Több szempontból is nagyon különleges ez az innovatívnak számító MGM film noir. A film egy Raymond Chandler regény filmadaptációja, aminek mind a regényekből, mind a filmekből már jól ismert Phillip Marlowe magándetektív a főszereplője. Ami viszont speciálissá teszi ezt a feldolgozást, az az első személyű fényképezése, ami által az egész filmet a főszereplő szemszögéből látjuk, hasonlóan egy First Person Shooter számítógépes játékhoz. Ennek megfelelően a főszereplő arcát csak ritkán (háromszor), rövid időre felvillanva láthatjuk tükrökben, valamint a film elején egy rövid bevezetőben.

A filmet a főszereplő Phillip Marlowe (Robert Montgomery) magándetektív visszaemlékezésében láthatjuk keretezett flashback szerkezetben és ami egy Chandler regénynek megfelelően rendkívül tekervényes sztorival rendelkezik. Adrienne Fromsett (Audrey Totter), a Kingsby Kiadó vezetője titokban felfogadja Marlowet, hogy derítse ki a cég tulajdonosának Derace Kingsby (Leon Ames) eltűnt feleségének, Chrystal Kingsby (Ellay Mort) hollétét. Chrystal már két hónapja eltűnt, és Adrienne szerint a szeretőjével Chris Laveryvel (Richard Simmons) lépett le. Marlowe azt gondolja, hogy Adrienne azért akarja megtalálni Chrystalt a barátjával, hogy a szükséges válás után megszerezhesse magának Kingsbyt, na és persze a gazdag férfi pénzét is. A nyomozása során több nem túl barátságos karakterrel is találkozik, akik nem örülnek annak, hogy egy magándetektív nyomoz az ügyben, valamint jó pár hullába is belebotlik. Az egyik ilyen egy nő, akinek holttestét abban a tóban találják meg, amely közelében Kingsbynek is van egy háza. Marlowenak mélyre kell ásnia, hogy felgöngyölítse ezt a szövevényes és sok szereplős ügyet, miközben abban sem lehet biztos, hogy munkaadója, Adrienne melyik oldalon is játszik a történetben...Robert Montgomery színész és rendező filmje sikeresnek bizonyult ugyan a kasszáknál, a kritikák azonban már nagyon vegyesek voltak a maga idejében, és amelyek nem változott a mai napig sem, sőt talán még rosszabbak, mint 70 éve voltak. Ennek több összetevője is van, azonban szinte mindegyik ugyanarra az okra vezethető, mégpedig az első személyű fényképezésére. Ugyanakkor mégiscsak ez az az összetevő, ami miatt a filmet számon tartják, hiszen minden hibája ellenére ez teszi egyedivé és speciálissá ezt a szokatlan noirt. A kritikák többsége arról szól, hogy a film nem tudta kiaknázni ebben a technikában rejlő lehetőségeket, ugyanakkor a technika okozta nehézségeket és csapdákat viszont nemhogy kikerülni, de még csökkenteni sem tudta igazán, és ennek köszönhető az erőlködőnek és mesterkéltnek tűnő színészi játék, a karakterek egyoldalúsága, a jelenetek statikussága és az igazi noiros (vagy bármilyen) atmoszféra hiánya. Lássuk mi igaz ezekből a kritikákból. És mennyire.

A Lady in the Lake-t több filmmel is össze szokták hasonlítani, és amely összehasonlításokban általában alulmarad. Bár már a '20-30-as években is kísérleteztek ezzel a technikával egy-két filmben, azonban ez volt az első modern, nagy költségvetésű, vezető stúdiónál készült film, amit teljes egészében így fényképeztek. Ugyanezt a technikát használta az ugyanebben az évben megjelent Dark Passage c. Humphrey Bogart noir is, igaz csak a film első harmadában, ami általános vélemény szerint sokkal jobban és látványosabban kihasználta ennek az előnyeit. A Lady in the Lake-t megelőzően több Phillip Marlowe-s Chandler feldolgozást is készítettek már Hollywoodban, ilyenek voltak a The Big Sleep megint csak Humphrey Bogarttal 1946-ban és a Murder, my Sweet 1944-ben, Dick Powellel a főszerepekben. Mind a két filmben nagyon lényeges elem Marlowe karaktere és az őt játszó színészek alakítása, amivel szemben itt Marlowet összesen négyszer látjuk a filmben - annak ellenére, hogy itt is ő a főszereplő.Ez a technika ezért (is) nagyon nagy kihívás elé állította a Marlowe-t alakító Montgomeryt, mivel így karakterét és annak reakciót csak a hangjával tudta (volna) érzékeltetni. És bár a műfaj népszerűségének csúcsán minden nagyobb stúdió készített noirokat - sőt a legjobbak sokszor nem is az ezekre szakosodott Warner vagy RKO nevéhez fűződnek, Billy Wilder pl. a Paramountnál dolgozott -, de azért én mindig kicsit gyanakvással szemlélem, hogy a glamúr filmekre, melodrámákra és musicalekre specializálódott, és ezeknek megfelelő színészeket és rendezőket alkalmazó MGM milyen noirt tud összehozni.  

Mivel a filmet alapjaiban határozza meg az egyes szám első személyű fényképezése, ami Paul Vogel operatőr nevéhez fűződik, ezért most kezdjük mindjárt ezzel. A technikának köszönhetően könnyebben elérhető az, hogy a néző úgy érezze, hogy ő is részese a történetnek, sőt, a főszereplője ennek a filmnek, hiszen pl. amikor Montgomery keze nyúl a kilincs felé, hogy kinyissa az ajtót, akkor mindezt úgy érzékeljük, mintha mi nyitnánk ki. De az is érdekes, amikor Marlowe rágyújt, iszik vagy éppen egy nőt akar megcsókolni. A technika további pozitív hatása, hogy erőteljesen megnövekszik a paranoiás és dezorientált érzet is, ami különösen előnyös egy noir esetében. Kifejezetten élvezetes a néző számára a nyomozás egyes elemei, mint pl. amikor Marlowe megtalál valami bűnjelet, vagy nyomot. A baj az, hogy viszonylag hamar ráununk ezekre az előnyökre, mivel ez nagyjából megmarad ezen a  szinten, és nem láthatunk olyan akció vagy kültéren játszódó jeleneteket, mint a Dark Passage-ban, ahol ezek miatt számtalan teljesen természetesnek tűnő, látványosan fényképezett és izgalmas jelenetet kapunk a film első harmadában. Itt mindamellett, hogy nem használták ki a technika nyújtotta előnyöket, minden nagyon színpadiasnak tűnik. A fényképezés további hátulütője, hogy az nem a noiroknál megszokott árnyékokra, érdekes szögű beállításokra koncentrál, így a látványvilága és ezzel együtt az atmoszférája is különbözik a műfajban megszokott-tól. Persze ez nem szükségszerűen rossz - bár (noir rajongóknál) azt hiszem egy kicsit az, hiszen ezeknek hatalmas jelentősége van a sötét látványvilág és a mindent átszövő pesszimista atmoszféra megteremtésében - ha kapnánk helyette valami más, szintén nagyon látványos és jól átérezhető dolgot. A technika miatt ugyan a látványos fényképezést elősegítő tükröknek nagy jelentősége van itt is, hasonlóan egy Fritz Lang vagy Robert Siodmak filmhez, de valahogy még ez is nagyon mesterségesnek hat. Általában véve elmondható, hogy a FPS fényképezésből fakadó előnyök és érdekesség csak bizonyos ideig és mértékig tudja feledtetni az igazán noiros fényképezés (és atmoszféra) hiányát.  

A technika a legrosszabb hatást a színészi játéknál fejtette ki, amit persze jobb rendezéssel és alakításokkal lehetett volna csökkenteni, de ez nem sikerült. A filmben mindenki, aki Marloweval folytat bármilyen jellegű dialógust, egyenesen a kamerába néz és beszél, amit rendkívül nehéz úgy megvalósítani, hogy az ne tűnjön nagyon mesterkéltnek és színpadiasnak. Ráadásul a technika és a rendezés együttesen határozottan le is lassítja és merevvé teszi a filmet, aminek számos jelenetében a színészek beállnak egy pozícióba, és abból ki sem mozdulnak a jelenet végéig. Persze vannak ötletes pillanatok is, mint amikor Marlowe megsérült, és próbálja visszaszerezni az öntudatát, ami a filmben úgy látható, hogy a kamera kimegy és visszatér a fókuszból-fókuszba, így anélkül érzékeljük Marlowe állapotát, hogy akárcsak egy szót is kellett volna erről szólni.A fényképezésen túl a film minden lényeges eleme látszólag nagyon noiros, kezdve az alapjául szolgáló Raymond Chandler regénnyel, amiből Steve Fisher írta a forgatókönyvet. Tartalmaz minden olyan összetevőt, amit csak elvárhatunk egy Chandler adaptációtól, a cinikus és kemény dumájú magándetektív karakterétől a számos hullát és fordulatot felvonultató sztorin át a szereplők kétes erkölcséig, amely sztoriban ráadásul senki sem az, mint aminek látszik. Színtiszta noir. Lenne, abban az esetben, ha egy jobb rendező készítette volna ezt a filmet.

A forgatókönyv próbálja ugyan visszaadni Chandler detektívregényeinek cinikus és kemény dumáit, azonban még ez is erőltetettnek hat, aminek nem (mindig) a szöveg az oka, hanem inkább a rossz színészi játék, hiszen ez a film is jegyez sokszor idézett egysorosokat és párbeszédeket. Ezek többsége a két főszereplő között hangzik el a műfajban gyakori szájkarate keretében, amelyekkel a noir karakterek jellegét is bemutatják: a magát segítségre szoruló gyenge nőnek álcázó, valójában azonban mindent irányító femme fatale és a nőfaló cinikus antihős.

Adrienne: Maga minden ügyfelébe beleesik?

Marlowe:  Csak azokba, akik szoknyát hordanak.

Vagy

Adrienne: Ne legyen már olyan undok, segítségre van szükségem.

Marlowe: Mint ahogy nekem meg négy hüvelykujjra.A film karakterizálása sem sikerült a legjobbra, pedig szemmel láthatóan itt is törekedtek arra, hogy mind a Chandler regényekre, mind a noirokra jellemző karakterek megjelenjenek, némi változtatással. A filmben két femme fatale is van (Adrienne és Mildred), amelyek itt sokkal fontosabb szereplők, mint amilyenek Chandler regényében voltak, és a végén kiderül, hogy az egyikük kevésbé rossz kislány, mint a másik. A probléma azzal van, hogy igazából egyikük sem árnyalt, ami főleg a sokat szereplő Adrienne esetében nagy probléma, hiszen annak ellenére, hogy ő mozgatja a szálakat és viszi előre a történetet, igazából csak két jellemző és látható tulajdonsága van: a végtelen öntudatosság és hiúság. Adrienne ráadásul Marlowe beszólásaira könnyen megsértődik és elbizonytalanodik, ami pedig nem teszi jó femme fatale karakterré. De nem is ez a legnagyobb baj vele, hanem sokkal inkább az őt alakító színésznő Audrey Totter olyannyira mesterkélt és túlzó játéka, hogy sokszor már szinte kényelmetlen nézni. Persze ehhez az is hozzájárul, hogy az ő karaktere szinte mindig Marlowe karakteréhez - tehát közvetlenül a kamerába beszél - , ami úgy tűnik, hogy túl nagy kihívás volt számára. Lauren Bacall sokkal jobban megoldotta ezt a feladatát a Dark Passage-ban. 

A film főszereplője, a végig inkább csak hallható, semmint látható Marlowe karaktere is különbözik a regényben leírtnál, és a többi filmben láthatónál. Ebben a noirban egy kevésbé kedvelhető Marlowe szerepel, aki inkább csak kemény(en embergyűlölő), mentes a Bogart-féle cinikus külső mögötti érzékenységtől. Ettől a Marlowe-tól távol áll, hogy akárcsak egyszer is bármilyen udvarias(abb) vagy kedves(ebb) dolgot mondjon, ő ugyanis extrém módon szarkasztikus. Robert Montgomerynek nem volt könnyű dolga, hiszen egész karakterét, minden egyes reakcióját csak a hangjával tudta megjeleníteni, azonban ez nem sikerült igazán, hiszen szinte végig ugyanabban a stílusban beszél - akármi is történik körülötte -, szövegmondása szinte semmilyen hangulat vagy érzelem változást nem fejez ki. Montgomery majdnem összes szövege amolyan chandleres cinikus utcai bölcsességek és beszólások voltak, azonban az ő szájából ezek sokszor meglehetősen furcsán, idegenül hangoztak, mivel nagyon merevnek hatott a beszéde, távol állt tőle minden természetes (utcai) lazaság. Ez a "hardboiled", állandóan dohányzó és mindenkivel konfrontálódó noir detektív szerep egész egyszerűen nem volt neki, az MGM drámákon "felnőtt" színésznek való, aki még ránézésre is sokkal puhányabbnak tűnik, mint a többi Phillip Marlowe karaktert játszó színész, mint Bogart, Powell, vagy éppen Robert Mitchum. (Nagy kérdés volt a film előtt, hogy bejön-e majd a közönségnek az, hogy a film főszereplőjét, a Phillip Marlowe-t alakító Robert Montgomeryt alig láthatják. Ha cinikus lennék azt mondanám, hogy mindezt nagyon sajnálnánk egy Humphrey Bogart film esetén, de egy Robert Montgomerynél már sokkal kevésbé, úgyhogy ebből a szempontból nem is volt olyan rossz ötlet ez.)

A többi színész is inkább csak szenvedni látszik karaktereikben, akár a fényképezési technikai, akár más ok miatt. Jayne Meadows játssza a film másik végzet asszonyát, Mildredet, aki bár szerencsés volt abból a szempontból, hogy neki jóval kevesebbet kellett a kamerába beszélnie, ennek ellenére minden volt, csak nem egy olyan vonzó és szexis femme fatale, akiről feltételezni tudja a néző, hogy képes bárkinek a fejét elcsavarni és manipulálni. Ehelyett sokkal inkább látszott egy őrültnek, aki épp most szökött meg egy diliházból. Még a kezelés előtt. Az unszimpatikus rendőrt alakító Lloyd Nolan érezte, hogy nem tesz jót a színészi játéknak az, ha valaki folyamatosan a kamerába beszél, ezért többször elfordította a fejét szövegmondás közben, hogy lazítson kicsit a technika okozta színpadiasságon, de ez sem sokat segített a nagyon egyszerű és egysíkú karakterén. Ha fokozni akarnám a cinizmust, akkor azt mondanám, hogy a legjobb színész Ellay Mort volt, aki Chrystal Kingsby szerepét jegyezte - és aki soha nem jelenik meg a színen. Márcsak azért sem, mivel Ellay Mort franciául annyit jelent, hogy "ő meghalt". Ez azt hiszem sok mindent elmond az MGM és Montgomery "noiros humoráról"...

A filmnek nincs hagyományos értelemben vett, a korban jellemző klasszikus nagy zenekari háttérzenéje, inkább csak egy speciális, kissé fura, a történet hátterében néha megszólaló karácsonyi dallam és kórus hallható, ami illeszkedik a furcsa fényképezési technikához. Mindez David Snell nevéhez fűződik.

Robert Montgomery szemmel láthatólag olyan terepen akart nagyot alkotni, amit se nem ismert igazán, se nem volt neki való, ugyanakkor a bátorságot és az újító szándékot mindig értékelni kell, főleg egy olyan műfajnál, ami alapvetően sémákkal dolgozik. Igaz ugyan, hogy ez az újító szándék lényegében tönkretette a filmet, azonban mégiscsak érdemes megnézni, mert egy nagyon egyedi és a maga módján érdekes film noirral van dolgunk.  

Értékelés: Nagyon nehéz ezt a filmet lepontozni, mert a film egyes összetevői esetenként nagyon gyengék, összességében meg azért mégsem annyira rossz. Sem a magas, sem az alacsony pontszám nem lenne igazságos, a közepes meg nem adja vissza a valóságot, mert ez a film minden csak nem átlagos. (Hmm 6/10?)

Részlet a filmből: