Carol Reed 1948-as brit film noirját 2 Oscar-díjra jelölték (legjobb rendezés, legjobb forgatókönyv), ami a The Lost lllusion címmel is ismert. Megjelenéséne évében ez a mystery dráma lett Nagy-Britannia legsikeresebb filmje, ami a gyerekkori illúziók elvesztéséről, felnőttek hazugságairól és csalásairól szól. A történetet egy gyerek szemén keresztül látjuk kibontakozni, ugyanakkor egyáltalán nem gyerekfilmről van szó.

A film főszereplője egy 10 év körüli kisfiú, Phillipe (Bobby Henrey), isteníti és felnéz a középkorú Baines-re (Ralph Richardson), apja inasára, akihez sokkal közelebb áll, mint diplomata munkája miatt gyakran távollevő igazi apjához. Baines hősies, izgalmas és kalandos történetekkel mesél a fiúnak, többek között afrikai vadászatokról, és arról is, hogy egyszer önvédelemből embert ölt. Baines hideg és rosszindulatú feleségét Mrs. Baines-t (Sonia Dresdel), a házvezetőnőt férjével ellentétben nem szereti a fiú. Phillipe felfedezi, hogy Baines viszonyt folytat egy fiatal francia nővel, aki titkárnőként dolgozik a nagykövetségen, ugyanakkor a fiú koránál és ártatlanságánál fogva nem ismeri fel a felnőttek között lévő viszony jellegét, és elhiszi Bainesnek, hogy a fiatal nő, Julie (Michele Morgan) az unokahúga. Mindenesetre Baines meggyőzi a Phillipet arról, hogy ezt jobb, ha titokban tartják. A titkok és hazugságok azonban egyre nagyobb súllyal nyomják a fiút, főleg miután meghal Mrs. Baines, akiről úgy gondolja, hogy gyilkosság áldozata lett. Ugyanakkor mindenképpen segíteni szeretne Bainesnek, azonban a gyerek segítségének eredménye az lesz, hogy az inas egyre gyanúsabbá válik a rendőrség szemében...Carol Reed filmjének központi témája a felnőtté válás folyamata, amiben meghatározó szerepe van a gyerekkorban elkövetett fájdalmas hibáknak és tévedéseknek. A film jó körülmények között élő, de szülei által elhanyagolt magányos gyerek főszereplője semmi másra nem vágyik, mint figyelemre és szeretetre. Ártatlan gyerekkorának azonban vége szakad, amikor a felnőttek hamis és hipokrata világában félreérti, amit lát.

Carol Reed angol rendező hosszú karrierjéhez képest nem készített túl sok és/vagy igazán ismert és híres filmet. Munkásságából messze kiemelkedik négy filmje, amelyek miatt viszont a mai napig elismerik és számon tartják tevékenységét. A negyvenes évek utolsó pár éve volt messzemenően a legsikeresebb időszaka, ugyanis ekkor készített három olyan film noirt, amivel beírta magát az angol filmtörténelembe: Odd Man Out (1947), The Fallen Idol (1948), The Third Man (1949), majd később az 1968-as Oliver!, amiért aztán az Oscar-díjat is sikerült elnyernie. Leghíresebb filmje ezek közül is a The Third Man volt, amit közvetlenül a The Fallen Idol után készített. A két film között nem csak időben, de stílusukban és legfőképpen látványvilágukban, fényképezésükben is nagyon közeli a kapcsolat. A Third Man híres, bécsi csatornában menekülős jelenete és a Ledőlt bálványban Philippe pizsamás, éjszakai megszökése és London éjszakai utcáin való futása között szembetűnő a hasonlóság. (Ez a jelenet látható a poszt végén lévén videóban)Carol Reed ugyanakkor nem leghíresebb filmjébe, hanem a Ledőlt bálványba pakolta bele leginkább önmagát és saját gyerekkorát. Reed Sir Herbert Beerbohm Tree színész-producer és szeretőjének May Reed törvénytelen gyerekeként született, akit az apja hivatalosan soha nem ismert el. A rendező emiatt aztán - a filmben látható Philippehez hasonlóan – semmire sem vágyott jobban, mint az apai figyelemre és szeretetre. Ráadásul Reed és Tree közötti laza és ritka kapcsolat is megszakadt Tree halálával, a rendező tíz éves korában.

Grahame Greene regényekből számtalan filmet készítettek, ugyanakkor az író Reed Ledőlt bálványát nevezte meg kedvenc filmadaptációjának, amit a The Basament Room c. regényéből írt filmre William Templeton, Lesley Storm, akiknek a regény írója, Greene is segített. Reed azonban nem szeretett volna annyira depressziós filmet, mint amilyen Greene regénye volt, ezért a film relatíve optimistább lett, mint az adaptáció alapját szolgáltató regény. Az író és a rendező remekül együtt tudtak működni a film készítése során, aminek eredménye egy feszült és érdekes film lett. A Ledőlt bálvány történetét a szereplők gyengeségei hajtják előre, és amit szinte teljes egészében a gyerek szemszögéből látunk.

A film feszültségépítése jónak mondható, ugyanis folyamatos, és nemcsak, hogy kitart a film végéig, de még növelni is tudja azt. Igaz, hogy a feszültség és izgalom szintje nagyon alacsonyról és lassan indul, ráadásul eltart egy darabig, amíg bemelegszik, de amikor Philippe először látja együtt Bainest és a szeretőjét, akkor már gyorsabb üteművé, izgalmassá és érdekessé válik. Amikor pedig meghal Mrs. Baines, az izgalmak már-már hitchcocki magasságokba emelkednek.Annak ellenére, hogy a drámát és a történéseket látszólag Bainesék és Julie szerelmi háromszögéből fakad, a film mégis inkább a szereplők közötti emberi kapcsolatokra fókuszál a romantika helyett. Baines és Phillipe kedvelik és szeretik egymást, azonban ez mindkettejük számára valamelyest csak pótszer. Mivel Phillippel szülei nem sokat foglalkoznak, ezért eddigi élete nagyobbik részét a ház vezetését ellátó idegen felnőtt személyzettel töltötte, akik általában sem korban, sem érzelmileg nem kielégítőek a fiú számára – kivéve Bainest - , ezért aztán a fiú a szabadságában és az állatokkal való kapcsolatban keres és talál némi vigaszt az inas kedvessége és érdekes történetei mellett. Phillippe szereti Bainest, ugyanakkor túl fiatal ahhoz, hogy észrevegye, hogy a középkorú férfi mennyire szenved belül.

Baines felesége ugyanis egy rosszindulatú és mentálisan sem teljesen beszámítható, de legalábbis annak határán egyensúlyozó nő, aki mindent és mindenkit gyűlöl, többek között a fiút is, mert csak egy elkényeztetett, tiszteletlen és követelőző kölyöknek tartja. Mindemellett és legfőképpen a férje életét is megkeseríti.

Baines afrikai és egyéb kalandtörténeteire pedig nagyon úgy tűnik, hogy a felnőtt férfinek van nagyobb szüksége, semmint a fiúnak. Hősök sokfélék lehetnek, de a legritkább esetben inasok, olyan emberek, akik egész életükben másokat szolgálnak. Baines ezekkel a fantasztikus sztorikkal átélheti másik alteregóját, amelyekben a szalvétahajtogató inas kemény vadásszá válhat, miközben a nála vagy húsz évvel fiatal szeretőjével pedig a ronda, öreg és elviselhetetlen feleségéről próbál megfeledkezni. Baines határozottan rosszul érzi magát saját bőrében, és szemmel láthatóan sokkal jobban élvezi fantázia karakterének életét, mint a sajátját. Gondolatai és fantáziája ide-oda csapkod, ami miatt néha elfelejti a korábban már előadott történetei részleteit. Mivel Phillipe odafigyel rá, ezért mindig rákérdez az apró különbségekre, az inas pedig minden alkalommal ki tudja magát magyarázni úgy, hogy a fiú nem jön rá hazugságaira, így nem szenved csorbát a kapcsolatuk. Baines továbbra is betölti az apafigura helyét a fiú szívében, amire annyira nagy szüksége van, hiszen az inas jelenti számára az apát, az erőt, a jóságot, a szeretetet és a becsületességet. Cserébe Baines a fiú által jobban meg tudja élni saját fantázia karakterét, és kiszabadulhat a szomorú valóságból, amiben az élete csapdába került.A film legfontosabb karaktere persze Philippe, aki abban a korban van, amikor még nem érti a kettős jelentéseket, a rejtett értelmet és a titkokat, ugyanakkor minden felnőtt megígérteti vele, hogy senkinek sem beszél róluk. Jellemző a felnőttekre, hogy annyira nem bíznak a többi felnőttben, hogy inkább egy gyerekre bízzák a titkaikat. Phillipe pedig teljesen összezavarodik a felnőttek erkölcsileg csapnivaló és megtévesztésen alapuló világában: tapasztalatok híján a gyermeki agyával nem tud különbséget tenni gyilkosság, önvédelem és baleset között. Reed a gyerekszereplő karakterét realisztikusabbra vette, mint ahogy a legtöbb gyerek főszereplővel készült filmben látjuk ezt. Nagyon sokat elrontottak azzal, hogy a filmbeli gyerekek sokkal okosabbak és érzelmileg érettebbek a koruknál, ami által az egész film hiteltelenné válhat. Szerencsére Reednek sikerült elkerülte ezt a hibát a Ledőlt bálványban.

A filmbeli karakterek noirosak, ugyanakkor nem feltétlenül sorolható sem Baines az antihősök, sem pedig Julie a klasszikus femme fatale-ok közé, annak ellenére, hogy titkos szerelmi kapcsolat van közöttük. Itt az antihős Baines és a femme fatalee Julie nem akarják megölni a férfi feleségét, és anyagi haszonszerzésről sincs szó, hanem egészen egyszerűen csak egy boldogabb életre vágynak. A noirokban általában a szexuálisan hódító femme fatale szokott a hideg és kegyetlen lenni, aki direkt elcsábítja a lúzer anthiőst valamilyen hátsó szándékból. Itt azonban nem ezt látjuk. Ebben a szerelmi háromszögben ugyanis a femme fatale sokkal kevésbé csábító jellegű karakter, mint a többi noirban, és leginkább a férj tűnik furcsának, akinek ugyanazon ok miatt van szüksége egy húsz évvel fiatalabb szeretőre, mint ami miatt a fiúra is: menekülés a valóság elöl a „férfiasabb”, hősiesebb fantázia alteregójának átélésén keresztül.Nemcsak az antihősé, de a feleség és a femme fatale személyisége is eltér a műfaj klasszikus karakterjegyeitől, miközben karakterisztikájuk egy része mégis jellemző. A Ledőlt bálványban a házastárs a feketébb karakter és nem is tűnik teljesen százasnak, akihez képest a szerető (femme fatale) jószívűbb, emberségesebb és mentálisan teljesen egészséges. Nagyon ritka volt a szerető és a feleség ilyen jellegű ábrázolása a ’40-es években, ahol mindig a házasságtörés volt az elítélendő tett, ergo a szerető erkölcsisége és egyes esetekben az elmeállapota volt megkérdőjelezhető, és nem a feleségé. Közben azonban a feleség keserűségének oka is kiderül, ami által az ő szívtelen és sötét nőszemély karaktere is szürkébbé válik. Kiderül, hogy van, illetve pontosabban szólva volt neki szíve, csak valahol feloldódott a belső fájdalma során.

Ebben a filmben nagyon igaz az, hogy minden karakter a szürke különböző árnyalatát képviselik, és mindenkire jellemző a hazugság, a megtévesztés és az álszentség, amit Carol Reed rendező nem is személyekhez, hanem általában a felnőttek világához és társadalmához kapcsol, ami független az emberek társadalmi helyzetétől vagy bármilyen egyéb körülménytől. (Remek jelenet, amikor a kisfiú találkozik egy prostituálttal a rendőrségen, aki azt állítja, hogy ismeri az apját...) Carol Reed szerint a felnövés azt jelenti, hogy az ember automatikusan és elkerülhetetlenül csatlakozik ehhez a hazug világhoz.A filmet a fiatal fiú szempontjából látjuk, és ehhez remekül alkalmazkodik a film fényképezése, ami Georges Perinal francia operatőr nevéhez fűződik, és amiből nagyon sokat táplálkozott a The Third Man. Az operatőr a fiú szemszögéből fényképezi a filmet, ami miatt nagyon sok alacsony szögből fényképezett képet láthatunk, amelyben gyakran előfordul, hogy a felnőttek beszélgetéseit és arcát alulról felfelé fényképezve láthatjuk. Jellemző képsor még az, amikor Phillipe a lépcső tetején hallgatózik vagy rejtőzködik. Ekkor távoli képekkel, és felülről lefelé irányuló fényképezést láthatunk, amelyben a lépcsőknek hatalmas jelentősége van. A fényképezés talán a film legnagyobb erőssége, hasonlóan a The Third Manhez.

A Ledőlt bálványban láthatunk gyengébb, átlagos és egészen remek színészi alakításokat is. A leggyengébb szereplő szerintem a gyerekszínész Bobby Henrey, aki Phillipet játszotta. Én őt néha nagyon idegesítőnek gondoltam – olyankor is, amikor egyértelműen nem ez volt a feladata -, annak ellenére, hogy Phillipe karaktere alapvetően nem annyira a cuki gyerek, hanem inkább a realisztikusabb, követelőzőbb és kissé nyávogósabb kategóriába. Szeret hiánya mellett a legfontosabb gyermeki tulajdonsága, hogy alapvetően őszinte, és képtelen titkot tartani. Carol Reed mondatonként vettette fel Bobbyval a szövegét és annak érdekében, hogy megkönnyítse a gyerek dolgát és ne felejtse el a mondatait, a leghosszabb összefüggő szövege sem volt hosszabb 14 szónál.A filmben azért láthatunk egészen kiváló alakításokat is, mint például az angol Ralph Richardsonét Baines szerepében. Ő nagyon sokféle színt tudott karakterébe vinni, persze ez annak is köszönhető, hogy talán az ő karakterének élete bontakozott ki a legjobban. Richardson alapvetően színházi színész volt, aki nem rendelkezett a hollywoodi sztárok külsejével, ugyanakkor rendkívül összetetté és részletezetté tudta tenni Baines figuráját. Egyszerre volt csüggedt, szomorú, mérges, kiszolgáltatott és enyhén fenyegető, akinek az élete abból állt, hogy a család hatalmas háztartását vezeti, miközben kibírhatatlan feleségét is el kellett viselnie, és aki a saját egoját egy kisfiúval kenegeti, aki minden egyes szavát elhiszi és felnéz rá, miközben még szereti is. Ralph Richardson az, aki a film nagyszerű fényképezésébe és stílusába életet lehel, és egy élvezhető filmmé teszi, ami nélküle elég üres lenne.

A nagyon stílusos és remekül fényképezett The Fallen Idol egy remek noir, azonban az is biztos, hogy inkább azoknak jön be, akik a noirt leginkább a stílus, a látványvilág, a fényképezés miatt szeretik. Mindazonáltal nincs hiány izgalomban, feszültségben és karakterépítésben sem, aminek eredményeképpen egy jó pár remek jelenettel rendelkező suspense film noir kapunk, amiben a rendező szemmel láthatóan leginkább a stílusra helyezte a hangsúlyt.

Értékelés: 8/10