Az elemzés kivételesen spoileres, ha esetleg valaki nem látta a filmet, akkor a posztot ennek tudatában olvassa, vagy ne olvassa.

Ron Howard mystery thrillere az olyan végtelenül ellentmondásos, de népszerű filmek sorát gazdagítják, amelynél nem kerülhető meg az alapjául szolgáló, szintén ellentmondásos, azonos című könyv bemutatása. Mind a könyv, mind a film a megjelenésükkor számos kritikát váltott ki, amelyek egy része politikai, illetve vallási, a másik része pedig irodalmi, filmes jellegű bírálat volt. Mindez persze nem véletlen, hiszen a Da Vinci-kód központi témája szerint a katolikus egyház immáron kétezer éve titkolja azt, hogy Jézus és Mária Magdolna házasok voltak, ráadásul egy lány gyermekük is született, és amely titkot minden eszközzel kész megvédeni. A könyv és a film is csillagászati összegeket termelt, ami szintén nem véletlen, hiszen az emberiség egyszerűen imádja az összeesküvés-elméleteket.

A történet Robert Langdon szimbólumkutató professzor (Tom Hanks) és csinos titkosírás szakértő Sophie Neveu (Audrey Tautou) nyomozásáról szól, akik belekeverednek egy gyilkossági ügybe, amelynek egyik áldozata Sophie nagyapja, a párizsi Louvre Múzeum kurátora. A múzeumban talált holttest mellett nemcsak egy sor szimbólumot és kódot talál a rendőrség, de Robert Langdon nevét is, aki így az ügy legfőbb gyanúsítottjává válik a keményfejű Bezu Fache (Jean Reno) nyomozó szemében. A rendőrség elől menekülő páros egyetlen segítsége ebben a titokzatos és kusza ügyben Langdon régi barátja Sir Leigh Teabing (Ian McKellen) amatőr Szent Grál kutató. A szenvedélyes Teabing számos titkot felfed Langdon és Sophie előtt, többek között Da Vinci Utolsó vacsora c. festményén található szimbólumokat, valamint Da Vinci által előszeretettel használt cryptexekről is beszél nekik. Az út során újabb és újabb nyomokra, rejtélyekre bukkannak és olyan titkos társaságok is keresztezik útjukat, mint a régi templomos lovagokhoz kapcsolható Sion-rend vagy a katolikus egyház egyik legkonzervatívabb szervezete az Opus Dei. Idővel egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a titok nyitja körülbelül kétezer éves, és egészen Jézus haláláig megy vissza...A film (és a könyv) ellentmondásos fogadtatása nem véletlen. Mint minden vallásos  - főleg keresztény, mi más, hiszen a többit nem illik, nem lehet piszkálni – témájú alkotás alapból és kapásból ellentmondásos fogadtatásban részesül a téma két oldalán álló csoportok által. Azonban mielőtt belemélyednénk a vallásellenes un. progresszív és a vallásos, főleg katolikus szervezetek, emberek közötti vitába, először a könyv és a film kapcsolatát kell tisztázni.

Ez már csak azért is fontos, mert bár a közönség korántsem ítélte rossznak, a film mégis végtelenül negatív szakmai kritikákat kapott, és általános véleménnyé vált, hogy a könyv sokkal, de sokkal jobb. Véleményem szerint ez roppant igazságtalan a filmmel szemben, aminek a legnagyobb hibája nem más, mint hogy megpróbálta hűségesen követni a regényt, ami alapvetően és teljesen alkalmatlan arra, hogy jó filmet lehessen készíteni belőle. Ron Howard rendező  javára írandó, hogy ebből a végtelenül ponyva stílusú könyvből – ami híján van minden mélységnek és textúrának - egy nézhető filmet készített.

Dan Brown könyve tökéletes az összeesküvés-elmélet rajongóknak, hiszen 5-600 oldalon keresztül sorolja a meggyőzőnek és részletesnek gondolt „bizonyítékokat”, amelyek által jelentőségteljesnek tűnhet a könyv, azonban csak icipici műveltséggel rendelkező olvasó is érzékeli – és vissza is taszítja – a könyv iszonyatos felületessége, amiben a történet és a karakterek is lényegében elvesznek, nem is beszélve a már bántóan ponyva nyelvezetéről. (Angolul olvastam a könyvet, nem tudom, hogy magyar fordításban ezen mennyit korrigáltak.) Mindazonáltal kétségtelenül érdekes lehet a maga neo-pogány feminista-keresztény alternatívájával a hierarchikus és patriarchális katolikus egyházzal szemben.Mivel a könyvben a karakterek és lényegében a történet is teljesen súlytalan a több száz oldalon tényként sorolt és kezelt féligazságokkal, csúsztatásokkal, vagy szimpla tévedésekkel szemben, ezért térjünk ki a könyvben olvasható összeesküvés-elméletre egy kicsit alaposabban. Nem csak azért, mert másra a könyv esetében nem is igazán lehet, hanem mert ez alapjaiban határozza meg a filmet is, és ez az az összetevő, ami leginkább népszerűvé tette mindkettőt.

