Tom Hooper brit történelmi filmdrámája a 2010-es év egyik legnagyobb közönség sikere volt, amit 12 Oscar-díjra jelöltek, köztük három remek alakítást nyújtó színészt Colin Firtht, Geoffrey Rusht és Helena Bonham Cartert. A film VI. György brit uralkodó (a jelenlegi angol királynő II. Erzsébet édesapja) életébe ad betekintést, amelynek során terapeutája és későbbi barátja segítségével nem csak a dadogását győzi le, de saját kishitűségét is, ami után a Brit Birodalom egyik legtiszteltebb királyává válik, miközben a monarchia rogyadozó tekintélyét is visszaállítja. A király beszéde egy erős drámai és érzelmileg magával ragadó, inspiráló – igaz – történet.

A film 1925-ben kezdődik, amikor Albert herceg (Colin Firth), a brit uralkodó V. George király (Michael Gambon) másodszülött fia dadogása miatt szinte képtelen végigmondani a Wembley stadionban a Világkiállítást lezáró beszédét. Albert herceg 4-5 éves kora óta dadog, ami miatt szinte retteg a nyilvános megjelenésektől és beszédektől, amire pedig egyre nagyobb szükség van bátyja, a trónörökös David (a későbbi VIII. Edward király) (Guy Pearce) léha és hanyag életmódja miatt, aki ráadásul előszeretettel botránkoztatja meg a közvéleményt zűrös magánéletével is. Albert számos orvost és terápiát kipróbál, azonban ezek sorban csődöt mondanak, mígnem Erzsébet (Helena Bonham Carter), a későbbi anyakirálynő, Albert szerető és hűséges felesége végül felfogadja Lionel Logue (Geoffrey Rush) beszéd terapeutát, akinek unorthodox módszereitől Albert először idegenkedik, később azonban kapcsolatuk nagyon bizalmassá, sőt barátivá válik. Albert keményen dolgozik Lionellel, amire nagy szükség is van, hiszen édesapja halála után bátyja David VIII. Edward néven trónra kerül, azonban kapcsolata a kétes hírű Wallis Simpsonnal (Eve Best) lemondásra kényszeríti, aminek eredményeképpen Albert herceg VI. George néven 1936-ban trónra kerül. Ebben az időszakban Európa országai már a második világháborúra készülődnek…A király beszéde nem csak inspiráló történet egy emberről, aki képes legyőzni saját gyengeségeit és alacsony önértékelését, de egy olyan barátságról is, amelyik legyőzi a társadalmi és osztály akadályokat is, miközben demisztifikálja a Brit királyi családot és ezzel együtt a monarchiát is.

Bár nem sok embernek van személyes tapasztalata a királyság csapdáiról, de szinte nincs olyan ember a világon, akinek ne lennének olyan gyengeségei, amelyeket ne szégyellne a világ előtt, vagy legalábbis ne került volna ezek miatt néhányszor kínos helyzetbe. A legtöbben érthető módon meg akarnak szabadulni ezektől a gyengeségektől, a kérdés, hogy elég erős-e ahhoz, hogy le tudja küzdeni ezeket a tökéletlenségeit. Tom Hooper rendező filmje egy olyan emberről szól, aki megnyerte a saját magával zajló háborúját, ami nyilvánvalóan nem történhetett volna meg az őt támogató és szerető társak nélkül. A király két legfontosabb kapcsolatát felesége és terapeutája jelenti, amelyek közül a film inkább ez utóbbira koncentrál.

Lionellel való kapcsolatában számos hullámhegy és hullámvölgy látható a filmben, amelyek a király önbizalmának illetve annak hiányából fakadnak, azonban egy idő után kapcsolatuk barátivá és bizalmassá válik. A film előrehaladtával látható az is, hogy Albert mintha már nem is a beszédórák miatt járna Lionel otthonába, hanem inkább csak nyugodt, meleg és baráti légkörre vágyik, ahol kizárhatja a külvilágot és megfeledkezhet a számára nagyon nyomasztó kötelességeiről. Lionel és Albert egyik jelenetéből kiderül, hogy a királyi család tagjának lenni egyet jelent a magányossággal, és szülei érzelmi távolságtartásával, akik évekig még azt sem vették észre, hogy másodszülött fiúkat nem megfelelően etetik. A királyi család élettől és társadalomtól elzárt tagjaként nincsenek barátai, és életének alakítása nem a saját kezében van, hanem azt egy előre megírt forgatókönyv irányítja.Albert úgy érzi, hogy alkalmatlan a rá kiosztott szerepre, és fellázad. Lázadását elsősorban Lionellel való barátsága jelenti, hiszen a terapeuta minden szempontból ellentmond a királyi családban megszokott és elfogadott személyeknek. Alacsony származása, konzervatívnak nem nevezhető unorthodox módszerei, és legfőképpen provokatív, akár szemtelen viselkedése, nem beszélve az amatőr színész karrierjéről mind-mind a királyi udvar hagyományainak ellentmondó tulajdonságok, azonban pont ezek azok, amelyek felkeltik Albert érdeklődését és szimpátiáját. A film iróniája, hogy a Albert eme szokatlan barátság által válik alkalmassá a királyi szerepre, amely barátság nem csak önbizalmát erősíti azáltal, hogy képes legyőzni a dadogását, de egyben a monarchiát is megmenti.

Mindemellett a film a monarchia intézményét is realisztikusan ábrázolja, amely nyilvánvalóan idejétmúlt, és amely megkeseríti tagjainak életét, ugyanakkor az emberek mégis erőt meríthetnek belőle. Kristálytisztán látható, hogy a monarchia presztízse nem egyéb, mint egy PR eszköz, amelynek elég erőteljes ugyan, de egyben nagyon embertelen is. És nem az alattvalóknak, hanem elsősorban a királyi család tagjainak, akik nem egyebek, mint bábuk a kormány és az egyház kezében. A filmnek ezen pontja miatt is össze tud kapcsolódni a néző a főszereplővel, hiszen felmerülhet a kérdés, hogy miért is kellene szimpatizálnunk a herceggel/királlyal, akinek életének az lenne a legnagyobb problémája, hogy dadog, miközben a ’30-as években emberek milliói éltek reménytelen körülmények között, akiknek (elviekben) ez az egyik legutolsó dolog volt, ami miatt aggódniuk kellene. És mégis. Nehéz helyzetekben az ember számos, akár illuzórikus dologból erőt meríthet, és ezek közé tartozik a monarchia intézménye is, amelyet ebben a filmben Albert dadogós karakterén keresztül nagyon emberinek is láthatunk minden hibája ellenére.A film végén pedig Albert is elfogadja a tényt, hogy minden idejétmúltsága ellenére nagyon sok ember merít erőt belőle és a királyi családból,  amely a külsőségek mellett a történelem folytonosságát és a hagyományokat is jelenti, függetlenül attól, hogy tagjainak inkább csak boldogtalanságot okoz. Ez olyannyira fontos, hogy a király háborús beszéde alatt a hozzátartozók és az ország vezetői, de mintha még az alattvalók is sokkal inkább arra figyelnének, hogy dadog-e, mintsem arra, hogy mit mond a háborúról. Mintha ezen múlna a monarchia létjogosultsága és fennmaradása: be tudja-e tölteni profi PR szerepét.

A forgatókönyvet David Seidler írta, amelynek legerősebb része a király és Lionel kapcsolata, amelyen keresztül látható az éles kontraszt a barátságuk humanizmusa és a végtelenül száraz és érzéketlennek tűnő királyi családon belüli kapcsolatok között. (Az egyetlen kivétel Albert és felesége Erzsébet szeretetteljes házassága.)

A film alapvetően dialógus vezérelt, ami remekül működik már csak azért is, mert a szöveg megfelelően szellemes és éleslátó. A szellemes dumákon kívül olyan vicces jelenetek is láthatóak a filmben, hogy Lionel felesége arra ér haza, hogy a királyi pár van éppen látogatóban náluk. Szerintem sok családban előfordul, hogy a vasárnapi ebédeken inkább a viseltesebb tányérokat használják, mivel a szép porcelán étkészletet olyan alkalmakra tartogatja a háziasszony "ha majd az angol királynő jön látogatóba”, és generációk adják át egymásnak a készleteket, mert az a fránya angol királynő csak nem jön. Nos, a Louge családban nem így történk, ott csak előkerül a legszebb porcelán.A történet alapjában véve történelmileg hűnek mondható, egyes, a film alap üzeneteit nem befolyásoló ténytől eltekintve. A filmben a király kb. 14 év alatt győzi le dadogását (1925-1939), míg a valóságban ez sokkal gyorsabb folyamat volt. 1926-ban kezdett el Lionellel dolgozni, és már pár hónap alatt elhagyta dadogása nagy részét. A film drámaiságát viszont jelentősen megnövelte, hogy mindezt a nagyon fontos első háborús beszéde alatt kellett megtennie, ezért nyújtották meg a terápia időtartamát. Az egyik jelenetben Lionel nem csak káromkodik, de még a királyt is ráveszi erre. Lionel Louge unokája szerint azonban szinte kizárt, hogy nagyapja a király jelenlétében káromkodott volna, és azt is valószínűtlennek nevezte, hogy Bertinek szólította volna. A filmben látható ismert figurák között Churchill karaktere illeszkedett legkevésbé a történelmi hűségbe. A filmben Churchill Albert egyik legnagyobb támogatójának tűnik, aki mindenáron meg akarta győzni arról, hogy át kell vennie a trónt a náci szimpatizáns testvérétől. A valóságban Churchill volt az a személy az igazán befolyásos politikusok között, aki a végsőkig kiállt Edward király mellett.

A film legfontosabb karaktereinek személyisége érdekesek és történelmileg hűnek nevezhető, és szinte minden karaktert abból a szempontból érdemes megközelíteni, hogy milyen a kapcsolata Alberttel, a leendő királlyal.

Albert kezdetben önbizalomhiányban szenved, ugyanakkor belülről nagyon feszíti a dadogása miatt elszenvedett számtalan megaláztatása, ami miatt hajlamos hirtelen fellobbanásokra és dühkitörésekre. Ebből az instabil pszichés állapotból aztán Lionel hatására egy egyre magabiztosabb és öntudatosabb emberré alakul át, aminek végső eredményeképpen méltóvá válik a trónra, és lesz a történelem egyik legjobb emlékezetű angol királya.Lionel karaktere nem csak a király átalakulásának szempontjából nagyon fontos, hanem azért is, mert tőle halljuk a legtöbb monarchiát cikiző ironikus mondatot. Kezdetben mindketten makacsok, akik mindenáron diktálni akarnak kettejük kapcsolatában, onnantól kezdve, hogy hogyan szólítsák egymást (Bertie vagy királyi fensége), hogyan kellene a beszédóráknak folynia stb. Aztán Albert rájön, hogy Lionel módszerei talán mégsem annyira abszurdak, és aláveti magát Lionel feltételeinek, miközben a terapeuta is alkalmazkodik a herceg személyiségéhez. Együttműködésük alatt nyilvánvalóvá válik, hogy a hercegnek nem csak beszédtanárra, de egy jó pszichológusra is szüksége van, hogy túl tudja tenni magát az őt ért számtalan megaláztatáson, miközben Lionel (akiről érződik, hogy soha nem volt a monarchia intézményének nagy rajongója) arra jön rá, hogy Bertieből remek király és vezető válhatna, ha nem lenne annyira félénk és szégyenlős. Lionel ezen gondolata megrémíti Albertet, aki megpróbálja bátyját meggyőzni, hogy ne mondjon le a trónról barátnője miatt, csakhogy ne kelljen királynak lennie. Kettejük kapcsolatában helyet kap a pátosz, becsület, humor, emberség, és az ő jeleneteik a film legjobb részei.

Davidet, a későbbi Edward királyt, sokkal inkább érdekli az élet kellemesebb oldala, semmint a kötelességei. A laza és önbizalommal teli David mintha a kisebbségi érzéssel teli Albert teljes ellentéte lenne, azonban mégis számos dologban nagyon hasonlítanak. Ugyanabban a szigorú és érzéketlen közegben nőttek fel, amely ellen mindegyikük fellázad a maguk a módján. David a kor felsőbb körei ízlésének nem megfelelő nőkkel veszi körbe magát, míg Albert osztályon aluli terapeutát és barátot választ. Mindketten utálják a pozíciójukból fakadó kötelezettségeket, azonban amíg David nem törődöm mentalitásával elhanyagolja ezeket, addig Albertet ugyanez pszichésen agyonnyomja.Mindketten tudják, hogy valójában nem sok közük van a történelem alakításához, és a királyi család csak PR szerepet tölt be, amit azonban Bertie nagyon komolyan vesz, ellentétben Daviddel. Ők egyszerre állnak ezen okoknál fogva közel egymáshoz, ugyanakkor különböző személyiségükből fakadó ellentétes reakcióik folytán mégis csak egy világ választja el őket. David jelenetei talán a film gyengébb szálához tartoznak annak ellenére, hogy a jelenetek jól megkoreografáltak, és Guy Pearce-re sem lehet panaszunk, hiszen kiváló volt, azonban ezek a jelenetek mintha mégsem illeszkednének igazán jól a filmbe, mert egy kicsit megtörik Albert és Lionel karakterének változásait, kapcsolatuk alakulását és dinamizmusát.

Nagyon érdekes Berti és apja, V. György király kapcsolata. Az idősebbik George király tisztán látja, hogy fiai között Albert lenne a legalkalmasabb utódjának, leszámítva fia dadogását. Mindezt azonban oly módon akarja megoldani, mint minden mást: parancsszóval. Az egyik remek jelenetben látható, hogy V. George milyen türelmetlen és parancsoló azzal a fiával szemben, akit valójában a legtöbbre becsül az összes közül. Ezt a véleményét ki is fejti, azonban nem fiának mondja el, hanem a halálos ágyán az utolsó szavaival, ahol Albert herceg nem volt jelent. Pedig Bertie, sok más állandóan szidott és megalázott fiúhoz hasonlóan semmi másra nem vágyott volna jobban, mint egy dicsérő apai szóra.

A film számos szimbólumot is tartalmaz, az egyik ilyen, amikor Lionel azt mondja Bertinek, hogy nem kell állandóan a zsebében hordania az apja arcképével ellátott pénzdarabot. Az apja által teremtett hagyományok, mint például a karácsonyi királyi beszéd, valamint embertelen szigorúsága hatalmas terhet tettek Albert vállára, amitől Lionel szerint már könnyen meg tud szabadulni.A filmet Danny Cohen operatőr fényképezte, a külső jelenetek nagy részét Londonban, egy kisebb részét pedig angol vidéki környezetben. A film nagy része azonban Lionel otthonában és egyéb szűkebb szobákban, folyosókon játszódik, ami alapvetően megkülönbözteti ezt a történelmi drámát a többitől, amelyeket jellemzően palotákban és egyéb grandiózus helyeken forgattak, és amelyekhez általában lágyabb megvilágítást használtak. Itt a rendező keményebb fényeket akart használni, ami nem csak modernebb érzetet, de nagyobb érzelmi rezonanciát is adott a filmnek. Mindemellett alkalmazták a karakterek “off-centre” elhelyezését is, amely során többször is láthatjuk a karaktereket a kép szélén, és nem a kép közepén. Ilyen volt az is, amikor Albert először látogatott Lionel irodájába, és a szobában lévő kanapé szélén ül.

A díszlettervezés is remekül sikerült, aminek egyik legérdekesebb eleme Lionel irodájának falán lévő tapéta. Ez furcsán csúnyán-szép zöldes-barnás márványmintás tapéta a totális ellentéte a palota fényűző vörös bársonyainak és aranyszíneinek , ami Lionel természetességét, emberközeliségét és a királyi család külsőségekről szóló távolságtartó életének kontrasztja.

A film zenéjét Alexandre Desplat szerezte, ami alapvetően zongorán és vonósokon alapul, és amely a király szomorú némaságát, majd a Lionellel kötött és egyre közelebbi barátságát volt hivatott közvetíteni. A kezdetben alapvetően minimalista zenei megközelítés a főszereplő küzdelmét mutatja a dadogásával, majd a film előrehaladásával válik egyre összetettebbé, amely csúcspontját a végén éri el.Ahhoz, hogy ez a dialógus vezérelt film igazán át tudja adni üzeneteit és akkora sikert érjen el, amekkorát elért, szükséges volt az, hogy a színészei kiválót nyújtsanak.Az nem is lehet kérdéses, hogy ez sikerült-e vagy sem, a kérdés az, hogy vajon miért csak Colin Firth kapott Oscar-díjat és Geoffrey Rush pedig nem, hiszen ez a két színész a filmtörténelem egyik legelragadóbb furcsa párját alkották meg ebben a filmben.

A karakter sikeres megformálása érdekében Colin Firth egy beszédtanárral is együttműködött, és különböző archív felvételek nézett a valódi VI. George királyról és hallgatta beszédeit. Karaktere tanulmányozása nem bizonyult hiábavalónak, hiszen emberközelivé tudta tenni ezt a távoli királyi figurát, és remekül játszotta karakterének kettősségét, az alapvetően erős, de mégis nagyon félénk embert. Albert herceg nem csak a feleségeit és gyerekeit szereti, de a pozíciójának is ugyanennyire szenvedélyesen meg akar felelni, attól függetlenül, hogy átéli és átérzi a monarchia intézményének minden hátrányos vonását. Colin Firth tökéletesen megragadta a király frusztrációját és elhatározását, hogy elfogadja azt a nem kívánt kötelességét, amit a sors kirótt rá, annak minden embert próbáló kihívásával együtt, és nagyszerűen tárta elénk ezt a szenvedélyes és önpusztító hajlamokkal rendelkező, mindazonáltal mégis elegáns és kecses karaktert.Geoffrey Rush-t is Oscarra jelölték Lionel Louge szerepéért, amit véleményem szerint meg is kellett volna kapnia abban az évben, amikor Christian Bale nyerte a legjobb mellékszereplőnek járó díjat. Lionelnek le kell küzdenie a kezdetben nagyon bizalmatlan herceg gyanakvását, és meg kell tudnia győzni arról, hogy szokatlan módszerei hasznosak lesznek, nem csak dadogása, de önmaga legyőzésében is. Geoffrey Rush kedves, együttérző és intelligens attitűdöt vitt karakterébe, amely miatt a néző azt kívánja, hogy bárcsak még többet látta volna a filmben.

A film további mellékszereplőitől is remek alakításokat láthatunk, Guy Pearcetől David, Helena Bonham Cartertől Erzsébet, vagy éppen Michael Gambontól V. George király szerepében. Az érdekesség kedvéért meg kell említeni még Jennifer Ehle-t, aki Lionel feleségét játszotta, és aki Colin Firth kiugrását jelentő, 15 évvel ezelőtti Büszkeség és balítélet tévésorozatban játszotta Mr. Darcy szerelmét Elizabethet.

Ebben a nagyon emberi drámában nincsenek különösebb csavarok vagy meglepetések, azonban az első pillanattól az utolsóig leköti a nézőt. A király beszéde az egyik legjobb valaha készült karakter tanulmány, ami mindemellett egy melegszívű dráma, amely nézése során úgy érzi az ember, hogy a történelem egy kis szelete bontakozik ki a szeme előtt. A film minden elem kiváló, nem volt véletlen a 12 Oscar-jelölése, de amit igazán naggyá tette, az a kiváló és sokszínű színészgárdája.

Értékelés: 10/10

Jelenet a filmből, amikor a koronázás miatt beijedő Bertiet Lionel egy újabb remek provokációval kirángat a kétségbeesésből: