Ez a neo-noir krimi német-amerikai koprodukcióban készült, mivel a hollywoodi filmstúdiókat nem érdekelte a forgatókönyv, szerencsére azonban a rendezőnek, Bryan Singernek sikerült egy német befektetőt találnia filmje finanszírozására. Az eredmény pedig két Oscar-díj lett a legjobb mellékszereplő és a legjobb forgatókönyv kategóriában. Az AFI legjobb filmes gazfickók listáján pedig Keyser Söze a 48. helyen áll. A film címe a Casablanca egyik klasszikussá vált mondatából jön: "Round up the usual suspects".

A film a piti bűnöző Roger Verbal Kint (Kevin Spacey) kihallgatásával kezdődik, aki Dave Kujan (Chazz Palminteri) különleges ügynöknek beszél arról, hogy mit keresett azon a felgyújtott hajón, ahol egy tűzharc 27 áldozatot követelt, és aminek ő az egyetlen túlélője. Vallomása során ismerhetjük meg a résztvevőket és azokat az eseményeket, amelyek ide vezettek. Az általa elmondottakból egy kalandos és nagyon komplex történet bontakozik ki, aminek eredményeként ő és társai a hajóra kerültek. Az egész történet kulcsfigurája egy Keyser Söze nevű elvetemült bűnöző, akivel senki nem találkozott személyesen, senki nem tudja hogyan néz ki, és akinek a megbízásából "dolgoztak” Kint és társai Dean Keaton (Gabriel Byrne) korrupt ex-rendőrtiszt, Michael MacManus (Stephen Baldwin) profi tolvaj és partnere Fred Fenster (Benicio del Toro), valamint  Todd Hockney (Kevin Pollak) bombaszakértő, akik a múltban - még ha a tudomásuk nélkül is - kapcsolatban álltak már a rejtélyes Keyser Sözevel, és valamilyen oknál fogva mindannyian az adósai...A Közönséges bűnözők egy nagyon komplikált, alvilági szereplőkkel játszódó történet, amelyben számos átvágás, téves személyazonosságból fakadó bonyodalom fokozza a történet kuszaságát és izgalmát, amely összetevők a film legfontosabb és tulajdonképpen egyetlen kérdésére körül bonyolódnak: kicsoda Keyser Söze?

Természetesen a film legvégén megtudjuk, hogy léteik-e egyáltalán, és ha igen, akkor ki ő, és ezen - sokak számára nagyon meglepő és váratlan - csavarra épül tulajdonképpen az egész film. Mivel ennek felfedése jelentősen ronthatja a filmélményt azok számára, akik még nem látták, ezért nagyon óvatos leszek a karakterek bemutatásakor.

Az Oscar-díjas forgatókönyvet Christopher McQuarrie írta, aminek a legerősebb eleme az elbeszélés struktúrája, amin tulajdonképpen a film sikere is alapul (a színészi játék mellett). Nem véletlenül, hiszen ez a film legizmosabban noiros része, mivel a történet flashbackek és narráció segítségével bontakozik ki, miközben ugrálunk a jelen és múltbeli események között.

Noir hagyományokhoz híven mindjárt a végével, vagy legalábbis nem sokkal a vége előtt kezdődik, ami rögtön kíváncsivá teszi a nézőt, hogy hogyan is történt mindaz a katyvasz, amibe antihős bűnözőink kerültek. A történet nagy része Kint rendőrségen elmondott tanúvallomása során bontakozik ki, miközben betekinthetünk az általa elmesélt múltbeli történésekbe. Mint szinte mindannyiszor, ahányszor csak a lineárisnál kicsit bonyolultabb a történetvezetés, előjön az a vád, hogy a film nem érthető és követhető, vagy legalábbis nem könnyen. És bár ennek van némi alapja a Közönséges bűnözök esetén, annak nem az egészen kiváló narratív struktúrája az oka, mintsem inkább az, hogy rengeteg név elhangzik a filmben, amelyekre oda kell figyelni, különben valóban elveszthetjük a fonalat. Bár a végén kiderül, hogy ezeknek valójában nem volt akkora jelentősége, mint ahogy azt a film nézése közben gondoltuk.Nagy jelentőséggel bír a film narrátora és az ő történet elmesélése, hiszen ő az öt bűnöző főszereplő közül az egyik, aki nyilvánvalóan elkövetett törvénytelen dolgokat a vallomását megelőzően, ezért sem a kihallgató, Dave Kujan ügynök, sem a néző nem tudhatja, hogy mennyire megbízható ez a tanúvallomás, hiszen előfordulhat, hogy a Kint a saját (és esetleg társai) védelme (bűneik kisebbítése) érdekében esetleg hazudik. Vagy részben hazudik. Nem tudjuk, hogy vallomásának melyik eleme igaz, hamis, vagy tartalmaz részigazságokat. Mindemellett az is előfordulhat, hogy igazat mond.

Természetesen vannak nyomok és jelek a filmben, amelyek utalhatnak a végén lévő csavarra, de ezek igazából csak azt a célt szolgálják, hogy hamis gyanú támadjon bennünk, amely ráadásul változhat is. Tulajdonképpen a film egyik legszórakoztatóbb – és egyben legidegesítőbb - eleme, hogy megpróbáljuk megkülönböztetni a történet során kapott puzzle darabok között, hogy melyik valós darabja a mi rejtélyünknek, és melyik nem. Ami még még ennél is frusztrálóbb lehet, az az, hogy a nyomozóval együtt mi sem vagyunk még abban sem biztosak, hogy van-e egyáltalán elég nyomravezető jel, vagy bizonyíték ahhoz, hogy levonhassunk bármiféle megalapozott következtetést, annak ellenére, hogy néha azt gondoljuk, hogy mindez a rendelkezésünkre áll, ugyanis a forgatókönyvben van annyi anyag, hogy ezt elhihessük. Talán ez az állandó kételyt ébresztő tulajdonság a forgatókönyv legnagyobb ereje, ami egyszerre frusztrálja, ugyanakkor magába is szívja a nézőt.Kint kihallgatása, a bűnöző és az ügynök közötti szópárbaj tulajdonképpen a film sava-borsa a struktúra és a színészi játék mellett. Kettejük kapcsolata ugyanis analóg azzal, ahogy a néző viszonyul a filmhez, illetve a lehetséges megoldáshoz.

A filmet az ide-oda ugráló idősíkjai ellenére is két részre lehet osztani, az alapján, hogy a Keyser Söre vonal mikor kezd el központi jelentőséget kapni, ugyanis ezután válik a sztori egyre szórakoztatóbbá. Az első órája sajnos nem annyira izgalmas, ráadásul ebben a szakaszban hangzik el számtalan név, amelyekre oda kell figyelni, mert nem tudhatjuk, hogy ezek közül melyik igazán fontos. Azonban a film végén rájövünk (vagy esetleg a második megnézése után), hogy ez mennyire kiszámított volt az alkotóktól, hiszen mint majd’ minden ebben a filmben, a célja az volt, hogy a történet végén lévő csavar nagyot üssön. És a majd’ minden alá nem csak a forgatókönyv tartozik, hanem a szerkesztés és a fényképezés is, ami John Ottman vágó (és egyben a film zeneszerzője is) és az operatőr Newton Thomas Sigel munkáját is dicséri.

A történet azzal kezdődik (lineáris időrendben értve), hogy az öt bűnöző főszereplőt beviszik a rendőrségre, egy olyan bűncselekmény gyanújával, amit valójában egyikük sem követett el. Amíg együtt vannak a cellában, elhatározzák, hogy elkövetnek együtt egy bűncselekményt, már csak azért is mert szaktudásaik jól kiegészítik egymáséit, és egy ütős kis csapatot alkotnak ők öten.Dean Keaton egy elbocsátott és börtönviselt ex-rendőr, aki jó útra szeretne térni, de ehhez még egy utolsó bűncselekményt „kell” elkövetnie. Michael McManus kissé őrült mesterlövész és tolvaj, aki néhány bűncselekmény során már együtt dolgozott Fred Fensterrel. Todd Hockney, rabló és robbanószer-szakértő, valamint Verbal Kint, rokkant lábú, és kissé puhánynak tűnő szélhámos. A film szereplői alapvetően képregénykarakterek, amivel önmagában nem lenne probléma, hiszen számos remek film készült hasonló jellegű, egy szembetűnő tulajdonsággal rendelkező karakterekkel, azonban a probléma itt az, hogy minden remek színészi játék ellenére sem igazán érdekesek, akik sem érzelmileg, sem semmilyen egyéb téren nem igazán tudják a nézőt megfogni, ebből kifolyólag a film remek felépítése ellenére sem igazán izgulunk a sorsukért.

Mindenesetre hőseink sikerrel elkövetik a kitervelt bűncselekményt, és már a következőn dolgoznak, amibe azonban hiba csúszik. A rosszul sikerült második után rájönnek, hogy az egészbe egy rejtélyes ügyvéd, Kobayashi húzta be őket. Ezután kezdenek az események felgyorsulni és érdekesebb fordulatokat venni, ugyanis Kobayashiról kiderül, hogy egy török bűnözőnek, Keyser Sözének dolgozik, és szintén ez a rejtélyes alak volt az, aki megszervezte azt, hogy ők öten találkozzanak a rendőrségen, és az ő manipulációinak volt köszönhető az is, hogy egy bűnözői csapattá alakultak. Arra is rájönnek, hogy mindegyikőjük, ha nem is szándékosan, de valamikor a múltjukban megsértették Sözet, illetve érdekeit, aki ezért most életükért cserébe azt követeli, hogy hajtsanak neki végre egy veszélyes bűncselekményt, amely során páran meghalhatnak közülük, viszont a túlélők gazdagok lehetnek.

Na de ki is az a Keyser Söze?Keyser Söze az a típusú hideg és kegyetlen bűnöző, akitől a kevésbé elszánt szakmabelijei is rettegnek. A kevésbé elszántak alatt azok értendőek, akik nem állnak készen arra, hogy szemrebbenés nélkül megöljék akár a saját szeretteiket is, amely tulajdonságuk miatt Söze kíméletlenül felhasználja és lenézi őket. Ő a világ legfélelmetesebb, senki által nem ismert embere, aki nem csak az ellenségeit, azok gyerekeit és szüleit képes megölni, de még a saját családtagjait is, hogy megmutassa egy magyar (!) bandának, hogy őt nem lehet se zsarolni, se megfélemlíteni. Már csak a neve említésére is pánik tör ki a csak egy fokkal kevésbé elszánt bűnözők között. Söze olyan mint maga az ördög, „akinek a legnagyobb trükkje az, hogy elhitette a világgal, hogy nem létezik.”

A rendező jó érzékkel sokkal inkább karakterszínészekkel töltötte meg filmet, semmint igazi sztárral vagy sztárokkal, ami remek húzásnak bizonyult. Az egyetlen igazán nagy név közülük Kevin Spacey manapság, azonban még ő sem volt akkora sztár akkoriban, mint most, hiszen eddig (1995) legtöbb filmjében mellékszerepet játszott. A rendező remekül megoldotta a viszonylag sok főszereplő bemutatását, hiszen ez mindjárt a film elején megtörténik, amikor mindannyijukat beviszik a rendőrségre. A forgatókönyv karakterizálása alapján mindegyiküknek van valamilyen speciális jellemzője, amely némelyiküknek ad egyfajta komikusi jelleget, különösen Pollack, Baldwin és Del Toro karakterének, amelyek ők egyfajta gonosz vidámsággal játszanak. Mindegyik színész remekül bemutatja karakterének személyiségét, azonban ez általában véve nem túl összetett. Ami viszont mégiscsak működteti a karaktereket, az a színészek közötti kiváló összhang, ami nagyon dinamikussá teszi a filmet. Emiatt az összhang miatt nehéz is bárkit kiemelni, mindegyikük remek volt.

Kevin Spacey nemcsak a nyomorék, sunyi és ideges szélhámos Verbal Kint karakterében volt jó, de a narrációja is kiváló, ami talán még fontosabb a film egészét tekintve. Ahhoz, hogy a nyomorék Kintet el tudja játszani, leszerelte az egyik cipőjének sarkát és két kézujját összeragasztotta, hogy úgy tűnjön, tényleg le van bénulva a bal oldala.Gabriel Byrne kissé viharvert kinézetével és megfáradt hangjával tökéletes volt Dean Keaton ex-rendőr és bűnöző szerepében, aki már mindenbe belefáradt és végre újra jó útra szeretne térni, de bűnös múltja mindig utoléri. Karakterének ezen tulajdonsága miatt, tulajdonképpen ő hasonlít leginkább a klasszikus noirok antihőseire.

Stephen Baldwin is kivételesen egészen jó Michael McManusként, akit teljes meggyőződéssel és átéléssel, sőt mi több sármosan játszik, ami róla szinte egyetlen más filmjében sem volt elmondható.

Benicio del Toro Fred Fensterének legjellemzőbb és szembeötlőbb tulajdonsága a rendkívül erős és kissé érthetetlen akcentusa, amely megtanulása érdekében még beszédtanárhoz is járt. A filmet nem láttam magyarul és nem tudom, hogy ezt hogyan oldották meg a szinkronban, de már csak az ő karaktere miatt is sokkal jobb a filmet angolul nézni.

Kevin Pollack Fred Fenster karaktere mindig minden tervbe belemegy, miközben számtalan rosszindulatú megjegyzést tesz fiatalabb társaira.

Chazz Palminteri alakítja Dave Kujan nyomozót, aki kihallgatja a Verbal Kintet, a hajótűz és tűzharc egyetlen túlélőjét. Kujan karaktere tulajdonképpen megtestesíti a nézők és hallgatók érzéseit, hol frusztrált, hol hisz, hol nem hisz a tanúnak.Bryan Singer filmje azon ritka mystery filmek közé tartoznak, amelyek alatt minél inkább azt hiszi a néző, hogy egyre többet tud, valójában annál kevesebb fogalma van arról, hogy valójában mi is történik, és a megfelelő pillanatban kirántják a szőnyeget a talpa alól.. Az a típusú film, amiben látszólag minden a bonyolult cselekmény körül forog, amiről aztán kiderül, hogy mégsem, Az, hogy a filmet hogyan értékeli az egyes néző, erősen függ attól, hogy hogyan értékeli a film végi csavart, megérte-e amiatt végignézni az előtte lévő bonyolult eseménysorozatból álló 90 percet? Néhányan azt mondják, hogy ez az egész nem ért meg ennyi hűhót, mások pedig azt állítják, hogy a The Usual Suspects az egyik legjobban elmesélt krimitörténet a világon. Véleményem szerint mindkettőnek van némi igazsága, amiből már jól látható, hogy ez a film egyszerre nagyon alulbecsült és ugyanakkor felülértékelt. Mint film noir rajongó imádom a film struktúráját, amiért már önmagában érdemes megnézni, ugyanakkor az a bizonyos hatalmas csavar a végén szerintem korántsem annyira ütős, mint ahogy azt sokan állítják, és ennek a legfőbb oka, hogy valahogy nem élünk együtt a szereplőkkel, emiatt aztán nem is annyira érdekel sem a sorsuk, sem az, hogy ki az a Keyser Söze. Azt azonban mindenképpen Singer filmjének javára kell írni, hogy ez volt az első olyan film a ’90-es években, ami megnyitotta azon filmek sorát, amelyek teljes egészében a film végi csavarra épülnek, mint például az 1999-es Hatodik érzék Bruce Willis-szel, vagy éppen a 2001-es The Others Nicole Kidmannel a főszerepben, amelyek végén a meglepetés szerintem sokkal ütősebb és érdekesebb, mint ebben a filmben az, hogy kicsoda Keyser Söze. Ugyanakkor egyik sem versenyezhet a Közönség bűnözők noiros és remek struktúrájával.

Összességében A közönséges bűnözők egy intelligens neo-noir krimi, az egyik legegyedibb a maga kategóriájában a sajátos felépítésével, remek ritmusával és színészi játékával, ami mindenképpen a legjobb neo-noirok közé tartozik annak ellenére, hogy igazi klasszikus soha nem válik belőle, mert nem igazán élünk, érzünk együtt a film szereplőivel, így az érzelmi és pszichés hatása gyenge.

Értékelés: 8/10