A könyv (és a film) szerint Jézus és Mária Magdolna kapcsolata alapjaiban más volt, mint ami az Újszövetségben olvasható, és amit a keresztény egyházak - elsősorban a római katolikus - tanítanak. Mária Magdolna nem prostituált volt, hanem Jézus társa és felesége, aki ráadásul terhes volt a keresztre feszítés idején. A terhes özvegy Európába menekült és a mai Franciaország területén telepedett le, ahol megszülte Jézus kislányát, Sarah-t. Jézus leszármazottjainak életét a titkos Sion-rend vigyázta/vigyázza a mai napig is. Sophie meggyilkolt nagyapjáról kiderül, hogy nem is a nagyapja, hanem a rend vezetője, Nagymestere volt, akinek a legfőbb feladata abban állt, hogy védelmezze Sophiet, Jézus egyenesági leszármazottját, és megőrizze a Szent Grált: Mária Magdolna földi maradványait és sírhelyét. Ráadásul Mária Magdolna nem csak Jézus felesége és gyermekének anyja volt, hanem egyike az apostoloknak (sőt, a legfontosabb apostol), akinek tanításait aztán a patriarchális és nőellenes egyház eltüntette. Amikor Jézus halála után 300 évvel összeülő niceai zsinat összeállította az Újszövetséget, minden olyan tanítást kihagytak belőle, ami igazolta volna ezt a teóriát, és ők voltak azok, akik az addig emberként ismert Jézust isteni eredetűnek állították be. És a mai napig is fogcsikorgatva, akár gyilkosságok által is őrzik ezt a titkot.

Mindehhez Dan Brown a könyvében számos „történelmi tényt, bizonyítékot” sorol fel - amelyek közül számos nem jelenik meg a filmben -, nézzük itt most csak a leglényegesebbeket. (Ezekről részletesebben itt lehet olvasni, és a következő három bekezdés is innen származik.) A könyv írója szerint a három legfontosabb bizonyíték a három legkorábbi keresztény feljegyzés, amelyek megelőzték a niceai zsinatot, tehát az Újszövetség megalkotását. Mivel ezek Dan Brown szerint cáfolják Jézus isteni eredetét, ezért ezek tartalmát az egyház próbálja titokként kezelni: a Kumráni tekercsek, a Nag-Hammadi leletek és a Q forrás:Kumránban valóban találtak 1947-ben tekercseket – amiket ki is adtak angolul - azonban ezekben egy szó sem esik Jézusról, már csak azért sem, mert a tekercsek többségét még Jézus előtt írták.

Nag-Hammadiban 1945-ben találtak ugyancsak érdekes dokumentumokat, amely a Dan Brown állításával szemben ugyancsak megjelentek angolul, és a fordítások akár könyvesboltban is megvásárolhatóak. Azonban ezen leletek többsége sem Jézus korából származnak, hanem évszázadokkal későbbről. A legkorábbiak, a görögül írt apokrifok is már a 2.-3. századból valóak. A Da Vinci-kód állítása szerint ezen dokumentumokban Jézust nem tartják Istennek. A valóság pedig ennek pont az ellenkezője teológus vélemények szerint: „A Nag-Hammadi iratok egy gnosztikus szekta iratai; a gnosztikusok pedig nemhogy „csak embernek” tartották volna Jézust, hanem éppenséggel Jézus emberségét tagadták. Azt mondták, hogy Jézus csak Isten volt, olyannyira, hogy nem volt valóságos ember (csak látszat teste volt; ezért nem is halhatott meg valóságosan, és nem beszélhetünk megváltásról).”

Dan Brown harmadik ősi forrása pedig a legendás Q forrás, amit állítólag Jézus maga írt, és amit a Vatikán őriz a legnagyobb titokban. És bár igaz, hogy minden teológia karon tanulnak egy un. Q forrásról, azonban ennek semmi köze ahhoz, amiről Dan Brown beszél. Mivel a három szinoptikus evangéliumban (Máté, Márk, Lukács) sok közös szöveg található, ezért Biblia-kutatók feltételezik, hogy létezik egy „közös ős”, egy olyan dokumentum forrás, amelyet mindhárom könyv írója felhasznált. Ez a forrás nagy valószínűséggel megsemmisült az idők folyamán, de a lényege ismeretlenül is pont az ellenkezője, mint amit Dan Brown állít, és Jézus isteni eredetét tanította, hiszen erről ír mindhárom evangélium, ami lényegében háromszoros bizonyíték a Q forrás eredeti tartalmára.Mindezek mellett még számtalan egyéb „bizonyítékot” mutat be Brown, amihez felhasználja a történelem legnagyobb művészeti alkotásait, tudományos eredményeit, mint Da Vinci festményeit, Newton munkásságát, titkos társaságokat, Templomos lovagokat, babonákat, olcsó katolikus-ellenességet, menő pogány feminizmust, amelyek összessége egyébként tényleg roppant szórakoztató, a kérdés azonban mindvégig ott motoszkál az ember agyában, hogy mindezt hogyan lehet megfilmesíteni? Mert az nem lehetett kérdéses a könyv hatalmas sikere után, hogy lesz film verziója.

Látható, hogy nem volt könnyű dolga a film forgatókönyvírójának, szegény Akiva Goldsmannek. Az nyilvánvaló volt, hogy az öt-hatszáz oldalnyi „bizonyításai eljárást” erőteljesen le kell csökkenteni, ennyi még a közel három órás filmbe se fér bele, és mindeközben a történeti és karakteri keretét is meg kell erősíteni. Mindez meg is történt Ron Howard filmjében, azonban sajnos nem eléggé. Jól érzékelhetően javított a könyv hibáin, azonban még így is túlságosan ragaszkodott a regényhez, és a film gyengeségei is ebből fakadnak:

A rejtély és a titok feltárásának sebességével van talán a legnagyobb baj, ami itt egy kicsit két szék között a pad alá esik. Az nyilvánvaló volt, hogy a könyv terjengős és nagyon aprólékos összeesküvés elméletének egy jó nagy részét ki kell venni a filmből, ugyanakkor – bár nem feltétlenül emiatt - olyan érzése lehet a nézőnek, hogy a három órás játékidő ellenére is túl gyorsan jut a két főszereplő egyik helyszínről a másikra, egyik nyomról a következőre, miközben a titok is vészesen gyorsan tárul fel a szemünk előtt. A megoldás az lehetett volna, ha tovább szűkítik a nyomok számát, és a megmaradottaknál tudatosabb, részletesebb és erősebb feszültség építést végeztek volna, mert ebben a formában nem volt elég izgalmas és rejtélyes a film.  Arról nem beszélve, hogy a film egyik legnagyobb csavara és titka - Sophie valódi személyazonossága  - mintha a nagy semmiből jött volna, ami egyáltalán nem volt megalapozva, leszámítva egy fejmasszázst.A történet üteme mellett a karakterizálás sem sikerült a legjobban, azonban még mindig jobb, mint a könyvben, ahol a karakterek szinte láthatatlanok az összeesküvés-elmélet mellett. Bár karakter fejlődésnek a filmben sem leszünk szemtanúi, ez a történet egészen egyszerűen nem erről szól, azonban a szereplők mégis sokkal erőteljesebben megjelennek a filmben, és akikről a háromórás játékidő rövidsége ellenére rengeteg dolgot megtudhatunk, olyan részletekre menően, mint Silas, az albínó szerzetes háttere.

Mindemellett olyan kritikák is érték a filmet, hogy túl grandiózus akart lenni, ami önmagában nem baj, hiszen szerintem a templomos lovagok és egyéb kosztümös jelenetek feldobták a filmet, azonban a túlságosan részletezett összeesküvés-elmélethez - ami nyilvánvalóan azzal jár, hogy emberek egy csomót beszélgetnek -, nem igazán illeszkedett. Túl sokat akart markolni a film ezzel, és ebből a szempontból is az lehetett volna a megoldás, hogy még jobban leszűkítik a „bizonyítási-eljárást”, és akkor kevésbé lógtak volna ki ezek a történelmi kosztümös flashback-jellegű részek a filmből. Mindez talán azt az érzetet is csökkentette volna, hogy a film túlságosan komolyan veszi magát. A történet nyilvánvalóan abszurd, azonban ezt a hollywoodi filmek kilencven százaléka elmondhatja magáról, de legkönnyebben hiteltelenné általában csak az válik, amelyik nagyon komolyan veszi magát.

A film ellentmondásaiból fakadóan a színészeknek sem volt könnyű dolguk szerepeikben.Tom Hanks alakítja Robert Langdon professzort, aki egy tipikus középutas ember (a filmben). Nem csak a szélsőséges véleményeket fogadja szkeptikusan és száll szembe velük, de visszafogott és hűséges, mondhatnám, hogy lovagias személyisége is ezt erősíti. Ő egy olyan ember, akire támaszkodni lehet, és ez a filmben Sophie legnagyobb szerencséje.  A film javára írandó, hogy Langdon professzor eme vonása sokkal erősebben érződik, mint a könyvben, amihez persze olyan teátrális beállítások is hozzájárulnak, mint a film végén, amikor letérdel a Mária Magdolna sírja előtt. Ezzel ellentétben a könyvben ő inkább hasonlít Teabinghez és egyetért az extrémnek számító véleményével, addig itt a történelmi párhuzamnak jobban megfelelő karakterré alakul, és pontosítja illetve megkérdőjelezi a szenvedélyes Szent Grál kutató egyoldalú állításait. Egyszóval Robert Langdon karaktere kevésbé megosztó a filmben, mint a könyvben, amihez nyilvánvalóan hozzájárul Tom Hanks alakítása és személyisége is, hiszen ő alapvetően egy olyan ember, aki általában szimpatikus az embereknek. A könyvtől eltérő karakterizálás miatt végső soron megfelelő választás volt ő erre a szerepre, bármennyire is kritizálták benne. Annál többet, mint amennyit ő kihozott belőle, szerintem más sem nagyon tudott volna. Talán lehetett volna egy kicsit energikusabb.

Sophie szerepében Audrey Tautou látható, akinek karaktere szintén más a filmben, mint az alapjául szolgáló könyvben, és amely változtatás Langdonnal ellentétben nem vált a film előnyére. A könyvben sokkal inkább nevezhetjük Sophie-t a főszereplőnek, semmint a férfit, míg a filmben Sophie inkább csak asszisztál Langdon professzornak, így a regény és a film feminista üzenete mintha kicsit elveszne. Arról nem beszélve, hogy a regényben Sophie egy okos, dinamikus és nagyon vonzó nő, aki mindig tudja, hogy mit akar, tehát egyfajta superwoman, amely jellege illeszkedik a könyv radikális feminista üzenetéhez, na és persze Sophie származásához. Ezzel ellentétben a filmben egyedül nem boldogul és Langdon professzor segítségére szorul, és bár csinos, de mégiscsak egy védelemre szoruló nő, akinek a legnagyobb szerencséje, hogy egy nemes lovag védelmezi. Bár a film alapvetően tompítja a könyv radikalizmusát, azonban Sophie karakterének megváltoztatása mégsem volt szerencsés, mert így meg olyan érzésünk lehet a filmmel szemben, hogy vizet prédikál és bor iszik.

Bár vannak gondok a két főszereplő karakterrel, azonban kettejük kapcsolatát a helyén kezeli a film, és szerencsére elkerüli azt a csapdát, ami szinte minden hollywoodi mozinál fennáll: nem csinál belőlük szerelmespárt. Az ő kapcsolatuk nyilvánvalóan nem erről szól, Sophie, mint Jézus leszármazottja és Langdon profeszor, a Templomos lovagok örököse közötti kapcsolat spirituális jellegű.A mellékszereplők illetve karaktereik tulajdonképpen kifejezetten jónak mondhatóak, különös tekintettel Ian McKellenre és Paul Bettanyra.

A hideg és kegyetlen szerzetes-bérgyilkos Silast játszó Paul Bettanyt nagy dicséret illeti, aki olyannyira fenyegető karakterében, hogy az embert néha tényleg kirázza a hideg. Silas az egyik legjobban kidolgozott karakter a filmben, aki egy sima és nem túl összetett pszichopata gyilkosként kezdi, aztán a film végére egy igazi tragikus figurává válik. Paul Bettany kifejezetten emlékezeteset nyújtott Silas szerepében.

Ian McKellen látható Sir Leigh Teabing, a szenvedélyes, radikális és akár vicces Szent Grál kutató szerepében, aki el is lopja a showt a két főszereplő elől, annak ellenére, hogy csak a film felénél jelenik meg a karaktere. A híres német háborús film, az 1981-es Das Boot kapitánya, Jürgen Prochnow pedig az először segítőkész, majd később ügyfelei ellen forduló bankárt, André Vernetet játszotta.

A film fülbemászó és kissé magasztos zenéjét Hans Zimmer szerezte, aki hozta a tőle elvárt minőséget. A helyenként látványos, és gyakran sötét fényképezés pedig Salvatore Totino nevéhez fűződik.

A Da Vinci-kód, bár nyilvánvalóan jobb a könyvnél, és javít annak ponyvaságán, azonban mert túlságosan is ragaszkodik a bestsellerré vált, de rendkívül gyenge regényhez, ezért nem tudta igazán kinőni magát és megfelelni a talán túl magasra állított elvárásoknak. Mindazonáltal közel sem lett annyira rossz, mint ahogy ezt számtalan helyen olvasni lehet, és simán hozza egy szórakoztató hollywoodi blockbustertől elvárt színvonalat. Talán lehetett volna egy kicsit izgalmasabb.

Értékelés: 7/10