Time Goes By

Amerikai Dzsigoló (American Gigolo) 1980

2020. június 09. 12:29 - Time Goes By

american_gigolo_poster.jpgAz amerikai dzsigoló a neo-noirok ’80-90-es években népszerű alműfajához, az "erotikus thrillerek" közé tartozik, ami több összetevője miatt is különleges a maga kategóriájában. A film fókuszában nem egy női, hanem egy férfi szereplő szexualitása áll, és azt is elmondhatja magáról, hogy ez volt az első olyan mainstream hollywoodi film, amiben a férfi főszereplő frontális meztelensége is látható. Ez a szerep pedig hatalmas lökést adott a 80-90-es évek egyik legnagyobb ügyeletes hollywoodi szívtiprójának, Richard Gere karrierjének, aki az Amerikai Dzsigoló által vált sztár színésszé. Giorgio Moroder jegyzi a film remek zenéjét, ami tartalmazza a Blondie együttes által előadott Call Me című számot is, ami az év legsikeresebb popdala lett az USÁ-ban. A történet középpontjában pedig egy férfi luxus prostituált áll, aki munkája során szerelmi kapcsolatba keveredik egy politikus feleségével, amivel párhuzamosan egy gyilkossági ügy legfőbb gyanúsítottja is lesz.  

A külsejére és megjelenésére sokat adó Julian Kaye (Richard Gere) Los Angelesben dolgozik férfi „escortként”, aki a gazdag és magányos idősebb nőkre specializálta magát. Julian luxuséletet biztosít magának tevékenységével, mivel ő a szakmája legjobbja és legkeresettebbje. Sikerei miatt egyre nagyobb önállóságot biztosít magának, ami nem tetszik mentorának és „stricijének”, Annenek (Nina Van Pallandt), akitől a szakma csínját-bínját tanulta. Bár nagyon fontos számára, hogy nem vállal sem meleg, sem perverz munkát, esetenként azonban kisegít egy másik stricit, Leont (Bill Duke) is, aki főleg ezen a vonalon dolgozik a saját férfi prostijaival. Egy ilyen eset során Julian belefut a gazdag Rheiman házaspárba, ahol a férj azt akarja, hogy szado-mazo szexet folytasson feleségével, amit ő csak végignéz. Julian időközben megismerkedik egy Michelle (Lauren Hutton) nevű nővel is, aki egy híres politikus elhanyagolt felesége. A nő a luxusprostinál keres vigaszt, akivel végül szolgáltatáson kívüli kapcsolatba kezd. Julian élete azonban egy pillanat alatt megváltozik, amikor kiderül, hogy Rheiman feleségét holtan találták, akit borzasztó kegyetlen módon öltek meg, és rögtön Joe Sunday (Hector Elizondo) nyomozó első számú gyanúsítottává válik. Julian bevallja, hogy munkája révén korábban intim kapcsolatba került Mrs. Rheimannal, azonban a gyilkosság időpontjában egy másik gazdag nő társaságában volt. Ez a nő azonban társadalmi helyzetére tekintettel nem erősíti meg Julian alibijét, aki egyre inkább azt gondolja, hogy valaki szándékosan rá akarja terelni a gyanút…  american_gigolo_4.jpgPaul Schrader írta és rendezte ezt az erotikus noir thriller, aminek középpontjában egy férfi prostituált áll. Bár a téma megjelent már korábban más hollywoodi filmben is, mint például az 1969-es Midnight Cowboyban is Dustin Hoffman és Jon Voight főszereplésével, azonban ezekre általában az volt a jellemző, hogy a főszereplők szinte mindig valamilyen extrémebb és lepusztultabb, vagy legalábbis a társadalom peremén élő meleg karakterek voltak. Az Amerikai Dzsigoló ennek (látszólag) tökéletesen az ellentéte a jóképű, kisportolt és nem utolsó sorban több nyelven beszélő intelligens hetero férfi főszereplőjével, aki munkája gyümölcseként luxus körülmények között élheti az életét. A film mélyebb rétegeiben azonban kiderül, hogy mindez valójában csak a látszat és a felszín, Julian luxusélete legalább olyan szegényes és legalább annyira kiszolgáltatott, mintha utcasarkon álldogáló prosti lenne.

Bár az Amerikai Dzsigoló „erotikus” thriller, ami bevállalta a férfi test tárgyiasításának témáját a férfi prosti karakterén keresztül, ami a gyakorlatban a frontális férfi meztelenséget is jelentette. (A férfi test tárgyiasítását szimbolizálja egy fej nélküli férfi felsőtest szobortorzó, valamint képek is a filmben.) Mai szemmel nézve az Amerikai Dzsigoló valójában azonban meglehetősen szemérmes szex terén. A meztelenség ugyanis csak pillanatokig tart és a szex jelentek sem hosszúak vagy grafikusan ábrázoltak, szóval ne ezért nézze meg valaki a filmet. Még az az elviekben szado-mazo jelenet sem nevezhető sokkolónak vagy extrémnek, amikor Julian a Rheiman házaspár kérését elégíti ki.

Aztán a történet a második felében átmegy egy murder mystery sztoriba, ami Julian luxuséletével járó csillogás kontrasztját hivatott bemutatni azzal, hogy betekintést nyújt Los Angeles sötétebbik és erkölcstelenebbik oldalába, hogy aztán kiderüljön erről a látszat kontrasztról, hogy csak a felszínen jelent bármiféle ellentétet, valójában Los Angeles két arca, azaz a társadalom felsőbb és alsóbb rétegeiben élők és azok  moralitása pont ugyanazon a szinten áll. Sőt. A karrierjéért aggódó híres politikus és a luxus prostinak alibit nem adó gazdag és hazug nő rosszabbnak tűnik, mint a férfi prosti. A film készítői nagyon pesszimista szemmel mutatták be a 70-80-as évek Amerikájának hazugságra, erkölcstelenségre és anyagi luxusra alapozott életstílusát, ami a társadalom minden rétegét áthatja és motiválja. A film ebben a témájában nagyon hasonló a ’40-50-es évek klasszikus noirjaihoz, amelyek egyik központi témája a mindenki által hajszolt nagybetűs „Amerika Álom” elérésének negatív bemutatása, kifordítása volt. Ezekhez hasonlóan az American Gigolo atmoszféráját  - minden csillogás és luxus ellenére  - szomorúság és magányosság érzete hatja át.  american_gigolo_5.jpgA film legnagyobb problémája sajnos az, hogy a murder mystery szálat, ami amolyan hitchcocki „ártatlanul vádolt, és ezért kétfrontos háborúra kényszerült férfi” témát tartalmaz, teljesen a felszín alatt futó mondanivaló alá rendelték, aminek az lett a vége, hogy nagyon gyengén kidolgozott, így aztán nem lehet érdekesnek vagy izgalmasnak nevezni. Bár a főszereplő és a rendőrség, valamint a főszereplő és a villain karakter(ek) közötti küzdelemben is láthatunk pár remek jelenetet, azonban ez inkább csak a színészi játéknak köszönhető, és nem a gyilkossági szál izgalmának.

Mindezek ellenére a történet egésze mégis érdekes, aminek legfőképpen a remek karakterizálás az oka, ami egyben a film egyik erőssége is. A történet a két főszereplője, Julian és Michelle, illetve a kapcsolatuk körül forog és a gyilkossági szálnak is valójában csak az a lényege, hogy megteremtse az összeütközést kettejük között, ami úgymond teszteli a kapcsolatuk erejét, valódiságát. Mindkét karakter legfontosabb jellemzője, hogy folyamatosan hazudnak az életükről a környezetüknek, és leginkább saját maguknak, amivel akkor szembesülnek, amikor együtt vannak. Julian folyamatosan azt mondogatja, hogy ő nem csak pénzért csinálja, amit csinál, hanem mert „örömet akar okozni a nőknek”, ami egy meglehetősen gyatra hazugság, és nyilvánvalóan csak azt a célt szolgálja hogy igazolja alantas munkáját. És amivel leginkább csak magát téveszti meg egy ideig. Michelle pedig egész életében a jó politikus feleséget játszotta, aki gazdag, de üres életét azzal próbálta (önmaga) előtt igazolni, hogy mindezzel a „kötelességét” teljesíti, és jó ügyet szolgál. Ők ketten csak egymás társaságában tudnak őszinték lenni, ami nem indul túl könnyen. Julian ugyanis munkán kívül korántsem olyan kedves a nővel, mint előzőleg.

Valójában nem is tudjuk, hogy Julian milyen ember igazából, csak azt látjuk, amely személyiséget ő nagyon alaposan, részletekre odafigyelvén tudatosan felépít a külvilág – és a saját maga – számára. Julian jóképű és magabiztos férfiként kezd a történetben, aki most tanulja a hatodik idegen nyelvet. Érzelmileg mindenkitől távol tartja magát, mivel úgy gondolja, hogy ezzel könnyebb és komplikációmentesebb az élete, amiben a Mercedese, a stílusos luxuslakása és a gardróbja játsszák a főszerepet. Valójában azonban érzelmi távolságtartásának oka a felszínessége, az önzősége és a lelki üressége. Ez az üressége teszi lehetővé azt, hogy szinte kaméleon módra élhesse életét, aki látszólag remekül illeszkedik környezetébe és alkalmazkodik a munkája során megismert nőkhöz, szituációkhoz. A nők (látszólag) imádják, azonban ahogy ő is csak megjátssza a kuncsaftjai utáni érdeklődést és vágyat, úgy ez az imádat is egy pillanat alatt semmivé foszlik, ha már betöltötte funkcióját és már nincs rá szükség. És ahogy lenni szokott, a bajban derül ki, hogy nincs egy olyan ember az életében, akit egy kicsit is érdekelne a sorsa. american_gigolo_2.jpgJulian, azaz a film antihősének femme fataleja nem egy nő, hanem a luxusélet, ami elcsábítja, kiüresíti és tönkreteszi. A film egyik szimbolikus jelenete, amikor Julian azt gondolja, hogy valaki rá akarja kenni a gyilkosságot és mindent összetör a luxuslakásában és az autóján, hogy erre valamilyen bizonyítékot találjon. Ahogy töri-zúzza azokat a tárgyakat, amelyek miatt lényegében prostivá vált, úgy érti meg, hogy mennyire üres volt eddigi élete. És ahhoz, hogy egy új életet és személyiséget tudjon kialakítani, ahhoz le kell rombolnia az előzőt. Ahogy realizálja ezt, úgy válik a korábban mindig tökéletes külseje is egyre elhanyagoltabbá, ugyanakkor mégis sokkal emberibbé karakterré alakul borotválatlanul és izzadságfolttal a polóján.  

Az Amerikai Dzsigoló is egyike azon hollywoodi filmeknek, amelyek ma már ebben a formában nem készülhetne el, ugyanis meleg témájának bemutatása miatt már nem tartanák PC-nek. De ez tulajdonképpen csak az előnyére válik ennek a filmnek, mivel még nem tartalmazza azt a fajta erőltetett politikai korrektséget, ami manapság majd’ minden filmet mesterkéltté tesz, és így sokkal életszerűbben jeleníti meg Julian karakterében jelenlevő, felszín alatt meghúzódó témát, a saját melegségétől való félelmet és annak nem elfogadását. A történet során Julian többször is kihangsúlyozva kijelenti, hogy ezt az egészet azért csinálja, hogy „örömet okozzon a nőknek”, valójában a néző egy pillanatig sem érzi úgy, hogy a férfi tényleg kedveli vagy szereti a nőket.

Julian Michellenek: „Ez a lakásom. Nők nem jönnek ide.” (poszt végi videóban)

vagy amikor a nőhöz már nem üzleti, hanem személyes kapcsolat fűzi, akkor hallható az alábbi párbeszéd közöttük:

Michelle: „Már nem tudok neked (szexuálisan) örömet okozni.

Julian: „Nem tudom, hogy miről beszélsz.”

Michelle: „De tudod.”

Julian azt is többször kijelenti, hogy „nem vállal buzi vagy perverz szexet”, amely kijelentésével nagyon határozottan azt akarja érzékeltetni környezetével, hogy ő nem csak, hogy heteró, de le is nézi a buzikat és perverzeket, mintegy összevonva ezt a két kategóriát. A férfi részéről ezek a megjegyzések azonban hamisnak érződnek, főleg a film azon jelenete után, amely bemutatja hogyan készülődik egy (nővel való) randira, és milyen alapossággal állítja össze öltözékét. Ma már lehet, hogy azt mondanák rá, hogy metroszexuális, de 1980-ban, amikor egy férfi ennyit foglalkozott a külsejével, még csak simán buzinak számított. Akkor is, ha szőrös is volt a hóna alja. Mint ahogy elejtett megjegyzésekből tudhatjuk, hogy korábban rendszeresen dolgozott Leonnak, akinek a későbbiekben azt is felajánlja, hogy csinál meleg és perverz szexet, ha megmenekül a gyilkosság vádja alól. Hetero férfi ilyet nem ajánl fel.  american_gigolo_7.jpgRichard Gere-t láthatjuk Julian tökéletes testében és meglehetősen üres lelkében. Gere nagyszerűen alakította karakterét, teljesen meggyőző volt szexis és simulékony luxusprostiként, akinek először le kell rombolnia korábbi üres önmagát ahhoz, hogy változtatni tudjon életén, és végre fontos lehessen valakinek. Richard Gere valószínűleg élete legjobb játékát produkálta itt.

Lauren Hutton játszotta Michelle-t, a noirok „jó kislány” karakterét, aki az antihős jó oldalára hat és azt erősíti a csábító femme fataleval szemben. Ami ez esetben nem egy élő ember, hanem a prosti léttel megvásárolható luxusélet. Persze Michellenek is meg kell vívnia a maga harcát saját magával, ami a gazdag, kényelmes és tiszteletreméltó politikusfeleség érzelemmentes és magányos élete és egy hímprosti már nem magányos szeretője közötti választást jelenti. Kettejük kapcsolatának erősségét teszteli a történet gyilkossági szála, amikor Michelle nem odázhatja el ezt a döntést. Amit ráadásul az is megnehezít, hogy nem csak azt nem tudhatja, hogy Julian tényleg szereti-e, hanem azt sem, hogy Julian erősen nárcisztikusnak tűnő karaktere képes-e egyáltalán bárkit is szeretni, látens melegségéről már nem is beszélve. Szóval ő sincs egyszerű helyzetben. Hutton is remekül átadta karakterének érzelmeit és változását, miközben egy kissé hidegnek, távolságtartónak és sznobnak tűnő nőből egy újra érezni tudó gyengédebb nővé alakul.

A film egyik remek mellékszereplője az arrogáns Joe Sunday nyomozó, akit Hector Elizondo játszott roppant szórakoztatóan, függetlenül attól, hogy kissé komikus jellegű alakítása nem igazán illeszkedett ebbe a minden csillogása ellenére is végtelenül komoly filmbe.  american_gigolo_6.jpgA film fényképezése is látványos, köszönhetően John Bailey operatőrnek, ami remekül adja vissza megjelenésének korát és neo-noir műfaját. A klasszikus noirok fekete-fehér kontraszton alapuló árnyékos fényképezését a neo-noirokban általában az erős színek, és a különböző filterek remek használatával váltották ki, miközben az árnyékolás egyre inkább a karakterizálás részévé válik. Ezt láthatjuk ebben a filmben is, ahol a külső nappali jelenetek fényképezése nagyszerűen visszaadja a napfényes és vibráló kaliforniai luxus környezet hangulatát, az éjszakai és belső jelenetek sötét árnyékolása pedig különböző karakterek és helyek megkérdőjelezhető erkölcsiségét volt hivatott érzékeltetni. Nagyon feltűnő a filmben a tükrök hangsúlyos használata, ami Fritz Lang noirjai óta a karakter személyiségének és a pszichéjének jó és rossz oldalának bemutatását szolgálja, amely képeknek mindig van valamilyen nyugtalanító hatása. A fenti képen a rendőr és a prosti ül egymás mellett, miközben a rendőrt látjuk elölről, a férfi prostit pedig hátulról-oldalról, miközben a tükörből visszaverődő képben mindez megfordul, jelezvén, hogy mindkét karakternek meg van a maga "jó" és "rossz" oldala.

Mint minden olyan filmben, ahol központi jelentőségű a divat, a luxus és általában véve a stílus, úgy itt is kiemelkedő jelentőségű a művészeti vezető és díszletes munkája. Edward Richardson és George Gaines remek munkát végeztek Julian luxuslakásának, különböző elegáns éttermeknek belsőjének megtervezésével, nem beszélve a Giorgio Armani ruhatárról, ami remekül állt a fiatal Richard Gerenek. 

A film egyik leghíresebb eleme, Giorgio Moroder tipikus 80-as évekbeli, főleg szintetizátorokon alapuló zenéje, aminek híres betétdala Call Me című szám a Blondie nevű együttes előadásában többször is felhangzik a filmben különböző verziókban. 

Paul Schrader író és rendező filmje a 80-as évek legelejének egy remek és részletgazdag lenyomatát adja kiváló színészekkel a főszerepekben, ami nagyszerűen működik a felszín alatti témáinak bemutatásában és karakterizálásában, azonban izgalmából jelentősen levon a gyengének nevezhető gyilkossági szál érdektelensége, márpedig egy jó noirnak minden szinten izgalmasnak kell lennie.

Értékelés: 7,5/10

Részlet a filmből, Julian készülődése és Michelle látogatása:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr515756602

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása