Otto Preminger rendezte ezt az öt Oscar-díjra jelölt nagyon stílusos romantikus mystery film noirt, aminek olyan váratlan fordulatai vannak, amelyek még a film noir műfaján belül is meglepőnek számít. A film híres az elegáns stílusáról, szellemes párbeszédeiről, gátlástalan karaktereiről és romantikus megszállottságáról.

Amikor a híres és gyönyörű reklám szakembert, Laura Hunt-ot (Gene Tierney) puskával arcon lőve találják a lakásában, Mark McPherson (Dana Andrews) detektívet bízzák meg a nyomozással. Kikérdezi a fő gyanúsítottakat és Laura barátait, köztük a sznob és arrogáns Wlado Lydecker (Clifton Webb) újságírót, aki szerelmes Laurába, és aki elindította a nő karrierjét, a vőlegényét, a playboy Shelby Carpentert (Vincent Price) és Anne Treadwell-t (Judith Anderson), Laura nagynénjét, aki meg Shelbybe szerelmes. Miközben a nyomozó Laura múltját kutatja és leveleit, naplóját olvassa, elképzeli a nőt, felépít magában róla egy képet, amihez segítségére van egy, a nőről készült festmény is a falon. Beleszeret a meggyilkolt nőbe, akinek szinte a megszállottja lesz. Aztán az egyik éjszaka valami olyan bizarr dolog történik, ami arra kényszeríti, hogy újragondolja az egész ügyet. Miközben Laura lakásában üldögél a nő festménye előtt, elszundikál. Arra ébred, hogy valaki bejön a lakásba, aki nem más, mint Laura...Otto Preminger eredetileg csak a film producere volt, és csak azután lett a rendezője is, hogy elődjét kirúgták. Premingernek köszönhetően a Laura végül a noir műfajának egyik legelismertebb, de mindenképpen a legelegánsabb darabja lett úgy, hogy alapvetően nem a hagyományos noir stílusjegyekre épül. A film két fő összetevője a romantika és a rejtély, amelyeket a rendező némi helyzet komikummal és szellemes dialógussal fűszerezett, ugyanakkor szokatlan fordulatai ellenére sem válik nevetségessé, miközben nem is veszi magát túl komolyan.

A Laura nagyon stílusos és elegáns, amihez a film zenéje és fényképezése is nagyban hozzájárult. Preminger mindkettejükkel, az operatőr Joseph LaShellevel - aki ezért a filmért egyébként Oscar-díjat nyert -, és a zeneszerzővel, David Raksinnal is később számos közös filmet készített. A Laura forgatókönyve Vera Caspary azonos c. regényén alapul, és Jay Dratler, Samuel Hoffenstein és Betty Reinhardt nevéhez fűződik, akik mindannyian Oscar jelölést kaptak. A forgatókönyv nem annyira sötét, pesszimista és vészjósló, mint általában a noir műfajára jellemző, ugyanakkor tele van energiával. Két nagyon szokatlan elem és fordulat található benne - mégpedig a film közepe felé -, és talán azért, hogy a nem egészen életszerű csavarok ne dominálják a filmet, a végére már nem jutott. Azon ritka helyzet áll fenn, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül elárulhatom mi is ez a két szokatlan elem, hiszen már a tartalom rövid összefoglalójában is láthatóak voltak. A Laura címadó főszereplőnője egy halott nő. Legalábbis a film feléig ezt gondoljuk. Aztán kiderül, hogy nem ő az, akit megöltek. Ez a csavar pont az ellenkezője, mint amit Hitchcock Psychojában láthattunk, ahol a film felénél meghal a főszereplőnő, míg itt életre kel.A film másik szokatlan eleme az a tény, hogy a nyomozó beleszeret a halott(nak gondolt) nőbe, amit abban a zseniális jelenetben láthatunk, amikor a detektív éjszaka a halottnak vélt nő lakására megy, átnézi a leveleit, beleolvas a naplójába, beleszagol a parfümjébe, iszik az italából, és a nő falra akasztott képét bámulja, amit meg is jegyez egy később érkező szereplő: "jobb ha, óvatosabb lesz, különben a pszichiátrián köt ki. Nem hiszem, hogy valaha is lett volna olyan páciensük, aki egy hullába lett szerelmes".

A film mystery része egyszerűen, időben előrehaladva bontakozik ki, ugyanakkor a film első felében Laura személye csak a szereplők flashbackjeiben jelenik meg, és rajtuk keresztül ismerjük meg. Ő ekkor még nem egy hús-vér, háromdimenziós karakter, hanem inkább a szerelem szimbóluma, akit olyannak látunk, ahogy a belé szerelmes férfiak látják, pontosabban szólva Laura megtestesíti azt, amire ezek a férfiak vágynak. Így ezen visszapillantások által a két férfit, Shelbyt és Lydeckert tulajdonképpen jobban megismerjük, mint a nőt, akiről a flashbackek szólnak. 

A forgatókönyv és karakterei számos egyéb furcsasággal is rendelkeznek, amelyek miatt azonban mégsem válik hiteltelenné a film, sőt ezek az összetevők inkább egyedivé teszik. Ide tartozik az, hogy a detektív mintha egyedül nyomozna, mivel soha nem megy vissza az irodájába, a gyanúsítottakat sem a rendőrségen hallgatja ki, hanem ahol éppen találkozik velük, egyszóval nincs a nyomozásának semmilyen hivatalos jellege. Másik furcsaság Lydecker karakteréhez kapcsolódik. A férfi őrülten féltékeny egy nőre, miközben a karaktere sokkal inkább homoszexuális, semmint hetero, akivel ráadásul a film egyetlen meztelenség illúzióját adó jelenet is kapcsolatos, ami teljesen szokatlan volt a maga korában. A nyomozó Lydecker lakásába megy, hogy kihallgassa az éppen fürdő férfit, és amikor Lydecker feláll a kádban - közben a kamera róla a nyomozóra vált -, a detektívet kéri meg, hogy adja neki a fürdőköpenyét. Érdemes ekkor a nyomozót játszó Dana Andrews arcán elidőzni egy kicsit, amint végigméri a meztelen Lydeckert:(Bár Lydecker kifinomult karakterének valóban van meleg jellege, ugyanakkor nincs más utalás a filmben arra nézve, hogy tetszene neki a nyomozó.) Néhány kritikus szerint igazából Laura karaktere csak azért nő, mert a cenzúra annak idején nem engedte volna azt, hogy három férfi (Shelby, Lydecker, majd a nyomozó McPherson) is egy férfiba legyen szerelmes, pedig valójában ez volt a rendező szándéka. Én ezt azonban elég erőltetettnek gondolom.

A film eltérően a noirok többségétől, nem sötét és lepusztult helyeken játszódik a társadalom perifériáján mozgó karakterekkel, hanem jól öltözött, gazdag szereplőkkel, akik még ivás és dohányzás közben is nagyon elegánsak és stílusosak, akiket ennek ellenére - vagy pont ezért - a hazudozásól sem riadnak vissza. Persze néha igazat is mondanak, attól függően, hogy az érdekük éppen mit kíván, és ember vagy nyomozó legyen a talpán, aki átlát rajtuk. Minél többet látjuk és halljuk a két fő gyanúsítottat Shelbyt és Lydeckert, annál kevésbé bízunk bennük. McPhersonnak szerencsére vág az agya, mint a borotva.

A nyomozó helyzetét azonban nehezíti, hogy beleszeret az áldozatba, aki később a gyanúsítottá válik. Kettejük kapcsolata nincs igazán kibontva; egyrészről inkább csak a film szokatlanságának egyik extra adaléka, másrészről pedig Laura sem az a karakter, akivel egy igazából mély kapcsolat kialakulhatna. Ő úgy tűnik, mintha egyik hozzá nem illő férfi után csapódna egy másik hozzá nem illő férfihez, ez azonban nem azért történik, mert könnyűvérű lenne, hanem inkább karaktere illékony és szimbolikus jellegéből fakad, ami a férfiak álmai nőjét illetve a szerelmet jelképezi. Fizikai kontaktusban egyik szereplővel sem láthatjuk, karakterének lényege az iránta való vágyakozás, és nem a konkrét beteljesülő szerelem.Laura az a nő, aki minden nő lenni szeretne, és akinek szerelméért minden férfi vágyakozik. Gyönyörű, okos, szellemes, tehetséges, és egy kicsit sérülékeny is. Gene Tierneyhez nagyon illik Laura karaktere, ugyanakkor úgy tűnik, mintha nem igazán merülne el karakterében. Szerintem meggyőzőbb és sokkal erősebb alakítást nyújtott a Leave Her to Heavenben.

Dana Andrews, mint McPherson nyomozó tulajdonképpen a szokásos noir detektívet hozza: okos, folyamatosan dohányzik, egyenes és nyugodt, aki nagyon monotonul beszél, ami nem hiba, ugyanis ő direkt alul játssza karakterét, hogy a közte és a kissé extravagáns Lydecker közötti kontraszt erősebb legyen. Ő is jó volt, de mindkét főszereplőnél jobbak a mellékszereplők:

Clifton Webb briliánsan alakítja az egoista, öreg és vékony testalkatú Lydeckert, a cinikus, kifinomult, de roppant tüskés újságírót, aki intellektuális képességeit terméketlenül arra pazarolja, hogy cikkeiben mindig azt az embert cikizze ki, aki éppen leköti Laura figyelmét. Lydecker Laura iránti megszállott szerelme és féltékenysége ellenére megrögzött és idősebb agglegény, nem kevés meleg jelleggel. Clifton Webb teljesen megérdemelten kapott Oscar jelölést alakításáért, pedig ő alapvetően színházi színész volt, aki a Laura előtt 1930-ban szerepelt utoljára filmben. Webb ekkor 55 éves volt, míg Tierney 24 és még csak a leghalványabb jele sincs kettejük közt semmilyen vibrálásnak, ami azonban nem probléma, hiszen Laura sokkal inkább egyfajta tünemény, a férfi(ak) vágyainak megtestesítője, semmint hús-vér nő. A visszapillantásokban követhetjük nyomon a kapcsolatuk fejlődését, ami a nő részéről sokkal inkább baráti alapú, míg a férfi részéről pedig egy rögeszme, amitől képtelen megszabadulni. Birtokolni akarja és teljesen kontrollálni, akinek ruhákat választ, a frizuráját is megváltoztatja, bemutatja a megfelelő embereknek és reklámozza az újságban. Szinte minden idejüket együtt töltik, és amikor más férfiak is a képbe kerülnek, akkor bosszú hadjáratra indul ellenük az újságjában.A legnagyobb fenyegetést az éppen rossz helyzetben lévő playboy, Shelby Carpenter jelenti, akit Vincent Price remekül játszik. Shelby nagyon komoly veszélyt jelent Lydecker "tulajdonára" nézve, hiszen Laura elhatározza, hogy hozzámegy feleségül. Shelby azonban magas és erősnek tűnő testfelépítése ellenére nagyon gyenge karakter, hasonlóan a kor többi playboy karakteréhez. Közte és Laura között sem látható túl nagy hevület, ami alapvetően a férfi puhány és hencegő karakteréből fakad, aki mindennek ellenére minden nőt - egy időre legalábbis - elvarázsol maga körül.

A film a klasszikus noir műfajának egy több szempontból is különleges, ugyanakkor mégis nagyon stílusos és szellemes darabja, amelyben nagyon nagy szerepe volt a szokatlan, de mégis remek forgatókönyvnek, a fényképezésnek, a zenének, a színészeknek és természetesen Otto Preminger rendezőnek. 

Értékelés: 9/10