Otto Preminger a film noir műfajának egyik legnagyobb rendezője a műfaj leáldozása után készítette el talán legjobb és leghíresebb filmjét, a tárgyalótermi  dráma krimijét, az Egy gyilkosság anatómiáját. Otto Preminger mindig is szerette a hollywoodi cenzúra határait feszegetni a filmjeiben látható tabutémákkal, ami alól nem kivétel ez a 7 Oscar-díjra jelölt bírósági krimi sem. Ez az első hollywoodi film, amiben a nemi erőszakról nyíltan beszéltek, miközben filmben addig olyan tabuknak számító szavakat mondtak ki, mint a sperma vagy nem tévedés – bugyi. Ezek miatt az egyik vallásos szervezet, az America's Catholic Legion Of Decency az illedelmes és elfogadható erkölcs határait feszegetőnek filmnek nevezte. Már csak emiatt is érdemes megnézni.  

Frederick Manion (Ben Gazzara) katonatisztet letartóztatják gyilkosság vádjával. Ő azt állítja, hogy az áldozat megverte és megerőszakolta feleségét Laura-t (Lee Remick). Bár a nő megerősíti férje sztoriját, a rendőrségi orvos nem találta erőszak nyomát. Maniont Paul Biegler (James Stewart) ügyvéd védi, aki a tanúvallomások során rájön, hogy védence szenvedélyesen féltékeny természetű, és az is kiderül, hogy a feleségét könnyűvérű nőnek ismerik a városban, aki könnyen és gyorsan ismerkedik férfiakkal. Biegler tudja, hogy a vád megpróbálja az esküdtekkel elhitetni azt, hogy Laura a megölt férfi szeretője volt, akit Manion féltékenységében ölt meg, majd ezután ő maga verte meg hűtlen feleségét. Biegler tudja, hogy rosszul áll a szénájuk, ezért megpróbál olyan tanút keresni, aki megmentheti a magát ártatlannak valló, pontosabban szólva pillanatnyi beszámíthatatlanságra hivatkozó védencét...Az ’50-es évek végén, ’60-as évek elején sorban születtek az olyan filmek Hollywoodban, amelyek addig tiltott tabutémákról szóltak. Bár ezek a témák rejtve és sugalmazva megjelentek már korábbi filmekben is, azonban ekkor nevezték néven először ezeket a tabukat. Ilyen volt az ’55-ös The Man with the Golden Arm, ami a drogról, a ’62-es Advise and Consent, ami a homoszexualitásról és ide tartozik az ’59-es Anatomy of a Murder is, ami pedig a nemi erőszak témájáról szólt, és döntötte meg annak tabuként való kezelését Hollywoodban. Mindemellett a film az amerikai igazságszolgáltatás rendszerét és általában véve a nők a társadalmi tudatban betöltött helyét is nagyító alá veszi.

Otto Preminger mindig is kereste az ellentmondásos témákat karrierje folyamán, de ezzel a bírósági drámával ment el igazán a falig, addig, amennyit a kor közönsége még éppen hogy kezelni tudott. Ez a több, mint két és fél órás film nagyon jól részletezett, annyira, hogy felfogható egy epikus tárgyalótermi filmnek is, ami a mai napig az egyik legjobb - ha nem a legjobb - ebben a műfajban. Két évvel a műfaj etalonjának és talán legelismertebb filmje, a 12 dühös ember után készült, azonban teljesen más szemszögből mutatja be az amerikai igazságszolgáltatási rendszer működését, miközben más a társadalmi üzenete is. Míg a 12 dühös ember szinte teljes egészében az esküdtekre fókuszál, akik zárt ajtól mögött tanácskoznak, addig az Egy gyilkosság anatómiája már csak hosszánál fogva is több rétegűbb ennél.A film több témája közül az egyik, és talán legfontosabb a nemi erőszak illetve általában véve a női szexualitás, és ezek nyílt tárgyalása, amelyeket Preminger nagyon összetett módon mutat be.  Egy olyan korban járunk, amikor a női alsóneműnek, a bugyinak már az említése is kényelmetlenséget vagy kacajt vált ki egy tárgyalóteremben. A bugyi, mint a női szexualitás egyik szimbóluma, félelemmel és zavarral tölti el a bírósági tárgyalás három férfi főszereplőjét az ügyvédet, az ügyészt, és a bírót. A bíró mindenképpen szeretne egy másik szót keresni a bizonyítékra, mire az egyik ügyész azzal védekezik, hogy a felesége mindig csak bugyinak hívja, az ügyvéd nőtlen, ezzel el is zárkózik, attól, hogy javasoljon egy szinonímát, az ügyész pedig felhozza, hogy ismer egy francia szót, de az túl „szuggesztív”. „Mint minden francia szó” zárja le a dolgot a bíró. Négy felnőtt férfi nem tudott mit kezdeni ezzel a „problémával”, azaz a női szexualitással, amiről azonban kénytelen-kelletlen de tudomást kell venniük, és beszélniük is kell róla.

Pedig még csak a problémák legelején jár a film, hiszen ezután kezd el a nemi erőszak témájával foglalkozni. (Mai napig) jellemző módon az ügyészség megpróbálja a nemi erőszakot a nő hibájának betudni, összhangban a közvéleménnyel. Először a nő kihívó személyiségét és öltözetét próbálják felhasználni arra, hogy meggyőzzék az esküdteket arról, hogy a nő is akarta a szexet, és valójában nem is volt erőszak (vagy ha az volt, akkor annak a nő az oka). Ehhez próbálják az orvosi szakvéleményt is alakítani. Az orvos nem talált spermanyomokat a nőn és a bugyin, amiből kapásból azt a következtetést vonják le, hogy nem volt erőszak, holott ennek számos egyéb oka is lehet. A film remekül játszik és használja ki a nézők szokásos előítéleteit, ami miatt sokáig bizonytalanok vagyunk abban, hogy tényleg hihetünk-e Laurának illetve a nemi erőszakról szóló sztorijának, hiszen ez a karakter a maga korában egy végtelenül ledér nőszemélynek, majdhogynem kurvának számított. Laura imádja a férfiak figyelmét, és még férje védőügyvédjével is flörtöl, akinek a film folyamán többször is figyelmeztetnie kell, hogy legalább a tárgyalás időtartama alatt próbálja meg visszafogni magát. A szokásos kérdés végig ott motoszkál mindenki fejében, hogy ezért megérdemli-e a nemi erőszakot, abban az értelemben, hogy kihívta a sorsot maga ellen.Adott egy, a férfiak figyelmét kedvelő nő, akit – nő létére – a szexualitása mozgat és működtet. (Vagy legalábbis állandó flörtölését a film szinte csak ennek tudja be, annak pszichológiai hátterével nem foglalkozik.) A  többi ember ezzel nem tud mit kezdeni, és e miatt mindenki ellenségesen és elítélően kezeli, akinek összesúgnak a háta mögött. Ő a nyíit szexualitásával áthágja a társadalmi szabályokat, ami miatt azért is mindenki őt okolja, hogy férje nagy bajban van. Már nem csak a nemi erőszaknak az oka ő, hanem a gyilkosságnak is.

A film másik főszereplője Manion, a gyilkossággal vádolt férj, aki végtelenül féltékeny és könnyen dühbe gurul, amely tulajdonságok együttesen roppant veszélyesek, ha valakinek olyan felesége van, mint Laura.  Ráadásul az sem segít a helyzeten, hogy Manion az a típusú férfi, aki imádja, ha felesége jól néz ki, ami miatt irigyelheti a többi férfi, ugyanakkor rögtön féltékeny lesz, és a nőt hibáztatja, ha azok megfordulnak utána. Manion védelmét pillanatnyi beszámíthatatlanságra alapozza Biegler, miszerint a férfi annyira elvesztette az eszét, amikor felesége közölte vele, hogy megverték és megerőszakolták, hogy öntudatlan állapotban lelőtte az erőszaktevőt.

Számtalan kérdés merül persze fel a tárgyalás folyamán, amelyek közül a legfontosabb, hogy tényleg volt-e erőszak, vagy esetleg maga Manion verte meg a nőt annak hűtlensége miatt. Az, hogy tényleg beszámíthatatlan volt-e szinte már nem is lényeges a nézők számára, hiszen a gyilkosságot a kérdéses nemi erőszak függvényében érezzük „jogosnak” vagy "jogtalannak". Az biztos, hogy a nőt megverték, hiszen a lila foltokat nem ő okozta magának. Ez a nemi erőszak esetéhez  hasonló kérdést tesz fel a nézőkben. Megérdemelte-e a nő? Mert ha történt erőszak, akkor a verés amiatt történt, mert Laura meg akart állni a flörtölésnél, míg a férfi nem tudott, és a nő visszakozása miatt verte meg, majd megerőszakolta. Tehát nyilvánvalóan a férfi hibája, ugyanakkor a film sugalmazza azt a társadalmilag elfogadott gondolatot, hogy úgy kell az erkölcstelen nőnek, minek állt le flörtölni. Ha pedig nem történt erőszak, akkor pedig nyilvánvalóan a férje verte meg féltékenységében. A kérdés, hogy van-e ilyen joga egy férjnek, akármi is a körülmény vagy az ok. Még ma sem tiszta teljesen, hogy nincs, hát még 1959-ben. Preminger azáltal, hogy folyamatosan lebegteti a nemi erőszak megtörténtét vagy nem megtörténtét, remekül játszik a nézők előítéleteivel és szimpátiájával, és ezzel mintha arra figyelmeztetné őket, hogy nézzél már magadba, mert te is ugyanamellett a hibás logika mellett gondolkodsz erről a témáról, mint a film/ társadalom legtöbb szereplője, tagja.Az Egy gyilkosság anatómiájának nagyobbik része, mintegy két harmada játszódik a tárgyalóteremben, ahol jobbnál-jobb jelenetekben láthatjuk azt, ahogy az ügyvéd vagy éppen az ügyész kínozza a tanúkat. Mind a ketten megpróbálnak az esküdtek érzelmeire is hatni a tények mellett. Ez nem csak azért szükséges, mert az esküdtek is emberek, ilyen-olyan előítéletekkel, amelyek még a legjobb szándékú embert is befolyásol, hanem mert a tények sem egyértelműek vagy legalábbis teljesen ellentétes következtetéseket is le lehet vonni belőlük, ahogy azt láthatjuk az orvos(ok) tanúvallomásából. Ahogy megy előre a film, úgy alakul át a néző esküdtté, akiknek azonban több információ áll rendelkezésre a hivatalos esküdteknél, hiszen számottevő időt töltünk a bíróságon kívül is Laurával, Manionnel és Bieglerrel. Ebből fakad az, hogy azzal egy időben, ahogy Biegler egyre sikeresebben manőverezik, úgy növekszik a kétség bennünk, nézőkben...

Mindezekkel együtt ebben a filmben egyáltalán nem fontos, vagy legalábbis mintha másodrendűvé válna maga a tett, a gyilkosság, annak motivációjával, a nemi erőszakkal szemben, aminek megítélése pedig az adott rendszertől és társadalomtól függ. Így minden csavar és izgalom ellenére sem az a film lényege, hogy volt-e erőszak vagy sem, Manion bűnös vagy ártatlan, hanem a hangsúly az amerikai igazságszolgáltatási rendszeren és ezáltal az amerikai társadalmon van. Ezért aztán az előző bűnös vagy ártatlan kérdés úgy alakul át, hogy jó vagy rossz ügyvéded van-e, és mennyire tudod a hatályban lévő törvényeket (társadalmi szabályokat) átjátszani, a magad javára fordítani, és az embereket manipulálni. Ahhoz, hogy valaki sikerrel manipulálja a rendszert (embereket), készen kell állni egy kis színjátékra, amire mind az ügyvéd, mind az ügyész kapható. Ezáltal pedig az eddig felmerült kérdések leredukálódnak arra, hogy ki a jobb manipulátor: az ügyvéd vagy az ügyész? Esetleg még jobban le lehet egyszerűsíteni a dolgot arra, hogy Paul Biegler van-e annyira jó manipulátor, hogy felmentesse védencét. A filmet és annak főszereplőjének karakterét érezhetően inspirálta a pár évvel a bemutató előtt induló Perry Mason sorozat (aminek egy modernebb verziója volt a ’70-es években a Petrocelli), ugyanakkor jól látható különbségeket is felfedezhetünk köztük. Perry Mason ügyvéd hétről-hétre legyőzte, mit legyőzte, lealázta a vádat, aminek eredményeképpen felmentették védencét, akinek ártatlanságáról Mason mindig tökéletesen meg volt győződve. Mason azért tudott mindig annyira látványosan nyerni, mert a vád lusta, előítéletes és szűk látókörű volt, és ennek következtében nem ástak az ügy mélyére.  Ezzel ellentétben ebben a filmben se a néző, se az ügyvéd nincs egy pillanatra sem meggyőződve a vádlott ártatlanságáról, a rendőrség és az ügyészséget illetőn viszont egyértelmú a hasonlóság. Biegler nem az igazságérzete miatt vállalja az ügyet, hanem mert egy remek lehetőséget lát a széles és nagy nyilvánosság előtt zajló perben arra, hogy megalapozza hírnevét, és nagynevű, sikeres ügyvéd váljon belőle. Már abból is látszik, hogy remek manipulátor, ahogy eljátssza a kisváros bíróságán a kisvárosi ügyvédet, aki a lekezelő nagyvárosi ügyésszel küzd, ami egy remek eszköz, hogy megszerezze a kisvárosi esküdtek szimpátiáját. De amiben még erősebb, az az, hogy kristálytisztán érti és látja az amerikai igazságszolgáltatás lényegét, ellentétben az ügyésszel, aki azt hiszi, hogy az a nagybetűs igazságról szól.

A film forgatókönyvét Wendell Mayes írta John D. Voelker azonos című regényéből, ami nem csak témáiban, de izgalmakban, fordulatokban és a dialógusokban is nagyon erős. A fordulatok legfőképpen Manion bűnössége ésa nemi erőszaka körül forgnak, ami miatt egyszer bűnösnek, egyszer pedig ártatlannak gondoljuk. Bár ez az bűnös vagy ártatlan kérdés csak erkölcsileg értendő, hiszen a filmben teljesen tiszta mindenki számára, hogy ő tette, ő húzta meg a ravaszt. Emiatt aztán a hangsúly helyette felesége karakterére és a nemi erőszakra helyeződik.

A film azonban nem csak izgalmas, de ráadásul a szövege is végtelenül szórakoztató, amelyek többségét a tárgyalótermi jelenetekben hallhatunk. A szöveg nagyon szellemes, és nagyszerűen visszaadja a filmben látható vád és védelem között folyó macska-egér játékot. A film üteme is jól eltalált, és két óra negyven perces hossza ellenére sem unalmas egy pillanatra sem.A film karakterei is igazodnak annak témáihoz és azok ábrázolási módjához, ugyanis nem éppen feddhetetlen emberekről van szó, akik ugyanúgy nem tökéletesek, mint amennyire a rendszer sem az. A nézők szimpátiájának középpontjában Paul Biegler ügyvéd áll, valójában neki drukkolunk és nem Manionnak (az, hogy a férfit felmentik-e vagy elítélik, valójában senkit sem érdekel), ami meglepő annak fényében, hogy Biegler célja az, hogy felmentessen egy embert, akiről mindenki tudja, hogy lelőtt egy másikat, leginkább azért, hogy megalapozza a saját hírnevét.

A film atmoszférikus jazz zenéje is a nagyon erős elemekhez tartozik, amit Duke Ellington szerzett. A jazz zene elég meglepő lehet első hallásra ebben a filmben, hiszen az alapvetően a nagyvárosokhoz, azok atmoszférájához köthető, ahogy ezt számos noir esetén már láthattuk, ugyanakkor ide a szexuális jellegű téma miatt illeszkedik remekül.

A film természetességét növeli Sam Leavitt operatőr fényképezése, akinek hosszú, nem sok mozgással járó felvételei sokkal jobban illeszkednek egy tárgyalótermi drámába, mintha nekiállna trükközni és állandóan ide-oda kapkodná a kamerákat, és a hosszú snittek ellenére sem válik statikussá a film.

A színészek is remek játékot tettek le az asztalra, akik közül kiemelkedik James Stewart és George C. Scott alakítása. Nekik tulajdonképpen két közönséget kellett meggyőzniük: egyrészről a film nézői előtt kellett bizonyítaniuk sztár színészi státuszukat, másrészről meg kellett győzniük a filmbeli esküdtszéket is, akiket úgy kellett manipulálniuk, hogy azok ne lássák azt, hogy szerepet játszanak előttük. Mindketten remekül teljesítették ezt a kettős követelményt.James Stewart több, mint 75 mozifilmet készített pályafutása alatt, és soha nem játszott rosszul, inkább a jó különböző árnyalatain, és amelyek között Paul Biegler a legjobbak közé tartozik, ha nem éppen a legjobb alakítása. Paulban, a kisvárosi ügyvédben  sokkal több ambíció van, mint amit elsőre feltételeznénk róla az alapján, hogy legszívesebben egész nap csak horgászna. Ő eddig az ügyészségen dolgozott, azonban kilépett és ügyvédi karriert kezdett, amihez nagyon jól jönne egy győztes ügy, függetlenül attól, hogy a védence bűnös vagy ártatlan. Stewart remek az okos, gyors gondolkodású és szellemes ügyvéd karakterében, akinek minden alapvető morálja ellenére a saját sikere fontosabb az igazságnál. Teljesen megérdemelt Stewart utolsó Oscar-jelölése ezért az alakításáért.

Claude Dancer ügyészt George C Scott játssza, aki ekkor még filmes karrierje elején állt, de már roppant erősen érzékeltetni tudta karaktere szarkazmusát és irritáló fölényességét.  Ő is megérdemelte az Oscar-jelölését, sőt akár meg is nyerhette volna a díjat, abban az évben, amikor azt Hugh Griffith végtelenül túljátszott alakításával nyert meg a Ben-Hurban játszott Ilderim sejkjéért.A ledér Laura Maniont Lee Remick alakítja, aki meggyőző volt visszafogottan és személyiségét nyíltan kifejezve is, aki minden könnyűvérűsége ellenére elköveti azt a hibát, hogy agresszív és bántalmazó férjével marad.

Annak ellenére, hogy senkit sem érdekel igazán Manion sorsa, aki végtelenül féltékeny  és erőszakos férj, ráadásul udvariatlan és kellemetlen alak, akit ráadásul Ben Gazzara egy kicsit túl is játszott, mindazonáltal még sem volt rossz, és legfőképpen nem annyira, hogy elrontotta volna ezt a remek filmet.

A film másik férfi mellékszereplőjét Arthur O’Connellt is Oscarra jelölték Parnell McCarthy alkoholista ügyvéd szerepéért, aki Biegler segítője a filmben. McCarthy annyira szereti a jogot, hogy még az ivást is feladja érte.

A film másik, színészekhez köthető érdekessége, hogy a filmbeli mindig álmos bírót nem színész, hanem egy igazi bíró Joseph Welch alakítja, szintén jól.Az Anatomy of a Murder pechjére abban az évben készült, amikor a Ben-Hur tarolt az Oscar-díj átadón, ezért a 7 jelöléséből egyet sem tudott díjra váltani, pedig jó néhányat (rendező Preminger, legjobb színész James Stewart, legjobb mellékszereplő George C. Scott, legjobb forgatókönyv Wendell Mayes) megérdemelt volna, hiszen ezekben a kategóriákban kiemelkedőt tett le az asztalra, és amelyek miatt a mai napig az egyik legjobb és legösszetettebb bírósági drámának számít köszönhetően Otto Premingernek, aki a film minden résztvevőjéből ki tudta hozni a legjobbat.

Értékelés: 10/10

Hatalmas problémákat okoz a bugyi szó: