Pár napja hunyt el 104 éves korában Hollywood aranykorának utolsó túlélője, a kétszeres Oscar-díj nyertes és ötszörös jelölt, Olivia de Havilland. Őt legtöbben az Elfújta a szél c. 1939-es filmből ismerik, amelyben a jóságos Melaniet játszotta, élete legjobb alakítást azonban érzésem szerint ebben a filmjében nyújtotta, és itt látható talán a legjobban, hogy mennyire jó színésznő is volt ő. Anatole Litvak rendező filmje egy mentálisan beteg nő tapasztalatait, érzéseit és nem utolsó sorban elmegyógyintézeti kezelését szándékozik bemutatni, amely során a néző szembesülhet a korabeli embertelen kezelésekkel, módszerekkel, bánásmóddal és körülményekkel. A film olyan nagy hatásúnak bizonyult, hogy bemutatása után az USA 26 államában felülvizsgálták és módosítottak az elmegyógyintézetek működésén.

Virginia Cunningham (Olivia de Havilland) egy elmegyógyintézetben találja magát, és nem emlékezik, hogy hogyan is került oda. Az elektrosokkot is tartalmazó kezelése során visszzapillantásokban bontakozik ki története, amiben megismerhetjük gyerekkorát, családi kapcsolatait, férjével, Roberttel (Mark Stevens) való találkozását, házasságát. Virginia legnagyobb szerencséje, hogy egy olyan intelligens és lelkiismeretes, szakmáját teljes odaadással űző orvos foglalkozik vele, mint Dr. Mark H. Van Kensdelaerik, azaz „Dr. Kik" (Leo Genn). A körlményeket, a borzalmas elektrosokkos kezelést, az esetenként veszélyes pácienseket és a szigorú nővérek embertelennek tűnő bánásmódját, különös tekintettel a szadisztikus hajlamú Davis (Helen Craig) nővérre, így is nehéz elviselni. Bár a kórház végtelenül túlzsúfolt, a doktor mégis kiemelt figyelemmel kíséri Virginia esetét, amelynek eredményeképpen idővel egyre nagyobb eredményeket ér el vele…Anatole Litvak rendező a stáb tagjai számára három hónapos kimerítő kutatást és gyűjtőmunkát írt elő az elmebetegségek kezelése témájában, aminek keretében mindenki ellátogatott különböző elmegyógyintézetekbe és kórházakba, ahol pszichiáterekkel beszélgettek. Olivia de Havilland ennél továbbment, ő hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a kutatásba, mivel érezte a téma a súlyát. Ő nem csak orvosokkal beszélgetett, hanem még elektrosokkos kezeléseket is végignézett, amikor ezt engedélyezték, mint ahogy részt vett különböző terápiás csoport tevékenységében is, többek között betegekkel való közös vacsorán és táncban.

A második világháború után, bár még érvényben volt a hollywoodi cenzúra, mégis sorban jelentek meg az olyan filmek, amelyek addig nem bemutatott, vagy legalábbis nem reálisan bemutatott, és leginkább tabuként kezelt témával foglalkoztak, és amelyeket lehetőség szerint minél realistábban próbált megjeleníteni. Ilyen volt Billy Wilder 1945-ös The Lost Weekendje, ami az alkoholizmussal foglalkozott, és ebbe az úttörő kategóriába sorolható a Kígyóverem is, aminek fókuszában az elmebetegségek, és még inkább ezek (korabeli) kezelése áll. Mint minden olyan filmnek, ami valamilyen tabutémát feszegetett, úgy ennek is meg kellett küzdenie a cenzúrával, azonban érdekes módon a Kígyóverem esetén a britek problémáztak többet. Angliában a nézői félelmek és aggodalmak elsimítására keményen megvágták és még azt a közleményt is közzé kellett tenni, hogy a filmben látható páciensek mindegyike fizetett színész és nem valódi mentális beteg.

Pedig az amerikai közönségnek is elég szokatlan volt az a típusú éles realizmus és őszinteség, ahogy a filmben ábrázolták az eszüket különböző oknál fogva elvesztett testek bolyongását, akiket aztán szinte a középkori kínzókamrákat megszégyenítő eszközökkel és módszerekkel próbáltak „észhez téríteni”. Az eddigi amerikai filmekben a mentális betegségeket általában romantikus viszonyok között ábrázolták, és az esetek többségében a főszereplőnő idegösszeroppanása valamilyen szerelmi ügy miatt következik be. De természetesen ezekben a filmekben a főszereplőnő sminkje mindig tökéletes marad, és a színésznő továbbra is árasztja magából a hollywoodi glamúrt. Ilyen volt például az egy évvel korábbi Possessed, azaz Megszállott, amiben Joan Crawfordnak minden jelenetben tökéletes volt a megjelenése. Na de ő mindig is sokat adott a sztár megjelenésére, még ha az éppen az általa játszott karakter rovására ment is, vagy a hitelességét rontotta. (Az azonban nagyon jellemző jellemző a korabeli mizogin Hollywoodra, hogy a valamilyen mentális betegségeket bemutató filmekben szinte kizáróan nő a főszereplő, ugyanis annak idején csak a nőket ábrázolták mentálisan „gyengének”.)Olivia de Havilland azonban bevállalta azt, amit csak nagyon kevés korabeli sztár színésznő mert volna - az egyetlen kivétel talán Bette Davis -, mégpedig azt, hogy a filmbeli megjelenése tükrözi a mentális állapotát és mentes mindeféle glamúrtól, ezzel is erősítve a Kígyóverem realizmusát. Persze a film szükségszerűen kissé leegyszerűsíti még a korabeli tudást is a mentális betegségekről, azonban ennek ellenére a témát szinte könyörtelenül realistán és helyenként szívfacsaróan mutatja be, és nem azt a fajta, mai szemmel nézve nevetséges (korabeli) bulvárpszichológiát jeleníti meg, mint Hitchcock egyes filmjeiben, pl. az 1945-ös Spellboundban, vagy az 1964-es Marnieban láthatott a kor közönsége.

Az Oscar-díjra jelölt forgatókönyvet Frank Partos és Millen Brand írták Mary Jane Ward 1946-os félig önéletrajzi regényéből. A történet fókusza megoszlik a mentális betegségek, azok (korabeli) kezelése és a pszichiátriai körülmények bemutatása között, amelyek egyforma súllyal, egymást jól kiegészítve jelennek meg a filmben. A Kígxóverem felépítését meghatározzák a visszapillantásos jelenetek, amiben Virginia múltja és traumái jelennek meg. A film ennél fogva nem lineáris szerkezetű, hanem ide-oda ugrál a jelen és a múlt között.

Már maga a környezet, a kórház börtönszerű falai, a túlzsúfolt, ütött-kopott helyiségei is árasztják magukból a rossz érzetet, szinte éppen csak villogó neonnal nincs kiírva rá, hogy „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Bent ezt a baljóslatú hangulatot tovább fokozza a túlterhelt nővérek kemény attitűdje is, akik esetenként inkább tűnnek embertelen börtönőröknek, semmint ápolóknak. De nem növeli a reményt az egyes esetekben veszélyes, vagy legalábbis láthatóan lélektelenül kóválygó páciensek tömkelege, amely környezetben nehéz elképzelni azt, hogy itt bárki is meggyógyulna. Nem is beszélve az alkalmazott terápiákról, amelyek esetenként inkább a kínzás kategóriájába tartoznak, semmint a terápiáéba. Különös tekintettel az elektrosokkra, ami gyógyszerek hiányában az egyik legelterjedtebb módszernek számított a különböző mentális problémák kezelésében, függetlenül attól, hogy a mai napig nem ismert pontosan a hatásmechanizmusa, és olyan mellékhatásai vannak, mint a memóriakárosodás, amnézia, zavartság. A nézőkre és a cenzúrára tekintettel a lobotomiát már meg sem említik a filmben, ami a legdrasztikusabb beavatkozásnak számított akkoriban.Bár a filmnek nem szándéka a pszichiátriai ápolók általános démonizálása, kivétel a szadisztikus és hatalmával visszaélő Davis nővért, aki személyes sértésnek veszi, ha egy ápolt nem engedelmeskedik neki azonnal, azonban mégiscsak az látható, hogy a leterhelt ápolók lelkesedése valahogy megjön, amikor elektrosokkot kell adniuk egy kiszolgáltatott páciensnek. Bár az ápolónők kemény fellépése néha indokolt, ráadásul a többségüknél ez a „börtönőri” attitűd nagyrészt a zsúfoltság és a túlterhelés következménye, azonban összességében mégis elég embertelennek tűnnek.

Ezzel szemben áll a jószindulatú orvos, Dr. Kik humánus karaktere, akinek nagyon sok energiája megy el arra, hogy megpróbálja az elmegyógyintézetet minél humánusabbá tenni, mivel tisztában van azzal, hogy csak ilyen körülmények között van lehetőség a gyógyulásra. Persze az elektrosokkot ő sem ellenzi, mint a korabeli fizikai kezelések legfontosabbját, mivel úgy gondolja, hogy ez segít abban, hogy kommunikálni tudjon a beteggel. Ettől függetlenül mindent megtesz, hogy kicsit puhítsa az intézetbeli kemény életet a páciensek számára.

A betegeknek ráadásul nem csak a környezettel, annak rosszindulatával, hatalmaskodásával és a kiszolgáltatottságukkal kell megküzdeniük, hanem a saját betegségükből fakadó félelmekkel, paranoiával, rémálmokkal. Virginia a film elején a kórház egyik padján üldögél, dezorientált, láthatóan fél, nem tudja hol van, hogy került oda, miért van ott. Hetek telnek el így, mire kiderül, hogy emlékezetkiesése védekező mechanizmus, amivel megpróbálja kizárni a pszichiátria félelmetes körülményeit, a veszélyes pácienseket, a hatalmaskodó ápolókat, a rideg és borzalmas viszonyokat a tudatából.Celia Sommerville: „Már így is túlzsúfoltak vagyunk. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ennek a vége!”

Virginia Cunningham: „Megmondom, hogy mi lesz a vége, Miss Sommerville. Amikor több elmebeteg lesz, mint normális, akkor majd a betegek zárják be az egészségeseket.”

A film egyik legütősebb jelenete, amikor Virginia először kap elektrosokkos kezelést. A nő nem érti az egész szituációt, miközben a realizmustól való elszakadását a paranoiája csak fokozza, és aminek az eredménye az, hogy azt hiszi, hogy kivégzik. (A poszt végi videóban látható ez a jelenet.)

Dr. Kik segít a nőnek a gyógyulásban, amiben nem csak a fizikai kezeléseknek, hanem a pszichoanalízisnek is nagy szerepe lesz. Ennek során előjönnek a nő múltjából azok az események, amelyek hozzájárultak betegségének kialakulásához, és amelyek mentén a nő végül megérti, hogy mi történt vele, valamint azt, hogy a gyerekkori és múltbeli traumáinak milyen szerepe volt a betegsége kialakulásában. Mai szemmel nézve a film nyilvánvalóan nagyon leegyszerűsítve mutatja be ezt a folyamatot, és nagyon optimista Virginia esetén keresztül, azonban 1948-ban még ez is brutálisan reálisnak és sokkolónak hatott.

Virginia szerepére először Gene Tierneyt akarta a rendező, de ő éppen terhes volt, ezért a választás Olivia de Havillandre esett. És milyen remek választás volt ez, hiszen ez egyike azoknak a filmeknek, amelyeket elképzelni se lehetne ma már más főszereplővel. Olivia de Havilland alakítása remekül közvetíti egy olyan ember életét, viselkedését, megnyilvánulásait, aki elveszti az irányítást az elméje és ezáltal az élete felett. Bár a betegségét nem határozzák meg pontosan a filmben, de zavartsága, félelmei, dühkitörései alapján talán paranoid skizofrén. Virginia egy „hétköznapi”, azaz átlag középosztálybeli karakter, aminek a célja az volt, hogy átadja azt az üzenetet, hogy ez bárkivel előfordulhat, és nem kell ehhez társadalmilag lecsúszott kívülállónak lenni. A főszereplőnő minden egyes mozdulata, tekintete, viselkedése pontosan tükrözi mentális állapotát, helyzetét. Dezorientált állapotát nem csak félelemmel teli zavart tekintete mutatja, de rendezetlen külseje is, amit eddig nem nagyon vállat be hollywoodi színésznő. Bár Olivia de Havilland két másik filmjéért nyerte el az Oscar-díjat, ezért „csak” jelölték, de mégis kijelenthető, hogy ez volt pályája csúcsa, élete alakítása.A filmben remek mellékszereplők segítették Olivia de Havillandet. A két férfi főszereplő közül Leo Genn volt a jobb a szakmája iránt elkötelezett emberséges és mindig pipázgató pszichiáter szerepében. Mellette kicsit halványabb, de megfelelő alakítást nyújtott Mark Stevens Virgina aggódó férjeként, aki nem érti, hogy mi állhat felesége hisztériája és pánikja mögött. Szereti a nőt, de azzal is tisztában van, hogy egyedül nem tud segíteni neki és megoldani a problémát.

A legjobb mellékszereplők azonban a nők közül kerülnek ki. Helen Craig megfelelően undok és ellenszenves volt Davis nővér szerepében, akit nem csak hatalmaskodó jelleme vezérel, hanem a féltékenység is, mert Dr. Kik több figyelmet szentel az elmebeteg Virginiának, mint neki. Celeste Holm látható az egyik szimpatikus páciens, Grace szerepében, aki megpróbálja nyugtatgatni Virginiát. Betsy Blair remek volt a csendes, hallgatag, de mint kiderül roppant veszélyes páciens szerepében, aki mindenkit meg akar fojtani, aki csak hozzá ér.    

A film fényképezésének és zenéjének nagy szerepe volt a feszült, és helyenként kifejezetten félelmetes atmoszféra kialakításában. Anatole Litvak Amerikába költözése előtt Németországban is dolgozott, ahol megismerkedett a német expresszionalizmussal, aminek nagy hasznát vette noirjai készítésekor. Bár a Kígyóverem nem noir, azonban egyes jeleneteiben, különös tekintettel a rémálomra, felismerhető a német expresszinoizmus hatása. Az operatőr Leo Tover volt, aki egyrészről a világosabb és árnyékosabb jelenetekkel is jelezte Virginia mentális állapotát, másrészről pedig alkalmazta a rendező által kedvelt, akkoriban még újdonságnak számító „pan scene” technikát is, aminek lényege az állványon rögzített kamera középtengelytől való gyors mozgatása jobbról balra homályos képet eredményez, ami többször is látható a filmben. Alfred Newman Oscar-jelöltséget kiérdemlő baljóslatú zenéje is a film félelmetes és feszült hangulatát erősíti.Anatole Litvak rendező drámája kiemelkedik a korabeli hasonló témájú filmek közül. Nem csak realistább, komolyabb, de feszültebb és félelmetesebb is a többinél. Az atmoszféra megalapozásánál jól jött neki a német expresszionizmusban szerzett tapasztalata, amelyet felhasználva úgy tudott sötét és baljóslatú, ugyanakkor realista filmet készíteni a mentális problémákról és azok kezeléséről, hogy nem ment át se szappanoperába, se szürreális művész vagy művészieskedő filmbe. Bár a film hivatalosan dráma, de a maga korában simán besorolható lett volna a pszichohorror műfajába. Sőt, még akár ma, 72 évvel a készítése után is. Ezen tulajdonságánál fogva nem is feltétlenül ajánlható mindenkinek, ugyanakkor ha kíváncsiak vagyunk a 104 éves korában meghalt Olivia de Havilland legjobb alakítására, akkor ezt a filmet érdemes elővenni.

Értékelés: 9/10

Virginia első elektrosokk kezelése, aminél azt hiszi, hogy kivégzik: