Seth MacFarlane neve leginkább különböző animációs sitcomok miatt lehet ismert, különös tekintettel a Family Guyra, azonban a film megjelenésekor már a mozi világában sem volt járatlan, köszönhetően a nagy sikert aratott Ted c. 2012-es vígjátékának, amit egy nagyon rossz szóvicc-cel meg is idéznek ennek a western paródiának és szatírának a magyar címében. Nem mintha bármi köze lenne hozzá, már a bennük található tipikus MacFarlane-i humor jellegén kívül, de ennek alapján beleerőltethették volna valahogy a Family Guyt vagy a Cleveland-showt is. A Million Ways to Die ugyanis egy remek gag-ekből álló western paródia vagy még inkább anakronisztikus társadalmi szatíra, amelynek lényege, hogy az a vadnyugat, amire a mai amerikai társadalom egy nagy része egyfajta idealizált romantikus hőskorszakként tekint, valójában egy élhetetlen hely és időszak volt minden intelligens és érzőszívű ember számára. A film válogatott színészcsapatában olyan nevek tűnnek fel, mint Charlize Theron, Amanda Seyfried, Neil Patrick Harris, Liam Neeson, Giovanni Ribisi és persze Seth MacFarlane.
Az intelligens és szelíd birkatenyésztő, Albert Stark (Seth MacFarlane) a veszélyes és kietlen arizonai sivatag egyik isten háta mögötti helyén él szüleivel a farmján 1880 körül. Albert nagyon utálja az egész vadnyugatot, állandóan azon aggódik, hogy valami jelentéktelen és egy civilizációban simán kivédhető és elkerülhető dolog fogja megölni ezen az istenverte helyen. Albert mindenáron kerülni próbálja a férfiasság jelének tekintett teljesen felesleges párbajokat, verekedéseket is, ami miatt nem civilizáltnak és humánusnak látja környezete, hanem sokkal inkább gyávának és töketlennek. Emiatt szakít vele barátnője is, Louise (Amanda Seyfried), aki a szegény birkapásztor helyett inkább összejön a városka gazdag vállalkozójával, a nagyképű bajuszkirállyal, Foyjal (Neil Patrik Harris). Albert egyetlen barátja Edward (Giovanni Ribisi), akinek menyasszonya Ruth (Sarah Silverman), a kisváros egyik prostituáltja. Albert még Louise visszaszerzésén ügyködik, amikor a városba érkezik a titokzatos és végtelenül csinos Anna (Charlize Theron), aki jobban lő és lovagol, mint bármelyik férfi. Albert és Anna egyre jobban összebarátkoznak, olyannyira, hogy Albertet már egyre kevésbé érdekli Louise. Albertnek azonban nincs tudomása arról, hogy Anna férje a vadnyugat egyik leggátlástalanabb gyilkos rablója, Clinch Leatherwood (Liam Neeson), akivel elkerülhetetlennek látszik a végső összecsapás...
Seth MacFarlane filmje egy western műfaji paródia, egy romantikus vígjáték, egy tévés sitcom és egy anakronizmusra épülő társadalmi szatíra keveréke. Nem minden ok nélkül hasonlítják a Tedhez és emelgetik a Family Guyt, valamint akár a South Parkot is a film kapcsán, hiszen nagyon hasonló, ütős, szókimondó, polgárpukkasztó és (látszólag) anti-PC humorral rendelkeznek. Mindezek mellett azonban párhuzamba állítható egyes Woody Allen és Monthy Python filmekkel, szkeccsekkel is. Woody Allen filmekkel nem csak azért, mert az alkotó személye minden szinten (író, rendező, producer, főszereplő) áthatja a művet, hanem legfőképpen a főszereplő karakter jellege miatt. Albert Stark ugyanis erősen hasonlít azokra a tipikusnak mondható Woody Allen karakterekre, amelyek látszólag ügyetlenek és szerencsétlenek, valójában intelligensek és roppant érzékeny lelkűek, és akik ezen tulajdonságaik miatt kilógnak a környezetükből. A Monty Pythonhoz pedig az anakronisztikus abszurd szatíra jellege miatt hasonlít, mivel a filmben a mai (ez esetben amerikai) társadalom liberális szemléletű kritikája látható.
