King Vidor, magyar felmenőkkel rendelkező hollywoodi rendező szappanopera jellegű filmje az 1937-es év egyik legnagyobb kasszasikere volt, amihez nagyban hozzájárult főszereplőnője, a későbbi film noirok egyik leghíresebb végzet asszonya, Barbara Stanwyck, aki ezért a szerepéért megkapta első Oscar-jelölését. Az 1937-es Stella Dallas egy klasszikus „női” filmnek nevezett melodráma, ami egy törtető, társadalmi felemelkedésre vágyó nő életébe és önfeláldozásába ad betekintést.

1919-ben járunk a film elején, ahol megismerhetjük a fiatal Stellát (Barbara Stanwyck), aki munkásosztálybeli szüleivel és testvérével él egy massachusetts-i városban. Stella ki akar törni ebből a környezetből, és úgy gondolja, hogy ehhez a legjobb eszköz, ha egy felsőbb körökbe tartozó férfihoz megy feleségül. Kiveti a hálóját Stephen Dallas (John Boles) gazdag üzletemberre, és az éppen szerelmi válságban lévő férfi el is veszi feleségül. Stella úgy érzi, hogy megvalósult az álma, azonban nem tudja megtagadni alacsonyabb osztálybeli származását és közönséges viselkedését, amiben nagyon nagy szerepe van újdonsült barátjának, a Ed Munn (Alan Hale) szerencsejátékosnak is, akinek rossz hatása alól nem tudja kivonni magát, a férje minden rosszallása ellenére. Mire csinos és tanult kislányuk, Laurel Dallas (Anne Shirley) felnő, a házaspár már külön él. Stephen egy jobb állás miatt New Yorkba költözött, ahol felvette a kapcsolatot korábbi szerelmével Helennel (Barbara O'Neil), miközben otthon Stella életét lányuk nevelése tölti ki. Stella annak érdekében, hogy lányát megfelelően férjhez adja, felsőbb körökben népszerű helyekre utazik Laurellel, hogy a lány megfelelő fiatalemberekkel ismerkedhessen. Az intelligens és visszafogott Laurel népszerű tagja lesz a gazdag társaságnak, akiről nem tudják, hogy Stella az anyja, akinek közönségessége viszont nagyon visszataszító ugyanennek a társaságnak. Laurel megpróbálja ezt eltitkolni anyja elöl, és még arra is képes lenne, hogy elhagyja gazdag és előkelő szerelmét, azonban amikor Stella véletlenül meghall egy kegyetlen megjegyzést magáról, elhatározza, hogy mindent feláldoz lánya jövőbeli boldogsága reményében...A Stella Dallast többször is érte az a jogos kritika, hogy egy szentimentális és manipulatív könnyfakasztó történet, aminek középpontjában önfeláldozásra hajlamos nők állnak. És mégis, minden szentimentalizmusa ellenére sokkal összetettebb és mélyebb, mint egy átlagos szappanopera típusú film. A film ezen tulajdonsága leginkább Barbara Stanwyck remek karakterformáló játékának köszönhető, aki nemcsak egy társadalmi felemelkedésre vágyó önző és törtető nő, hanem mindemellett egy erős anyai ösztönökkel rendelkező karakter, amely tulajdonságokat a film megfelelő időközönként és ütemben ütköztet egymással.

A Stella Dallast előszeretettel hasonlítják össze az 1945-ös Mildred Pierce c. film noirral. Mindkettő alaptémája a „törtető” nő, akinek legfőbb célja (és „bűne”), hogy megpróbál változtatni életén. A kor szellemének megfelelően - amikor társadalmilag veszélyesnek látták a saját akarattal és önállósággal rendelkező nőt -, mindkét filmben meg is bűnhődnek ezen tulajdonságaik miatt, és mindkettőben jelentős szerep jut ebben lányaiknak. A két film főszereplőnőjének a lányuk boldogsága a legfontosabb, mivel azonban a Mildred Pierce egy pesszimista világképű és kegyetlen hangulatú háború utáni film noir, amiben a társadalom kedvezőtlen és visszafordíthatatlan átalakulása (noiroknak megfelelően a nők önállósodása és a férfiak elpuhulása) és a fiatalabb generáció erkölcsi züllése áll a középpontban, addig itt még a mindent felülíró anyai ösztönök miatt ez a társadalmi kép a film minden könnyfakasztása és az osztályok közötti mély és átjárhatatlannak tűnő szakadék ellenére sem pesszimista, hiszen a fiatalabb generáció már tud élni ezzel a lehetőséggel. Mivel ez a film még háború előtti, ezért alapvetően nem az átalakuló társadalomról szól, hanem inkább a „a pénz nem boldogít” típusú melodrámák közé sorolható. Amiben jelentősen eltér a többi ’30-as évekbeli melodrámáitól, az a karakterek összetettsége, amiben nagyon hasonlít a későbbi noirokhoz.A Stella Dallasban nincsenek „jók” és „rosszak”, hiszen egyik szereplője sem érzéketlen vagy kegyetlen ember – érdekes módon ebből a szempontból a Mildred Pierce sokszor sarkosabb és egyszerűbb, főleg ha Mildred lányának karakterére gondolunk -, hiszen sem Stella, sem a férje, sem a lányuk nem szörnyűek vagy kegyetlenek, inkább csak esendő emberek. Míg a Mildred Pierceben a negatív tulajdonságok többségével a lány rendelkezik - akinél nem sok kegyetlenebb karakter létezik a noirok között, addig itt az anya az, aki közönségességével nem szándékosan ugyan, de veszélyezteti lánya boldogságát, miközben Laurelnél is eljön az a pont, amikor már szégyenli anyját, azonban ennek ellenére a köztük lévő szeretet nem megkérdőjelezhető. Stephen, a férj pedig már házasságuk alatt feléleszti kapcsolatát korábbi szerelmével, amivel megcsalja feleségét (1937-ben ez még főben járó bűnnek számított a filmekben), azonban megértjük az ő indítékait és érzelmeit is. Közben láthatjuk Stella rossz döntéseit, azonban neki is megbocsátunk, mivel ezek nagyrészt hátrányos származásából fakadnak, amivel sem férjének, sem pedig lányának nem kell megküzdeni vagy levetkőzni. Stella legnagyobb félelme is ebből fakad, aki attól fél, hogy tanult és művelt lányának, aki már előkelő gazdagok között nőtt fel, nem lesz elég jó. Laurel mindeközben nem hibáztatja anyát, igazából a felsőbb körökbeli társaság az, aki kiveti magából.

A forgatókönyvet Sarah Mason és Victor Heerman írták Olive Higgins Prouty 1923-as azonos c. regénye alapján. Nem ez a könyv egyetlen filmes feldolgozása, hiszen már 1925-ben készült belőle egy némafilm, majd 1990-ben is készítettek egyet Stella címmel Bette Midler főszereplésével, azonban egyértelműen az 1937-es verzió a legjobb köztük.A filmet alapvetően két szakaszra lehet bontani. Az elsőben látható a fiatal Stella, akinek az érzéketlennek tűnő,  minden erkölcsi normát elnyomó vágya, hogy társadalmilag felemelkedjen. Ennek érdekében hozzámegy egy férfihez, akihez valójában sem érzelem, sem hasonló tulajdonságok alapján nem illik (leszámítva azt, hogy mindketten gyengék és megalkuvók), ami miatt már előre látható, hogy a házasságuk nem lesz boldog. Ugyanakkor abban korban nem is igazán volt más lehetőség a nők előtt a társadalmi felemelkedésre, egyszóval ambíciói nem teljesen az ördögtől való. Stella azonban vak, és azt gondolja, hogy a pénz és a magasabb társadalmi osztály már önmagában is garantálja a boldogságot. A film második szakaszában, amikor kislányuk Laurel tinédzserkorba ér, Stella prioritásai is megváltoznak. Egyre inkább lánya boldogságára és jövőjére összpontosít a sajátjával szemben, mintha lányán keresztül újra átélné a fiatalkorát, és megpróbálja a művelt és tanult lányt a maga képére formálni, azonban ez a szándéka alapvetően anyai szeretetéből táplálkozik. A film előrehaladtával az erős anyai ösztönei miatt - minden közönségessége ellenére - egyre szimpatikusabbá válik. Minél közönségesebb ruhákat visel a filmben, annál inkább megsajnáljuk, és együtt érzünk vele, ahogy a maga módján mindet bevet, hogy lánya beilleszkedhessen a magasabb körökbe. Érdekes módon minél groteszkebbül és nevetségesebben öltözködik, annál méltóságteljesebbé válik, ami Stanwyck kiváló játékának köszönhető. A film végén igazából nem is tudjuk eldönteni, hogy Stella közönségessége és nárcisztikussága a bukása oka, vagy inkább a felsőbb körök sznobizmusa.Stella karaktere mozgatja és működteti a filmet, ami a maga korában szokatlannak és modernnek számított. A film elején azt gondolhatjuk, hogy megismertük a feltörekvő lányt, aki kellően unszimpatikus ahhoz, hogy el is ítéljük, azonban ahogy halad a film, úgy kezdünk el kételkedni saját értékítéletükben személyét illetően, pontosabban szólva minden társadalmi törtetése ellenére – ami vele van a film legnagyobb részében, csak egy idő után a fókusz saját magáról a lányára helyeződik -, míg végül mártírságában karaktere elnyeri a teljes feloldozásunkat. A kor női karakterei között (főleg a kicsit későbbi noirok között) számos kegyetlen nő gazfickó figurát láthatunk, akik nem feltétlenül az elérendő céljaik miatt számítanak gazfickónak, hiszen ki ne vágya jobb életre, hanem amiatt, ahogy azt az adott célt el akarják érni. Stella is hasonlít ezekre a villain karakterekre, azonban mégsem tartozik közéjük, sőt a végén még majdnem szent mártírrá válik. Azért csak majdnem, mert mártírságának lényege, hogy azt gondolja Laurel boldogabb lesz az előkelő társaságban és gazdag emberek között, mint vele, az anyjával. Még mártírságában is az a hit vezérli, hogy a gazdagság és társadalmi státusz boldogít, és amit neki nem igazán sikerült elérni vagy megvalósítani, azt majd a lányának sikerülni fog. Laurel szerencséjére ez fenn is áll, mivel szerelemből házasodik, és nem pusztán a felemelkedés miatt, mint az anyja.

A film mindent elkövet, hogy a néző azonosulni tudjon ezzel a maga korában szokatlan „hibás” karakterrel, akinek a legnagyobb hibája, hogy végtelenül bizonytalan. Olyannyira, hogy ez okozza nála a nárcisztikusságot és a görcsös bizonyítási vágyat, hogy elfogadják felsőbb körökben is. Kétségbeesetten próbál túllépni saját magán (főleg a film második felében), ami miatt még inkább kirí a nem neki való társadalmi közegből. Ezt a tulajdonságát és próbálkozásait jelképezik a ruhái, amelyek nagyon fontos szerepet kapnak a filmben. Fiatalabb korban kihívó, alkalomnak (és általában a kor erkölcsének) nem megfelelő ruhákat hord, amelyek később egyre közönségsebbé és röhejesebbé válnak. Ezekkel a cifra öltözetekkel próbálja bizonyítani előkelőségét és gazdagságát, ugyanakkor ennek ellenkezőjét éri el, mivel azok nélkülöznek minden jó ízlést.A férj, Stephen karaktere legalább annyira tele van emberi gyengeségekkel, mint Stelláé. Ő ugyanúgy megalkuvó, hiszen ő sem szerelemből veszi el Stellát, hanem mert apja öngyilkossága miatt megrendült a pozíciója a gazdag társaságban, és mert a nő, akibe tényleg szerelmes, máshoz ment férjhez. Ebben az értelemben akár azt is mondhatnánk, hogy összeillenek, hiszen nem csak opportunisták, de kölcsönösen hazudnak egymásnak a valódi érzelmeikről. Stephen látszólag szereti ugyan Stellát, azonban amint bevezeti a társaságba, kiderül, hogy ez nem igaz, nem szereti Stellát úgy ahogy van, hiszen rögtön megpróbálja megváltoztatni és a saját (na meg a társaság) ízlése szerint átformálni a nőt. Amikor ez nem sikerül, akkor érzelmileg elidegenedik, majd végül rátalál régi szerelmére, akinek férje időközben meghalt. Stephen nem erőlködik úgy igazán, hogy egybe tartsa a házasságot, inkább a könnyebbik utat választja, és elfogad egy állás jó messze a nőtől, ami szinte egyenértékű a válással. Ahhoz elég jó volt fiatalon és kacéran Stella, hogy feleségül vegye, azonban a házasság után rögtön kiderül, hogy a férfi valójában úgy gondolja, hogy nincsenek egy szinten. Stella kényszerű bizonyítási vágya nem csak saját alacsonyabb osztálybeli származásának, de a férj érezhető lenézésének és csalódásának is az eredménye.

Barbara Stanwyck kiválóan alakította az önző, közönséges és nárcisztikus, de nagyon ambiciózus és csinos lányt, aki egy jobb élet reményében magasabb társadalmi osztályból való férfihez megy feleségül, majd később a nyugtalan feleséget és anyát, aki egy idő után a saját felemelkedéséről lányáéra kezd fókuszálni, majd végül eléri az önzetlen, saját boldogságát feláldozó mártíranya státuszt, miközben egyre „látványosabb” ruhákat hord. Barbara Stanwyck nagyszerűen egyensúlyoz a gúnyos dac és a sírós pátosz között egészen a film végéig egy olyan karakterben, aki belekóstol a jólétbe egy rossz házasság által, és utána mintha az egész élete arról szólna, hogy ezt a döntését igazolja. Barbara Stanwyck Oscar-díj jelölése több, mint megérdemelt volt.King Vidor, akinek nagyapja az 1848-49-es forradalom után ment az USA-ba, egy, az idők próbáját szokatlan módon kiálló erős melodrámát rendezett, ami persze nem lenne ennyire jó, ha nem Barbara Stanwyck játszana benne. Vidor mindenáron jónak akarta látszatni a film végére ezt a gyenge és hibás karaktert, és sikerült elérnie, hogy a néző szimpatizálni tudjon Stellaval, ezzel a végtelenül bizonytalan nővel. King Vidor egyszerű és letisztult rendezése jól illeszkedik ehhez a (maga korában) modern melodrámához.

A Stella Dallas a ’30-as évek egyik legjobb drámája, aminek középpontjában egy nő jobb élethez való vonzódása, valamint az osztályok közötti mély megosztottság áll. A film kiváló abból a szempontból, hogy a végére a néző nem tudja, hogy a nő boldogtalansága és bukása saját hibáinak, vagy téves, társadalmilag széles körben osztott nézetek miatt történik. Nagyszerű Barbara Stanwyck-nek és az egyszerű, de erős rendezésnek köszönhetően és annak ellenére, hogy van egy nagyon sajátos ’30-as évekbeli íze, a Stella Dallas a legtöbb könnyfakasztó melodrámával ellentétben a mai napig is megállja a helyét, amit minden régi film kedvelőnek csak ajánlani tudok.

Érékelés: 9/10

Részlet a filmből, Stellát kiröhögi a társaság, és a lánya is szégyenli: