Alfred Hitchcock annyi remek és híres filmet csinált, hogy erről a film noir mystery melodrámájáról néha elfeledkeznek, pedig egy 6 Oscarra-jelölt és hatalmas közönségsikert elért filmről beszélünk a Spellbound esetén. Az Elbűvölve egyike volt azon korai hollywoodi filmeknek, amelyek a pszichoanalízissel foglalkoztak, akkor, amikor a pszichológia még nem volt széleskörűen elfogadott tudomány.

A Green Manors elmegyógyintézet vezetője Dr. Murchison (Leo G. Carroll) nyugalomba vonul, és az intézet vezetését a híres fiatal pszichiáter, Dr. Edwardes (Gregory Peck) veszi át. Az új igazgató és az egyik orvos Dr. Constance Petersen (Ingrid Bergman) szinte azonnal megtetszenek egymásnak, ugyanakkor nagyon gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy Dr. Edwardes nem az, akinek mondja magát, hanem egy amnéziás és bűntudat komplexussal rendelkező imposztor. Hamarosan azzal gyanúsítják, hogy megölte az igazi dr. Edwardest. A férfi amnéziájából kifolyólag nem emlékszik arra, hogy hogyan vált Dr Edwardesszé, ezért megszökik és Dr. Petersen segít neki kideríteni, hogy mi történt az igazi igazgatóval és miért is van a rejtélyes férfinek bűntudat komplexusa és amnéziája. A csinos doktornő ennek érdekében a pszichoanalízist is felhasználja...Az Elbűvölve a romantika és a feszültség remek keveréke, amelyek jól kiegészítik és ellensúlyozzák egymást a filmben, köszönhetően Hitchcocknak. Ingrid Bergman karrierje és népszerűsége csúcsán volt ekkoriban, míg Gregory Peck a legígéretesebb és legjóképűbb fiatal színésznek számított, úgyhogy a film sikere garantált volt. A sikerhez hármójukon kívül az operatőr George Barnes és Rózsa Miklós zeneszerző is hozzájárult, ez utóbbi annyira, hogy Oscar-díjat is kapott ezért a zenéjéért. Bár a Spellbound nem tartozik Hitchcock legjobbjai közé és kicsit öregebbnek is tűnik, mint leghíresebb klasszikusai, de azért ott van a nyomukban. És ami a lényeg, hogy tartalmazza Hitchcock kedvenc témáit az elfojtástól a megszállottságig, a bűntudattól a leskelődésig, amit ez esetben a pszichológia, mint mások agyába történő bekukucskálása szimbolizál. Mindemellett pedig talán az egyik legromantikusabb filmje, ami néha már-már vadul melodrámai.

A Spellbound egy emocionálisan problémás ember pszichológiai tanulmánya egy mystery és romantikus film keretébe helyezve. Amíg a rejtély és romantika rész működik manapság is, addig a film öregedésének legfőbb oka a pszichoanalízis mai szemmel nézve teljesen leegyszerűsített és kissé gyermeki tálalása. A Spellboundban ugyanis úgy tűnik, mintha az emberek pszichéi egyfajta puzzle-k lennének, aminek darabjait könnyedén ki lehet rakosgatni a pszichoanalízis segítségével, ami által a film pszichiáterei, pszichológusai inkább tűnnek egyfajta speciális nyomozónak, magándetektívnek, semmint orvosoknak, vagy általában véve valamilyen tudománnyal foglalkozó embereknek. Amikor ezt a film egyik tudományos tanácsadója kifogásolta, akkor Hitchcock azt válaszolta neki, hogy „ drágám, ez csak egy film.” Azt javaslom, hogy nézzük mi is ilyen szemmel a Spellboundot, és akkor rögtön szórakoztatóvá válik, ahelyett, hogy elkezdenénk okoskodni azon, hogy mennyire butuska a pszichológia vagy pszichoanalízis ábrázolása. Ráadásul néha vicces is a film ebben a témában: „jó éjszakát, és szép álmokat...reggelinél pedig majd kielemezzük őket.”Hilary Aidan St. George és John Leslie Palmer The House of Dr. Edwardes c. 1927-es regényének megfilmesítési jogait Hitchcock vette meg, amiből aztán Angus MacPhail és Ben Hecht írták a forgatókönyvet, amiben a könyv történetére már nem lehetett ráismerni, ahol az orvosok távollétében az egyik páciens átveszi az irányítást az intézetben. A forgatókönyvírók jelentős energiát fektettek abba, hogy elmagyarázzák koruk nézőinek, hogy miben is áll a pszichoanalízis lényege. Azért is egyszerűsítették le a filmben látható szintre, hogy mindenki megérthesse azt abban az időben, amikor ez még egyáltalán nem volt széles körben közismert. Valószínű, hogy a mai nézőnek egy idő után már a könyökén fog kijönni a bűntudat szó állandó ismételgetése, ami a filmben fruedi módon a főszereplő gyerekkorában gyökerezik, és ami miatt az ember valami olyasmiért bünteti magát, amit nem követett el. A filmben a bűntudat feldolgozása és az azzal való együttélés akkor lehetséges, ha nem hagyjuk, hogy az mindenféle destruktív és negatív érzéssel önt el minket, hanem szembenézünk azzal, hogy mit tettünk rosszul, és még ha nem is tehetjük ezeket jóvá, de mindig akad valaki, aki segít a káros hatásait megszüntetni, vagy csökkenteni.

A szerelmi és a rejtély szál leköti az ember figyelmét, annak ellenére, hogy a főszereplőnő érzelmeinek a munkájával való összekapcsolását is megmosolyogja a néző. Dr. Petersen ugyanis nem csak roppant etikátlan, amikor szerelmes lesz egyik páciensébe, akinek a terápiáját ezután is folytatja, hanem az egyetlen oka erre, az a tény, hogy szerelmes. Minden olyan bizonyítékot, ami páciense gyilkosságban való bűnösségét erősíti, rögtön, egy pillanat alatt lerázza magáról, azzal, hogy a férfi nem lehet bűnös, hiszen ő érzi azt, hogy nem az. Dr. Brulov meg is jegyzi neki, hogy „mindketten tudjuk, hogy egy szerelmes nő agya az értelem legalacsonyabb fokán működik”. Kicsit nőgyűlölően hangozhat első hallásra, de később kiderül, hogy igaza volt, ergo lehet, hogy a szerelmes női agy irracionális, ugyanakkor mégiscsak rendelkezik olyan erejű megérzéssel, ami a legmagasabb szintű értelem felett áll.A noirokhoz hasonlóan a Spellboundban is felcserélődnek a nemi szerepek, azonban kicsit más módon, és annak ellenére, hogy a karakterek nem nevezhetőek noirosnak. Itt nem a femme fatale és antihős leosztást láthatjuk, hanem inkább a hagyományos melodrámák és romantikus filmjeinek hős és a titokzatos bajba jutott szerelmesének párosát látjuk, amiben itt a nő a hős, és a megmentendő párja a férfi.

A Spellbound története tulajdonképpen egyszerű, mint a legtöbb Hitchcock filmé, amiben látható az egyik gyakori témája, az ártatlanul vádolt és menekülő férfi főszereplő. Aki aztán menekülés közben persze szerelmes lesz, és ketten végül kiderítik – itt konkrétan a pszichológia segítségével -, hogy mi is áll a film rejtélyének hátterében, és végére azt is megtudjuk, hogy ki is ez az ember, és miért van amnéziája és bűntudata. Bár a film nagyon „beszélgetős”, és a párbeszédek nagy része a pszichológiáról szól, amelyek egy része ráadásul butusnak és túl kiagyaltnak tűnhet manapság, azonban a humornak, a csavaroknak és a remek feszültség építésnek köszönhetően mégsem lassítják le a filmet, aminek egyébként az üteme éppen megfelelő. A forgatókönyv nagyobbik hibája az elavult pszichológiai rész mellett, hogy a film nagy részében nincs erős jelenléte a főhősökkel szemben álló rossz fickónak. Márpedig a thrillereknél ez szinte elengedhetetlen, ahol a villain karaktere sokszor legalább annyira érdekes és erős, mint a főhősöké.

A filmben számos híres jelenet is látható, amelyek közül pár manapság már nem tűnik annyira nagyszerűnek, mint a maga idejében.A Spellbound manapság talán az álomjelenetekben megjelenő Salvador Dali képekről a leghíresebb. Peck karaktere elmondja álmait a pszichiátereknek, akik az azokban megjelenő képek alapján megfejtik azokat, ami által egyben a rejtélyeket is szép lassan megoldják. Ezekben az álmokban láthatóak Dali képei, amiket kifejezetten a film számára készített. Ezek az álomképek érdekes színfoltjai a Spellboundnak, ugyanakkor igazából soha nem magyarázzák meg őket a pszichiáterek, amellett, hogy „megfejtik” őket. Valószínűleg Hitchcock csak azért tettette be ezeket, mert úgy gondolta, hogy jól néznek ki, és azt gondolhatta, hogy ettől majd nagyon „művészinek” tűnik majd a filmje, mindazonáltal különösebb jelentősége nincsen.

A híres síelős jelenetben teljesen egyértelmű, hogy Bergman és Peck nem sielnek, és a vetített háttérkép is fájdalmasan mesterségesnek néz ki manapság, ugyanakkor mégiscsak egy klasszikus hitchkocki jelenet ez, hiszen a közeli képeknél láthatóak Bergman arcán a félelem és Peckén pedig a fenyegetés, ami után a néző nem tudhatja, hogy mi fog következni a következő jelenetben.

A film elégikus és romantikus zenéjéért Rózsa Miklós nem véletlenül kapott Oscar-díjat, ami lehet, hogy ma már kicsit túl soknak és túl drámainak tűnik néha, de illeszkedett az akkori hollywoodi trendbe. Az operatőrre, George Barnes-ra sem lehet panaszunk, aki a fényeket és árnyékokat remekül használja egyes jelenetekben.

A film női főszereplőjének mindenképpen Ingrdid Bergmant akarta, férfi főszereplőnek pedig Cary Grantet, azonban ő elutasította ezt a szerepet, és ekkor lépett a képbe Gregory Peck.Ingrid Bergman játssza Dr. Petersent, akit férfi kollégái nagyon racionális és hideg nőnek gondolnak, és akiről aztán kiderül, hogy nagyon is romantikus lélek, és tudományos munkája mellett vagy ellenére szenvedélyes és irracionális érzelmekre képes. Ő végtelenül lelkes nem csak munkájában, de magánéletében is, amiért még karrierjét is hajlandó kockáztatni. Bergman szerintem itt még jobb volt, mint az ugyanebben az évben forgatott másik filmjében a Szent Mary harangjaiban, amiért pedig Oscarra jelölték.

Gregory Peck is jó választás volt, aki képes karakterének zavarodottságát és félelmeit bemutatni, és a maga jóképűségével a romantikus szálat is meggyőzően alakítja. Habár ő nem tartozott az igazán mély színészek közé, ez itt nem tűnik problémának karaktere „levegőben lógása” miatt, akit annak ellenére szimpatikussá tud tenni, hogy nem sokat tudunk róla.

A Spellboundban rajtuk kívül több remek mellékszereplőt is láthatunk, annak ellenére, hogy a film nagy részben Bergman és Peck kettősére koncentrál. Ilyen Leo G. Carroll, aki a legtöbb Hitchcock filmben játszó színész volt, és Michael Chekhov, akik mindketten pszichiátereket alakítanak, és ez utóbbi Oscar-jelölést is kapott játékáért.

A Spellbound nem tartozik Hitchcock legjobbjai közé, és mára néhány összetevője már elöregedett, azonban ebben a filmjében is megmutatja eredetiségét és néhány stílusjegyét. A film rejtély és romantika része pedig ellensúlyozni tudja a mára már elavultnak számító részeket. Bár talán az ma már furcsának tűnhet, hogy a Spellboundot a legjobb film kategóriában is Oscar-díjra jelölték, ugyanakkor mégiscsak szórakoztató a mai napig is.

Értékelés: 7/10

Hitchcock cameoja a film 43:15-nél látható, amint kilép a szálloda liftjéből: