Time Goes By

A sarlatán (Nightmare Alley) 1947

2019. december 10. 11:56 - Time Goes By

Tyrone Power korabeli filmsztár szívügye volt ennek a végtelenül sötét noir drámának az elkészítése. Power, a 30-40-es évek kardozós kalandfilmjeinek főszereplője ki akart végre törni a matiné bálvány skatulyából és megvette William Lindsay Gresham azonos című, egy évvel korábban megjelent regényének megfilmesítési jogát, azzal a szándékkal, hogy ő játszhassa el Stanton Carlisle vándorcirkuszosból híres mentalistává avanzsált szélhámos dehonesztáló karakterét. 2017-ben a Fox Searchlight Pictures bejelentette, hogy Guillermo del Toro rendezésében elkészítik a film remakejét, amelynek szerepeire olyan színészek jelentkeztek, mint Leonardo DiCaprio, Bradley Cooper, Cate Blanchett és Rooney Mara, akik közül ez utóbbi már le is szerződött.

Stanton „Stan” Carlisle (Tyrone Power) jóképű és ambiciózus fiatalember egy vándorcirkuszban dolgozik, mint mindenes és a már nem annyira fiatal Zeena Krumbein (Joan Blondell) mentalista aszisztense. Zeena és az alkoholizmusba csúszott férje, Pete (Ian Keith) korábban nagy sikerű és jól jövedelmező előadásokat tartottak, aminek titka az általuk kifejlesztett kódbeszéd volt. Stan szeretné megszerezni ezt a kódot, hogy önálló karriert kezdhessen, ezért elcsábítja Zeenát, a nő azonban még mindig bízik abban, hogy férje valamikor kikecmereg az alkoholizmusból. Stan ezért piát ad Petenek, hátha részegen megered a nyelve és elmondja a titkot, közben nem veszi észre, hogy véletlenül rossz üveget ad neki, aki megissza a metilalkoholt és meghal. Zeena ezután megtanítja a kódot Stannek, aki közben a csinos és fiatal Mollyval (Coleen Gray) is flörtöl, bár ő éppen a cirkuszi erő emberrel, Brunoval (Mike Mazurki) él együtt. Stan és Molly összeházasodnak és a nagyvárosba, Chicagoba költöznek, ahol a férfi a kódnak köszönhetően híres mentalistává válik. Még jövedelmezőbb jövő elé néz, amikor Pete halála miatti lelkiismeretfurdalása által vezérelve elmegy egy pszichológushoz, Lilith Ritterhez (Helen Walker), aki titokban rögzíti a gazdag páciensei családi kapcsolatairól, személyes problémáiról szóló beszélgetéseket. A nő felajánlja Stannek, hogy működjenek együtt, mivel hatalmas összegekre tehetnek szert együtt, ha Stan felhasználja ezeket a bizalmas információkat…Edmund Goulding veterán hollywoodi ember már a némafilmek korszakának elején is a filmgyárban dolgozott, kezdetben, mint forgatókönyvíró, majd rendező, akinek legismertebb filmje az 1932-es Grand Hotel volt. Powerhez hasonlóan neki is az első (és egyetlen) kiruccanása A sarlatán volt a noir műfajába, ami bár jó kritikákat kapott, de a pénztáraknál mégis megbukott, függetlenül attól, hogy "A" listás sztárokkal, stábtagokkal és budgetből készült, és szemmel láthatóan nem néhány hét alatt tették össze, mint a B filmek többségét. Mint ahogy annyiszor előfordult már a filmtörténelemben, ma már a műfaj egyik legjobb vagy legalábbis nagyon speciális darabjaként tekintenek rá az egyedi háttér és az egyébként végtelenül noiros témák nem megszokott bemutatási módja miatt.

A film nem csak arra hívja fel a néző figyelmét, hogy óvatosak legyenek ebben a morál nélküli világban, mert itt minden utcasarkon egy szélhámos leselkedik rájuk, hogy valamilyen hátsó szándékból vezérelve megtévessze őket, de arra is, hogy egy olyan társadalomban élünk, amely mindennél többre becsüli az anyagi javakat és amely utáni általános vágy minden embert kapzsi gazemberré zülleszthet, miközben még az emberi kapcsolatokat is tönkreteszi.

A film ráadásul tovább fokozza ezt a nagyon pesszimista világképet azzal is, hogy az ember - azon belül is elsősorban a férfi - szükségszerűen megalázza magát ebben a környezetben.

A munkában szinte predesztinálható, hogy „geek-ké”, azaz valami röhejes és alacsonyabb rendűként kezelt szörnyszülötté válik, mint a filmben látható cirkuszi geek, aki a napi piáért cserébe azzal szórakoztatja a közönséget, azaz a társadalom többi tagját, hogy csirkék fejét harapja le. Ebben a társadalomban az emberek pedig örömmel nézik egy embertársuk megalázottságát, mivel ez azzal a hamis megnyugvással tölti el őket, hogy ők elértek valamit, mert ennél azért jobbak. A geek(ek) degradációját pedig tovább fokozza az, hogy a pia ellenére tudatában van megalázottságával, haszontalanságával.De az emberi kapcsolatokban is megalázzák, mint Pete-t, aki alkoholistává válik felesége promiszkuitása miatt. És ha ez nem lenne elég, akkor ebben a morál nélküli emberek alkotta társadalomban szinte megkülönböztethetetlen az igazság vagy valóság a megtévesztéstől, amiben minden fontosabb szereplő élen jár. Sőt, egymást tanítják szélhámoskodásra, és folyamatosan megismétlik egymás bűneit, ami által megjósolható későbbi sorsuk is az idősebbek sorsán keresztül. A film azt is jelzi ezzel, hogy az emberiség soha, de soha nem fog ebből kilépni, mivel mindig jönnek az újabb és újabb generációk, akik akár egyéni ambícióból, akár társadalmi elvárásból, de leginkább mindkettőtől vezérelve folytatják és működtetik az ördögi kört.

A forgatókönyvet Jules Furthman írta William Lindsay Gresham azonos című regényéből, aminek központi témái a megtévesztés, átverés, megalázás, és ezek egyfajta következményeként az alkoholizmus és általában véve a lezüllés, lecsúszás.

A film antihőse, Stan olyannyira jó a „munkájában”, azaz a szélhámosságban, hogy nincs ember, aki ne hinné el, hogy igazat mondd – kivéve egy másik szélhámos. Ugyanakkor az átvert embereket sem sajnálja igazán a néző, mivel ők is hibásak. Nem feltétlenül azért, mert úgymond buták és elhiszik, hogy egy meghalt szerettük szellemét látják, mivel ez sokkal inkább pszichés vagy érzelmi és nem intellektuális gyengeségből fakad náluk, ami miatt az emberek valójában nem az igazságra vágynak, hanem arra, hogy azt hallják másoktól, amit hallani akarnak, amire vágynak. Az érzelmileg kiszolgáltatott ember a legkiszolgáltatottabb a világon, Stan és a „mentalisták” pedig erre alapoznak, és ezzel szedik meg magukat. Olyanok ők, és ugyanazt a soha nem csökkenő emberi igényt elégítik ki, mint manapság a különböző kereskedelmi tévécsatornák távgyógyító, átokleszedői és jövőbelátói.Nagyszerűen mutatja be az a jelenet mindezt, amikor Stan meggyőzi a sheriffet, hogy ne tartóztasson le senkit a cirkuszban (poszt végi videó). A jelenetben Stan első lépésben valami általános dolgot említ, ez esetben a középkorú sheriff feleségét – olyan nagyot nem hibázhat, mert akkoriban lényegében minden középkorú férfinek volt felesége. Majd innentől kezdve Stan figyelvén a sheriff reakcióit és válaszait, kibogozza az életét, miközben a sheriffen ugyanaz az érzelmi kiszolgáltatottságból fakadó fokozódó érdeklődés látszik, mint a többi áldozatén, mert azt gondolja, hogy végre itt egy ember, aki megérti. Stan pedig az áldozat minden egyes reakciójával nagyobb és nagyobb önbizalomra tesz szert, mint a ragadozó, aki érzi, hogy a becserkészendő prédája egyre gyengébb.    

Stan azonban önmagával szemben ugyanolyan gyenge és vak, mint áldozatai, hiszen ő is ember, ugyanolyan érzelmi és pszichés vágyai vannak, mint a többieknek, ezért ő ugyanolyan kiszolgáltatott. A történet elmésélés egyik erőssége a mód, ahogy Stanről bizonyos háttérinformációkat nyújt. Mindez úgy történik, hogy (egy darabig) fogalmunk sincs arról, hogy igazat mondd-e vagy sem a gyerekkoráról, aztán kiderül, hogy a megtévesztés képessége már nagyon korán kifejlődött benne, mert azt látta a túlélés legjobb eszközének.Minden túlélő képessége ellenére Stanton Carlisle-nél nem sok noir antihős süllyedt mélyebbre, pedig aztán van rá jópár jelentkező. Talán Christopher Cross karakteréhez tudom hasonlítani a Scarlet Streetből 1944. Néha rosszabb életben maradni, mint meghalni. Stan tipikus példája azoknak a noir antihősöknek, akik túl sokra vágynak. Többre, mint amennyit megérdemel vagy amennyit elbír, mint pl. Harry Fabian a The Night and the Cityből 1950. Ekkor szokott bekövetkezni az, hogy az átmeneti siker után mélyebbre süllyed az illető, mint ahonnan elkezdte. Az antihősök sorsára és általában a noirok cinizmusára jellemző, hogy vézetét a lelkiismeretfurdalása, azaz az egyetlen igazán emberi tulajdonsága okozza majd, ami arra készteti, hogy elmenjen egy pszichológushoz. Stanton Carlisle volt Tyrone Power kedvenc szerepe és alakítása, mert ez volt a legösszetettebb karaktere, amiben megmutathatta, hogy vannak színészi képességei, és nem csak megfelelően jóképűnek kell lennie. Ráadásul még karakterének alkoholizmusát is kiválóan mutatta meg, talán még pusztítóbban, mint pár évvel korábban Billy Wilder kiváló drámájában Ray Milland a The Lost Weekendben 1945.

Stan éltét alapvetően határozza meg az a három nő, akikkel közelebbi ismeretségbe kerül.

Az első, az érettebb Zeena, a férfias nő. Nem azért férfias, mert szőrös lenne és mély hangja, hiszen Joan Blondell színésznő játszotta, hanem mert férfias tulajdonságokkal rendelkezik. Nő létére ő a promiszkuis fél a házasságában, akinek félrelépései miatt csúszott a férje az alkoholizmusba. Majd miután a férje ezáltal lényegében haszontalanná vált, ő viszi tovább a melót, amiből eltartja magukat. Még mindig promiszkuis, hiszen Stannel is félrelép, ugyanakkor mégis szereti férjét, és tisztában van a férfi lecsúszásában játszott szerepével, ezért gondoskodik is róla. Zeena nem teljesen önző és gonosz, és már csak életkoránál, tapasztalatánál fogva is bölcsebbé vált. Az ő karaktere egyfajta átmenetet képvisel, mivel életének abban a szakaszában jár, amikor a fiatalkori femme fataleból egyre inkább a hagyományos nő típusba megy át, aki immár próbál jó feleség lenni, még ha személyisége miatt ez nem is mindig sikerül neki. A második, a fiatal és ropogós Molly, aki a noirok jó kislánya, hagyományos nője, aki hozza az ettől a típustól a ’40-es években elvárt tulajdonságokat. Először is önfeláldozó – ez a korabeli nők legfontosabb jó tulajdonsága -, valamint kevésbé romlott, mint az összes többi szereplő. Bár kezdetben ő is részt vesz az egész cirkuszban, azaz ő is része a megtévesztések és csalások világának, de egy idő után megszólal a lelkiismerete. Pont ez a tulajdonsága az, ami miatt tönkremegy kapcsolata az antihőssel, akinek morális szintje jóval alacsonyabb az övénél. Coleen Gray játszott már noirban ezelőtt is (Kiss of Death 1947) és később is (The Killing 1956), érdekes módon mindenhol a hagyományos nő karakterét játszotta, pedig ránézésre meg lettek volna a képességei femme fatale szerepekre is.

A harmadik nő, a femme fatale a legrosszabb a három közül. Ő Lilith, a tanult és gazdag, pszichológusként dolgozó nő. Magyarán rendelkezik azzal a három tulajdonsággal, ami a legveszélyesebbnek ítélt nőket jellemezte 1947-ben: tanult, dolgozik és nem függ anyagilag egyetlen férfitól sem, azaz önálló nő. És nyilván ő lesz a legkapzsibb is. A karakter igazi gonoszságát a foglalkozása mutatja, hiszen ő egy pszichológus, akinek elviekben segítenie kellene a hozzá forduló embereken és nem kihasználni őket, amit megkönnyít számára az is, hogy benne jobban bíznak ezek az emberek, mint bárki másban. Róla nem feltételezik azt, hogy ő az egyik a sarkon leselkedő legveszélyesebb gazemberek között, mint ahogy teszik ezt esetleg egy cirkuszossal. Őt kellően unszimpatikusan alakította Helen Walker, akinek karrierje nagyon hamar kettétörött egy ittas autóvezetés miatt, amit éppen A sarlatán forgatása után következett be, és a balesetben balszerencséjére meghalt egy katona. Nagy kár a színésznőért (meg a katonáért is), mert ő jól hozta a szívtelen femme fatale karakterét, ami ez esetben nem volt annyira szexualizált, mint általában ez a karakter típus. 

Tyrone Poweren kívül a többi férfi csak mellékszereplő volt, de köztük is volt pár remek alakítás, függetlenül a szerepek rövidségétől. Ilyen volt Ian Keith Zeena alkoholista férjeként, és Mike Mazurki is, a nagydarab ex-birkózó, aki termetével és fenyegető arcával hozza azt a szokásos félelmetes karaktert, mint amit megszokhattunk tőle, bár itt nem kellett igazán brutálisnak lennie.A film atmoszférájának kialakításához nagymértékben hozzájárult Lee Garmes operatőr sötét, azaz noiros fényképezése, aki az expresszionista világítással és az ezáltal kreált árnyékokkal éreztette annak a világnak a sötétségét, amelyben a film főszereplői élnek. A sarlatán korszakra jellemző háttérzenéjét Cyril J. Mockridge szerezte.

Edmund Goulding rendező filmjében nagyon erősen érezhető az első pillanattól kezdve a noirokra jellemző fatalista és elkerülhetetlen végzet eljövetele, amit még olyan eszközökkel is erősít, mint a kártyajóslás. Ez annyira egyértelmű célzásokat eredményez, hogy talán szerencsésebb lett volna kihagyni ezeket a tarotkártyákat, mert így nagyon kiszámíthatóvá vált a film, és a történetbeli csavarok sem ütnek igazán nagyot, valamint a feszültség sem ér az égig. Persze a főszereplő elkerülhetetlenül bekövetkező végzete előre megjósolható egy noirban, főleg egy felemelkedés és bukás típusú történetben, azonban a kártyák használata miatt már a bukás jellege is nyilvánvalóvá válik idő előtt, valamint a film komolyságát sem erősíti éppenséggel. Márpedig ez egy nagyon sötét, fatalista noir, aminek antihőse totálisan és mindörökre ízekre tör, megsemmisül.  

Értékelés: 7,5/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr2315345294

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.