Richard Quine noir krimije a műfaj egyik alulértékelt és nem túl ismert darabja, ami karakterizálása alapján a műfaj egyik legfontosabb alapfilmje, az 1944-es Double Indemnity által vágott ösvényen halad. Az antihős, ez esetben egy nyomozó a csábító femme fatale rossz hatására különböző bűncselekményeket hajt végre, ami végül a bukását jelenti majd. A két film között azonban a noir sémánál szorosabb a kapcsolat, ugyanis a Pushover férfi főszerepét az a Fred MacMurray játssza, aki a Double Indemnityét is, a női főszerepben pedig a szexis szőke Kim Novakot láthatjuk első hivatalos szerepében.  

Egy bankrablás során a bűnözők 200 ezer dollárra tesznek szert és dulakodás közben megölik az egyik őrt is. A későbbiekben egy csinos, nercbundás szőke nő, Lona McLane (Kim Novak) éppen moziból menne haza, ám a kocsija nem indul. Szinte azonnal a segítségére siet egy férfi, Paul Sheridan (Fred MacMurray), majd nem sokkal később a lakásán kötnek ki és azonnal viszonyt kezdenek egymással. Később kiderül, hogy Sheridan egy nyomozó, aki azt a feladatot kapta a rendőrkapitánytól, Eckstromtól (E.G.Marshall), hogy kinyomozza, hogy Lona-e a bankrablással gyanúsított Harry Wheeler (Paul Richards) barátnője vagy sem, és ha igen, akkor kiszedje belőle, hogy hol a rabolt pénz és elfogja a bűnözőt. Sheridan nem egyedül nyomoz, több kollégája is segíti munkájában, akikkel együtt állandó megfigyelés alatt tartják a nő lakását az U alakú ház szemközti bérelt lakásból. Sheridan közvetlen partnere a fiatal és jóképű Rick McAllister (Phil Carey) nyomozó kifejezetten élvezi a megfigyeléssel járó állandó leskelődést, ugyanis eközben figyel fel Lona egyik szomszédjára, a csinos barnára, Ann Stewartra (Dorothy Malone), akivel össze is ismerkedik. Sheridan másik munkatársa egy idősebb, alkoholproblémákkal rendelkező nyomozó, Paddy Dolan (Allen Nourse), akit már megfenyegetett a főnökük, hogy ha alkoholizmusa még egy ügyet elszúr, akkor kirúgják az állásából és elveszti a nyugdíját. Amikor Lona megtudja, hogy Sheridan egy rendőr, azonnal megpróbálja rávenni arra, hogy ölje meg Wheelert, és lépjenek le együtt a pénzzel…

Richard Quine színészként kezdte pályafutását még a 30-as években, rendezésre csak jóval később, a háború után adta fejét. Rendezői karrierje során főleg könnyedebb vígjátékokat készített, azonban pár alkalommal sötétebb területekre is kimozdult, ennek lett az egyik eredménye a Pushover. A film sokkal szorosabban kapcsolódik a Double Indemnityhez, mint általában azok a noirok, amelyek Billy Wilder ikonikus filmjében felállított antihős-femme fatale sémát használják, mert a hasonlóság a Pushover esetén kicsit szorosabb, ugyanis a film mintha a Double Indemnity egy romantikusabb verziója lenne.

Megjelenésének ideje is szemmel láthatóan erős hatással volt a filmre. Egy meglehetősen késői noirról van szó, főleg az olyanok közül, amelyek a klasszikus karakter sémával működnek, ugyanis ekkorra már ezek eléggé eltűntek, és helyüket átvették az 50-es években a realisztikusabb noirok, amelyek inkább a hivatalos személyek, köztük a zsaruk korrupcióját állítják a fókuszba. A Pushover ötvözi a ’40 és 50-es évek noirjainak jellemzőit, ami által egy realisztikus, antihős-femme fatale felállással működő krimivé válik. A bűn és bűnhődést már nem a végzet vagy a sors keze működteti, hanem az már egyértelműen a mindennapos és olyan általános emberi gyengeségekből fakadnak, mint a szexuális vágy, vagy éppen a kapzsiság, miközben olyan érzése lehet a nőzőnek, hogy mindez bárkivel megtörténhet.

A Pushover legfontosabb speciális eleme a kifacsart, sőt akár perverznek is nevezhető párkapcsolatok, amibe ráadásul nemcsak az antihős és femme fatale párosa tartozik bele, amelyekből mostanra már láthattunk jó sokat más noirokban, hanem a film másik, a „jó kislány” és a „hős” karakterek jelentette párosa is. Mindezt pedig a történet és annak helyszíne alapozza meg, amiben a rendőrség 24 órás megfigyelés alatt tartja Lonát, a femme fatalét. A szexis szőke utáni leskelődésre még rá lehet fogni, hogy meló, azaz kötelező, azonban a megfigyelést végrehajtó fiatal rendőr, Rick szemét egy másik csinos nő sem kerülheti el, amire viszont már nem mondhatja, hogy csak a munkáját végzi, mert a nő se nem bűnöző, se nem gyanúsított, sőt az adott ügyhöz az égvilágon semmi köze nincs eredetileg, így Rick kukucskálása ez esetben már egyértelműen perverzióból fakad. A Pushover ezen tulajdonsága erős hasonlóságot mutat Alfred Hitchock egyik legnagyobb klasszikusával, a Rear Windowval, aminek főszereplője Rickhez hasonlóan leskelődik a szomszédok után. Mind a kettő film 1954-ben jelent meg szinte egyidőben, ezért nehéz lenne megmondani, hogy melyik vette az ötletet melyikből, de akár az is elképzelhető, hogy egymástól függetlenül alkalmazzák és teszik lényeges elemmé a leskelődés témáját, miközben még annak fényképezése is nagyon hasonló, hiszen a néző azt látja, amit a leskelődő rendőr lát a távcsövön keresztül. 

A forgatókönyvet Roy Huggins írta, ami két könyvön, Thomas Walsh The Night Watch c. és William S. Ballinger Rafferty c. regényén alapul. A történet nagy része egy ház több lakásában és folyosóin játszódik, esetleg a ház előtti utcán, ahonnan a sztori csak ritkán mozdul ki, és ami remek lehetőséget teremt a film klausztrofóbiás atmoszférájának megteremtéséhez. Amiben a szkript jóval gyengébb nagy elődjéénél, az elsősorban a dialógusok minősége, ami itt meg sem közelíti a Double Indemnity cinikus és éles szellemességét, valamint a lineáris szerkezet is egy kicsit laposabbá teszi, a történet ugyanis nem annyira bonyolult, hogy ne jöhetett volna jól a flashbackek használata.

Az antihős főszereplő egy olyan fatalista balek, aki egy nő kedvéért rossz útra tér, majd annak érdekében, hogy megússza korábbi bűncselekményeit, egyre több és egyre súlyosabbakat követ el, aminek túl jó vége nem lehet. Pedig ezt megelőzően egész életében becsületes zsaru volt, ami megerősíti azt a nagyon noiros üzenetet, hogy mennyire könnyű elveszíteni bárkinek a saját élete fölötti irányítást, ami által a főszereplő antihős karaktere még sérülékenyebbnek és még kiszolgáltatottabbnak látszik.

Az antihős moralitása nem tűnik el egyszerre, miután megismerkedik a femme fatalével, hanem lassan, de biztosan egyre alacsonyabb szintre süllyed. Első ránézésre azt gondolhatjuk, hogy Paul Sheridan túl könnyen a femme fatale hálójába került, túl könnyen engedett a nő csábításának, aki szinte egy pillanat alatt rá tudja venni, hogy belemenjen az általa kínált roppant veszélyes játékba. De ezt a karakter háttértörténete érthetően és egyszerűen megalapozza azzal, hogy megtudjuk róla, hogy gyerekkorában gyakran tanúja volt szülei veszekedésének, aminek központi témája a pénz, illetve annak hiánya volt. Ez a tapasztalat hamar elültette fejében azt a gondolatot, hogy a sikeres családi élet vagy párkapcsolat alap biztosítéka a sok pénz. Becsületes zsaruként Sheridannak nincs is  családja, hiszen nincs annyi pénze, ami elég lenne ehhez (már legalábbis a tudatalattija szerint), ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne lenne magányos. 

Így aztán nagyon könnyű prédája lesz a csinos és szexis végzet asszonyának, aki ráadásul sokkal melegebb szívű nő, mint amilyen a Double Indemnity hideg ribanca, Phillys Dietrichson volt Barbara Stanwyck alakításában, ami ha lehet Leonát még veszélyesebbé teszi, mert így a férfi már nem csak szexuálisan, de érzelmileg is vonzódni kezd a nőhöz. Az antihős  egyre fokozódó megszállottsága és érzelmi gyengesége a kollégái gyanúját is felkelti, akik jobban furcsállják Sheridan szokatlan, rá addig nem jellemző viselkedését.

A film karakterizálása nem igazán egyedi vagy összetett, leszámítva Paul Sheridan gyerekkori hátterét, ami inkább csak mélyíti és megerősíti noir anithős karakter jellegét, semmint igazán új réteget adna rá. A többiek pedig még inkább műfaji sémák alapján mozognak.  

Fred MacMurrayt láthatjuk a magányos, reménytelen és korának megfelelően már egy kissé megfáradt, fásult nyomozó, Paul Sheridan szerepében, akinek élete meglehetősen üres és unalmas volt egészen addig, amíg munkája során meg nem ismeri Lona McLanet. A nő egy kicsit a kapuzárási pánikját is előhozza, így az érzelmileg és pszichésen kiszolgáltatott gyenge férfinek esélye sincs arra, hogy jó döntést hozzon. Fred MacMurray ebben az antihős karakterben is nagyszerű alakítást nyújt. Paul Sheridan megfáradt, de mégis valami különlegesre vágyó zsaru karakterét visszafogottan és hitelesen játszotta. Már a Double Indemnityben is kedveltem Fred MacMurrayt, és ahhoz hasonlóan most is drukkoltam karakterének, hogy végre összejöjjön a pénz és a nő párosa, de hát noirokban ritkán vannak csodák. 

A film nagy hangsúlyt fektet arra, hogy Fred MacMurrayt olyan beállításokban fényképezzék, ami erősen emlékeztet a Double Indemnityre. Az egyik ilyen, amikor Sheridanként a lehallgatószobában lévő magnetofon mellett ül és cigarettázik, hasonlóan ahhoz, amikor a nagy elődjében diktafonra mondja vallomását a film elején.

Lona, a szexis szőke végzet asszonya karakterére roppant jellemző a filmben elhangzó egyik mondata, miszerint „nem a pénz a mocskos, hanem az emberek.” Azaz nem különösebben érdekli, hogy a pénz honnan való, sőt ha megszabadul az azt szerző mocskos embertől, aki ez esetben a bankrabló Harry Wheeler, akkor azzal a pénz (és ő is) tisztává válik. Ez sok mindent elmond Lonáról, akinek nyilvánvalón nem veri a fellegeket az erkölcsei. Ennek alacsony szintjét a film már a történet legelején bemutatja azzal, hogy Lona egy pillantás alatt annak a férfinek a lakásán terem és viszonyt kezd, aki segít neki beindítani az autóját, miközben a párbeszédükből az is kiderül, hogy nem az egyetlen ilyen eset volt. Ma lehet, hogy ez már fel sem tűnik egy nézőnek, de 1954-ben ez azt jelentette, hogy Lona egy jó nagy ribanc, vagy szebben szólva roppant könnyűvérű nő. Nem feltétlenül prosti, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy nem a bankrabló két szép szeméért van együtt a férfivel, hanem azért mert az kitartja, ami azonban nem akadályozza meg abban, hogy ne lépjen kapcsolatba más férfiakkal, ha éppen úgy tartja a kedve. Mindezek ellenére Lona a kedvesebb, lágyabb femme fataleok közé tartozik, nem az a jéghideg és kegyetlen típus, mint Phyllis Dietrichson. Lona szeretne kitörni a kitartott nő szerepéből, ami egyrészről megalázó, másrészről pedig nagyon kiszolgáltatottá teszi, pedig Paulhoz hasonlóan romantikus kapcsolatra vágyik valójában. Mindezen tulajdonságai összességében egy eléggé feledhető femme fatalevá tették, de valószínűleg az a gondolat állt emögött, hogy Kim Novak induló karrierjét nem akarták tönkretenni azzal, hogy nem nyeri el a nézők szimpátiáját, akik akkoriban hajlamosak voltak arra, hogy összekeverjék a karaktert a színésznővel.  A film címe a Pushover egy olyan embert jelent, akit könnyű irányítani, elnyomni, ami elviekben a bűnöző által kitartott kissé passzív-agresszív jellegű Lonára vonatkozik, azonban ahogy megy előre a film, úgy mindez egyre inkább Paulra lesz igaz, akit Lona, a végzet asszonya irányít.

Lona és Paul Sheridan bukásra ítélt kapcsolata mellett a film készítői teremtettek egy másik kapcsolatot, amiért a nézők szoríthatnak. Rick, a jóképű, de kukkolás meglehetősen élvező fiatal rendőr és a szintén ebben a házban lakó csinos Ann között is szövődik egy románc a filmben, ami elviekben az antihős és femme fatale kapcsolatának kontrasztját adja. A könnyűvérű és kitartott szexis szőke végzet asszonya ellentétpárja a noirok jó kislány karaktere, a csinos barna rendes lány, aki inkább él szerényebben, minthogy kitartassa magát. A fiatal Rick pedig a már megfáradt középkorú Paul ellentétpárja, azonban ő korántsem olyan tiszta, mint Ann, és felmerül a kérdés, hogy lehet-e egy őszinte és hosszútávú kapcsolatot alapozni egy olyan indulásra, ami Rick esetében kissé perverz módon indul. A magas és jóképű Ricket Phil Carey alakította, míg kiszemeltjét, Annt Dorothy Malone, akiknek annyira egyszerűek voltak a karaktereik, hogy túl sok extrát a színészek sem tudtak belevinni a játékukba, ami így szimplán hozta azt, amit hozniuk kellett. (Dorothy Malone sokkal érdekesebb volt pl. a The Big Sleep szemüvegét levető és ezzel rögtön szexissé váló könyvesbolti eladó szerepében.)

A mellékszereplők közül két zsarukaraktert játszó színész volt a legjobb. Az egyikük Allen Nourse volt az alkoholista zsaru, Paddy Dolan szerepében, akinek a pia ellenére megmaradtak a zsaruösztönei, a másik pedig E. G. Marshall (a pár évvel későbbi 12 dühös ember egyik főszereplője) volt a rendőrparancsnok szerepében, aki mintha a Double Indemnity Barton Keyes karakterére hasonlítana: ő is állandóan a statisztikai adatokat emlegeti.

A filmet Lester White operatőr fényképezte, aminek leglátványosabb eleme az volt, ahogy a megfigyelést, azaz a leskelődét végző rendőrük által látott képet bemutatja a nézőknek, mintegy Rear Window jellegű módon, távcsövön keresztül. A fényképezés és atmoszféra abszolút noiros, már csak a film azon tulajdonságánál fogva is, hogy szinte az összes jelenet éjszaka játszódik egy csomó árnyékkal, nedvességtől csillogó macskaköves utcákon, amiket csak félig-meddig világítanak meg a lámpák. A zenét Arthur Morton szerezte, ami egyszerre romantikus, és egyszerre feszültséggel teli és drámai, sajnos esetenként annyira erősen, hogy helyenként el is nyomja a filmet, főleg a vége felé.  

Richard Quine rendező filmje bizonyos szempontból remek kis noir, hiszen minden elemében hozza a műfaj jellegzetességeit, azonban a gyengesége, hogy nincs benne olyan elem, amit ne láthattunk volna már valahol máshol. Nem véletlenül nevezik a „szegény ember Double Indemnityjének”. Erős noir atmoszférával rendelkezik a remek fényképezésnek köszönhetően, helyenként pedig izgalmas és feszült, függetlenül attól, hogy a noir sémát ismerő néző végig sejti a végét, amiben így nagy meglepetések nem lesznek.   

Értékelés: 7,5/10

A filmet a Youtubeon meg lehet nézni: