akiknek nem sikerült megvalósítaniuk az álmaikat, ugyanis Jack Hock is csak a bűnözésben tudja kiélni és megmutatni a benne lévő tehetséget, ami az ő esetében a színészet. Valahol mindketten tehetségesek, de talán még sem annyira, mint azt gondolják magukról, ugyanakkor ez a tulajdonságuk nem ellenszenvessé, hanem csak emberibbé teszi őket. 

A filmben remek színészgárda látható, aminek nem csak mindkét főszereplője szerzett Oscar-jelölést teljesen megérdemelten, de mellettük számos kisebb szerepben nem túlságosan ismert, de nagyon tehetséges színészek láthatóak.

Melissa McCarthy glamúrmentes, őszinte és mélyen emberi játéka tökéletes összhangban áll összetett karakterével. A színésznő nem ijedt meg szokatlan karakterének és annak kellemetlenebb tulajdonságainak bemutatásától, miközben arra a nem kis dologra is képes volt, hogy elnyerje a néző szimpátiáját. Nagyrészt ugyanis neki köszönhető, hogy lehetetlen nem megkedvelni ezt az alapjában véve nem túl szimpatikus főszereplőt. McCarthy egy nagyon furcsa, ugyanakkor tökéletesen hiteles karaktert teremtett, aki ebben a szerepben megmutatta, hogy mennyire jó színésznő is ő és remélhetőleg a jövőben több hasonló szerepben is látható lesz majd. A film másik legfontosabb karakterében, a nem kevésbé excentrikus, minden problémája ellenére vidám, magát drog árusítással éppen hogy magát eltartani képes Jack Hock-ként Richard E. Grantet láthatjuk. Jack Hock minden könnyedsége és életszeretete ellenére a legfontosabb tulajdonsága az, hogy végtelenül sérülékeny, ami meg is nyilvánul pár alkalommal a történet során.A mellékszerepek közül a legjelentősebb talán Dolly Wellsé volt Anna szerepében. Az ő karaktere leginkább azt a célt szolgálja, hogy kiderüljön, hogy Leenek minden látszat keménysége empátiahiánya ellenére érzékeny ember és van lelkiismerete, ugyanakkor az is láthatóvá váljon, hogy Lee saját maga tehet magányosságáról.

A film zenéjét a rendező testvére, Nate Heller szerezte, ami különféle jazz variációkból áll kifejezvén Lee karakterének érzelmeit. Az operatőr, Brandon Trost a filmnek megfelelően egyszerű, de mégis látványos a maga remek sárgás-barnás árnyalataival, színeivel, amelyek tökéletesen ráerősítenek az atmoszférára.

Marielle Heller rendező antihollywood-jellegű, nem történet, hanem sokkal inkább karakter központú filmjére szerintem már nagyon kiéhezett a közönségnek az a része, akiknek elegük van szuperhős filmekből, pol. korrekt drámákból és egyéb "nagy durranásokból". Bár a Megbocsátasz valaha szinte minden eleme kiváló, azonban valószínűleg sokkal kisebb hatással lett volna rám Melissa McCarthy egészen kiváló, figyelmet minden téren és értelemben lekötő alakítása nélkül. És bár ez a szomorkás, kesernyés hangulatú film a furcsa karaktereivel valószínűleg nem jön be majd mindenkinek, mindenképpen a tavalyi év legjobbjai közé tartozik.

Értékelés: 9/10