Két fő oka volt annak, hogy elég rossz kritikákat kapott megjelenésekor. Egyrészről az, hogy egy-két neves kritikus igazságtalanul és túlzottan lehúzta, ami után a többiek már nem nagyon mertek mást mondani. A népszerűtlenség másik oka pedig a film "hazafiatlan" és úgymond "anti-amerikai" jellege. A Hogyan rohanj a veszTedbe legpolgárpukkasztóbb eleme ugyanis az, hogy a legtöbb amerikai számára még mindig egyfajta idealizált romantikus hőskorszaknak látott vadnyugatot egy végtelenül szar helynek és kornak mutatja be, úgy, hogy a roppant amerikainak gondolt „férfias” és „bátor” tulajdonságok negatívvá válnak, miközben nevetségessé teszi a "tökös" és "bátor" „amerikai életérzést”. És mivel a vadnyugat meghódítása, azaz az angolszász civilizáció kiterjesztése az amerikai kontinens északi részén pedig az amerikai honfoglalás története is egyben, ezért hazafiatlannak is tűnhet a film rengeteg amerikai szemében. Bár manapság a történelem tagadással, átírással és szobordöntögetéssel éppen egy olyan folyamat játszódik le, ami egybevág a film ideológiájával.
A szatírában kulcsszerep jut a szándékos anakronizmusnak, ami nem egyéb, mint időbeli ellentmondás. Azaz egyes történelmi korra jellemző viselkedés, gondolkodásmód, kommunikáció, szöveg stb áthelyezése egy másik, attól gyökeresen eltérő történelmi korba. Jelen esetben a modern (film készítésének éve, 2012) amerikai liberális demokráciára jellemző összetevők főleg Albert karakterén keresztül kerülnek a korabeli (1880) végtelenül konzervatív és kemény vadnyugati korba, amely alapján a néző levonhatja azt a következtetést, hogy az előbbi mennyivel élhetőbb, civilizáltabb és jobb hely, mint az utóbbi. A film legfontosabb üzenete tehát az, hogy adjunk hálát a sorsnak, hogy nem a vadnyugaton, azaz nem valamiféle embertelen és érzéketlen társadalomban élünk, ahol még a fényképeken sem mosolyog senki, hanem egy „elpuhult” demokráciában, ahol mindenki olyan lehet, amilyen, és bátran vigyoroghat anélkül, hogy hülyének néznék. 
Ennél fogva Seth MacFarlane szatírája nem egyéb, mint egy liberális és egyben antikonzervatív ideológiájú és mai társadalmi értelemben véve PC film – minden látszólagos anti-PC-sége ellenére -, ami egyfajta görbe tükröt is tart a mai amerikai társadalom számára, amit érzésem szerint sokan nem kaptak el ez esetben. A film (amerikai) népszerűtlensége odáig vezetett, hogy négy Golden Raspberryre is jelölték, amiből három Seth MacFarlanet érintette. Annak ellenére, hogy a manapság már kötelező radikál liberális ideológiát propagáló PC filmektől csalánkiütéseim vannak, mégis úgy érzem, hogy ez a film többet érdemelt volna.
A forgatókönyvet Seth MacFarlane Alec Sulkin és Wellesley Wild segítségével írta, akikkel a rendező rengeteg western filmet nézett meg előzetesen azért, hogy a műfaj minden kliséjét felhasználhassák paródiájukban. Mint általában a hasonló típusú filmekben, a történet maga teljesen másodlagos, az inkább csak egyfajta keretként és lehetőségként szolgál a lényeg, a társadalmi szatíra és műfaji paródia mellett.
A Million Ways to Die műfajának megfelelően vicces gagek sorozata, amelyek szinte mindegyike az egész filmet átható alaptéma körül forog, amely szerint a vadnyugat valójában egy rohadt szar hely és kor volt. Sajnos a film előrehaladtával a gagek minősége erősen romlik, így az első fele sokkal viccesebb és általában véve magasabb színvonalú, mint a második. Aztán persze vannak a történetben kevésbé jól sikerült szálak, viccek is, amelyek közül párat ki is lehetett volna hagyni, mint például Albert vetélytársának, Foynak a hasmenése, ami tényleg nem több szimpla toilet humornál. Ez a szál nemcsak lehúzza a többi, általában vicces és szellemes, sőt, akár egyes esetekben kifejezetten okos és intelligens gagek és szöveg minőségét, hanem ezzel ellentétes tulajdonsága miatt ki is lóg a filmből.
A forgatókönyv már a legelső narrációval megalapozza a film és a főszereplő lényegét és alapját egy remek bevezető szöveggel.
Narrátor: „Néhány ember rossz időben és helyen születik. Ez volt az amerikai vadnyugat 1882-ben, kemény vidék, kemény embereknek. Étel kevés volt, a betegségek burjánzottak, és az élet a napi küzdelem volt a túlélésért. A pokolba is, ez volt az amerikai szépségkirálynő 1880-ban.”
Narrátor: „Csak a merész, félelem nélküli és kőkemény férfiak tudtak otthont és életet teremteni ebben a zord, könyörtelen országban. Csak a bátor és kitartó férfiak boldogultak. De néhányan nem voltak egyebek, mint egy nagy, puha punci.”
A film humorában a későbbiekben nagy szerepe jut a South Park és Tarantino jellegű anti-PC szövegeknek, amelyekben helyet kapnak rasszista, szexista és homofób dumák is. Azonban – szintén hasonlóan a South Parkhoz és a Tarantino filmekhez – ha mindezeket kontextusba helyezzük, valamint figyelembe vesszük a film paródia és szatíra jellegét, valamint azt a szándékát, hogy görbe tükröt tartson a mai társadalom felé, akkor már az ellenkezőjére fordulnak, így a végső üzenet(ek) valójában nagyon is PC-ké válnak. Az egyik ilyen részlet például a „Runaway Slave Shooting”, azaz a „Szökött Rabszolga Lövészet”, ami a különböző karneválok, vagy magyarosan búcsúk egyik állandó résztvevőjének, a légpisztolyos, puskás céllövő bodega neve, ahol Anna megnyeri a főnyereményt Albert számára, és ami remekül reflektál az amerikai faji kérdésekre. De hát ez „egy tanulság arra, hogy átlássuk a dolgokat”, ahogy ez el is hangzik a filmben.
A Million Ways to Die viccességét nem csak a szöveg és az anakronizmusa adja, hanem a szerethető, de nyilvánvalóan kihegyezett és karikatúraszerűen eltúlzott, egy-két jól látható tulajdonsággal rendelkező karakterei adják, amelyek együttesen a western műfaj megszokott szereplőinek paródia verziói, amely szerepeket általában remek színészek játszottak el. Olvastam néhány olyan teljesen értelmetlen kritikát, amelyek a karakterek fejlődését illetve mélységét hiányolják. Nos, nyilvánvaló, hogy az illetőnek fogalma sem volt arról, hogy milyen műfajú filmet néz és kritikája mekkora nonszensz egy műfaji paródia és társadalmi szatíra esetén.
A történet főszereplője Albert, akinek intelligens és érzékeny, humánus személyisége már önmagában is anakronizmus a vadnyugaton, ahol ezek a tulajdonságok sokkal inkább a pesszimista, a gyáva és a puha szinonimái voltak, ami az amerikaiak szemében talán a három legrosszabb és egyben „legamerikaiatlanabb” tulajdonság, ami csak létezhet. Bár Seth MacFarlane alakítását nagyon lehúzták, mondván, hogy „nem hiteles birkapásztorként és nem látszik egyébnek, mint önmaga”. Nos, igen, na de hát pont ez volt a cél a film anakronisztikus társadalmi szatíra jellegéből fakadóan. Az ő karaktere megtestesíti a 21.századi elpuhult modern liberális civilizációt, aki, vagy ami belecsöppen egy tőle teljesen idegen világba. És Seth MacFarlane tökéletesen és szerintem nagyon szellemesen játssza önmagát. Körülbelül úgy, ahogy Woody Allen tette az Annie Hallban. Mindenhol olyan vicces és kifejező testbeszédet, valamint arckifejezéseket használ, amelyekről messziről süt karaktere jellege és kívülállósága egy számára tökéletesen idegen környezetben.
Bár a film lényegében Seth MacFarlaneról szól, azonban remek mellékszereplőket láthatunk még mellette. A két legjobb Giovanni Ribisi és Sarah Silverman voltak, akiknek filmbeli párkapcsolata nemcsak a történet legviccesebb mellékszálát adja, hanem itt ütközik ki talán leginkább a film valódi ideológiai mondanivalója. (Ha esetleg valaki szó szerint vette volna a nem PC dumákat.) Edward és Ruth a paródia keresztény, tehát a liberális szinonima szótár szerint a hipokrita konzervatív karakterei. Edward tisztában van azzal, hogy Ruth prostituált, amit teljes egészében támogat. Nem csak azért, mert így esetleg olyan extra luxuscikkeket is megvehetnek, ami jól jön majd a templomban, és amire nem futná anélkül, hogy Ruth ne vállalna be anális szexet minden arra járó cowboy-jal, hanem mert Edward nem igazán akar mélyebben belegondolni abba, ami miatt esetleg ellentmondásba kerülne önmagával. De Ruth is jó keresztény. Ő, aki egy lassabb napon 10-15 férfi perverz igényeit elégíti ki, határozottan megsértődik és megijed, amikor Edward pedzegetni kezdi a házasság előtti szexuális élet lehetőségét, amit addig jó keresztényekként kizártak. A film javára legyen írva, hogy kettejük keresztény karaktere csak simán hipokrita, de legalább nem gonoszak, mint manapság a legtöbb keresztény karakter a hollywoodi filmekben. Sőt, Edward és Ruth két kifejezetten kedvelhető és szerethető karakter minden álszentségük ellenére. (Kettejük egyik kiváló jelenete a poszt végi videóban látható.)
Charlize Theron alakította a film női főszerepét, a modern feminista karaktert, Annát, aki jobban lő, mint bármelyik férfi. Ráadásul rohadt jól néz ki. Bár Theront is eléggé lehúzták különböző kriitikákban, de szerintem érdekes és szokatlan, ugyanakkor egész jó párost alkottak MacFarlanenel. A többieknek jóval kisebb szerepek jutottak, Amanda Seyfried karaktere, Louise volt a korabeli golddigger, azaz „aranyásó” nő, aki a férfit nem érzelmekből, hanem annak pénze miatt akar megszerezni, és mint ilyen nyilván pórul jár majd. Az ő pénzes, de arrogáns és tehetségtelen paliját játssza Neil Patrick Harris, az Így jártam anyátokkal című nagy sikerű sitcom sztárja. Liam Neesont láthatjuk ennek a western paródiának a törvényen kívüli gazember szerepében, akivel a főhősnek a történet végén majd össze kell csapnia. Rajtuk kívül számtalan híres színész bukkan fel a filmben kisebb cameokban, mint pl. Jamie Foxx, Wes Studi, Ewan McGregor vagy éppen Christopher Lloyd, akik mindannyian leghíresebb szerepeiket parodizálják valamilyen módon.
Természetesen nem csak a történet, a karakterek, a színészi játék, hanem a film minden más összetevőjének is a legfontosabb szerepe az volt, hogy megfeleljen a műfajának, azaz a western paródiának. Ezért aztán nem meglepő módon a zeneszerző, Joel McNeely egy kifejezetten „westernes”, azaz mindent elsöprő, és vadnyugati filmekre jellemző dallamú nagyzenekari háttérzenét írt, amely mellett néhány más ismert filmből, vagy számból is felcsendülnek dallamok, mint a Vissza a jövőből, vagy éppen a Baltimora 1985-ös slágere, a Tarzan Boy. A film egy részét New Mexico sivatagos részén fényképezte Michael Barrett operatőr, ahol a szélsőséges időjárás nagy mértékben megnehezítette minden alkotó munkáját. Mindez persze nem gátolta meg abban, hogy a film gyönyörűen nézzen ki, miközben alkalmazta a westernekre jellemző hatalmas és átfogó képeket a kietlen vadnyugati tájakról, sokszor használja az erős rázoomolást, néhány jelenetet pedig kifejezetten érdekesen fényképezett, mint például Albert drogos hallucinációs utazását. A film díszlete is remeknek mondható, ami egyrészről nagyon stílusos, másrészről pedig szándékosan messziről lerí róla, hogy mesterséges és ezen kettőssége miatt tudja funkcióját remekül betölteni ebben a western paródiában.
Seth MacFarlene filmje nemhogy nem érdemelt volna Golden Raspberry-jelöléseket, de véleményem szerint kifejezetten okos és szórakoztató. Azt is megkockáztatom, hogy a filmen sokkal többet tud egy nem amerikai röhögni, mint egy amerikai, akiknek Seth MacFarlane egy kicsit belegyalogolt az önérzetébe és a vadnyugat iránti romantikus vonzalmába. Nyilván nem az volt a film készítőinek szándéka, hogy ezzel megváltsák a világot, hanem az, hogy egy szórakoztató és a nézőjét megnevettető vígjátékot, paródiát és szatírát készítsenek, ami azért a mai amerikai társadalomra is reflektál, így át tudja adni ideológiai üzenetét és mondanivalóját is. Mindezt teljes mértékben sikerült is megvalósítani, hiszen nem is tudom mikor röhögtem fel annyiszor hangosan, mint ez alatt a film alatt, és mindezt úgy, hogy PC ideológiai üzenetű filmeket általában nem szoktam kedvelni, vagy legalábbis fenntartásokkal kezelem. És bár a színvonala sajnos a második felében csökkenő jelleget mutat, azonban A Million Ways to Die in the West mégis egy – a látszat ellenére – okos és nem mellesleg nagyon vicces, valamint minden alpáriságával együtt egy végtelenül bájos film lett. Ja, és sokkal jobb, mint a Ted, amin negyed ennyit nem tudtam nevetni.
Értékelés: 8/10
Képek forrása: IMDB.com, Alphacoders.com, saját screenshotok
Giovanni Ribisi és Sarah Silverman egyik vicces jelenete:
