Time Goes By

Volt egyszer egy Hollywood (Once Upon a Time in Hollywood) 2019

2019. augusztus 07. 11:28 - Time Goes By

Minden kétséget kizárva biztos vagyok abban, hogy az idei év legjobban várt filmje Quentin Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodja. Bár a film magyarországi bemutatására még több, mint egy hetet várni kell, azonban a világ néhány más pontján már túl van a premieren. A film egy olyan időszakba kalauzol minket, ami nem csak az amerikai társadalomban, de a filmgyár történetében is jelentős változásokat hozott a ’60-as évek végén. A történet két főszereplőjén, a pályája csúcsán már túljutott színész, Rick és kaszkadőre, Cliff mindennapjain keresztül megismerhetjük a kor Hollywoodját, ami éppen két korszak határán volt ekkoriban. A két főszerepet nem kisebb nevek játszák, mint Leonardo DiCaprio és Brad Pitt, Hollywood utolsó klasszikus filmsztárjai. A poszt spoilermentes.

1969-ben járunk, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) kiöregedő, alkoholista színész, az 50-es évek TV western filmek és sorozatok egykori hőse egyre jobban pánikol, mert úgy érzi, hogy leáldozott csillaga, karrierje lassan véget ér. Rick managere (Al PAcino) arra biztatja, hogy menjen Olaszországba egy időre és vállaljon szerepeket spagetti westernekben, azokkal talán újra beindíthatja halványuló karrierjét. Rick kaszkadőre, most már inkább csak a sofőrje, Cliff Booth (Brad Pitt) lazább fickó, mint Rick, pedig a megélhetése teljes egészében a színésztől és annak karrierjétől függ, mivel csak rajta keresztül kaphat munkát annak a pletykának köszönhetően, hogy régebben megölte feleségét és megúszta az ügyet. Amikor Roman Polanski (Rafał Zawierucha) és felesége, Sharon Tate (Margot Robbie) Rick szomszédságába költözik, a színész abban reménykedik, hogy rajtuk keresztül esetleg szerepekhez juthat. Közben feltűnik a színen Charles Manson elmebeteg hippi szektája is, akik egy Los Angeleshez közeli farmon ütöttek tanyát… Quentin Tarantinonál szenvedélyesebb mozirajongó nem hiszem, hogy túl sok létezne ezen a világon. Olyan semmiképpen sem, aki egy végtelenül sikeres filmes karriert tudott volna erre alapozni. Ma már Hollywood ikonikus rendezőjének számító Tarantino minden filmje fanatikus filmrajongásáról és régi Hollywood felé irányuló nosztalgikus tiszteletadásáról szól, amely alkotásait a filmgyár különböző korszakai (elsősorban a 60-70-es évek) és műfajai, szubkultúrák által imádott kultfilmek inspiráltak, amelyekre aztán ezernyi utalást, hivatkozást láthatunk filmjeiben. A Volt egyszer egy Hollywood egyrészről tökéletesen illeszkedik ebbe az életműbe, másrészről egy új szintre is lépett vele, hiszen a film nem más, mint a nosztalgikus tiszteletadás tiszteletadása. Minden rajongását, szenvedélyes, már-már mániákus vonzalmát belepakolja ebbe a filmjébe, ami által teljesen elmerülhetünk abban a ’60-as évekbeli Hollywoodban, ami ma már nem létezik. A Volt egyszer egy Hollywood Tarantino talán eddigi legszemélyesebb filmje azáltal, hogy megmutatja a nézőknek azt az időszakot, és azokat a helyeket, amikor és ahol gyerekkorában beleszeretett ebbe a világba. Szinte beavat minket filmfetisizmusába.

A hatvanas évek második felében az amerikai társadalom hatalmas átalakulásokon ment át. A hippi ellenkultúra, a szexuális forradalom és a vietnámi háború időszakában járunk, amelyek hatására minden addigi ártatlanságát elveszti Amerika, ami még esetleg eddig megmaradt. Mindeközben Hollywood is két korszak határán volt. A régi klasszikus Hollywood a stúdiók átalakulásával, átrendeződésével és a Hays-code, a hollywoodi cenzúra megszűnésével (1968) eltűnőfélben volt, hogy átadja helyét modern Hollywoodnak. A filmgyár történelmében több korszakváltás is bekövetkezett már eddigre, de közös jellemzőjük volt, hogy mindig nagyon kegyetlenül zajlott le, aminek eredményeképpen a letűnő korszakhoz tartozó életérzés, műfajok, stílusok mellett az ezeket megalkotó filmesek is egyszerűen eltűntek a süllyesztőben. És mintha Rick Daltonhoz hasonlóan Quentin Tarantino is jelenleg a helyét keresné egy korszakváltás időszakában lévő Hollywoodban.A hivatkozás mániás Tarantino már alkotásának címével megkezdi a filmes utalásokat. Sergio Leone, a ’60-as évek legnépszerűbb filmjeinek, a spagetti westernek rendezője - Tarantino egyik imádott ikonja - két epikus filmet is készített hasonló címmel: a westernek westernjét, a Volt egyszer egy vadnyugatot 1968-ban, és egy gengszterfilmet, a Volt egyszer egy Amerikát 1984-ben. Már ebből érezhető, hogy ez alkalommal Tarantino nem aprózza el, és filmrajongásának ezúttal egy epikus művet szeretne állítani, amit már a hossza is jelez: 2 óra 41 perces. Mindez rengeteg időt teremt a rendezőnek, hogy bemutassa fetisizmusát, és biztosak lehetünk benne, hogy megtölti ezt az időt popkulturális utalásokkal korabeli filmekre, sztárokra, film a film részekkel, B filmek poszterekkel, neon fényekkel, korabeli reklámzenékkel, autókkal, ruhákkal. Körülbelül úgy mutogatja nekünk ezeket, ahogy egy kisgyerek mutatja meg kedvenc játékait. Ebből a szempontból a Volt egyszer egy Hollywood nagyon emlékeztetett Alfred Hitchcock egyik filmjére, a Vertigora, ahol a nőkkel fura kapcsolatban álló angol rendező mutatta meg nekünk szexuális töltetű fetisizmusát. 

A forgatókönyvet is Tarantino írta, ami ezúttal a film leggyengébb eleme lett, vagy finomabban fogalmazva nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor bevállalta ezt a rizikós szkriptet. A Volt egyszer egy Hollywoodnak ugyanis nincs sztorija, vagy legalábbis nem túl sok. Márpedig ez nem kicsit kockázatos dolog egy 2 óra 41 perces film esetében.

Az első másfél órában a két (Rick, Cliff), esetleg három főszereplő (Sharon) mindennapi életét követjük nyomon anélkül, hogy ennek igazából bármilyen jelentősége lenne a történet szempontjából. A filmnek ez a szakasza különböző egymáshoz szorosan nem kapcsolódó és sajnos nem túl érdekes jelenetek véletlenszerűnek érződő egymás utáni halmaza. Persze van némi karakterizálós jellege, de legfőképpen azt a célt szolgálja, hogy elmerüljünk az 1969-es Los Angelesben és Hollywoodban. Na meg egy kicsit Tarantino öntetszelgését, főleg amikor saját filmjére utal.Másodszori megnézés után már jobban értékeltem ezt a szakaszt, aminek az volt az oka, hogy már tudtam, hogy mire számítsak. Az első megtekintéskor az elmélyedésemet valószínűleg a felfokozott előzetes várakozásom gátolta, mivel folyamatosan arra vártam, hogy mikor jön már végre valamilyen szokásos Tarantinos sztori. Aki ilyet vár, az csalódni fog. Mindezért persze a film marketing kampánya is felelős egy kicsit, ami véleményem szerint félrevezető, mivel a Manson szektára és Sharon Tate-gyilkosságra helyezték a hangsúlyt. Valójában azonban nem ez a lényeg, sőt, még csak nem is az, hogy mi történik a főszereplőkkel, hanem sokkal inkább az, hogy megismerjük őket, mindegyikőjükkel szinte a haverjukként eltöltünk némi időt, együtt autókázunk Los Angelesben Cliffel, betekintést kapunk egy-egy filmforgatásba Rick munkáján keresztül, vagy éppen beülünk egy moziba Sharonnal. Ugyanakkor még másodszori megnézés után is úgy éreztem, hogy ezt az első másfél órát bőven meg lehetett volna csinálni fele ennyi időben is. 

Persze jön az utolsó órában a Manson-bandás szál, de az sem olyan formában, ahogy az ember előzetesen gondolná. Mindenesetre ebben a szakaszban azért egy kicsit felpörögnek az eddig elég lassan csordogáló események, és a feszültség, izgalom is megnő, hogy aztán egy nagyon tarantinós 15 perces zárójelenetben végződjön a film.

Számomra mindemellett nem is az igazi, vagy mondjuk úgy, hogy a komplexebb történet hiánya, hanem sokkal inkább a film szövege okozta a legnagyobb csalódást. Tarantino mindig is híres volt jól idézhető, káromkodós, nem pol korrekt, de végtelenül vicces és szellemes szövegeiről, amiből sajnos itt nincs semmi. A szöveg minősége egyenlő a nagy nullával. A dialógusok érdektelenek és laposak, híján minden igazi szellemességnek. Ami humor van a filmben, az szinte kizárólag a színészek játékából jön, ráadául azok is elcsépeltnek számító szituációkból, mint például valamelyik szereplő be van szívva vagy éppen részeg. Ezt én óriási problémának tartottam, mert a szellemes szöveg hiánya nagyon nagy űrt képez egy Tarantino filmben. Mindösszesen két szellemesebb mondatra emlékszem.A karakterizálása már egy fokkal jobb, bár ez is inkább a színészek játékának köszönhető, semmint a forgatókönyvnek, amit ezen a téren is hiányosnak éreztem. A film folyamán több érdekes dolgot is megtudunk a karakterekről, mint azt, hogy Cliff megölte a feleségét, Rick és Cliff között nagyon szoros baráti kapcsolat van, Sharon egy csomó időt tölt volt barátjával, akit elhagyott Polanski kedvéért, de ezek okaira vagy részleteire soha nem tér ki a történet, ami miatt így a szereplők háttér történetének bemutatása is csorbát szenved. Persze nem feltétlenül kell minden film karakternek komplex háttér történet, ha mondjuk az a cél, hogy rejtélyes legyen egy adott szereplő, de itt nem erről van szó. A karakterek fejlődése is elég limitált, illetve nem megalapozott. Cliff lényegében végig ugyanolyan, Rick pedig bár elég drasztikusan megváltozik az utolsó órára, de mindezt átmenet nélkül, nem folyamatosan teszi a karakter, hanem ugrásszerűen.   

Rick Dalton alkoholista, kiöregedő TV színész egyre jobban aggódik karrierje miatt. Az, hogy már nem kap hősies főszerepeket, hanem csak a villain, rossz fickós mellékszerepekre, esetleg TV showkba hívják, nagyon pontosan jelzi, hogy már nem számolnak vele komolyan, karrierje lassan véget ér, mivel a főszerepeket már átveszik a fiatalabb, újabb generációs színészek. A láncdohányos Rick már saját maga is kételedik képességeiben, aki kívülről egy macho kemény fickó, belülről azonban nagyon érzékeny, sőt szentimentális ember, ami miatt számtalanszor elsírja magát. Van még egy nagyon szembetűnő tulajdonsága: legalább annyira utálja a hippiket, mint Eric Cartman a Southparkból. 

Cliff, Rick kaszkadőre, sofőrje fizikailag sokkal jobb álltapotban van a lepusztultabb Ricknél, olyannyira, hogy egy alkalommal a fiának gondolják, pedig ő az idősebb. Cliff ezen felül nyugisabb és átlagosabb fickó, aki jóval kevesebbet aggódik jövője miatt. Ő egy champion, azaz győztes feliratú polóban mászkál, miközben egy lakókocsiban él kutyájával. Nem mindig volt ő ilyen nyugis, mint manapság, sőt sejtjük, hogy az erőszak határozta meg életének egy szakaszát. Cliff ugyanis nem csak egy háborús veterán és hős, hanem a pletykák szerint megölte a feleségét is. Még manapság is jól verekszik, olyannyira, hogy Bruce Lee is nevetségessé válik mellette. Cliff napközben leginkább Rick menő sportkocsijával autókázik, miközben hippi csajokat stíröl.Ők ketten jól hozzák a két nagyon eltérő típusú férfi maszkulinitást: a hangos és demostratív Rick, akinek folyamatosan dicséretre van szüksége a magabiztossága fenntartása érdekében, míg a lakonikus Cliff képviseli a csendes erőt. Rick és Cliff imádják egymás társaságát, az ő szoros baráti kapcsolatuk adja a történet lelkét, ami egy meglepően melegszívű filmet eredményezett Tarantinótól.

A rendező mindig is híres volt arról, hogy néha meglepően, de mindig nagyszerűen választott színészeket a filmjeihez, akik aztán kiválóan játszották a különböző ikonikussá vált Tarantino karaktereket. Nincs ez másként a Volt egyszer egy Hollywoodban se, és az is bátran kijelenthető, hogy ez a film legerősebb eleme, különös tekintettel a két főszereplőre, Leonardo DiCapriora és Brad Pittre, akik számára nagyon testhez állóak voltak karaktereik, mintha már eredetileg is rájuk írta volna a rendező, így egyfajta önparódiát is a szerepeikbe tudtak vinni. Számomra kissé meglepő módon annak ellenére, hogy DiCaprio elviekben a film első számú sztárja és főszereplője, az mégis talán inkább Brad Pitthez és karakteréhez tartozik, és nem lennék meglepődve, ha Oscarra jelölnék ezért az alakításáért. Mindketten nagyon karizmatikusak voltak, és mindketten remekül kombinálják a drámát a komikummal.

A film harmadik legfontosabb karaktere a gyönyörű Sharon Tate, akit Margot Robbie alakít végtelenül sugárzóan, kedvesen és ártatlanul. Karaktere nagy fontossággal bír, bár nem feltétlenül a történet szempontjából, hanem sokkal inkább Tarantino Hollywood nosztalgiájában. Sharon Tate ugyanis Hollywood eltűnőfélben lévő korszakát szimbolizálja, aki készen áll arra, hogy lemészárolják. Sharon a film legmelegebb és legkedvesebb karaktere, azonban fontossága ellenére Margot Robbie nem kapott túl sok játékidőt, szövege pedig még játékidejénél is korlátozottabb, mivelhogy a film nem az ő történetéről szól. Ő egy metafora. Quentin Tarantino imádott, de pusztulásra ítélt, csillogó és ártatlan régi klasszikus Hollywoodjáé, amibe szerelmes.  A rendező arról is híres, hogy még a legapróbb mellékszerepeket is sztárokkal és színészlegendákkal játszatja el, amit a színészek mindig is örömmel vállaltak, tudván, hogy még egy rövidebb szereppel is általában nagyot lehet alkotni egy-egy Tarantino filmben. Sajnos ez a megállapítás csak félig-meddig igaz a Volt egyszer egy Hollywood esetében, hiszen számos ismert színész látható benne, akik remekül játszottak, de sajnos a mellékszerepek nagy többsége annyira rövid, rengeteg esetben csak cameok, és nem is annyira érdekesek, hogy ezekből igazán sokat ki lehetne hozni. Bár a Manson lányok megfelelően ijesztőek és hátborzongatóak, de nekik is csak felvillanásaik vannak, leszámítva Margaret Qualleyt, azaz Pussycatet, a Manson szekta egyik nőtagját, aki viszont ellopja a showt azokban a jelenetekben, amelyekben szerepel. Ő vagy még inkább ők, a Manson szekta hippijei Sharon ellentétpárjai, akik a feltörekvő új generációt szimbolizálják a változó társadalmi és hollywoodi környezetben. Ezeket a nagy valószínűséggel elmebeteg hippiket Rick Daltonhoz hasonlóan a lassan kiöregedő és a helyét kereső Tarantino is nagyon utálja. Nem véletlenül. Meg akarják ölni szerelmét, a csillogó klasszikus Hollywoodot. Mellettük kisebb szerepekben láthatjuk még Al Pacinot, Rick ügynökeként, Emile Hirschet Jay Sebringként, Sharon Tate korábbi barátjaként, Mike Moht a filmben röhejesnek és arrogánsnak ábrázolt Bruce Leeként, Kurt Russellt kaszkadőr koordinátorként és még sokan másokat.

A főszereplő színészek mellett a film másik legnagyobb erőssége a szintén tíz pontos látványvilága, fényképezése, ami Tarantino filmek megszokott és jól bevált operatőre, Robert Richardson nevéhez fűződik. A fényképezés gyönyörű színei és a jelenetek beállítása együttesen remekül adják vissza nem csak a korabeli Los Angeles vibrálását, de a ’60-as évek western és B horrorjainak fílingjét. Meg kell még említeni a kosztümtervező Arianne Phillips és a díszletes Nancy Haigh nevét, ugyanis az ő kiváló munkájuk nagyban hozzájárult a film atmoszférájának és autentikusságának megteremtéséhez.

Tarantinora az is mindig is jellemző volt, hogy nagyon jó zenéket választott filmjeihez, amelyek nem csak az autentikussághoz járulnak hozzá, de a film vagányságát is növelik. Így van ez itt is, bár itt mintha egy kicsit kevésbé ismert dalokat, vagy még inkább kevésbé ismert verzióik közül válogatott volna, de azért felhangzik jópár ismertebb szám Simon & Garfunkel, Aretha Franklin, Deep Purple, a The Mamas & The Papas és mások előadásában. Bár semmi probléma nincs ezzel a válogatásával, de valahogy mégsem hagytak bennem annyira mély nyomot, mint máskor. Felidézvén a lelki szemeim előtt Tarantino régebbi filmjeiből egy-egy ikonikus jelenetet, rögtön megszólal a fejemben az alatta hallható zene. Itt ezt nem tudom elmondani, függetlenül attól, hogy egyébként egyáltalán nem válogatott rosszul most sem. Quentin Tarantino nagyon érdekesen közelítette meg ezt a filmjét, ami érezhetően egy érettebb rendező alkotása, mint az eddigiek. Ettől függetlenül (vagy talán éppen ezért) van egy olyan érzésem, hogy megosztó lesz a közönség előtt, függetlenül attól, hogy tartalmazza a rendező filmjeire jellemző legtöbb összetevőt. Igaz, hogy erősen letompított vagy éppen teljesen más formában, mint az eddigiek, aminek eredménye egy Tarantinotól szokatlanul visszafogott, vagy akár melegszívűnek is nevezhető film lett. A nagy kérdés, hogy a nem sok történettel rendelkező alkotás, ami lényegében nem más, mint egy lenyomat Tarantino mára már eltűnt nosztalgikus hollywoodi világáról és az erre irányuló fetisizmusáról, mennyire érdekli majd a magyar közönséget, vagy bármelyen más, nem amerikai közönséget, akiknek szerintem nincs és nem is igazán lehet túl nagy ismerete a ’60-as évek Los Angeleséről, Hollywoodjáról, fillmekről, sorozatokról és egyéb B vagy akár C kategóriás westernekről, esetleg horrorokról. Mindezt úgy, hogy nem sok akció vagy erőszak látható a filmben, ez kimerül két rövidebb verekedésben, hogy aztán az utolsó 10-15 percben felvillantsa az igazi tarantinói vicces és látványos erőszakot a korabeli horror és western filmek stílusában. 

Ami kárpótolhat bennünket a véleményem szerint gyenge forgatókönyv okozta problémákért, az a két főszereplő színész játéka és a fényképezése, látványvilága, autentikussága, atmoszférája. Ugyanakkor az első dolog, ami eszembe jutott a film végén, az William Wyler, Hollywood aranykorának legtöbb Oscar-díját elnyerő rendezőjének mondata, miszerint a siker titkának receptje „nyolcvan százalék forgatókönyv és húsz százalék nagyszerű színészek. Semmi más nem kell.” Nos, még ha a látványt és atmoszférát be is vesszük 10-20 százalékban a forgatókönyv rovására a színészek húsz százaléka mellé, akkor is ötven alatt maradunk... Persze azért korántsem ennyire rossz a helyzet, mert a filmnek van pár remek pillanata, jelenete és összetevője. Ha nem a félrevezető marketingkampányának hatása alatt ülünk le megnézni, azt gondolván, hogy a Manson-banda által elkövetett Sharon Tate-gyilkosság áll a történet középpontjában, valamint félretesszük a korábbi Tarantino filmek alapján felállított elvárásainkat, akkor sokkal könnyebben el tudunk mélyedni benne, és mindjárt jobban beszippant a film. És az is előnyére válik, ha többször nézzük meg. Mindazonáltal érzésem szerint a Volt egyszer egy Hollywood azoknak jön majd be elsősorban, akiknek nem feltétlenül fontos, hogy egy filmnek összetett és összeszedett története legyen, magas színvonalú dialógusokkal és karakterizálással. Nekem sajnos fontos. 

Értékelés: 7/10 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr8114997698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

satie · http://321.hu/sas 2019.08.08. 14:11:45

eléggé ásítós. E közben már debütált például a 2001, lassan 30 éve, hogy nem készült Hollywoodban igazán izgalmas mozi, ennek se sikerült, majd talán a következő évtizedben jön valaki, aki rendesen megragad egy témát
süti beállítások módosítása